Szinte már rituálészerűvé vált az ENSZ nagy, éves klímakonferenciáin a túlórázás, vagyis hogy péntekről szombatra csúszik az összejövetel befejezése. Ez történt a múlt hétvégi dohai találkozón is, a várakozásoknak megfelelően igen csekélyke eredménnyel. Szokás szerint már azt is vívmányként könyvelte el néhány kommentár, hogy legalább a továbblépés lehetősége megmaradt, miután sikerült néhány minimális célkitűzést elérni.

Az biztos, hogy a klímatárgyalásokon résztvevők értik a módját annak, miként keltsék kézzelfogható eredmény nélkül is lázas munka látszatát a média felé. A klímaügyi miniszterek feltűrt ingujjban, a péntekről szombatra virradó éjszakát szinte átvirrasztva gyürkőztek látványosan egymásnak, hogy mégis elérjék az egyre távolabbinak tűnő áttörést. Ez azonban, mint mindig, most is nagyon kevésnek bizonyult.

Mit érhet bármilyen feltűrt ingujj, ha a legnagyobb szén-dioxid-kibocsátók, vagyis Kína és az USA továbbra sem hajlandók kötelező érvényű kibocsátási irányszámokat elfogadni? A klímaügyekben amúgy sem túl készséges Egyesült Államoktól a költségvetési patthelyzet miatt még kevesebb együttműködési szándék volt várható, így Washington tartózkodása senkit nem érhetett komoly meglepetésként.

A helyzetet azonban még tovább súlyosbította, hogy a tárgyalások fő motorjának tartott EU sem szerepelt valami fényesen. A lengyelek – elvégre ők a hazai olcsó szénnel jól elvannak eresztve, miért mondanának le róla, akár csak részben is – nyakas ellenállást tanúsítottak a kibocsátás-csökkentési vállalás fokozásával szemben, vagyis nem voltak hajlandóak elfogadni a 2020-ig elérendő új, 30 százalékos célkitűzést. A lengyel „lázadás” igen kínos jelenetekbe torkollott, ami egy megfigyelő szerint ahhoz hasonlított, mint amikor egy házaspár kellemetlen veszekedését hallgatja az étterem egész közönsége. A fő gond ezzel az, hogy az egész világ számára világossá vált az EU belső megosztottsága, és így felmerül a kérdés, hogyan vegyék komolyan Brüsszel vezető szerepét a klímaváltozás elleni globális harcban.

Éppen elég elkeserítő már önmagában az, hogyha az EU a lehető legszilárdabb egységet is tudná felmutatni, a kiotói jegyzőkönyvöz csatlakozott további tíz országgal együtt is a globális szén-dioxid-kibocsátás 15 százalékát fedik le csupán. Vagyis a jogilag kötelező, 2020-ra vonatkozó emissziócsökkentési kötelezettség a teljes volumen kevesebb, mint hatodára vonatkozik.

Ráadásul ez a vállalás is jelképes a legtöbb EU-tagország számára, mivel 18 százalékos csökkentést ír elő az 1990-es szinthez képest. A 27 tagállam ezt már mostanra teljesítette, így Dohában további 2 százalékos redukcióról szóló megállapodást írtak alá. Miközben pedig a kívül maradt országok ennyire sem hajlandóak, klímakutatók abból indulnak ki, hogy a mai (!) kibocsátási szintet kellene globálisan 15 százalékkal csökkenteni 2020-ig ahhoz, hogy két Celsius fokra tudják mérsékelni a felmelegedést. Mivel pedig a fejlődő és feltörekvő nemzetgazdaságok továbbra is ipari termelésük felfuttatásán szorgoskodnak, és még ezzel együtt is igen alacsony az egy főre jutó kibocsátási értékük, a redukció oroszlánrészét a fejlett államoknak kellene vállalniuk. Ez pedig az USA nélkül nem lehet több, mint szép vágyálom.

Jellemző módon az egyetlen számottevő dolog, amiben sikerült megállapodni a résztvevőknek, az az volt, hogy mikorra halasztják a megállapodást. Vagyis 2015-öt tűzték ki határidőként annak elöntésére, hogy mi történjen 2020 után. Nem csoda, hogy a tengerszint emelkedése miatt leginkább fenyegetett szigetországok szövetsége (AOSIS) meglehetősen idegesen fogadta az „eredményt”.

És ha még azt is számba vesszük, mennyire bizonytalanok az elkövetkező nyolc évre vonatkozó gazdasági kilátások az EU és általában a legtöbb fejlett ország számára, az sem elképzelhetetlen, hogy 2020-ra már sokuknak kisebb gondja is nagyobb lesz annál, minthogy újabb kibocsátás-csökkentési egyezményeket írjanak alá. Vagy egy még rosszabb szcenárió, hogy majd a gazdasági recesszió oldja meg az emissziós problémákat…

Amennyiben tetszett a bejegyzésünk, kövess minket a Facebookon!