A szélenergia már egy évtizede töretlen népszerűségnek örvend - június 15-e a Nemzetközi Szélnap

Visszavonhatatlanul visszaszorulóban vannak a fosszilis energiaforrások Európában, legalábbis ez látszik a tavalyi év fejlesztéseiből, amelyet az Európai Szélenergia Szövetség (EWEA) összesített. Az Európai Unióban összesen 16.750 megawattnyi fotovoltaikus kapacitást és 11.895 megawattnyi szélerőművet telepítettek 2012-ben, miközben az új földgázalapú kapacitások 10.535 megawatt körül alakultak. Fűtőolaj alapon 7 megawattnyi új kapacitás termel az Unióban tavaly óta, a nukleáris energia részaránya 22 megawattal növekedett.

A tavalyi év során az Európai Unióban összesen 31.300 megawatt megújulóenergia-alapú áramtermelő kapacitást telepítettek, ennek 40 százaléka volt fotovoltaikus elven működő erőmű, 28,4 százaléka szélerőmű. A megújulók mellett stabilan tartja pozícióját a földgáz is – ez az új kapacitások 25,1 százalékának esetében jelenti a tüzelőanyagot.

Érdekes megfigyelni, hogy habár a hőenergiatermelés terén a biomassza kiemelkedő szereppel bír, a villamosenergia-termelő kapacitásoknak alig 3,1 százaléka alapul ezen a tüzelőanyagon.

A Földön 870 millió ember alultáplált, miközben az ENSZ becslése szerint a megtermelt élelmiszer közel fele a kukában végzi!

Növekvő élelmiszerpazarlás veszélyezteti a fenntartható fejlődést! – a problémára legutóbb a kínai agrártudományi egyetem kutatása hívta fel a figyelmet. Nem véletlenül, a kínai tudományos akadémia geográfia intézetének ezzel párhuzamos felmérése szerint a hamarosan a világ legnagyobb fogyasztói társadalmává váló távol-keleti országban az ételpazarlás jelentősen visszavetheti az (amúgy sem világbajnok) zöldgazdasági folyamatok kiteljesedését, és akár a gazdasági fejlődést is. És nem csak náluk. Európában és az Egyesült Államokban évente 100-110 kilogramm ételt pazarolunk el, dobunk a szemétbe fejenként.

A kínai nemzeti gabonaadminisztrációs hivatal (ott ilyen is van) adatai szerint az országban évente több mint 200 milliárd jüan (7400 milliárd forint!) értékű élelmiszer megy pocsékba. Ez 80 milliárd kilogramm gabona értéke, amelyből évente körülbelül 250 millió embert lehetne etetni.

A lineáris helyett ideje lenne átállni a körkörös termelési modellre

Érdekes mondatok hangoztak el a napokban Janez Potocnik, uniós környezetvédelmi biztos szájából: Európa – akár tetszik, akár nem – kimerítette a munkaerő-termelékenység javításában rejlő potenciált, ezért a források hatékonyságának növelése árán lesz csak képes a jövőben versenyképessége javítására. Eszerint a jelenlegi lineáris, haszontalan melléktermékeket és jelentős hulladékot produkáló termelési rendszerről egy ezeket is fel-, illetve kihasználó cirkuláris modellre kellene átállítani az EU gazdaságát.

Ezzel eddig nincs is semmi gond. Igazából olyan igazságokat sikerült megfogalmaznia a szakembernek, amelyek nyilvánvalóságához kétség sem férhet. Marad viszont egy nagy kérdés: vajon sikerülni fog-e az unió gazdaságának elmozdulni a jelenlegi rendszerekből a gazdasági, társadalmi és környezeti fenntarthatóságot is jobban szolgáló modell felé. 

Ha környezettudatos fogyasztókat akarunk látni, a cégeknek kell lépni

Érdekes kutatásra bukkantam a neten, a neve Greendex 2012. A projekt célja, hogy különböző szempontok alapján felmérje azt, hogy az adott országokban mennyire zöldek a fogyasztók. Habár az elmúlt években a Greendex-mutató mozdulatlansága alapján az egyének viselkedése a környezettudatos fogyasztói szokások felé nemigen mozdult el, a megkérdezettek 56 százaléka kifejezetten aggódik a környezeti problémák miatt, miközben alig 13 százalékuk gondolja bagatellnek a problémát. A felmérésben részt vevők 40 százaléka tartja a környezeti gondokat az egészségre ártalmasnak. Fogyasztóként tehát aggódunk a környezeti lábnyomunk miatt, tenni mégsem tettünk sokat azért az elmúlt években, hogy csökkentsük ezt a hatást.

A felmérés azért is érdekes, mert abban hazánk is részt vett. A felmérésben részt vevő 17 ország közül a mi fogyasztói szokásaink jelentik a negyedik legkisebb hatást a környezetre. Nálunk kisebb környezeti lábnyommal csak az indai, kínai és brazil fogyasztók bírnak.

A Google-ről sok rossz elmondható, de az biztosan nem, hogy szürke, egyhangú arculatot mutatna a világ felé. Egyszerre az amerikai álom megtestesítője, az új technológiai korszak egyik ikonja, amelyet a két végtelenül laza és „jófej” BoBo (Bohemian Bourgeois), Sergey Brin és Larry Page irányít görkorcsolyázgatva. És ott van a másik arc, a démonizált szörnyeteg, amelyről újabb és újabb vezércikkek mutatják ki, milyen fondorlatos módon szedi ki belőlünk titkainkat, miközben aljas módszerekkel lehetetleníti el üzleti versenytársait, illetve mindazon piaci szereplőket, akik nem hajlandó alávetni magukat a keresőprogram logikájának. Ismét másik arc a zöld energiába beruházó Google, amely immár közel egymilliárd dolláros érdekeltséggel rendelkezik az iparágban. Ráadásul még az sem elképzelhetetlen, hogy ebbe az irányba nem pusztán a környezettudatos-laza-imázs fenntartása végett mozdult el a cég.

Az ma már szinte senkinek nem újdonság, hogy az informatika és a telekommunikáció  a legnagyobb fogyasztók közé tartoznak. A Google ezzel kapcsolatos mutatói önmagukért beszélnek. A cég saját bevallása szerint 100 internetes keresés körülbelül annyi áramot fogyaszt, mint egy ing kivasalása. A Google 2011-ben naponta átalagosan 4,7 milliárd keresést regisztrált, amiből összesen 47 millió inget lehetett volna kivasalni. És akkor még nem esett szó a Youtube videomegosztó, a levelezőrendszer vagy a Google Play Store fogyasztásáról. Mindezek összesen több százezer átlagos nyugat-európai háztartás éves áramfelhasználását teszik ki. És a Google mellett számos hasonló cipőben járó informatikai céget fel lehetne még sorolni.

A környezetvédelem és fenntarthatóság szinte már semmilyen iparcikk vagy szolgáltatás esetében nem megkerülhető szempont. A reklámok immár nemcsak az adott termék kézzelfogható hasznosságára, esztétikumára, komfortosságára fókuszálnak. Mindezen tényezők mellett az is fontossá vált, hogy a vásárló lehetőleg minél haladóbb szellemiségűnek, környezettudatosabbnak, felvilágosultabbnak érezhesse magát azáltal, hogy megvesz egy szuperhatékony fogyasztású, lebontható, újrafelhasználható (vagy már eleve újrafelhasznált anyagokból készült), fenntartható technológiával és -körülmények között gyártott valamit. De valóban mindig jót tesz az eladhatóságnak, ha egy termék rikítóan zöld? Nem feltétlenül.

Az USA tudományos akadémiája (NAS) által készített felmérés tanúsága szerint akár kontraproduktív is lehet, ha olyan vevő lelkiismeretére is próbálnak hatni a reklámok, aki nem feltétlenül vevő erre. Hiába számít szinte már standardnak, hogy az autók esetében a motorok különböző kékre- és zöldre keresztelt hatékonysági tulajdonságokkal bírnak, illetve hogy a fogyasztási mutató mellett grammra megadják szén-dioxid-kibocsátást is, a nagy fogyasztású terepjárók, egyterűek népszerűsége mégsem tört meg az óceánon túl.

Újabb dolog, ami miatt retteghetnek az ínyencek kegyeire pályázó vendéglők. Immár nemcsak azt kell latolgatni, ki lehet a vendégek közül a szuflé tartósságát, a mártás sűrűségét vagy bor hőmérsékletét titokban méricskélő és gondosan lejegyző Michelin-kritikus. Nem, az igazán trendi helyek arra is számíthatnak, hogy a vendéglő működésének a fenntarthatósága is titkos teszt alanya lesz, ami aztán napvilágot lát majd a brit székhelyű Fenntartható Vendéglők Társasága (SRA) által közzétett bizonyítványban. Mintha a villamoson azt a feladatot kapnánk, hogy egyszerre két cég jegyellenőreit is kiszúrjuk az utasok tömegéből.

Igen, az SRA jól ráérzett a trendre. A mai kifinomult ínyenc már korántsem olyan érzéketlen a fenntarthatóság iránt, mint amilyenek ókori, vagy akár még kora újkori elődei is voltak. Elnézve a gasztronómia történetét számtalan példát találunk arra, hogy az észveszejtő pazarlás szinte kötelező fokmérője volt egy étel előkelőségének és kifinomultságának. Elég csak az ókori Rómában énekes madarak nyelvéből készült pástétomra, mint ínyencfogás gondolni, vagy arra az elképesztő intenzitású erőlevesre XIV. Lajos udvarában, amelyből néhány csésze elkészítéséhez valóságos mészárlást kellett végrehajtani a marhaállományban.

Újabb bombasztikus előrejelzés a zöld energia fényes jövőjéről. A Bloomberg New Energy Finance prognózisa szerint 2030-ra évi 630 milliárd dollárra nő a megújuló forrásokba áramló beruházások összege világszerte, ami 230 százalékos növekedést jelentene a 2012-es szinthez képest. Persze szokás szerint ez csak az egyik „forgatókönyv” az előrejelzésben szereplő háromból, arról nem is beszélve, hogy az elemzők által feltételezett általános hurráoptimizmus ellenére jelenleg minden friss beszámoló egyelőre csak a zöld beruházások drasztikus csökkenéséről szól. A pénzügyi válság, illetve a sok országban inkább csak kampányszerű politikai elköteleződés ingadozása nem kedvez a zöld beruházásoknak. A technológiák árának drasztikus csökkenése azonban nyilván pozitívan hat majd, persze az már más kérdés, hogy ennek a gyártók is annyira örülnek-e.

Mindez korántsem jelenti azt, hogy a zöld források kulcsjelentőségét, illetve a bennük rejlő perspektívát ma már bármely épeszű döntéshozó meg akarná komolyabban kérdőjelezni. Az iparág súlya, illetve a kiépült óriási kapacitások már önmagukban akkora tehetetlenséggel bírnak, hogy még a megújuló források ellen sötét hátsó szobákban fenekedő legelvetemültebb fosszilis energia lobbisták is meggondolják, mennyire vállalják fel a nyilvánosság előtt ezzel ellentétes véleményüket (vagy még inkább érdekeiket).

Egyre inkább borulni látszik a hazai energetikai szektor fenntarthatósági suszterszéke, és ez nem jó hír. Nem jó hír, mert egyre több energiát, pénzt, paripát és fegyvert kell majd a jövőben azért áldozni, hogy a napjainkban visszanyesett lábakat így-úgy kipótolhassuk majd. A teljes cseréről nem is beszélve. A szektor gazdasági, társadalmi és környezeti egyensúlyának megbomlása egyre inkább látható, a várható hatásokat pedig már belátható időtávon belül személyesen is könnyen megtapasztaljuk.

A társadalmi célok túlzott és kierőszakolt előtérbe helyezése (rezsicsökkentés), a szektor gazdasági fenntarthatóságát veszélyeztető lépések (különadók, rezsicsökkentés) és a környezeti szempontok helytelen értelmezése és alapvetően más prioritási kategóriába sorolása (METÁR indításának jelentős csúszása, atomenergia), alapvetően határozza meg immáron lassan középtávon is a hazai energetikai szektor esélyeit.

Legyen egységes a termékek és szervezetek környezeti teljesítményének mérése a tagállamokban – dióhéjban ez a lényege az Európai Bizottság nemrég előterjesztett javaslatának. Az elképzelések szerint az új, egységes módszer bevezetésének első szakasza három, kísérleti évből állna, ezt követően döntenének annak esetleges széles körű bevezetéséről. Kérdés persze, hogy nem szembesülünk-e újfent azzal az EU-ban jól ismert szituációval, amikor egy jól hangzó kezdeményezésről kiderül: átgondolatlansága miatt csak extra terheket ró a tagállamokra és a magánszektorra, veszélyeztetve esetleg az amúgy sem túl jó versenyképességi helyzetet.

Az európai fogyasztók csaknem fele nem igazodik ki a rengeteg környezetvédelmi információ között, amellyel nap, mint nap találkozik a különböző termékeken – állítja a legfrissebb, zöld termékekről készült Eurobarometer felmérés. Ez a megállapítás a jelenlegi szabályozások tükrében azonban egyáltalán nem meglepő.

„Küzdj a klímaváltozás ellen, használj fát” – az Európai Faipari Szövetség hangzatos szlogenje első olvasatra meglehetősen ellentmondásosnak tűnik, holott korántsem az. Ráadásul nagyon jól tükrözi a környezetvédelem területén tapasztalható trendeket: a fa ugyanis rendre maga mögé utasítja a Napot és a szelet, mint megújuló energiaforrásokat.

Melyik az Európai Unió legfontosabb megújuló energiaforrása? Mondjuk a napenergia? Hiszen a világ napenergiából származó villamos-energia -termelésének háromnegyed részét az öreg kontinensen állítják elő. Vagy a szél? Köztudott, hogy Németország megháromszorozta a szélenergia-kapacitásait az elmúlt évtizedben. A válasz: egyik sem. Európában ugyanis messze a legjelentősebb megújuló „üzemanyag” a fa: a rőzse, pellet, fűrészpor vagy egyéb formájában felhasznált faanyag a megújuló energiaforrások közel felét teszi ki jelenleg az unióban.

Sok újat idén sem hozott a Föld óráját kísérő cikk- és kommentárözön. A nemzetközi és hazai sajtó jelentős része szokás szerint engedelmes szócső módjára mindenfajta kritikai észrevétel nélkül tudósított az eseményről, mint jópofa és „elgondolkodtató” gesztusról a környezetvédelem felé. Ugyanígy nem maradtak el a fanyalgó kommentárok sem, amelyek azt igyekeztek kidomborítani, hogy az elektromos fogyasztók egy órás kikapcsolása jobb esetben egyáltalán nem járul hozzá a kibocsátás-csökkentéshez, rosszabb esetben pedig még növeli is az szén-dioxid-emissziót. Kérdés persze, hogy a konkrét kibocsátás-csökkentés mennyiben tekinthető a Föld napja elsődleges célkitűzésének, és nem sokkal inkább a szimbolikus, figyelemfelkeltő jellegen van-e a hangsúly.

A kritikusok egyik érve már elég jól bejáratott: a nagy szén-, gáz vagy olajerőművek működésének jellegéből adódóan a fogyasztók lekapcsolásának egy órája alatt sem lehet leállítani a termelést, vagyis a kibocsátás nem, vagy alig csökken. Ráadásul a visszakapcsoláskor keletkezett extra terhelés miatt a teljesítmény időszakos fokozására is szükség van, ami vagy annullálja az esetleges csökkentést, vagy akár még felül is múlhatja azt.

Biciklis „szupersztráda” kiépítésére készül a londoni városvezetés. Boris Johnson, a brit főváros polgármestere összesen 914 millió fontot, vagyis több mint 300 milliárd forintot kíván költeni e célra. A cél, hogy a kerékpár tíz éven belül a közlekedés szerves részévé váljon Európa legnagyobb városában. A brit fővárosnak ugyanis a számos nyilvánvaló eltérés mellett van egy Budapesthez hasonló vonása: a kerékpáros közlekedés, főleg észak-európai összehasonlításban, ott is inkább egyfajta különc rétegsportnak számít.

A biciklis sztráda a tervek szerint a nyugat-londoni elővárosokat kötné össze a belvárossal és a keleten fekvő banknegyeddel. Annak érdekében, hogy az útvonal valóban mindenki számára használható legyen, több sáv áll majd rendelkezésre, így a sportos, gyorsan tekerők és lassabban, kényelmesen közlekedő biciklisták nem zavarják egymást. A 24 kilométeres sztráda mellett ugyanakkor nyugodtabb mellékutcákban is biciklis úthálózatot szeretnének kiépíteni.

Kevés bonyolultabb és érzékenyebb dolog van az EU-s ügyek sorában, mint a Közös Agrárpolitika (KAP). A március 13-i európai parlamenti szavazást megelőző hetekben súlyos viták zajlottak a tagállamok, az Európai Bizottság és az EP között. Az egyik fő vitapont a következő hétéves költségvetési keret elfogadása körül az agrártámogatási rendszer igazságtalanságai és egyéb ügyek mellett pedig nem más, mint éppen az uniós mezőgazdasági termelés fenntarthatóságának kérdése volt. Végül a szerdai EP-szavazás szokás szerint felemás eredményt hozott, mert a Bizottság „zöldítési” javaslatait csak hígított formában szavazták meg az uniós honatyák. Igaz, a végeredmény még így is jóval közelebb áll a Bizottság álláspontjához, mint ahogyan azt a tagállamok szerették volna.

A szerdai szavazás külön pikantériája az volt, hogy ebben az esetben nemcsak a Tanács, de az illetékes EP-bizottság, a mezőgazdasági ügyekben illetékes AGRI álláspontja is eltért plenáris ülésen végül elfogadott eredménytől. Az agrárreform körüli játszmában, ahol a mérleg nyelve az EP, a tagállamokkal szembeni másik pólust szokás szerint az Európai Bizottság képezi. Dacian Colos agrárügyi- és Janez Potocnik környezetvédelmi biztos, illetve José Manuel Barroso bizottsági elnök a fenntarthatósági szempontok minden korábbinál szigorúbb figyelembe vétele mellett állt ki a KAP reformja kapcsán.

Alig pár évtized alatt politikai szempontból is éles témává vált az ipari termelésben felhasznált fémekhez és egyéb ásványi anyagokhoz való hozzáférés kérdése. A folyamatosan emelkedő árakhoz időről időre fellépő áruhiány is párosul. Ez nyilván elsősorban az importra szoruló országokat állítja nehéz helyzet elé, de hosszabb távon akár a lelőhelyeket birtokló országok szempontjából is rosszul sülhet el az esetenként zsaroláshoz közel álló játszadozás a nyersanyagok értékesítése körül.

A nyersanyagkészletek szűkössé válását több tényező is magyarázza. Ezek közé tartozik a feltörekvő országok, ezen belül főleg Kína viharos gazdasági növekedési az elmúlt évtizedekben, illetve a világ népességének gyors gyarapodása. Ráadásul a fémek és ásványi anyagok kitermelése egy olyan sajátos iparág, ahol a kereslet növekedését csak fáziskéséssel követi a kínálat, főleg a kapacitások bővítésének nagy tőke- és időigénye miatt.

Bár tengerpartunk már jó ideje nincs, a halászat kérdése azért számunkra sem közömbös. Egyrészt mindenki hallotta már, milyen egészséges a tengeri hal, és nem lenne jó, ha éppen akkor válna szűkös jószággá, amikor a magyar lakosságnak végre megjön esetleg a kedve a fogyasztásához. De ennél talán még sokkal fontosabb, hogy a túlhalászás miatt felboruló egyensúly hatásai korántsem korlátozódnak csak a tengerekre.

A tengeri halászat kérdése az Európai Unió politikájában is nagyon fontos szerepet játszik, csak minket ez kevéssé érint közvetlenül, főleg nem nemzetgazdasági szempontból. De ettől még olyannyira húsba vágó kérdés a sok tengerparttal rendelkező tagállam számára, hogy a kilencvenes években például nagyon komoly feszültséget okozott a spanyolok, franciák és portugálok között. Egyébként pedig kis rosszmájúsággal azt is mondhatjuk, hogy Izland kimaradása az EU-ból a halászati jogok miatt is fáj olyan nagyon Brüsszelnek (bár ez a kimaradás a pénzügyi válság óta már korántsem tűnik örökéletűnek).

Több szempontból is nagyon értékes energiahordozónak számít a hidrogén, de tömeges előállítása még mindig nagyon költséges és energiaigényes. Vannak persze ígéretes formái is, például ha a szél- vagy napenergiával termelt áramot használják vízbontásra. De talán még ennél is izgalmasabb lehetőségek rejlenek a biomasszából történő hidrogéntermelésben, főleg ha jelentős mértékben sikerül csökkenteni az ehhez felhasznált energiát. Egy EU-s kutatási projekt most éppen ezt tűzte ki céljául. A megújuló energetika e szegmensének fejlődése ráadásul magyar szempontból is fontos lehet, hiszen hazánkban még mindig a biomassza számít a legsikeresebb zöld energiaforrásnak.

A varázsszó a katalizálás. A biomasszából történő hidrogén-előállítás mindeddig csak túlságosan energiaigényes megoldások útján volt lehetséges. Például a nedves biomasszát először meg kellett szárítani. A lehetséges megoldást az úgynevezett APR-eljárás (Aqueous Phase Reforming) jelenti, amelynek során a még nedves biomasszát katalizátorokkal hozzák érintkezésbe. Az így bekövetkező bomlási folyamatok következtében majdnem teljesen tiszta hidrogén keletkezik.

Már megint egy klímamodell - mondhatnánk. És joggal. De mindenképpen érdekes, még akkor is, ha lehet, hogy egy-két éven belül egy másik kutatócsoport kideríti az ellenkezőjét. Mindenesetre amerikai kutatók most arra a következtetésre jutottak, hogy a sűrűn lakott, urbánus területek koncentrált energiafelhasználása nemcsak a közvetlen környezetet befolyásolják, de sokkal távolabbi régiókban is hatással lehetnek a klímára.

Az az állítás, hogy a városok és általában sűrűn lakott területek hőszigetekként működnek, és ilyen módon hatással vannak a közvetlen környezet hőmérsékletére, elég kézenfekvőnek tűnik. Ugyanezt kicsiben télen nap, mint nap megtapasztalhatjuk: gondoljunk csak arra, hogy a szellősebben lakott kertvárosi részekben mindig hidegebb van téli hónapokban egy-két fokkal, mint a sűrűn lakott lakótelepeken. Mindeddig azonban a klímakutatás nem igazán számolt külön e területek hőkibocsátásának globális hatásaival. Pedig már több évtizeddel ezelőtt felmerült a gondolat, hogy ezek az óriási hőszigetek befolyásolhatják a felettük mozgó áramlatokat, ezek közvetítésével pedig regionális és globális szinten hatással lehetnek klimatikus viszonyokra.

Sokszor játszott már világtörténelmi szerepet egy-egy technikai újítás, legyen szó termelési módszerekről, haditechnikáról vagy éppen az írott szöveg sokszorosításáról. Valami hasonló van most is éppen kibontakozóban az energetika terén. Az USA új fúrási technológiák segítségével óriási gáz- és olajkészletekhez férhet hozzá saját területén, és ezzel látványosan csökkenteni tudja külső energiafüggőségét. A folyamat az USA helyzetét erősítheti Oroszországgal vagy a közel-keleti olajexportőrökkel szemben. Az viszont egy másik kérdés, hogy mindez hogyan hat majd a megújuló energiaforrások további terjedésére. Valószínűleg nem jól.

Hidrosztatikus repesztésnek, angolul „Frackingnek” hívják az amerikai siker titkát jelentő eljárást. Az úgynevezett palagáz- vagy palaolaj-készleteket ezzel a módszerrel nyerik ki a mélyen lévő kőzetrétegekből. Az eljárás lényege, hogy óriási nyomás mellett vegyszeres, homokos vizet pumpálnak a több ezer méter mélységbe fúrt lyukakba. Ez a nagynyomású víz nyeri ki a kőzetrétegekben rejlő gáz- és olajmolekulákat. A módszernek köszönhetően annyival olcsóbbá vált a kitermelés, hogy most már olyan készletekhez is hozzá lehet jutni gazdaságos úton, amelyeket korábban csak értelmetlenül magas költségek árán lehetett volna a felszínre hozni.

Az újrahasznosítási modellek közül talán az egyik legszélsőségesebb az a verzió, amely a természetes körforgást mintául véve céloz meg egy gyakorlatilag szemétmentes világot. A Bölcsőtől bölcsőig, másképp C2C modell (az angol Cradle to Cradle elnevezéss nyomán) valóban jól hangzik, de nem ad választ arra a kérdésre, hogy egy ilyen rendszerbe hogyan illeszkedhetnek az összetett, sokféle eljárással készült és sok alkatrészből álló iparcikkek. Egyelőre sehogyan. Számukra csak az utópián kívül maradt hely.

A C2C modellt egy német vegyész, Michael Braungart és egy amerikai építész, Bill McDonough fejlesztette ki a kilencvenes évek elején. Az elképzelés lényege, hogy két részre, biológiai és technológiai tápanyagra osztja fel a felhasznált matériákat, amelyeknek saját szférájukban ugyanolyan tökéletesen kell körbe-körbe forogniuk, mint ahogy az a természetben is történik. Az olyan biológiai tápanyagok, mint a polimerek vagy textíliák a bioszférában mozognak, és azáltal, hogy elhasználásuk után humusz képződik belőlük, az újrahasznosításuk is megtörténik. A fémek, műanyagok, üvegek pedig ideális esetben ehhez hasonló utat járnak be az úgynevezett technoszférában, vagyis újrahasznosításuk során nem rosszabb, hanem eredeti minőségükkel egyenértékű anyag keletkezik újra.

A textilipar viszi előre a világot? Sokan csuklóból vágnák rá a kérdésre: Dehogyis! Pedig a textileknek, ruháknak sokkal nagyobb szerepe van a fenntarthatósági kérdésekben, mint azt gondolnánk. Jól érzékeltetik a helyzetet a következő számok. A brémai pamuttőzsde adata szerint a globális rosttermelés az 1990-es 38 millió tonnáról 2012-re 75 millió tonnára nőtt. Ennek a volumennek közel a felét használják fel ruházati szövetek előállítására. Egy átlagos európai fogyasztó évente 20, egy amerikai pedig 35 kilogrammnyi textíliát vásárol évente. És ez a nyugati fogyasztói társadalmaknak fel sem tűnik.

A fenntarthatóság kapcsán legtöbbször energiáról, élelmiszertermelésről, vízkészletekről, nehéziparról vagy hulladékgazdálkodásról esik szó, a textilgyártásról viszont ritkábban. Pedig volumenét és erőforrásigényét tekintve a ruhaipar jelenlegi termelési formái is súlyos fenntarthatósági problémákat vetnek fel. Olyannyira, hogy más ágazatokhoz hasonlóan itt is rengeteg ötlet, új eljárás kidolgozásával igyekeznek hosszabb távú megoldásokat találni, elsősorban nem hagyományos szövetek kifejlesztésével, illetve a fogyasztói szokások megváltoztatásával.

Tavaly sem történt érdemi előrelépés a legégetőbb fenntarthatósági problémák megoldásában, és továbbra is gőzerővel tör előre a globális felmelegedés réme, miközben a  már megszokott világméretű találkozók ellenére sem sikerül közös nevezőre jutnia az állami vezetőknek a kibocsátáscsökkentésről. Nagyjából ezzel az egy mondattal lehetne megvonni a 2012-es év mérlegét fenntarthatósági fronton. Ugyanakkor jóval több témát is érintettünk az elmúlt szűk egy esztendő alatt. Ezekből válogatok a mai bejegyzésben, mintegy lezárva az elmúlt évet. Hogy 2013-ban sikerül-e megtalálni a fenntarthatóság Szent Grálját, az még a jövő rejtélye. Egy biztos, ha igen, a blogon hírt adunk majd róla. De most szemezgessünk inkább az elmúlt 12 hónap terméséből.

Fizikai elemzés és tényfeltáró nyomozás. Egyszerre mind a kettőre szükség lesz ahhoz, hogy az EU be tudja tartatni az illegálisan kitermelt fából készült iparcikkekre vonatkozó, jövő márciusban hatályba lépő behozatali tilalmát. Az Unióba importált fa alapú termékek óriási mennyiségét, illetve Kína e téren játszott szerepét figyelembe véve azonban nem kizárható, hogy csak egy újabb brüsszeli papírtigris lesz a rendeletből.

A fakitermelés területe azért is különösen érdekes a fenntarthatóság szempontjából, mert maga a fogalom az erdőgazdálkodásból származik. A „nachhaltiger Ertag”, vagyis a fenntartható hozam kifejezés a 18. század elején bukkant fel első ízben Németországban, és arra vonatkozott, hogy a kitermelt famennyiség pótlásával kell garantálni az eljövendő faigények biztosítását. Az, hogy azóta a kifejezés sokkal általánosabb jelentéstartalommal töltődött fel, és elszakadt az eredeti szűkebb értelmezési kerettől, korántsem egyedi jelenség a fogalomtörténetben.

Szinte már rituálészerűvé vált az ENSZ nagy, éves klímakonferenciáin a túlórázás, vagyis hogy péntekről szombatra csúszik az összejövetel befejezése. Ez történt a múlt hétvégi dohai találkozón is, a várakozásoknak megfelelően igen csekélyke eredménnyel. Szokás szerint már azt is vívmányként könyvelte el néhány kommentár, hogy legalább a továbblépés lehetősége megmaradt, miután sikerült néhány minimális célkitűzést elérni.

Az biztos, hogy a klímatárgyalásokon résztvevők értik a módját annak, miként keltsék kézzelfogható eredmény nélkül is lázas munka látszatát a média felé. A klímaügyi miniszterek feltűrt ingujjban, a péntekről szombatra virradó éjszakát szinte átvirrasztva gyürkőztek látványosan egymásnak, hogy mégis elérjék az egyre távolabbinak tűnő áttörést. Ez azonban, mint mindig, most is nagyon kevésnek bizonyult.