A Földön 870 millió ember alultáplált, miközben az ENSZ becslése szerint a megtermelt élelmiszer közel fele a kukában végzi!

Növekvő élelmiszerpazarlás veszélyezteti a fenntartható fejlődést! – a problémára legutóbb a kínai agrártudományi egyetem kutatása hívta fel a figyelmet. Nem véletlenül, a kínai tudományos akadémia geográfia intézetének ezzel párhuzamos felmérése szerint a hamarosan a világ legnagyobb fogyasztói társadalmává váló távol-keleti országban az ételpazarlás jelentősen visszavetheti az (amúgy sem világbajnok) zöldgazdasági folyamatok kiteljesedését, és akár a gazdasági fejlődést is. És nem csak náluk. Európában és az Egyesült Államokban évente 100-110 kilogramm ételt pazarolunk el, dobunk a szemétbe fejenként.

A kínai nemzeti gabonaadminisztrációs hivatal (ott ilyen is van) adatai szerint az országban évente több mint 200 milliárd jüan (7400 milliárd forint!) értékű élelmiszer megy pocsékba. Ez 80 milliárd kilogramm gabona értéke, amelyből évente körülbelül 250 millió embert lehetne etetni.

Már maguk a fenti adatok is elborzasztóak, de az élelmiszerpazarlás gazdaságra történő legnagyobb negatív hatása mégis az, hogy azok az erőforrások – energiahordozók, gépek, kemikáliák, munkaóra –, amelyeket a később szemétben landoló élelmiszerek előállítására használnak, azt voltaképpen más termékek gyártása során is fel lehetne használni. Így viszont majdhogynem duplán hiányoznak a gazdasági értékláncból. Arról nem is beszélve, hogy előállításukhoz jelentős üvegházhatású gázkibocsátás is társul.

Ezt felismerve indított a kínai kormány múlt év végén egy élelmiszer-takarékossági kampányt, amelynek célzottjai a háztartások és a hulladék jelentős részét termelő éttermek. Ez utóbbiak főleg az elmúlt évtized urbanizációs trendjének révén léptek előre jelentőset a nagypazarlók listáján.

Nem csak Kínát érinti a probléma

A probléma nem csak Kínában jelent egyre nagyobb gondokat. A nemzetközi kutatások kimutatták, hogy globális szinten az emberi fogyasztásra megtermelt élelmiszerek egyharmada elvész vagy hulladékként végzi a termeléstől a fogyasztásig vezető úton. Ez írd és mondd 1,3 milliárd tonna élelmiszer!

A legrosszabbak ebből a szempontból a gazdag, fogyasztói társadalmak tagjai. Miközben Európában és Észak-Amerikában 95-115 kilogramm élelmiszer vész el vagy megy kárba fejenként, addig Afrikában és Dél- Ázsiában ez az érték mindössze 6-11 kilogramm körül alakul.

Érdekes, de persze érthető az a megfigyelés is, hogy a fejlett országokban az életútját hulladékként végző élelmiszerek aránya a nagyobb – azaz a már feldolgozott és fogyasztásra késszé tett élelmiszer kerül a frizsiderből vagy a tányérunkból a szemétbe. Ezzel szemben a fejlődő országok esetében a termelés (betakarítás közben elvesző termény) és a feldolgozás (szállítás, tárolás, raktározás, stb.) során vész el az élelmiszerek jelentős része.

 

Amerika is megelégelte a pazarlást

Az Egyesült Államok mezőgazdasági minisztériuma is elindította a maga a programját az élelmiszerpazarlás visszaszorítására. A tárca szerint személyenként napi 1400 kalória és évi 400 dollár vész kárba, ami azt jelenti, hogy évente 31 millió tonna élelmiszer-hulladékot szállítanak a szeméttelepekre. A pazarlás mértéke a hetvenes évek óta 50 százalékkal nőtt az Egyesült Államokban. A minisztériumi fellépés egyik színtere az iskolai pazarlás elleni küzdelem lesz, de indítanak húskomposztálási kísérleteket is, valamint megpróbálják megkönnyíteni a cégeknek, hogy selejtezés helyett eladományozzák a tévesen felcímkézett hústermékeket és az olyan importált élelmiszereket, amelyek nem minden szempontból felelnek meg a szigorú minőségi előírásoknak. Becslések szerint az Egyesült Államokban megtermelt energia 2 százalékát a később elpazarolt élelmiszer előállítására fordítják.

Mit lehet tenni?

Miközben a fejlődő térségekben elsősorban a termelési, betakarítási és raktározási infrastruktúra, valamint az eszközállomány fejlesztése lehet a megoldás kulcsa, a fogyasztói társadalmakban sokkal inkább a szemléletformálásra kell helyezni a hangsúlyt.

Érdemes lenne például a kereskedelmi egységeknek újragondolniuk az értékesítési politikájukat: nem biztos, hogy csak a „mosolygós alma” a vevők álma. Vagy ha mégis, máris van egy új feladata a marketingeseknek. A felmérések szerint ugyanis a kereskedelmi fázisban hulladék státuszba kerülő termékek jelentős része azért kerül a szemétkosárba, mert nem ér el egy bizonyos méretet, nem felel meg az áruházak termékpolitikájának.

Talán a második érdekes eszköz lehetne a túltermelés megszüntetése, illetve a felesleg értelmes – kövezzenek meg: humanitárius – célokra történő felhasználása. Kérdés persze, hogy ezt miként lehetne úgy megvalósítani, hogy mind a termelő, mind a befogadó fél jól járjon – nyilván vannak termelési költségek, és egyáltalán nem biztos, hogy nagylelkű dolog selejtes élelmiszert adományként átadni egy fejlődő ország lakosainak. Megoldás lehetne esetleg egy nagyléptékű nemzetközi segélyprogram, amelynek keretében kifejezetten az élelmiszerre koncentrálva lehetne olyan alapot gyűjteni, amelyből nullszaldós termelői megtérülés mellett lehetne segíteni a rászorulóknak. Persze ez nagyon nehéz, a segélyezés költsége néha összevethető az értékével, különösen, ha az árú nagy részét – mondjuk ki: ellopják menet közben vagy a célállomáson. De ha valami nem jól működik, azt nem csak abbahagyni lehet, hanem jobban csinálni is.

Elnézve a fenti táblázatot azonban leginkább egy komoly önvizsgálat lehet az egyik legfontosabb eszköz a fogyasztói társadalmak tagjai számára az élelmiszerek pazarlásának visszafogására. Az, hogy – nagyon leegyszerűsítve persze – a minden megvásárolt pékárú és müzli negyedét a kukába továbbítjuk elég elgondolkoztató.

Mindent megettek ma a tányérjukról ebédkor?

Amennyiben tetszett a bejegyzésünk, kövess minket a Facebookon!