Alig pár évtized alatt politikai szempontból is éles témává vált az ipari termelésben felhasznált fémekhez és egyéb ásványi anyagokhoz való hozzáférés kérdése. A folyamatosan emelkedő árakhoz időről időre fellépő áruhiány is párosul. Ez nyilván elsősorban az importra szoruló országokat állítja nehéz helyzet elé, de hosszabb távon akár a lelőhelyeket birtokló országok szempontjából is rosszul sülhet el az esetenként zsaroláshoz közel álló játszadozás a nyersanyagok értékesítése körül.
A nyersanyagkészletek szűkössé válását több tényező is magyarázza. Ezek közé tartozik a feltörekvő országok, ezen belül főleg Kína viharos gazdasági növekedési az elmúlt évtizedekben, illetve a világ népességének gyors gyarapodása. Ráadásul a fémek és ásványi anyagok kitermelése egy olyan sajátos iparág, ahol a kereslet növekedését csak fáziskéséssel követi a kínálat, főleg a kapacitások bővítésének nagy tőke- és időigénye miatt.
Azt azonban mindenképpen érdemes megjegyezni, hogy geológiai szempontból egyelőre nem fenyeget a tartalékok kiapadása. Sokkal inkább arról van szó, hogy az eddig feltárt lelőhelyek némelyikénél lehet számítani a készletek kimerülésére, és az új kitermelési helyek feltárása igen kockázatos művelet befektetési szempontból. Éppen ezért hiába lehet tudni elméletileg, hogy a Föld tartalékai még messze nem fogytak el, a 80-as és 90-es évek alacsony nyersanyag-árszínvonalához való visszatérésre nem érdemes számítani.
Jól szemlélteti a helyzetet Kína esete. A csúcstechnológiai iparágakban nélkülözhetetlen úgynevezett ritka földfémek jelenlegi kitermelésének több mint 90 százalékát ellenőrzi az ázsiai ország, miközben az összes, nagyrészt még feltáratlan készlet mindössze 23 százaléka található Kína területén. A központilag vezérelt, környezetvédelmi szempontból enyhén szólva nem sokat aggályoskodó kínai kitermelési módszereknek köszönhetően azonban Peking jelenleg versenyelőnyben van a ritka földfémek kitermelése terén, és ebből igyekszik minél nagyobb hasznot húzni. A játék többszörös, hiszen egyfelől nyilván nagy a zsarolási potenciál abban, ha egy nyugati cégnek nem, vagy csak feláron adnak el ilyen anyagokat. Így például könnyebben rá lehet venni, hogy Kína területére vigye a termelést, hiszen a ritka földfémek belföldi beszerzését nem korlátozzák az exportkvóták. Másfelől viszont a kivitelből realizálható extraprofit is vonzó.
A kérdés elől viszont nehéz elbújni egy olyan gazdaságnak, amely továbbra is versenyben kíván maradni a csúcstechnológiájú iparágakban. Legyen szó szélkerekekről, okostelefonokról vagy a hibrid hajtású autók nagy kapacitású akkumulátorairól: a ritka földfémeket sehol sem lehet nélkülözni. Ráadásul korántsem csak ezeket a különleges anyagokat érinti a világpiaci drágulás, hanem az olyan „hétköznapi” fémeket is, mint például a réz.
Az mindenesetre egyértelműen megállapítható, hogy a nyersanyagpiacokon korábban uralkodó laissez-faire mentalitás egyre jobban kénytelen átadni a helyét az állami beavatkozásnak, és nemcsak Kínában. Az olya lelőhelyekben szegény országok, mint a legtöbb uniós tagállam vagy Japán többféle stratégiát is próbálgatnak. Egyfelől kizárólagos szállítói kapcsolatokat próbálnak kiépíteni, igyekeznek diverzifikálni a forrásaikat, illetve ha mód van rá, olyan helyettesítő anyagokkal kísérleteznek, amelyek segítségével nélkülözni tudnak bizonyos ritka nyersanyagokat. Ez utóbbi út azonban nagyon időigényes, és az ipari igényeket addig is ki kell valahogy elégíteni.
Ami az exportőr országokat illeti, a helyzet az ő esetükben is többrétű. Egyfelől a saját ipari igények nyilván prioritást élveznek, ráadásul igyekeznek a ritka anyagok hazai feldolgozásával minél nagyobb hozzáadott értéket elérni otthon. Másrészt, ahogy már említettük, a kivitel is komoly bevételi forrás lehet. Ennek további növelés érdekében az utóbbi időben például egyre népszerűbb intézkedés lett a kiviteli vámok alkalmazása.
A globális nyersanyaghelyzet rendezésével kapcsolatban természetesen több javaslat is készült már, amelyek között szerepel például egy nemzetközi nyersanyagfórum felállítása a Nemzetközi Energia Fórum (IEF) mintájára. A másik felvetés értelmében pedig a WTO exportvámokkal kapcsolatos szabályait kellene megszigorítani. Ami ebben a játékban Magyarország helyzetét illeti, a fémek és a ritka földfémek legtöbb hazai felhasználója jellemzően külföldi tulajdonban van, úgyhogy az ő globális ellátási stratégiájuk részét képezi a nyersanyagforrások itteni biztosítása.
Amennyiben tetszett a bejegyzésünk, kövess minket a Facebookon!
