Az Egyesült Államok a közelmúltban ünnepelte függetlenségének évfordulóját, a július 4-i ünnepség pedig már gyakorlatilag szinonimájává vált a temérdek tűzijátéknak. Augusztus végén az államalapítást ünnepelve itthon is durrogtatjuk majd ezeket a pirotechnikai különlegességeket, azonban érdemes észben tartani, hogy nem csak kutyáknak és más kisállatoknak ártunk ezzel, hanem bolygónknak és magunknak is.

A tűzijátékok nagy múltra tekintenek vissza, és már az időszámításunk előtti második évszázadban is használták őket Kínában. A kezdeti petárdák bambusznádak voltak, amiket mindenféle anyaggal megtöltve tűzbe dobtak: a hő hatására hangos zajjal pukkantak szét, miután a növény üregeiben lévő levegő felhevült. A puskapor felfedezése után egyre látványosabb és hatékonyabb pirotechnikai eszközök születtek, és az évszázadok során gyakran vetették be őket mindenféle fesztiválokon. Magyarországon először a XV. század végén, Mátyás király és Aragóniai Beatrix esküvőjén láthattak először ilyet az emberek. Az új technikák azonban új anyagokat is jelentettek, melyek mai változatai már kifejezetten károsítják a környezetet. Ezért is érdemes elgondolkodnunk azon, mennyire akarunk még részt venni ebben – hívja fel a figyelmet újból aktuális cikkére a Treehugger.

A modern tűzijátékok gyakorlatilag kis rakéták. Ezeknek a vázába robbanékony vegyi anyagokat helyeznek: oxidálót, üzemanyagot, fémet tartalmazó színezőt és kötőanyagot. Ha ezt meggyújtjuk, az oxidáló és az üzemanyag vegyi reakcióba lépnek, és egyrészt magas hőt, másrészt gázt termelnek. A másik két alkotóelemnek köszönhetjük a színt és azt, hogy az egész egyben marad. A hagyományos tűzijátékokban faszén, kén és salétrom egyvelege, azaz puskapor található: amikor szikra éri a puskaport, a salétrom oxigénnel táplálja a tüzet, ami fenntartja a faszénből és kénből álló üzemanyag égését. 

A modern változatokban a salétrom helyett perklorátokat használnak, amik központi klóratomhoz kapcsolódó, négy oxigénatomból álló vegyi anyagok. A környezetre gyakorolt hatásuk még nem teljesen ismert, de a perklorátok kifejezetten veszélyesek az emlősökre, beleértve az embereket is. Kutatások szerint felduzzaszthatják a pajzsmirigyet, ezzel korlátozva a természetes fejlődést. Szerencsére a természetben találni olyan baktériumokat, amik lebontják a perklorátokat, így azok nagy eséllyel nem okoznak hosszú távú problémákat – bár érdemes velük vigyázni. Ennél is komolyabb gondot jelentenek a bámulatos színeket generáló nehézfémek. Bár teljes hatásuk még nem ismert, de az eddigi tanulmányok alapján az emberekre és a környezetre is káros következményekkel járhat, ha túl sok gyülemlik fel belőlük a levegőben. A legyakrabban használtak a stroncium a piroshoz, az alumínium a fehérhez, a réz a kékhez, a bárium a zöldhöz, a rubídium a lilához és a kadmium más színekhez.

Mivel a tűzijátékok gázt és füstöt termelnek, a levegő minőségét is rontják. A már említett nehézfémek és részecskék kíséretében kén-dioxid és nitrogénoxid kerül a levegőbe. Ezek belélegzése szív- és érrendszeri, valamint légzési problémákat és elváltozásokat eredményezhet. Emellett komoly veszélyt jelentenek az erdőkre is. Mivel a leggyakrabban kültéren vetik be a rakétákat, ha bármilyen hiba vagy elégtelen elővigyázatosság miatt érintkezésbe kerülnek növényekkel vagy más gyúlékony szerves anyagokkal, komoly katasztrófákat okozhatnak – főleg nagy szárazság vagy erős szél idején. A tűzijátékokat gyakran műanyagba csomagolják, az emberek pedig a csomagolást hátrahagyják, tovább károsítva a környezetet. Mivel a műanyag nem igazán bomlik le, a szennyezés maradandó problémákat okozhat. A vízparti eseményeknél a csomagolóanyagok bekerülhetnek a tengerekbe, tavakba, folyókba – például a Dunába is –, tovább roncsolva a bioszférát – ezért is kampányolnak például Ausztráliában azért, hogy lebomló papírba csomagolják az újévi nagy tűzijátékozáshoz használt pirotechnikai eszközöket.

Hiába látványosak tehát a tűzijátékok, a lehető legjobb alternatíva, ha egészségünk és a környezetünk érdekében lemondunk róluk. Természetesen nem ugyanazt a hatást keltik, de szennyező anyagok nélküli fényjátékot kínálnak a lézershow-k: bár ezek is sok energiát igényelnek. Tavaly az Egyesült Államokban 2,2 milliárd dollárt – kb. 875 milliárd forintot – költöttek közel 208 millió kilogramm tűzijátékra, így rengeteget lehetne spórolni a mellőzésével.

Magyarországon évente átlagosan 387 kg háztartási hulladék keletkezik, ami gyakorlatilag a saját súlyunk ötszörösének felel meg. Ennek jelentős része eldobható eszközökből és csomagolóanyagokból áll, melyeket egyébként könnyen elkerülhetnénk vagy kiválthatnánk környezetbarát alternatívákkal. A legtöbb szemét a konyha mellett a fürdőszobában keletkezik, ezért érdemes itt kezdeni a hulladékcsökkentést.

Többségünk nehezen tudja elképzelni, hogy egyik napról a másikra teljesen átálljon “zero waste” életmódra - még akkor is, ha egyébként törekszünk rá, hogy minél kisebb legyen az ökológiai lábnyomunk. De már az is rengeteget jelent, ha a háztartásunk egy-egy területén visszaszorítjuk a megtermelt hulladék mennyiségét. Nem kell tökéletességre törekedni: az a cél, hogy minél környezettudatosabb módon és hulladékszegény megoldásokkal váltsuk le a meglévő egyszer használatos eszközöket, termékeket. Az egyszerű és környezetbarát megoldások általában nem látványosak. A lényeg, hogy ne halmozzunk fel fölösleges árucikkeket és ne vásároljunk olyan termékeket, amelyek csomagolása nem környezetbarát.

Ezer meg egy okból megéri

Rengeteg indokunk lehet rá, hogy miért induljunk el a “zero waste” fürdőszoba megvalósítása felé. Az első és legkézenfekvőbb, hogy ne szennyezzük tovább felesleges hulladékokkal a bolygónkat, ezáltal tegyünk valami pozitívat gyermekeink jövője érdekében. Példát mutathatunk a következő generációnak, és megtaníthatjuk nekik a pazarlásmentes életmód alapjait.

A hulladékmentességben az a nagyszerű, hogy ha sikeresen felállítottunk egy jól működő rendszert, utána már a saját életünket is megkönnyítjük vele. Az eldobható árucikkek vásárlásával egy idő után túl sok szemét gyűlik össze az otthonunkban, amelyek tárolása, elhelyezése teherré válik. A fürdőszoba takarítását megnehezíti a rengeteg - többnyire felesleges - eszköz és tárgy, ezért ezek csökkentésével több időnk szabadul fel. Nem is beszélve arról, hogy a költségeinket is csökkenthetjük, ha visszafogjuk az impulzusvásárlásokat.

Hogyan csináljuk?

A fürdőszobánk hulladékmentessé alakítása hosszú távú folyamat. Első lépésként készítsünk leltárt az évek alatt nem használt termékekből, kozmetikumokból. Amelyeknek lejárt a szavatosságuk, azokat kénytelenek leszünk kidobni. Ennek során emlékeztethetjük magunkat arra, hogy feleslegesen költöttünk rá pénzt, és legközelebb már tudatosabban fogunk vásárolni. A megmaradt termékeket használjuk el, vagy ha egyáltalán nincs rájuk szükségünk, ajándékozzuk el őket ismerőseinknek. A legközelebbi vásárlásnál már érdemes olyan márkákat választani, amelyek természetes alapanyagokból, környezetbarát csomagolással és Magyarországon vagy legalább a kontinensen készültek.

Tartsuk szem előtt a minimalizmus elvét, készítsünk bevásárlólistát, és próbáljuk elkerülni a felesleges halmozást. A műanyagflakonos tusfürdőket helyettesíthetjük csomagolásmentes, kézműves szappannal, a kozmetikumokat pedig üvegtégelyben kapható, természetes anyagokból készült termékekkel. A műanyag fogkefék és az eldobható borotvák minden esetben a kommunális hulladékgyűjtőbe kerülnek, ugyanis nem alkalmasak újrahasznosításra. Ezért érdemes fa- vagy bambusznyéllel készült fogkefét, valamint cserélhető fejű borotvát választani. A sminklemosó vattakorongokat kiválthatjuk természetes textíliából kivágott négyzetekkel, a műanyag csomagolású WC papír helyett pedig választhatunk újrahasznosított papírból készült, papírdobozos alternatívát.

Van kiegészítenétek még valamivel a listát, vagy megosztanátok tapasztalataitokat, tegyétek meg kommentben!

Tízből tízen valószínűleg gondolkodás nélkül értenének egyet azzal az állítással, hogy a napelemek használata nem jár semmilyen káros anyag kibocsátásával. Pedig ez korántsem stimmel: a fotovoltaikus panelekhez felhasznált alumínium, ezüst, réz, poliszilícium és üveg előállításának eleve van környezeti hatása, ahogyan annak is, hogy az elemeket a gyárból a rendeltetési helyükre szállítják, felszerelik, karbantartják.

Mindezek azonban eltörpülnek amellett, amekkora problémát az elhasználódott napelemek sorsának rendezése okoz. Hogy miért fejezem ki magam ennyire kacifántosan? Alapvetően azért, mert mégiscsak a zöldenergiafajták egyik üdvöskéjéről beszélünk, de sokkal inkább amiatt, hogy a használhatatlanná váló panelek jövőképe pillanatnyilag elég zavaros. Nézzük meg közelebbről, miről is van szó!

Meddig is működik?

A napenergiaiparban létezik egy hüvelykujjszabály, amely szerint a panelek cseréje 30 évente esedékes. Ezt használjuk a gazdaságossági számításokhoz, a jövőre vonatkozó várakozások meghatározásához – amivel az a gond, hogy ez az időtartam valójában nem ennyi. Hanem kevéssel vagy lényegesen kevesebb, akadnak elemzések, amelyek szerint akár kétszer olyan gyors a használatban lévő napelemek degradációja, mint azt előzetesen feltételeztük. Ebben egy csomó tényező játszik szerepet: az, hogy idő előrehaladtával valóban csökken a panelek hatékonysága, időközben új technológiák jelennek meg a piacon, vagy az előzetesen kalkuláltnál lényegesen magasabb meghibásodási arányok.

A lényeg, hogy a beépített panel nem húzza három évtizedig, hanem korábban vagy lényegesen hamarabb lecserélik. Mesébe illő volna, ha ilyesmi csak elvétve fordulna elő, de a szakértők arra figyelmeztetnek, hogy ez elég gyakori jelenség. Ennél is nagyobb probléma azonban az, hogy – maradjunk egy meghibásodásnál – ilyenkor nem a javítás a járható út, hanem a csere – miközben az eredeti panel jó eséllyel a hulladékok között végzi. 

Joggal merül föl a kérdés, hogy miért nem hasznosítják újra őket? A válasz azonban igen kiábrándító: egyszerűen nem éri meg, hiszen becslések szerint 10-30-szor többe kerül, mint a deponálásuk. Tény, hogy vannak bennük értékes anyagok, például ezüst, amely egy napelem tömegének 0,05 százalékát teszi ki, miközben anyagértékben már 14 százalékot jelent. A konstrukció zömét adó üvegnek pedig hiába lehet magas az újrahasznosítási aránya, ha rendkívül alacsony az értéke.

Recycling gyerekcipőben

Egyre több cég innovatív fejlesztései irányulnak az elhasznált nappanelek visszanyerésére, amelyek révén folyamatosan nő az újrahasznosítási arány, ez azonban egyelőre csak csepp a tengerben. Az igazi változást az hozhatja el, ha a napelemek iránti igény robbanásszerű növekedése olyan magasságokba hajtja fel az alapanyagárakat, ami már vonzóbbá teszi a reciklált anyagokat. 

Az intenzív hegymenetbe kapcsolt energiaszámla eleve utat nyit olyan technológiáknak, amelyek a korábbi, alacsonyabb szinteken nem tűntek rentábilisnak. A napelemek esetében azonban a felhajtóerőt legalább részben az egyes országok és üzleti szereplők megújulókra megfogalmazott céljai jelenti: az, hogy az energiamixből egyre nagyobb szeletet hasít ki magának a napenergia. És az a nap is eljöhet, amikor az elhasznált panelek újrahasznosításával nem csupán az ellátási lánc problémáin lehet úrrá lenni, hanem konkrét költségmegtakarítás is elérhető ezzel.

A Rystad Energy július eleji elemzésében például egyenesen azt állítja, hogy 2030-ban több mint 2,7, 2050-ben pedig 80 milliárd dollár lehet az élettartamuk végét elérő szolárpanelekből származó újrahasznosítható anyagok összértéke – szemben az idei 170 millióval. Az általuk vázolt forgatókönyv szerint 2040-re a napelemes beruházások 6 százaléka már a nyugdíjazott panelekből visszanyert anyagokhoz köthető, miközben napjainkban ez az arány mindössze 0,08 százalék.

Intő jel ugyanakkor, hogy ugyanebben az évben érheti el az évi 27 millió tonnát a napelemes hulladék mennyisége. Az ártalmatlanítás ráadásul nem csupán a fotovoltaikus panelek esetében okoz fejfájást: a szakemberek arra figyelmeztetnek, hogy a következő két évtizedben több mint 720 ezer tonnányi óriási szélturbinalapát landol majd a hulladéklerakókban csak az Egyesült Államokban, és az elektromos járművek akkumulátorainak is mindössze öt százalékát hasznosítjuk jelenleg újra. Utóbbiak környezeti hatásait ráadásul – és ez ugyanúgy érvényes a napelemekre is – csak tetézi a nehézfémtartalom, amelyek egy része toxikus hatású.

Miközben elégedetten hallgatjuk a megújulóknak szóló üdvrivalgást, nem feledkezhetünk meg a körforgásos gazdaság alappilléréről, a hulladékképződés kiiktatásáról. Zöldinnováció ma már kizárólag ennek jegyében lehet releváns és hiteles, olyan ötleteket juttatva el a megvalósulásig, mint például az elektromos autók leselejtezett akkumulátorainak tárolórendszerekben történő felhasználása.

ifj. Chikán Attila véleménycikke a www.vg.hu VG-PÁHOLY rovatában jelent meg 2022.07.12-én.

A kínai mitológia híres unikornisáról, Csi-linről nevezték el az elektromosautó-akkumulátorok új generációját, amely egyetlen töltéssel akár ezer kilométer megtételére is képes. A világ legnagyobb akkumulátorgyártójának, a CATL-nak az újdonságát egyelőre kínai gépjárművekben alkalmazzák, később azonban a Volkswagen, a BMW és a Nio is lecsaphat rá. 

Az Quilinnek hívják az elektromos autózás nagy reménységét, melyet a CATL (Contemporary Amperex Technology Limited) fejlesztett ki. Ahogy a Telex is megírta nemrég, az innováció energiasűrűsége 255 Wh/kg, vagyis azonos méret esetén lényegesen tovább bírja két feltöltés közt, mint a cég eddigi akkumulátorai.

Jelenleg a piacon lévő elektromos autók zömében olyan hagyományos lítiumion-akkumulátor található, amely 100 kilowattóra kapacitással bír. Ez két feltöltés között jellemzően 400-600 kilométer megtételét teszi lehetővé, ezért nem kis különbség, amit a CATL újdonsága nyújthat. A gyártó szerint a Qilint tíz perc alatt lehet tízről nyolcvan százalékra tölteni, ezen kívül biztonságosabb és tartósabb is, mint versenytársai. 

De nem ők az egyetlen gyártó, akik ezer kilométeres teljesítménnyel kecsegtetnek. Nemrég a Mercedes jelentette be, hogy EQXX nevű tanulmányautója sikerrel tett meg 1202 kilométert a gyártó stuttgarti központja és a Silverstone versenypálya között. A járműben körülbelül 100 kilowattóra kapacitású akkumulátor található, amelynek tömege harminc százalékkal könnyebb az azonos kapacitású villanyautó-akkumulátoroknál. Fogyasztása pedig kevesebb mint 10 kilowattóra 100 kilométerenként, ami körülbelül a fele a jellemző értékeknek.

A hatótávolság mellett az akkumulátorok élettartama aggasztja leginkább mindazokat, akik fontolgatják, hogy lecserélik benzines vagy dízel gépkocsijukat. Akárcsak a telefonok vagy laptopok esetében, idővel az elektromos autók akkumulátorának hatékonysága is romlik. Gyakori tévhit azonban, hogy minél többet használjuk a kocsit, annál nagyobb mértékben veszít teljesítményéből annak akkumulátora. Pedig a kapacitáscsökkenés sokkal inkább a hőmérséklettel és a töltési sebességgel áll összefüggésben. A gyártók azt javasolják, hogy 100 százalék helyett csak 80 százalékig töltsük az akkumulátort, és soha ne engedjük, hogy teljesen lemerüljön - ezáltal a kapacitása sokkal hosszabb ideig megőrizhető. 

Könnyen lehet, hogy a jövőben még tartósabb technológiával állhatnak elő az autógyártók. A Toyota például bejelentette, hogy 2025-re bemutatja az első szilárdtest-akkumulátoros autóját. Ennek lényege, hogy a "hagyományosnak" tekinthető akkumulátorokban alkalmazott folyékony elektrolitok helyett valamilyen szilárd elektrolitot - jellemzően valamilyen oxid, szulfid vagy foszfát alapú kerámiát - használnak fel. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy kevesebbszer és gyorsabban lehet majd tölteni az ilyen autókat, és akkumulátoruk kevésbé lesz érzékeny a szélsőséges hőmérsékletekre. Ráadásul az ilyen elektromos autók hatótávja is jelentősen nagyobb lehet a maiaknál.

Ahogy a Greendex is megírta, a kutatók először találtak műanyag mikroszemcséket az emberi vérben, ráadásul a vizsgált alanyok 80%-ánál kimutatható volt a szennyezés, tehát valószínűleg elég elterjedt jelenségről van szó. Bár a tudósok egyelőre nem tudják, pontosan milyen hatással is van a szervezetre, mégis aggasztónak tartják az eredményeket. A leggyakoribb vérben előforduló típus az italos palackok alapjául szolgáló PET műanyag, ezt követi az élelmiszerek csomagolásához használt polisztirén, majd a műanyagzacskóként ismert polietilén.

Az Environmental International című folyóiratban megjelent tanulmány további kérdéseket vet fel arra vonatkozóan, hogy mi történik a műanyagszemcsékkel, miután bekerültek a szervezetbe. Átjutnak-e vajon a vér-agy gáton? Bekerülhetnek az egyes szervekbe? Elég magas a koncentrációjuk ahhoz, hogy betegséget okozzanak? A tudósok ezeknek a kérdéseknek a megválaszolását sürgetik.

A phys.org tudományos-ismeretterjesztő oldalon megjelent másik kutatás szerint akár száznál is több mikroműanyag-szemcsét is lenyelhetünk egyetlen főétkezéskor, melyek a bútorszövetekből, szintetikus textíliákból és műanyag tárgyakból származnak. Egy átlagember évente akár 68 415 potenciálisan veszélyes műanyagrészecskét is lenyelhet, ami elképesztő számadat annak fényében, hogy az éti kagylókban fellelhető műanyagszemcsék száma példányonként átlagosan kettő. A kutatás jól példázza, hogy a mikorműanyagok szinte mindenhol megtalálhatók: még a házi porban is, a kozmetikumokban és a műszálas ruháinkban is.

Hogyan tehetünk a mikroműanyag-szennyezés ellen?

Mindenekelőtt kerüljük a műanyagba csomagolt termékeket és az eldobható használati tárgyakat. Nagy lépés, ha lebomló, újrahasználható árut veszünk, a piacra járunk vásárolni és saját szatyrot, befőttesüveget, dobozokat viszünk. Vásárláskor törekedjünk rá, hogy jó minőségű, hosszú élettartamú tárgyakat válasszunk, amelyek javíthatók vagy természetes alapanyagból készültek.

Kerüljük az olyan kozmetikumokat, amelyek mikroműanyagokat tartalmaznak. Ezek az összetevők listájában az alábbi névek szerepelnek: Polyethylene (PE), Polypropylene (PP), Polyethylene terephtalate (PET), Polymethyl methacrylate (PMMA) és Nylon (PA). Ugyanígy ne vásároljunk műszálas ruhákat, törölközőket, ágyneműket, vagy ha már megvettük őket, akkor mossuk őket kevesebbszer, rövidebb programon. Ezáltal kisebb súrlódás keletkezik és kevésbé fognak leszakadni róluk a mikroműanyag-szálak.

A pamut a textilgyártás egyik legfontosabb alapanyaga, melyet gyapotból állítanak elő. A pamutszálak a globális textiliparban a természetes szálak csaknem egyharmadát teszik ki. A klímaváltozásból származó környezeti és éghajlati kockázatok azonban egyre több oldalról fenyegetik az iparágat.

A klímaváltozás 2040-re drasztikus változásokat hozhat a gyapottermesztő területek több mint felében, a szélsőséges időjárás pedig hosszú távon kiszámíthatatlanná teszi a gyapottermesztés körülményeit. Az egyre erősödő regionális vízhiány, a csapadékeloszlás kiszámíthatatlansága, valamint a felborult esőzések további kockázati tényezőket jelentenek az amúgy is magas vízlábnyommal rendelkező ágazatra nézve. Ez azt jelenti, hogy a termesztési és a feldolgozási folyamatok rendkívül sok vizet emésztenek fel.

A tanulmány szerint, amennyiben a világ szén-dioxid és károsanyag kibocsátása nem csökken, a bekövetkező klímakatasztrófa következtében a gyapottermő területek csaknem háromnegyede hosszú távon válságos hőstressznek, azaz 40 Celsius foknál magasabb hőmérsékletnek lehet kitéve. Ez nem csak a tenyészidőszak lerövidülését eredményezheti, hanem tovább növelheti a gyapot amúgy is magas vízigényét. A megfelelő vízellátottság hiánya nem csak termelési, de társadalmi és szociális konfliktusokat is eredményezhet a későbbiekben. Ezzel szemben a területek csaknem 20%-a erős árvízveszélynek lehet kitéve, ugyanakkor idővel az aszályok és vegetációs tüzek állandó jelenlétével számolni kell.

Mi a következmény?

“A legmagasabb éghajlati kockázatok Afrikában Szudán, Egyiptom, Szenegál, Mali; a Közel-Keleten Irak, Irán, Afganisztán; Dél-Ázsiában Pakisztán, valamint Európában Görögország és Törökország gyapotföldjeit fenyegetik. Ugyanakkor a legnagyobb gyapottermesztők sem mentesek az éghajlati veszélyektől.”  - derül ki a Másfél fok blog cikkéből, amely részletesen taglalja a gyapottermesztés jövőjével kapcsolatos kilátásokat. Ahogy a blog beszámolójából is kiderül:

“A világtermelés nagyjából 70%-át India, Kína és az USA adja, de a hat legnagyobb termelő között van Pakisztán, Törökország és Brazília is. Ezekben az országokban elsősorban a gyarapodó vegetációtüzek, az aszály és a heves esőzések jelentenek problémát az iparágnak.”

Azt gondolhatnánk, hogy egy ilyen tőlünk távol helyezkedő válságnak nem lehetnek közvetlen következményei ránk nézve. Nem szabad azonban megfeledkeznünk róla, hogy a gyapottermesztésből származó pamut a világ textilipari termékeiben felhasznált természetes szálak egyharmadát jelenti. A világnak tehát szembesülnie kell a ruhák és egyéb textilipari termékek drasztikus drágulásával. Ez a terméshozam ingadozásának és a pamut beszerzési árának növekedésből következő folyamat, amely a helyi gazdaságok mellett a globális ellátási láncban is éreztetheti a hatását.  

Mi lesz a gyapottermesztőkkel?

A gyapottermesztés napjainkban csaknem 350 millió ember megélhetését biztosítja. A környezeti tényezők felborulásával számos terület válhat a gyapottermesztésre teljesen alkalmatlanná, ezáltal pedig számtalan ember veszítheti el megélhetési forrásait. A taglalt problémák tovább nehezíthetik az amúgy is magas kockázatokkal járó termesztést, amely következtében rengeteg gazda kerülhet kilátástalan helyzetbe. 

A tény, hogy a szomszédunkban dúló fegyveres konfliktus humanitárius katasztrófa, és ebben a minőségében Európában a második világháború óta nem látott tragédiák sorozatával árnyékolja be ezt az évszázadot, aligha vitatható. Az is világosan látszik, hogy mivel Oroszország a világ egyik legnagyobb olaj-, gáz- és nyersanyagtermelője, ez aligha segít az amúgy is turbulens, rekordmagas áraktól és követhetetlen volatilitástól sújtott energiapiacnak a megnyugvásban. Ahogyan az sem fokozza a nyugalmat, hogy az állami és üzleti szereplők jelenleg azzal vannak elfoglalva, hogyan tudnak gyorsan és teljesen leválni az orosz fosszilis energiahordozókról, miközben a kiesést üzembiztosan, környezetvédelmi és gazdasági értelemben egyaránt fenntartható módon kell pótolniuk. 

A fentiek miatt azonnal megkondult a vészharang az első háborús hírek hallatán sokunkban, akiknek a szavakon túl is fontos a környezetünk minősége, amelyre a jövőnk és gyerekeink jövőjének élhetősége is alapozható. 

Az orosz-ukrán háborús konfliktus nem új energetikai irányba tereli a világot, hanem csupán felgyorsítja az átmenetet, amelynek szükségessége már korábban megfogalmazódott a klímaválság miatt. Besorolunk egy gyorsítósávba, hogy azon haladva érjük el a 2050-re megfogalmazott széndioxid-mentesítési törekvéseket. Sőt akár korábban is, hiszen az energiaárak megbokrosodása elérhetőbb közelségbe hozza például azokat a technológiákat, amelyek a fegyveres összetűzések előtt még túl drágának számítottak. A lehetőségeknek csak a fantázia és a bátorság szabhat határt, hiszen nem csupán a megújulókról beszélünk: felgyorsulhatnak a cseppfolyós gáz terminálok fejlesztései, A hidrogéntermelés technológiája fejlődése is még erősebb lendületet vehet, különösképpen a nem szénhidrogénekből előállított hidrogné. A termelési profiljukat tekintve a hagyományos erőműveknél nagyobb volatilitással rendelkező időjárás függő megújulók – a geopolitikai konfliktus miatt várhatóan még inkább felgyorsuló- terjedésével tovább fognak fejlődni a minél rugalmasabb energia-ellátást biztosító technológiák, mint például az energiatárolók,  vagy a kiegyenlítő energiaszolgáltatást végző erőművek, amelyek gyakran földgáz tüzelésűek, de rendkívül gyorsak és hatékonyak, illetve a minél kisebb károsanyag kibocsátás melletti minél gyorsabb reakcióképességűvé tételüket szolgáló fejlesztések. 

A jelen helyzet tehát olyan innovatív megoldások előtt tisztítja meg az utat, amelyekkel javítható az energiabiztonság, előrelépést tehetünk az éghajlatvédelmi célok elérése felé, és még a fogyasztók költségei is mérsékelhetők.

Egyetértek azokkal, akik szerint a most zajló geopolitikai konfliktus rövidtávon minden olyan energiaformának javítja az esélyeit, amellyel Európa közelebb jut az önellátáshoz energetikai téren. Ugyanakkor biztos vagyok benne, hogy az átállással minden korábbinál közelebb kerülnek egymáshoz az üzleti és az energiabiztonsági érdekek, ez pedig szárnyakat adhat a nettó nulla százalék elérésére irányuló erőfeszítéseknek. Az emberiségnek, a döntéshozóknak meg egy ponton fel kell tenniük maguk felé is a kérdést: ezen célok, amelyek klímánk és bolygónk védelme, valamint Európa esetében az ellátásbiztonság és az energia-függetlenség megteremtése szempontjából kiemelt jelentőséggel bírnak, elérésének felgyorsításához, miért is vártunk eddig, miért kellett a gyorsulás szükségességének felismeréséhez egy háború?

A cikk a Világgazdaság Páholy rovatában jelent meg 06.15-én.

A műanyag feltalálásakor azt ígérte, hogy fenntartható alternatívája lesz az olyan értékes állati eredetű anyagoknak, mint az elefántcsont vagy a teknőspáncél. Olcsóbb alapanyag lévén pedig az alacsonyabb társadalmi rétegek számára is elérhetővé tette a különleges háztartási cikkeket. Az utópiák ellenére azonban hamar kialakult az ellenoldal, amelynek képviselői a műanyaghasználat veszélyeire és következményeire figyelmeztettek. Cikkem harmadik, egyben befejező részében a műanyaggyártás árnyoldalait boncolgatom. 

Növekvő aggályok a műanyaggal szemben

A műanyag feltalálását követő optimizmus a második világháború végére elkezdett megrendülni. A műanyaghulladék természetromboló hatása egyre nyilvánvalóbbá vált, az 1960-as években készített jelentések pedig már részletesen beszámoltak a tengerek és óceánok műanyagszennyezettségéről. A környezetvédőket emellett más gondok is aggasztották abban az időben: Rachel Carson 1962-ben megjelent Néma tavasz című könyve a kémiai növényvédő szerek veszélyeit tárta fel. 1969-ben a kaliforniai partoknál jelentős olajszennyezés történt, az ohiói Cuyahoga folyó pedig kigyulladt. Ahogy a környezeti problémák iránti tudatosság egyre nőtt, úgy váltak egyre hangosabbá a műanyaggyártást kritizáló hangok. Az iparág köré fűződő lelkesedés idővel az olcsó konformizmus és a felszínesség szimbólumává vált.

Rövid dicsőség, eldobható kényelem

A polietilénből készült bevásárlótáskát a svéd Celloplast cég szabadalmaztatta 1965-ben. A Sten Gustaf Thulin mérnök által tervezett műanyagszatyor gyorsan elkezdte felváltani a szövetet egész Európában. A műanyaggyártó cégek agresszívan reklámozták egyszer használatos termékeiket, mint amelyek jobbak és kényelmesebbek, mint az újrahasználható elődjeik. Noha a fogyasztók még csak ismerkedtek az egyszer használatos műanyagszatyorral, 1982-re a legnagyobb amerikai bevásárlóláncok is műanyagzacskóra váltották a papírt, mivel ez volt a legolcsóbb alternatíva. Az évszázad végére a műanyagszatyrok világszerte szinte teljesen felváltották papírból készült táskákat.

Amerika és egy évszázadnyi hulladék

A 70-es évek amerikai társadalma volt az első generáció, amely minden háztartási hulladékot a kukába dobott. A fogyasztói kultúra az egyszer használatos műanyagcikkekre épült, amelyek az olcsó kényelem ígéretével világszerte elárasztották a háztartásokat. Az első amerikai szeméttelepet 1948-ban alapították Staten Islanden, amely hamar az amerikai hulladék nemzeti szimbólumává vált. Néhány évtizeddel később, 1997-ben Charles Moore tengerész és kutató felfedezte a Great Pacific Garbage Patch-t, ahol a különböző áramlatok következtében elképesztő mennyiségű műanyagszármazék halmozódott fel. 

Idővel egyre hangosabbá váltak a megoldásra irányuló felhívások. A "használd el és dobd el" modelljéhez szokott fogyasztók aggódni kezdtek amiatt, hogy hová kerül a hulladékuk. A műanyag feltalálása előtt az újrahasznosítási erőfeszítések arra összpontosultak, hogy a termékek hasznos élettartamát meghosszabbítsák. A 20. század második felében az Egyesült Államokban azonban már az volt a cél, hogy megbirkózzanak a hatalmas mennyiségű hulladékkal.

Az újrahasznosítás strukturált reformációja érdekében számos vállalat fogott össze. Ennek egyik fontos mérföldköve volt, amikor a Container Corporation of America versenyt hirdetett az újrahasznosítást jelentő logó megtervezésére. A győztes embléma, amit egy Gary Anderson nevű egyetemi hallgató készített, még ma is használatban van: ez a három egymás felé mutató nyílból álló szimbólum. 

Kortárs erőfeszítések 

A műanyag elleni harc napjainkban sürgető és világméretű problémává vált, amelyben kifejezetten fontos szerephez jut a társadalom minden tagja. A fogyasztói változások azonban nem oldják meg önmagukban a műanyagválságot, mivel a petrolkémiai ipar dollár milliárdokat költ az új műanyagok előállítására. Olyan globális, kötelező érvényű szerződésre van szükségünk, amely a teljes életciklus során szabályozza a műanyagszennyezést, a kútfejgyártástól kezdve az óceáni hulladékig. 

Jó hír, hogy 2018-ban az United Nations Environment Programme (UNEP) vizsgálatai alapján 127 országban született valamiféle jogszabály a műanyagzacskók problémájának kezelésére. 2019-ben hatályba lépett az Európai Unió egyszer használatos műanyagokról szóló irányelve, melynek célja az európai tengerek és vizek védelme.

A kormányszintű szabályozások, a vállalati felelősségvállalás és fogyasztói magatartásfejlesztés mind elengedhetetlenek ahhoz, hogy a műanyag visszakerüljön arra a helyiértékre, amelyre hivatott.

A szintetikus polimerek az elmúlt 70 év alatt alapjaiban formálták át az emberi civilizáció berendezkedését. Érdekes egybeesés, hogy a műanyagot épp a természet értékeinek megőrzése és védelme érdekében találták fel. Jelenléte azonban napjainkra a társadalom egyik legsürgetőbb problémájává nőtte ki magát. Hogyan fejlődött a műanyag és miként változott szerepe a történelem során? Előző heti cikkem folytatásaként ezt a kérdést boncolgatom.

Az „ezer felhasználás anyaga”

Alexander Parks által a műanyag elődjeként bemutatott parkezint még javarészt természetes eredetű komponensekből állították elő. 1907-ben Dr. Leo Baekeland bemutatta a bakelitet, amely már egyáltalán nem tartalmazott a természetben fellelhető molekulákat, ekképpen megalapozta a modern szintetikus műanyagipar kezdetét. A bakelit amellett, hogy kiváló szigetelő volt, rendkívül tartós és hőálló anyagként a celluloiddal szemben alkalmas volt a mechanikus tömeggyártásra is. A bakelit az „ezer felhasználás anyagaként” vonult be a köztudatba, nem véletlenül – könnyű formálhatósága lehetővé tette, hogy bármilyen formát vagy alakzatot felvegyen, ezzel végtelen sok felhasználási lehetőséget kínált az emberiségnek.

A műanyagok kora

A polimerekkel kapcsolatos felfedezések megmozgatták a vegyipari vállalatokat, akik kísérletezni kezdtek annak különböző célú felhasználásával. A kutatók az 1920-as években kifejlesztették a poliszterént, egy szivacsos szerkezetű műanyagot, amely kiválóan alkalmasnak bizonyult különböző felületek szigetelésére. Ezt követte nem sokkal a polyvinil-klorid, közismertebb nevén vinil, amelynek különlegessége kemény, mégis rugalmas tulajdonságában rejlett.

A lelkes anyagkísérletek tovább zajlottak és hamarosan feltalálták az akrilokat. Ezek olyan áttetsző, törésálló panelek voltak, amelyek alkalmasnak bizonyultak az üveg helyettesítésére és utánzására. A 30-as években a nylon került a figyelem középpontjába, amelyet a selyem jóval tartósabb és erősebb helyettesítőjeként hoztak forgalomba. 1933-ra pedig megérkezett a köztudatba a ma is egyik leggyakrabban használt műanyag, a polietilén. Polietilénből készülnek mindmáig az eldobható bevásárlószatyrok, szívószálak, PET-palackok, samponos és tusfürdős flakonok.

Az új anyagok feltalálása kéz a kézben a járt a hozzájuk kapcsolódó technológiai innovációkkal. A fröccsöntés során a felhevített műanyagokat szinte bármilyen formában ki lehetett önteni, a kihűlést követően pedig gyorsan megszilárdultak végleges alakjukká. Az új, olcsó technológia elképesztő mértékű tömeggyártást eredményezett. Sokan ekkor még komoly reményeket és ígéreteket fűztek a műanyaghoz, bízva abban, hogy ezzel az eljárással korábban megfizethetetlen termékeket tesznek elérhetővé az alacsonyabb rétegek számára.

Műanyag a második világháborúban

A műanyagot később a második világháború szolgálatába állították. A háború ideje alatt az Egyesült Államok műanyaggyártása csaknem megnégyszereződött. A katonák sisakját műanyagból, kabátjukat pedig vízlepergető vinilből készítették. A repülőgépek pilótafülkéinek szélvédőjét törésálló plexiből, az ejtőernyőket pedig magas ellenálló-képességű nylonból állították elő. A polietilén összetételét és előállítását kezdetben szigorú államtitokként őrizték Angliában, mivel a könnyű műanyagot a radarok kábelezésének szigetelésére használták, ami jelentős előnyt biztosított a brit repülőgépeknek a németekkel szemben.

A hulahopp és minden más

A műanyaggyártók idővel a fogyasztási cikkek gyártása felé fordultak, így hamarosan olyan anyagokat is helyettesíteni tudtak, mint a fa, az üveg, vagy a hagyományos szövet.  Emellett szakadatlanul folytak a műanyag körül zajló innovációs kísérletek. 1954-ben megjelent a polipropilén, amely adaptálhatósága és alkalmazkodóképessége miatt mindmáig az egyik legkedveltebb műanyagnak számít.

A nagy sűrűségű PE-t (HDPE), amelyet ma leginkább műanyag tejeskannák alapanyagául használnak, szintén ebben az időszakban fejlesztették ki. A HDPE-hez nagy reményeket fűztek a műanyaggyártók, és egy darabig úgy tűnt, hogy a vegyálló műanyag termékek gyártásánál, palackok, csövek és vezetékek előállításánál is kulcsfontosságú alapanyag lehet a későbbiekben.

Ennek ellenére a HDPE jövője bizonytalan volt, mivel a kezdeti gyártási tételek nem voltak olyan tartósak, mint a laboratóriumban készített minták. A raktárak tele voltak rossz minőségű, eladatlan HDPE-vel, mert az használatra alkalmatlannak bizonyult. A felhalmozódott HDPE sorsát az 50-es évek végének hulahoppkarika-őrülete változtatta meg. A népszerű játék legyártása olyan sok HDPE-t igényelt, hogy a korábban előállított alapanyag hat hónapnyi készletét emésztette fel.

Eldobható világ

Szintén az ötvenes években ismerték fel a műanyag sokoldalúságában rejlő következő nagy lehetőséget: a csomagolást, ami megnöveli az élelmiszerek tartósságának idejét. Hamarosan elárasztották a piacot a frissentartó fóliák, a zárható műanyagzacskók, a zöldség és gyümölcs tárolására kifejlesztett műanyagdobozok, a műanyagba csomagolt saláták, a műanyag mustáros és ketchupos tubusok, fogkefék.

A sort pedig vég nélkül folytathatnánk. Így érkeztünk el néhány évtized alatt a műanyag évszázadába, ahol egyre egyértelműbbé válik, hogy jócskán eltávolodtunk az eredeti célunktól. A költséghatékonyság és a kényelem érdekében ipari méreteket öltött műanyaggyártás elképesztő környezeti problémákkal állította szembe az emberiséget.

Erre pedig már akkor figyelmeztettek a gondolkodók és a szakemberek, amikor a baj még könnyebben visszafordítható lett volna...

Csomagolóanyagok, játékok, alkatrészek, frissentartó fóliák, szemeteszsákok, szívószálak - a műanyag életünk szinte minden területén jelen van. Bár a műanyagot pont a természeti értékek védelme érdekében találták fel, az elmúlt évtizedek alatt a modern társadalom egyik legnagyobb kérdésévé és problémájává vált.  

Mi a műanyag?

A „plastic” szó a görög eredetű „plasticos”-ból származik, amelynek jelentése „formázható.” Ezt a gyűjtőnevet kapta a szintetikus polimerek csoportja, melyeket magyarul műanyagoknak nevezünk. A polimereket hosszú molekulaláncok alkotják, amelynek különböző formái a természetben is megtalálhatóak. A növények sejtfalát alkotó cellulóz az egyik leggyakoribb a természetben fellelhető polimerek közül.

Az elmúlt fél évszázad során az emberek megtanulták, miként állíthatnak elő szintetikus polimereket olyan természetes anyagok felhasználásával, mint a cellulóz, a kőolaj és egyéb fosszilis tüzelőanyagok szénatomjai. A szintetikus polimerek szintén hosszú atomláncokból épülnek fel, amelyek ismétlődő egységekbe rendeződnek. E láncok hossza és mintázata teszi a polimereket erőssé, könnyűvé és rugalmassá. Más szóval, ez teszi őket műanyaggá. Ezek olyan tulajdonságok, amelyek kivételesen hasznosnak az ember számára, aki megtanulta manipulálni, kezelni, a saját kedvére formálni az anyagot.

Szintetikus forradalom – egy új világ kapujában

Nehéz ugyan elképzelni, de a műanyag feltalálása egyetlen tárgyhoz köthető. A biliárdgolyót évszázadokon keresztül elefántcsontból készítették, ami a 19. századra az elefánt-populációk jelentős csökkenéséhez vezetett. A biliárdgolyó-gyártók alternatívák után kezdtek kutatni. Egy New York-i cég 10,000 dolláros jutalmat ígért annak, aki használható megoldást talál az elefántcsont hatékony helyettesítésére. 

A díj ösztönzésére John Wesley Hyatt 1863-ban egy olyan anyagot talált fel, amely kitűnően alkalmasnak bizonyult arra, hogy számos természetes anyagot (pl.: teknőspáncél, szarv, len, elefántcsont) helyettesítsenek vele, megőrizve vele a természeti értékeket. Nem más volt ez, mint a celluloid.

Fontos azonban, hogy nem Hyatt volt a legelső ember, aki a műanyaggal kísérletezett. Alexander Parkes 1862-ben, a londoni nemzetközi kiállításon mutatta be a világ első mesterséges műanyagát, a parkezint. Ezt Parkes akkor fedezte fel, amikor a vízszigeteléshez használt állatokból kinyerhető gyanta, a sellak szintetikus helyettesítőjét próbálta kifejleszteni. Noha a találmány nem volt kereskedelmi siker, mégis fontos előrelépést jelentett a műanyag feltalálásában, illetve megalapozta Hyatt celluloiddal kapcsolatos felfedezéseit. 

Idővel kiderült, a celluloid nem elég nehéz és nem pattog elég jól ahhoz, hogy tökéletesen helyettesítse a biliárdgolyót, de a felfedezés mégis forradalminak számított. A műanyag felszabadított minket a természeti erőforrások szűkössége miatti társadalmi és gazdasági korlátok alól. Az olcsó celluloid széles körben elterjedtebbé és elérhetőbbé tette az anyagi javakat, és a műanyagforradalom még csak ekkor kezdődött. Azonban hamar egyértelművé vált, hogy nem a műanyag fogja megváltani a világot – sőt mi több, a globalizálódó világnak súlyos árat kell fizetnie ezért a találmányért.

A fenntarthatóság kérdése egyre szélesebb körben mozgatja meg a társadalmat. A téma kapcsán kialakuló diskurzusok az elmúlt években nem csak trenddé, hanem életmóddá formálták a környezettudatos, ökobarát cselekedeteket. Ennek nyomán alkotóközösségek, vállalkozások, civil kezdeményezések és művészi koncepciók is célzottan foglalkoznak a fenntartható jövő útjainak feltérképezésével. Ez a progresszív szemléletmód táplálja az ökodesign irányzatát is, amely környezetbarát, zöld megoldások medrébe tereli a formatervezést.

Az ökodesign elsősorban környezettudatos tervezést jelent, amelynek legfontosabb kritériuma, hogy egy adott termék környezetbarát (például újrahasznosított) alapanyagokból készüljön, gyártása és felhasználása pedig a lehető legkevésbé károsítsa a környezetet. Ez a szemléletmód nemzetközi és hazai szinten is egyre nagyobb hatást gyakorol a forma- illetve divattervezőkre.

A hazai design körképből semmiképpen sem hiányozhat a harm__less__, Zala Zsófia formatervező sajátos és egyedülálló vállalkozása. Az általa tervezett használati tárgyak újrahasznosított alapanyagokból készülnek: többek között narancshulladékból csinál lámpabúrát, vagy épp hagymahéjból szemüvegkeretet. Kedvelt anyagai közé tartozik a kávézacc és kidobott karácsonyfák tűlevelei, illetve az epoxy gyanta környezetbarát változata, a kazeinenyv is, amelynek használata a faiparban sem ismeretlen. Az alkotóművész gondolatairól és tervezői szemléletmódjáról a wmn magazin interjújában van lehetőség bővebben olvasni.

Az elmúlt években a fenntarthatósággal párhuzamosan fejlődik a slow-mozgalom, amely a posztmodern világ felgyorsított, ingerekkel terhelt hétköznapjaira a „lassúsággal” válaszol. Ennek egyik igazán népszerű újdonsága  Slow-Budapest által megalkotott Antihatáridőnapló, amely a slow jegyében segít mindennapi teendőinket tartalmasan és kapkodás nélkül kézben tartani.

Hasonlóan izgalmas megoldások születnek a hazai divattervezők háza táján, ahol az ökodesign és a slow szintén egyre nagyobb húzóágazat. A különböző anyaghulladékok használata is egyre elterjedtebb gyakorlat a fenntarthatóságra törekvő alkotók között. Ennek eredményképpen jöhetett létre a re._bag is, amelynek csapata egyedi táskákat és cipőket hoz létre eldobásra ítélt alapanyagokból, vagy a hikezone márka, amely újrahasznosított anyagokból készít cipőket. Ehhez hasonló gondolatok mentén fejleszti Pál Fanni a dasfanni_kimono márkát, amelynek egyik mellékprojektje a remono. Az ötlet régi, kihasználatlan textíliák összeválogatásán alapszik, amelyekből egyedi ruhadarabokat készít megrendelői számára.

A fenntartható divat- és formatervezés még csak egy speciális réteghez juthat el, ezért fontosnak tartom, hogy ráirányítsuk a figyelmet ezekre a kezdeményezésekre, és támogassuk a fiatal alkotókat az érvényesülésben.

Az energiaszegénység problémája nem csak a fejlődő országokat sújtja. Talán nem gondolnánk, de Európában is széles körben elterjedt jelenségről van szó, amelynek súlyos következményei vannak az egészségügyi kockázatoktól kezdve a társadalmi elszigetelődésen át a környezeti ártalmakig.

Az energiaszegénységnek nincs egységes európai meghatározása, ezért nehéz dolga van annak, aki pontosan össze akarja hasonlítani az egyes tagállamok helyzetét ebből a szempontból. Az általános megközelítés szerint egy háztartást akkor nevezünk energiaszegénynek, ha az nem képes megfizetni a fűtés vagy az egyéb alapvető energiaszolgáltatások olyan szintjét, mely a tisztességes életminőséghez szükséges. A fejlődő országokban ugyanakkor sokszor az alapszükségletek fedezéséhez szükséges minimum energiamennyiség sem adott. Az Európai Bizottság szerint a kontinensen 50 és 125 millió közöttire tehető az energiaszegény háztartásban élők száma, Magyarországon pedig a háztartások 10-21%-a tekinthető energiaszegénynek az Elosztó Projekt tanulmánya szerint.

A problémát befolyásoló tényezők világszerte eltérőek: van, ahol a lakások térségi elhelyezkedése és a fejletlen infrastruktúra, máshol az ingatlanok energiahatékonysági jellemzői és hiányosságai (hőszigetelés hiánya, korszerűtlen nyílászárók) okozzák a problémát. Emellett természetesen a háztartások jövedelme és a lakók energiatudatossága is meghatározó. Általában minél rosszabb állapotban van egy ingatlan, annál több energiát és pénzt emészt fel a felfűtése. Épp ezért olyan nehéz kitörni az energiaszegénységből: minél alacsonyabb az egy háztartásra jutó jövedelem, annál nehezebb előteremteni azt a pénzt, amiből az energiahatékonyságot növelő felújításokat el lehetne végezni. Ez pedig sokszor a legsérülékenyebb társadalmi rétegeket érinti: az egyszülős családokat, az időseket és a munkanélkülieket.

A jelenség a hőenergia mellett a villamosenergiát is érinti, és súlyos döntésekre kényszeríti az érintett háztartások lakóit, akik a számláikat csak drasztikus energiamegtakarítással vagy más létfontosságú kiadások csökkentésével tudják fedezni. Mondanom sem kell, ez milyen kritikus következményekkel jár. Az érintetteknek sokkal kevesebb pénzük marad az olyan egyéb alapvető dolgokra, mint az élelmiszer, a gyógyszerek, a tisztálkodás, az oktatás vagy a ruházkodás. Amellett, hogy visszaveti az életkörülményeiket, súlyos egészségügyi problémákat okoz, és a társadalmi elszigeteltségüket is fokozza. Az energiaszegénységben élő háztartások jellemzően tűzifával fűtenek, ám ennek jelentősen megemelkedett az ára az elmúlt években. Ezért egyre több család kényszerül arra, hogy kommunális hulladék vagy lignit égetésével tartsa melegen ingatlanját. A rossz minőségű és illegális alternatív tüzelőanyagok súlyos helyi légszennyezettséget és krónikus légúti megbetegedéseket okoznak.

Márpedig az energiához való akadálytalan hozzáférés kulcsfontosságú a gazdasági növekedéshez és az általános életszínvonal javításához. Az Európai Unió több kutatást és programot is szentelt az energiaszegénység leküzdésére, az EPAH Atlasz oldalán pedig nyomon követhetjük a most futó projektek aktualizált listáját. Az energiaszegénység csökkentése érdekében enyhíteni kell a tüneteket ott, ahol rövid távon nehéz kiküszöbölni a problémát, ösztönözni kell a lakosság energiahatékonyságát és -takarékosságát, valamint olyan programokra van szükség, amelyek támogatják az épületek energetikai korszerűsítését.

ifj. Chikán Attila véleménycikke a www.vg.hu VG-PÁHOLY rovatában jelent meg 2022.05.04-én.

Egyre több országban fedezik fel az úszó napelemparkokban rejlő lehetőséget. A nagy kiterjedésű vízfelülettel rendelkező területeken ez is megoldást jelenthet az energiafüggőség csökkentésére. Az úszó napelemek nem csak az áramtermelés miatt lehetnek hasznosak, de azért is, mert árnyékoló hatásuk miatt csökken a mesterséges víztározók párolgása. 

Az úszó naperőművek Ázsiában különösen elterjedtek, mivel a népsűrűség és a kiterjedt mezőgazdaság miatt nincs elég földterület a nagyteljesítményű napelemfarmok telepítéséhez. A világ egyik legnagyobb úszó napelemparkját Thaiföldön telepítették. Az összesen 145 ezer panelből álló komplexum a Lam Dom Noi folyón található, és a területe körülbelül 70 focipálya méretének felel meg. A 34 millió dollárból épült, összesen 45 megawatt teljesítményű farm hét nagyméretű, fotovoltaikus cellákból álló panelsorozatot tartalmaz. A fejlesztés egy víztározó területén helyezkedik el, amelynek körülbelül egy százalékát foglalja el. 

A thaiföldi szakhatóság célja, hogy ezzel a fejlesztéssel csökkentse a fosszilis energiafelhasználását, és növelje a megújuló forrásokból származó energia arányát. A panelek elméletileg környezetbarát anyagból készülnek, a vízfelület pedig természetes módon hűti őket, így a szakemberek szerint azok 15 százalékkal hatékonyabbak, mintha a szárazföldön telepítették volna őket. 

Hasonló megoldáshoz folyamodott nemrég Dél-Korea is, ahol Hancshon megye egyik, 20 kilométer hosszan elterülő víztározóján több mint 92 ezer napelemből építettek fel 17 óriási, úszó erőművet. A napelemfarm a kivitelező szerint együttesen 41 megawatt energiát képest termelni, ami 20 ezer otthon, vagyis körülbelül 60 ezer ember áramellátását biztosítja. A Dél-Koreához hasonló, kevés szárazföldi területtel rendelkező országok számára okos megoldást jelentenek az úszó napelemparkok, mivel nem igényelnek földterületet, és nem zavarják a lakosokat sem. 

Az úszó napelemekkel a víztározók tulajdonosai többszörösen jól járnak, hiszen plusz bevételi forráshoz jutnak, miközben a vízpárolgást és az algásodást is csökkentik, tehát több és jobb minőségű vízhez jutnak. Ráadásul az úszó erőművek könnyebben csatlakozhatnak az elektromos hálózathoz, ha a vízerőművek már amúgy is rendelkeznek ilyen kapcsolattal.

Magyarországon óriási lehetőség rejlik az úszó napelemekben, de az eljárás itthon még kevésbé ismert. Magyarországon több száz olyan mesterséges tó található, amely elvileg alkalmas lehet úszó naperőmű telepítésére. A vg.hu cikke szerint hazánkban hektáronként 1,5 millió kWh zöld energiát termelhetnénk a kihasználatlan vízfelületeken. Például az öntözésre összegyűjtött esővíz vagy a szennyvíztározók is energiaforrássá válhatnának, ha lebegő napelem szigeteket telepítenénk rájuk. 

A technológia viszonylag rövid múltjára való tekintettel még hiányoznak a hosszabb távú tapasztalatok, különösen a nagyobb projektekkel kapcsolatban. A kezdeti eredmények azonban azt mutatják, hogy az előnyökből eredő haszon sok esetben felülmúlja a ma még jelentős tőkeköltséget.

A rózsaszín tavak története

Múlt heti ígéretemhez híven tovább folytatom csodálatos bolygónk titkainak feltárását. A cikksorozat korábbi fejezeteiben már beszéltem a biolumineszcencia lebilincselő természeti jelenségéről, valamint a perui Szivárvány-hegyről. A mai napon egy hasonlóan szokatlan és lélegzetelállító természeti csodának, a rózsaszín tavaknak járok utána, ezzel ünnepelve a Föld Napját.

Néhány évvel ezelőtt szenzációként söpörtek végig az interneten a rózsaszín tavakat ábrázoló képsorok, amelyekről sokan azt gondolhatták, akár jogosan is, hogy biztosan valamiféle fényképészeti utómunka vagy manipuláció végeredményei. A már-már nem is eviláginak mondható színben pompázó tavak világszerte megtalálhatóak, eddigi ismereteink alapján a tudomány 29 ilyen állóvizet tart számon. Nekünk sem kell „messzire” mennünk, ha élőben szeretnénk találkozni ezzel a földi tüneménnyel – ugyanis Spanyolországban és Ukrajnában is fellelhetőek.

Napjainkban a legkiemelkedőbb vizsgálatok a délnyugat-ausztrál partoknál fekvő Hillier-tónál zajlanak. A tavat 1802-ben Matthew Flinders fedezte fel, mikor a világon elsőként körbehajózta Ausztráliát. Feljegyzéseiben már ő is említést tesz a víz élénk rózsaszín árnyalatáról.

A kutatók magyarázata a jelenségre a víz sótartalmában keresendő, amely annyira szélsőségesen magas, hogy csak az ehhez az extrém körülményhez alkalmazkodni képes algák és mikroorganizmusok számára jelent élhető környezetet.

Az óceánvíznél tízszer sósabb tavak vizét kifejezetten szereti a Dunaliela salina nevű alga, amely néhány baktériumfajtán kívül gyakorlatilag egyedüli élő organizmusként tenyészik ezekben az állóvizekben. Az algafaj érdekessége, hogy karotenoidokat termel, amely közeli rokona a sárgarépában is megtalálható béta-karotinnak. Ez a rózsaszínes, narancssárgás pigmentvegyület kölcsönzi a tavak ritka árnyalatát. Vagy legalábbis sokáig így gondolták.

2015-ben az Extreme Microbiome Project keretein belül Dr. Ken McGrath egy kutatócsoporttal vizsgálta az olyan extrém környezetben élő organizmusokat, mint amilyen a Hillier-tó extra sós vize, amikor is érdekes felfedezéseket tettek. A tanulmányok során valóban felfedezhető volt a Dunaliela salina, azonban sokkal kisebb mértékben a vártnál.

Ezzel szemben a tóból kinyert minden egyes DNS-darab több mint 20 százaléka egy Salinibacter ruber nevű baktériumtól származott, amely egy bacterioruberin nevű pigmentet tartalmaz. Ez valójában pedig sokkal rózsaszínesebb, mint a béta-karotin.

Azóta is számos kutatás foglalkozik a rózsaszín tavak ökoszisztémájával, amely további felismerések nyomán újabb kérdések felé vezeti a szakembereket. A legújabb feltételezések szerint a tavak színe a csapadékmennyiségtől és a lokális éghajlattól függhet leginkább.

Földöntúli tengerragyogás, ami még az űrből is látszik

A nemrég megjelent, Szivárvány-hegyről szóló bejegyzésemben egy különleges természeti csodát mutattam be, amelynek kapcsán egy kedves kommentelő felhívta a figyelmemet egy másik lenyűgöző jelenségre: a Maldív-szigetek misztikus kék fényben világító homokpartjára. A cikk hatására eldöntöttem, hogy utánajárok a természet által előállított spontán ragyogás, azaz a biolumineszcencia titkának. A mostani és a jövő heti bejegyzésem a Föld napja alkalmából íródott: ünnepeljük együtt a bolygónk sokszínűségét!

Az élővilág egyik legkülönlegesebb jelensége, hogy bizonyos élőlények képesek fénykibocsátásra. Ez az úgynevezett biolumineszcencia. A többségünknek erről a szentjánosbogarak jutnak eszükbe, pedig több olyan élőlény is van, amelyek a sötétben világítanak, többek között bizonyos medúzák, rákok, cápák, halak és korallok is. Nemrég például kéken világító delfineket sikerült lencsevégre kapni Kalifornia partjainál, ami egészen elképesztő látványt nyújt.  

A fényjátékért a legtöbb esetben egy kémiai folyamat a felelős: az úgynevezett luciferin pigment és a luciferáz enzim oxigént érintő reakciója. Más élőlények pedig speciális mirigyekkel vagy fotoforáknak nevezett szervekkel rendelkeznek, amelyek fényt termelnek. A biolumineszencia kialakulásának számos oka van: a kutatók úgy vélik, hogy egyes élőlények ezzel védekeznek, álcázzák magukat vagy elriasztják támadóikat, mások a társak vonzására vagy kommunikációra használják a fényt. 

A fenti cikkben is említett jelenség, a tengerragyogás olyan planktonoknak köszönhető, amelyek mechanikai stressz hatására villannak fel. Ezek az egysejtűek kimondottan nagy mennyiségben fordulnak elő például a Karib-tengeren, Puerto Rico közelében, ahol a vizet ért legkisebb zavar is kiválthatja a világító reakciót. Tehát ha a csónakból az ember kézzel a vízbe nyúl, és kicsit megkeveri azt, akkor is felragyog a víz az éjszaka sötétjében. 

A tudósok a biolumineszcens egysejtűek tevékenységével magyarázzák a hajósok körében évszázadok óta ismert, rejtélyes tejtenger jelenségét is, ami Jules Verne Nemo kapitány című regényében is megjelenik. A tejtenger egy óriási kiterjedésű, fehér vízfelület, ami olyan fényes, mint egy hómező. Sajnos ezidáig senkinek sem sikerült fényképen megörökítenie a jelenséget, viszont egyes műholdfelvételek ma már képesek érzékelni a halvány éjszakai fénylést. Innen tudjuk, hogy az eddig ismert legnagyobb kiterjedésű tejtenger Jáva partjai közelében alakult ki, ami 100 ezer négyzetkilométerével még Magyarország területénél is nagyobb. 

Mondanom sem kell, hogy a tengerragyogás mennyi turistát vonz az érintett partszakaszokra. A Live Scienceazonban arra figyelmeztet, hogy a jelenség mérgező lehet: a páncélos ostorosok táplálékául toxikus algák szolgálnak, táplálkozásuk során pedig ammóniát bocsátanak ki magukból, ami elkeveredik az algák által előállított mérgekkel. A mikroorganizmusok évről évre egyre nagyobb területen jelennek meg, amivel a vízben gyakran oxigénhiányos állapotot is kialakítanak. 

A tengerragyogás rendkívüli példája annak, hogy milyen érzékeny egyensúlyon alapul vizeink ökoszisztémája, egyben micsoda megdöbbentő teljesítményre képes az anyatermészet. 

A kávéivás sokunk számára elengedhetetlen szertartás, ami nélkül el sem tudjuk képzelni az életünket. Pedig a klímaváltozás miatt komoly veszély fenyegeti a világ egyik legkedveltebb italát. Egyre több kutató figyelmeztet arra, hogy a termőterületek csökkenése miatt néhány éven belül luxuscikké válhat, vagy akár teljesen el is tűnhet a kávé a boltok polcairól.

Nemrég az Index.hu is megírta, hogy a legfrissebb kutatások szerint 2050-re felére fog csökkenni a kávétermesztésre alkalmas területek száma. Ennek eredményeként néhány évtizeden belül szinte teljesen elérhetetlenné válhat a világ legnépszerűbb itala. A kávétermesztésre alkalmas területek a Ráktérítő és a Baktérítő között helyezkednek el, ez az úgynevezett “kávéöv”. Ázsiában, Latin-Amerikában és Afrikában összesen több mint 120 kávéfajtát ismernek, de ezek közül az emberiség csak kettőt fogyaszt előszeretettel: az arabicát és a robustát.

Ezek közül az arabica a népszerűbb, amely a világ teljes kávéfogyasztásának 70%-át teszi ki. Az arabica rendkívül érzékeny a környezeti tényezőkkel szemben, nem véletlenül hívják a kávék királynőjének. A kényes növény csak nagyon speciális feltételek között érzi jól magát, és kevéssé ellenálló a kártevőkkel, betegségekkel szemben. Ahhoz, hogy megteremjen, 1000-2000 méter közötti magasság, termékeny vulkanikus talaj, bőséges és egyenletes csapadék, valamint 15 és 24 Celsius-fok közötti hőmérséklet szükséges. Márpedig viszonylag kevés olyan kávétermő terület van, amely megfelel ezeknek a szigorú feltételeknek, és a klímaváltozás éppen ezeket sújtja a legszélsőségesebben. A robusta kávé a nevéhez híven ellenállóbb fajta, és jóval könnyebb termeszteni, mint az arabica cserjét. Ugyanakkor a robusta kávék sokkal kesernyésebbek, testesebbek, mint a magasabb érzékszervi minőségű arabicák. Ráadásul a klímaváltozás nemcsak a ma ismert kávétípusok termőhelyeit veszélyezteti, hanem azoknak a közösségeknek a megélhetését is, akik kávétermesztéssel foglalkoznak.

Klímasemleges kávék és szuperellenálló cserjék

Egyre több kávéipari szereplő ismeri fel, hogy azonnali mentőakcióra van szükség, ha fenn akarják tartani dollármilliárdos üzletágukat. Szerencsére vannak olyan felelős kávévállalatok, melyek hatalmas összegeket fektetnek az ültetvények megóvásába és a gazdálkodási gyakorlatok fenntarthatóbbá tételébe. Ezzel nemcsak saját üzletüket óvják, hanem a kávétermelő közösségek megélhetését is. De fogyasztóként is felelősségünk van abban, hogy a jövőt szem előtt tartó kávémárkákat válasszunk.

Ahhoz, hogy tudatos döntést hozzunk, érdemes tisztában lennünk azokkal a védjegyekkel, amelyek igazolják, hogy a kávé termesztésekor és előállításakor a környezettudatosságra törekedtek. Az UTZ szervezet fenntartható gazdálkodásból származó mezőgazdasági termékeket minősít. Célja, hogy a gazdálkodók életkörülményei javuljanak, miközben a környezetvédelmi szempontok is érvényesülnek. A Rainforest Alliance zöld békája olyan fejlesztéseket jelöl, melyek alternatívát jelentenek az esőerdőket pusztító legeltetés, turizmus, vagy az erdőégetés helyett. A Fair Trade minősítés pedig a méltányos foglalkoztatásról, a tisztességes munkakörülményekről, a gyermekmunka tilalmáról és a helyi közösségek fejlesztéséről szól. A különbségek persze fogyasztói oldalon az árban is megjelennek, de csészékre lebontva ez az összeg sokszor elenyésző, ráadásul a magasabb árért nemcsak fenntartható, de minőségében is jobb kávét kapunk.

Eközben a kutatók lázasan keresik az arabica ellenállóbb alternatíváját: a kávévállalatok által finanszírozott nonprofit szervezet, a World Coffee Research eddig több mint harminc fajta kávét vizsgált meg. Az eredmények azonban nem túl bíztatóak. Nem elég ugyanis létrehozni egy olyan fajtát, amely jobban tűri a változó éghajlati körülményeket és az íze is megfelelő, még az olyan kávét pusztító kártevők ellen is megoldást kell találni, mint a kávérozsdagomba. Utóbbi terjedését ugyanis csak fokozza a genetikailag szegényes monokulturális termesztés és a melegedő klíma. Ha nem sikerül belátható időn belül megoldást találni mindezekre, akkor könnyen lehet, hogy hamarosan elbúcsúzhatunk kedvenc élénkítő italunktól. 

Az energiaárak brutális emelkedése már eddig is átgondoltatta a megújulók szerepét a piaci szereplőkkel, az Oroszország elleni szankciók és ellátásbiztonsági törekvések azonban még inkább felerősítik a változás igényét az energetikai piacokon. A jelenlegi helyzet minden olyan energiaforrásnak javítja az esélyeit, amellyel Európa közelebb juthat ahhoz, hogy önellátó legyen. 

A kiszámíthatatlanul változó energiaárak az inflációra és a gazdaság teljesítményére gyakorolt negatív hatásuk miatt az ukrajnai háború előtt is nehézségeket okoztak egész Európának. Az energiaéhség mindeközben folyamatosan fokozódik: míg egyik oldalon a tudatos energiafogyasztásra törekszik a lakosság, addig egyre több elektromos eszköz kerül használatba. A piaci bizonytalanság arra késztetheti a fogyasztókat, hogy átgondolják energiafogyasztásukat, és védekezzenek a kilengések ellen. Bár Magyarországon a rezsicsökkentés miatt a lakosság és kisvállalkozások eddig nem érezték annak fontosságát, hogy tudatosabbá tegyék fogyasztásukat, mégis, az energiaárak változása az infláción keresztül rájuk is hatással van. Összességében tehát mind a nagyfogyasztók, mind a háztartások a folyamatos, biztonságos energiaellátásban érdekeltek.

A kilengések elleni védekezés egyik módja, ha saját termelés mellett tesszük le a voksunkat. A megújuló természeti erőforrásokat kiaknázó erőművek teljesítménye ma már jól tervezhető, amely akár némi tárolókapacitással kiegészülve a termelés kilengéseit is képes kezelni. Európai szinten arra számíthatunk a közeljövőben, hogy az uniós szabályozási és támogatási rendszer még magasabb fordulatba kapcsol, hogy a zöld átállás felé vezető útról a lehető legtöbb akadályt elgördítsék. A megújuló energiatermelés a jelenleginél jóval nagyobb szerepet játszhat a jövőben, a tiszta energiára való gyors átállás szükségessége pedig új ágazati fejlesztéseket ösztönöz.

Mesterséges intelligenciával az ellátásbiztonságért

A megújuló energiaforrásokkal kapcsolatos főbb trendek közé tartozik a digitalizáció, az energiahatékony integráció és a megújuló energiatermelés időszakosságát leküzdő megoldások. Az időjárás miatti bizonytalan termelés és korlátozott szabályozhatóság komoly kihívást jelentenek a villamosenergia-rendszer termelésének és fogyasztásának mindenkori egyensúlyáért, a rendszer stabilitásáért felelős rendszerirányítónak. Mindezek miatt egyre nagyobb az igény az olyan, a meglévő rendszerekbe integrálható és optimalizáltan működtethető megoldásokra, amelyek képesek korrigálni az előrejelzési pontatlanságból fakadó termelési-fogyasztási egyensúlytalanságokat. A fenti kihívások kezelésére határozta el az ALTEO, hogy létrehozza a mesterséges intelligencián alapuló, önálló termelési- és kereskedelmi döntéseket meghozni képes, „okos” erőművi villamosenergia-termelést irányító és optimalizáló rendszerét. Az ilyen szabályozási központok megléte elengedhetetlen ahhoz, hogy hosszú távon biztosítani tudjuk a megújuló energiaforrás bázisú erőművek elterjedését, és biztosítsuk a villamosenergia-rendszer ellátásbiztonságát.

Fosszilis források helyett zöldhidrogén

Az energiaszektor széndioxid-mentesítésének egyik meghatározó szereplője lehet a hidrogén: egyes szakemberek körülbelül hatszoros emelkedést becsülnek a most és a 2050-ben előállított hidrogén mennyisége között. Az egyéb megújuló és alacsony karbononintenzitású gázok mellett a zöldhidrogén is fontos helyet kapott az Európai Bizottság új dekarbonizációs klímacsomagjában. Eszerint a hidrogén már 2030-ig is jelentős szerephez juthat a megújuló villamosenergia-termelés integrálásában, az ellátásbiztonság erősítésében és a dekarbonizációs célok elérésében. Bár a Wood Mackenzie jelentése szerint a zöldhidrogén egyelőre túl drága a hagyományos hidrogén-előállításhoz és a helyettesítendő energiahordozókhoz képest, a politikai tervek és fejlesztések azonban arról árulkodnak, hogy elkezdődhet a technológia széles körű telepítése.

ifj. Chikán Attila véleménycikke a www.vg.hu VG-PÁHOLY rovatában jelent meg 2022.03.30-án.

Az építőipar virágzása és az urbanizáció kapcsán felmerülő kérdés, hogy a folyamatosan zajló építkezések, az építőanyagok környezetre gyakorolt káros hatása mellett vajon elérkezhet-e az igazi zöld jövő, a szektort érintő reformok, diskurzusok és újítások meghozatala nélkül.

Számos problémát érdemes vitatni, mert ha azok megoldatlanul maradnak, rövid és hosszú távú következményei lehetnek a világ és a társadalom számos más területére is.

Az építőipar folyamatos növekedése olyan következményekkel jár, mint a fosszilis energiahordozók elégetéséből származó megnövekedett szén-dioxid kibocsátás. Ezek felgyorsítják a globális felmelegedés folyamatát. Az elégetett hordozókból származó energiát az építés különböző fázisaiban használják fel. A beton előállítása során globálisan több mint 2,8 milliárd tonna szén-dioxid keletkezett az elmúlt évben, ez a szám pedig várhatóan tovább fog emelkedni. A beépített területek számával fordítottan arányosan csökken a szabad természeti területek nagysága, ami pedig a biodiverzitást veszélyezteti. Egyes fajok pusztulása a teljes ökoszisztémát és a táplálékláncot is felboríthatja, amelynek beláthatatlan következményei lehetnek az emberiségre nézve.

Növényi alternatívák az építőanyagok között

Többek között ezen okok miatt sürgetik egyre többen a betonnal való leszámolást az építőiparban. Emellett egyre több olyan kutatás készül, melyben a  lehetséges növényi alternatívákat vizsgálják. Ehhez persze nem feltétlenül szükséges a jövőbe tekinteni, a legtöbb fenntartható megoldást megtaláljuk a múltban is. A szalma használata például ősidők óta elkíséri az ember építkezési kultúráját. A fa és a bambusz használata is évezredek óta jelen van az építőművészetben, az elmúlt években pedig fokozott népszerűségnek örvendenek. A bambusz rendkívül gyors növekedése miatt fenntarthatóbb alternatívát jelent a fánál, mert ez utóbbi nemcsak drágább, hanem lassabban is fejlődik. Emiatt pedig a szakértők a források tudatos beosztására intenek.

A régi, jól bevált anyagok mellett egyre több innovációval is kísérleteznek a kutatók, amelyek alapjaiban formálhatják át az építőiparról alkotott képünket. A jövő egyik nagy ígérete a micélium, amely a gombák nem látható, földbe mélyedő szövedéke. A tudósok ebből olyan téglát állítottak elő, amely a megfelelő kezeléssel hőálló, emellett teherbírása is kiemelkedő.

Alternatív téglákból nem a micélium az első: pár évvel ezelőtt a Colorado Egyetem kutatói különféle baktériumokból állítottak elő úgynevezett „élőtéglát”. Ennek állaga a betonhoz hasonló, de mechanikai tulajdonságai inkább a habarcsénak felelnek meg, tehát közel sem olyan erős, mint a normál tégla. A betonnal kapcsolatban is folyamatos kísérletezések zajlanak: a Newtab-22 londoni székhelyű designcég vetette fel az ötletet, hogy abból az évi 7 millió tonna kagylóhéjból, amely feleslegesen kerül a hulladéktárolókba, cementhelyettesítő anyagot fejlesztenének. A kagylóhéjat ugyanis lényegében kalcium-karbonát alkotja, amely többnyire olyan tulajdonságokkal bír, mint a cementhez használt mészkő. A design stúdió azt reméli, hogy a termék a jövőben felhasználható lesz a beton fenntartható alternatívájaként.

Nemrég káprázatos természeti csodát fedeztek fel Peru egyik magas hegyláncában: a Szivárvány-hegy az Andok 5000 méteres csúcsai között helyezkedik el, Cusco városától két-három órányi autóútra. A nehezen megközelíthető természeti jelenség a több millió éve lerakódott üledékrétegek színes sávjairól kapta a nevét, melyek a földkéreg mozgása által váltak láthatóvá.

A mesébe illő hegyvonulat az Inka Birodalom egykori fővárosától, Cuscótól nem messze, Peru délkeleti részén található. A talajréteg vörös, arany, türkiz és levendula árnyalatait tizennégy különböző ásványi anyagnak köszönheti. A Szivárvány-hegy nemrég felkerült a National Geographic száz legfontosabb látványosságot felvonultató bakancslistájára, a helyiek közül pedig sokan szent helyként tisztelik a különleges hegyvonulatot.

A turisták a helybéli lakosok segítségével juthatnak el a különleges helyszínre, ám nincsen könnyű dolguk az idevezető úton. Az ötórás túra 4100 méter magasról indul, és az utazóknak nagyjából 5000 méterig kell felmászniuk ahhoz, hogy eléjük táruljanak a színes sziklák. Útközben szabadon legelésző alpakákkal, lovakkal és lámákkal találkozhatnak, és ha elfáradnak, a helyiek készséggel kölcsönöznek nekik lovakat a túra több pontján is.

A 29 éves Santos Machacca túravezetőként dolgozik a Szivárvány-hegynél, és a New York Times-nak adott interjújában azt mondta, hogy a klímaváltozás miatt fedezték fel csak nemrég a hegygerinc pompás színeit. Elmondása szerint a helyi idősek nem emlékeznek rá, hogy valaha is elolvadt volna a hegyeket takaró hóréteg, egészen az elmúlt évtizedekig. Ezért sem láthatták korábban, micsoda színek rejlenek a hó alatt. Machacca, a Q’ero közösség egy tagja szerint az emberek nemcsak a lenyűgöző látvány miatt mennek a Szivárvány-hegyre, hanem a levegő tisztasága miatt is.

Az Insta-kompatibilis Szivárvány-hegy 2015-ös felfedezése óta hatalmas népszerűségre tett szert. A nehéz megközelítés miatt jóval kevesebben jönnek ide, mint Peru leghíresebb látványosságához, a Machu Picchu-hoz, de a fellendülő turizmus még így is nyomot hagy a vidéken. Amellett, hogy a megnövekedett forgalom extra bevétellel látja el a helyieket, a geológusok és környezetvédők attól tartanak, hogy a hegycsúcs “elkophat” a turisták lába alatt. A túravezetők naponta körülbelül ezer embert vezetnek végig az útvonalon, és átalakításokat hajtanak végre a tájban. Többek között feltöltöttek egy mocsarat, amely a területen átvonuló kacsáknak adott otthont, hogy a turisták könnyebben leparkolhassanak az autóikkal.

A hirtelen megnövekedett érdeklődés miatt a zöld aktivisták elkezdték kidolgozni a fenntartható turizmus terveit a szomszédos térségek polgármestereivel közösen. Szerencsére még időben kapcsoltak, hogy megelőzzék a gyönyörű természeti kincs pusztulását.

A megújuló energiaforrásokkal szemben fokozott az elvárás, hogy környezetkímélők legyenek. Igaz ez az előállításukra, működtetésükre és az újrahasznosításukra is. A szélerőművek esetében az azonban még komoly kihívást jelent. Egészen konkrétan most arra a kérdésre kell megoldást találni: mi legyen az üzemidejüket kitöltött széllapátokkal?

A szélturbinák alkatrészei ugyanis nem örökéletűek. Bár üzemidejük hosszú, egyszer eljön az idő, amikor ezeket az alkatrészeket is leselejtezik.

A szélturbinák olyan alkotóelemei, mint a vasbeton alap, az acélvázas, sokszor betont is tartalmazó torony, az áramtermelő generátor vagy a sebességváltó már mind akár teljes mértékben újrahasznosíthatóak, a speciális kialakítású lapátok azonban még nem. Ezeket kis ellenállásra, nagy szilárdságra, minél kisebb tömegre méretezik, ezért speciális anyagokat használnak fel hozzájuk: szén- és üvegszálasak, epoxigyanták és más kompozit anyagok felhasználásával készülnek ezek a lapátok.

A világban a WinEurope kalkulációja szerint 2,5 millió tonna ilyen, bonyolult módon kezelhető anyagot használt már fel a “szélipar”.  A mai technológiák mellett úgy látszik, leginkább a cementiparban hasznosíthatók újra ezek az anyagok, ugyanis a cement előállításához szükséges alapanyagok jelentős része kiegészíthető vagy helyettesíthető a kompozit-üvegszálas anyaggal és a lapátokhoz használt különböző töltőanyagokkal.  Ráadásul így a cement is kb.16 százalékkal kisebb károsanyag kibocsátással állítható elő.

Kreatív megoldások

Léteznek azonban olyan kreatív megoldások, amelyek nem feldolgozzák a kiszuperált lapátokat, hanem valami újat hoznak létre belőle. Ilyen például az írországi Middleton és Youghal városok közötti sétány új gyalogos hidja, amelynek alapanyagául leselejtezett és feldarabolt szélturbina lapátok szolgáltak.

Van már egy ehhez hasonló híd Európában, a lengyelországi Szprotawa mellett, ahol az Anmet cég a híd mellett különleges formájú padok, pihenőszékek és kerti bútorok formájában is újrahasznosította a lapátokat.

Az ír projektben az eszközöket feldolgozás helyett tartópillérként használják fel a hídszerkezetben. A lapátok a belfasti Everun Ltd. kidobásra ítélt készleteiből érkeztek az építési munkát végző Re-Wind Network üzemébe. A híd elemeit előzetesen tesztelték a lehetséges környezeti hatások és az áthaladó forgalom terhelési következményeinek figyelembevételével is. A számítások azt mutatták, hogy a szerkezet nemcsak megfelelő alapot jelent a híd számára, hanem jelentősen kevesebb a kibocsátott szén-dioxid mennyisége is, ahhoz képest amennyivel egy új alapanyagokból létrehozott struktúra építése járna. 

A lengyelországi híd készítői szerint ráadásul ez a fajta felhasználási mód akár plusz száz évet is hozzáadhat a lapátok életciklusához, amelyek így a hidak részeiként tovább bírják a terhelést, mint ameddig eredeti rendeltetési céljukra használták őket.

A hosszútávú megoldást természetesen a hulladék nélküli turbinák kifejlesztése jelenti majd ezen a területen is.

A zöldre mosásnak megannyi árnyalata van: a nyolcvanas években még olyan, környezetvédelemmel kapcsolatos vállalati állításokat értettek alatta, amelyek felháborítóan ellentmondásosak voltak. Mára azonban már sokkal kifinomultabb formái léteznek, és sokszor éles szemű, tudatos fogyasztóként sem vesszük észre őket.

A nyolcvanas évek közepén vált hírhedtté a Chevron olajvállalat televíziós és nyomtatott reklámja, amelyben medvéket, pillangókat, tengeri teknősöket és más kedves állatokat mutattak be, miközben a környezet- és állatvédelem fontosságát hangsúlyozták. Ezzel párhuzamosan szót emeltek ellene a környezetvédők.

Nem lehet, hogy etikátlan az egykor olajkutatásra használt természetes élőhelyek helyreállításával dicsekedni, amikor ezzel a „jótettével” a vállalat valójában a törvényi kötelezettségének tett eleget?

Ráadásul miközben a cég a reklámot futtatta, több környezetvédelmi előírást is megsértett. 

Ez a példa abból az időből származik, amikor Jay Westerveld környezetvédő megalkotta a Greenwashing, azaz a zöldre mosás fogalmát. Ne feledjük, a nyolcvanas évek második feléről van szó, amikor a cégek nagy értékű, dörzsölt és látványos reklámokkal árasztották el a televíziót, a rádiót és a nyomtatott sajtót. Mivel a fogyasztók korlátozottan fértek hozzá a cégek működésével kapcsolatos információkhoz, a reklámok könnyen elhitették velük, hogy az adott cég elkötelezett környezetvédő. Még akkor is, ha közben környezeti szempontból fenntarthatatlan gyakorlatokat alkalmaz.

Ez nagyjából a kilencvenes évek elejére változott meg, amikor a fogyasztók is kezdtek egyre tudatosabbá válni a környezetvédelmet illetően. Az ALTEO által tavaly végzett, reprezentatív kutatásból már az látszik, hogy a hazai fogyasztók 31 százaléka előnyben részesíti a környezetbarát termékeket, 27 százalékuk pedig kimondottan kerüli a nem környezetbarát cikkeket.

Látszik tehát, hogy egyre többen tisztában vannak bolygónk sérülékenységével, és azzal, hogy a cselekedeteink hatással vannak rá. Ezzel párhuzamosan pedig a Greenwashing is sokkal összetettebb formákat ölt.

Az igazán zöldre való átállás komoly költségekkel jár, és nincs is feltétlenül szemmel látható, azonnali eredménye, hiszen például a karbonkibocsátás csökkentésével a jövőbe fektetünk, hogy megelőzzük a klímakatasztrófát. Ezzel szemben a Greenwashing hatásvadász üzeneteivel a jelennek szól, és az a célja, hogy félrevezesse a környezettudatos vásárlókat. 

Ennek egyik elterjedt módja, hogy az adott cég környezettudatos cselekvésre ösztönzi a fogyasztókat, miközben évente több milliárd dollár értékben ad el környezetkárosító termékeket, vagy nem tesz semmit karbonlábnyomának csökkentéséért.

Egy másik „trend”, amikor a fenntarthatósággal kapcsolatos üzeneteket más termékelőnyökhöz kapcsolják, és a kettőt úgy mossák össze, mintha ugyanannak az éremnek a két oldala lenne. Például hiába mondjuk a távoli országokból származó egzotikus szuperételekre, hogy minden nélkülözhetetlen tápanyagot tartalmaznak, ha közben a fél világot átrepülik, hogy a tányérunkra érkezzenek. 

Szerencsére egyre szigorúbbak a zöldállításokkal kapcsolatos szabályozások. Itthon a Gazdasági Versenyhivatal adott ki egy tájékoztató anyagot a zöldmarketingről, amelyben összefoglalta, hogy mire kell odafigyelniük az etikusan tevékenykedni kívánó vállalkozásoknak. A nagyobb cégek átláthatóságát pedig az ESG-minősítés biztosítja, amely a vállalat tevékenységéhez fűződő kockázatokat és kockázatkezelési gyakorlatokat méri fel általános érvényű, objektív szempontok szerint. Ez utóbbi minősítést Magyarországon elsőként az ALTEO szerezte meg a független energiatermelők és -kereskedők, valamint a közművek szektorán belül. Mi rendületlenül hiszünk a transzparenciában, és bízunk benne, hogy nemsokára még tovább bővülhet a hazai ESG-minősített vállalatok köre. 

ifj. Chikán Attila véleménycikke a https://www.vg.hu/ VG-PÁHOLY rovatában jelent meg 2022.02.22-én.

Több mint 330 ezren látták már azt a tudományos dokumentumfilmet, melyet egy hetedik generációs magyar juhászról készített Molnár Zsolt, az Ökológiai Kutatóközpont tudományos tanácsadója. Az Egy délután a legelőn Sáfián László juhásszal című film 2021 legnézettebb tudományos YouTube videója volt, és nem véletlenül: természet és ember lenyűgöző együttműködésébe nyerhetünk betekintést, amelyből a környezetvédő aktivisták és a tudósok is rengeteget tanulhatnak.

Csupán párszáz olyan ember él ma Magyarországon, akik generációktól örökölt ősi tudás alapján pásztorkodnak. Az egyikük Sáfián László, a film főszereplője, akit közel három órán keresztül követhetünk a Hajdúsámson határában lévő legelőkön, miközben 320 birkából álló nyáját legelteti. Miért lebilincselő ez a lassú jelenetekből és gyönyörű vágóképekből álló anyag? Azért, mert a juhász beavatja az őt kísérő kutatót abba a hagyományos népi tudásba, ami évezredeken át fenn tudta tartani a táj természeti sokféleségét és a helyi emberi közösséget is.

A juhászok ősi tudása a legeltetéshez, vagyis a növények és a jószág ismeretéhez kapcsolódik. Molnár Zsolt a 2000-es évek elején, egy nemzetközi konferencián ismerte fel, hogy a pásztorok körében az ökológiai tudást ugyanolyan szisztematikusan kellene gyűjteni, mint ahogy Bartók és Kodály tették a népdalokkal. Annál is inkább, mert a modern társadalmakban lassan teljesen elfelejtjük, hogyan lehetne a természettel összhangban élni, miközben saját életfeltételeinket ássuk alá. A kizsákmányoló emberi tevékenységek következtében folyamatosan csökken a vadon élő fajok száma és az ökológiai közösségek sokszínűsége is. Változik a szárazföldi és vízi ökoszisztémák kiterjedése és integritása is, ezáltal egyre kevésbé képesek előállítani az emberek számára szükséges javakat. Csökken a megművelhető termőföldek mennyisége, romlik a víz öntisztulása és a klíma önszabályozó képessége is.

Molnár Zsolt szerint ezeknek a folyamatoknak a megállításához gyökeres változtatásokra lenne szükség, amelyhez segítségül kéne hívnunk a helyi, őslakos ismereteket. A Trends in Ecology and Evolution című, az ökológia területén a legrangosabbak közé számító folyóiratban megjelent cikkében Babai Dániellel közösen írnak erről. Szerintük egész más kutatói hozzáállásra lenne szükség ahhoz, hogy megfelelő módon lehessen kutatni a tájban élő, a természettel együttműködő emberek ökológiai tudását. Egyik interjújában ezt nyilatkozta: „embertársaink természetismeretének kutatásához egyszerre kell biológusnak, ökológusnak és kulturális antropológusnak, néprajzosnak, pszichológusnak lennünk. Ez azért van, mert a természet és az ember kapcsolatát próbáljuk megérteni, és azért, mert e tudás nagy része nem formálódik szavakká, azaz rejtett, keveset beszélünk róla, így nem könnyű a felszínre hozni, azaz kutathatóvá tenni.” A szakértő szerint a tudomány önmagában nem elég ahhoz, hogy megmentsük a Földet: csak a hagyományos tudás hordozóival együttműködve lehetünk igazán eredményesek.

Mit tanulhatunk a pásztoroktól?

Az elmúlt évtizedek kutatási alapján nyilvánvalóvá vált, hogy a pásztorok legalább annyit tudnak a helyi ökoszisztémákról és a természeti erőforrások megóvási lehetőségeiről, mint a tudósok. Hajlamosak vagyunk elavultnak látni a hagyományos életmódokat, de az effajta előítélet értékes tapasztalatoktól foszt meg minket, melyeket őseink évezredek alatt halmoztak fel. A pásztorok a természetnek köszönhetik a megélhetésüket, és ennek megfelelően óvják környezetüket. Nem érdeklik őket a modern környezetvédelmi fogalmak és elméletek, a gazdálkodásuk révén mégis számtalan ritka növény és állat fennmaradásához járulnak hozzá. Molnár Zsolt úgy látja, hogy egyre több olyan kísérlet jelenik meg, ahol a hagyományos tudást igyekeznek egyesíteni a modern tájgazdálkodási módszerekkel. Erre pedig a jövőben nagy szükség lehet.

Van egy olyan ország a Földön, ahol a fejlődés mérőszáma a bruttó nemzeti boldogság (BNB), és teljesen karbon-negatív, azaz több üvegházhatású gázt távolít el a levegőből, mint amennyit kibocsát. Ez Bhután, a Himalája lábánál fekvő kis ország, amelynek alig több, mint 700 ezer lakosa van, és az alapterülete körülbelül Magyarország felét teszi ki.

Megdöbbentő bejelentéssel tűnt ki a többi nemzet közül Bhután a tavalyi párizsi klímacsúcson: vezetői nem kevesebbet ígértek, mint hogy országuk a jövőben is megőrzi teljes szén-dioxid semlegességét. Jelenleg Bhután az egyetlen karbonsemleges, sőt, karbonnegatív ország a világon, hatalmas erdőségei ugyanis több szén-dioxidot nyelnek el, mint amennyit az ország lakosai megtermelnek. A főleg önellátó gazdálkodókból álló lakosság csekély energiaigénnyel rendelkezik, a hegyek közti folyók pedig annyi vízenergiát termelnek, hogy bőven jut belőle exportra is. A természeti adottságok mellett Bhután történelme is hozzájárult ahhoz, hogy lakói nem járultak hozzá a globális felmelegedéshez. A “mennydörgő sárkány földje” ugyanis több mint ezer évig elzárva fejlődött, így sokáig nem rendelkezett modern út-, villamos-, telefon- és energiahálózattal. Bhután ipara nem igazán fejlett, ezért mindössze néhány tonna az egy főre jutó éves szén-dioxid kibocsátásuk. Lakói 1999-ig még a tévét és az internetet sem ismerték, mégis van mit tanulnia tőlük a fejlett világnak, hiszen Bhután vezetése tudatosan és elkötelezetten tesz azért, hogy megőrizzék országuk paradicsomi állapotát.

Kiindulásként 1972-ben létrehozták a bruttó nemzeti boldogság (BNB) koncepcióját, ami a lakosság érzelmi és pszichológiai jólétének mértékét is figyelembe veszi az ország sikerességének megítélésében. A mutató négy fő pillérből áll: fenntartható fejlődés, környezetvédelem, a kultúra megőrzése és a felelősségteljes kormányzás. Az országban egy új szabály sem születhet anélkül, hogy ne esne át a fenti szempontokat figyelembe vevő ellenőrzési folyamaton. Jól látszik tehát, hogy mennyiben más ez a GDP (bruttó hazai termék) mutatójától: bár nem hagyják teljesen figyelmen kívül gazdasági termelés növelését, mégsem adnak neki kizárólagos elsőbbséget, mikor törvényekről kell dönteni.

A BNB szigorú alapfilozófiájának egyenes következménye, hogy a környezetvédelemre is nagy hangsúlyt fektetnek. Az elmúlt évtizedekben a különféle akciók és faültetések következtében az erdők száma jelentősen megnövekedett. Jelenleg az ország 72%-át őserdő fedi, amely közel 8,5 millió tonna szén-dioxidot vesz fel, védelmüket pedig alkotmányban is rögzítették: ennek megfelelően ez a szám soha nem mehet 60% alá. A párizsi klímacsúcson a himalájai királyság többek között vállalta, hogy további erdőtelepítéssel, valamint gyors folyású vizeikből nyert, exportra is elég megújuló energia termelésével járul hozzá a klímaváltozás elleni harchoz. Emellett bevezették a zöld iskola programot, amely szerint a bhutáni gyerekek mezőgazdasági technikákról és a környezetvédelem fontosságáról is tanulnak az iskolában.

Persze Bhutánnak is szembe kell néznie a modern kor kihívásaival, lakosai ugyanis egyre nagyobb arányban térnének át autóhasználatra. Ahhoz, hogy emiatt ne kelljen feláldozni az eddigi eredményeket, a kormány zöld adót vetett ki a személygépjárművekre és ambiciózus célt fogalmazott meg: világelsők akarnak lenni az elektromos járművek széleskörű használatában. Lotay Tshering, az ország miniszterelnöke szerint a karbonnegativitás elérése lemondásokkal jár, de csak hozzáállásunk módosításával érhetünk el valódi eredményeket. A Reuters Impacten tartott előadásában a buddhista filozófia által áthatott gondolatokat fogalmazott meg: szerinte kell mondanunk a vágyaink egy részéről, és bátor lépéseket kell tennünk a klímaváltozás megakadályozása érdekében. Annál is inkább - fogalmazott az egyébként orvosi végzettséggel rendelkező államfő -, mert az éghajlatváltozás az új típusú fertőzések és betegségek terjedésének is kedvez.

A fentieket olvasva többen azt gondolhatják, hogy könnyű egy ilyen kisméretű és előnyös természeti adottságokkal rendelkező országnak klímasemlegesnek maradni – de mi van a modern ipari társadalmakkal? Én mégis úgy tekintek Bhután példájára, mint a bizonyítékra, hogy a karbonnegativitás igenis megvalósítható célt jelent. És bár lehet, hogy ehhez radikális szemléletváltásra szükséges, a bruttó boldogságra alapozott, holisztikus politika sikere azt igazolja, hogy megéri a bhutániak nyomdokaiba lépni.

Méreteit tekintve veri a kínai nagy falat, és azzal ellentétben nem az északi nomád törzsek, hanem a szintén északról támadó Szahara támadásait hivatott visszaverni a mintegy 8000 kilométeres fasorból álló, nagyszabású afrikai kezdeményezés. A régiót vizsgáló klímaszimulációk azt jósolják, hogy a beruházás mélyrehatóan formálhatja Észak-Afrika éghajlatát, hosszútávon pedig akár a globális környezetre is kihatása lehet.

A Nagy Zöld Fal ötlete egészen a hetvenes évekig nyúlik vissza, amikor a Szahara-sivatag déli peremén található Száhel régióban hatalmas termőföldek indultak súlyos romlásnak. Az éghajlatváltozás, a népességnövekedés és a fenntarthatatlan földgazdálkodás együttes hatása odavezetett, hogy néhány év alatt szárazzá és kietlenné vált ez az egykor buja és zöldellő vidék, amely generációk óta adott megélhetést millióknak.

Elegendő termőföld, valamint az ismétlődő és súlyos aszályok miatt egyre nehezebben lehetett itt megtermelni a szükséges élelmiszereket, ami egyre inkább korlátozta a régióban élők életminőségét, hamar szegénységspirál kialakulásához vezetve. Az évek során ez súlyos élelmiszer- és vízhiányt, a természeti erőforrások csökkenése miatti visszatérő konfliktusokat, tömeges munkanélküliséget és kényszermigrációt eredményezett.

Az egyre kétségbeejtőbb körülmények és a hosszú távú megoldás keresése közepette a nyolcvanas évekre erősödött fel az a kivételes ötlet, hogy a régió leromlott tájait a nyugati Szenegáltól a keleti Dzsibutiig húzódó „Nagy Zöld Falon” keresztül alakítsák át, a kontinens teljes szélességében. A régió országai végül az Afrikai Unió vezetésével vágtak bele 2007-ben a nem mindennapi kezdeményezésbe. A pánafrikai indítványhoz eredetileg 11 tagállam csatlakozott, napjainkra viszont már 20 fölött jár az együttműködő országok száma.

Tervek

A világ legforróbb sivatagaként ismert Szahara terjeszkedése egyre több, egyre súlyosabb problémával és azok következményeivel fenyegeti a régió lakosságát. A Nagy Zöld Fal projekt hosszútávú megoldást jelenthet Afrika éghajlatának alakításában. A kezdeményezés célja 2030-ig 100 millió hektár leromlott állapotú termőföld minőségének feljavítása, továbbá 250 millió tonna szén-dioxid megkötése. A projekt eredményeképpen közel 10 millió vidéki állás jöhet létre a Száhel-övben. Az eredeti tervek egy összefüggő erdősáv kialakításáról szóltak ugyan, azonban napjainkban sokkal inkább a fenntartható földművelésen és a helyi viszonyoknak megfelelő megoldásokon van a fókusz. Ez tükrözi a tervek megvalósításához készült, összehangolt stratégia: ebben az Afrika száraz területein élők életkörülményeinek javítása, az éghajlat ingadozásának és szárazsággal szembeni kitettségük csökkentése, a száraz zónákban található ökoszisztémák állapotának erőteljes javítása, valamint a nemzeti és nemzetközi felek közötti partneri kapcsolatok kiépítése fogalmazódott meg.

Eredmények

Mintegy 15 millió hektáron helyreállított, korábban degradálódott talaj Etiópiában, 12 millió szárazságtűrő fa telepítése Szenegálban, több mint 2,5 millió ember táplálásához elegendő élelmiszer előállítása Nigerben – a Nagy Zöld Fal eddig elkészült elemeinek már most jól láthatók a pozitívumai. Fák hiányában korábban a szél akadály nélkül erodálta a talajt, az intézkedések jóvoltából ezek a területek ma már jóval védettebbek. A lakosok a fák leveleiből komposztot készítenek, a lombok árnyékolnak és hűtik a környezetet, így jóval kevesebbet kell öntözni a növényeket.

Buktatók és a pozitív jövőkép

Noha az elmúlt 14 év alatt rengeteg fát ültettek el, a szélsőséges környezeti viszonyok miatt ezek közel 80 százaléka szinte azonnal kipusztult. „Ha az összes fa, amelyet az 1980-as évek óta a Szaharában ültettek, túlélt volna, ma úgy nézne ki a táj, mint Amazónia” – fogalmaz Chris Reij, a World Resources Institute szakértője. A projekt nagyon lassan halad, a Száhel-övezet országai 2020-ra összességében 4 százalékkos készültségi fokig jutottak el. Az egyes nemzetek teljesítményei között óriási a szórás. Etiópia például elvégezte a rá jutó munka zömét: 5,5 milliárd palántát ültetett el és 792 ezer új teraszt hozott létre. Ezzel szemben Burkina Faso csupán 16,6 millió növénnyel és palántával birkózott meg, Csád pedig mindössze 1,1 millióval.

A Nagy Zöld Fal ezek dacára sem nevezhető sikertelennek. Tervezők és környezetvédelmi szakemberek segítségével egy mozaiktájat hoztak létre, amely gondosan szabályozza a vízhasználatot és a növények életét a terméshozam javítása és az éghajlatváltozás mérséklése érdekében. A vízszűrés javításáért mély gödröket ástak, a víz lefolyásának megakadályozására kőkorlátokat emeltek. Reij, aki 1978-ban kezdett dolgozni Afrikában, megdöbbent, amikor visszatért Burkina Fasóba és Nigerbe: eltűntek a porviharok és a kiégett föld, a helyükön zöldellő táj terült el. Több százezer gazdálkodó használta az újításokat a föld helyreállításának érdekében. 2004-re a nigeri Zinger-völgyben 50-szer több volt a fa, mint 1975-ben.

A helyiek fokozatosan sajátítják el és alkalmazzák egyre hatékonyabban a technikákat, amelyekkel az elmúlt hatezer év alatt először sikerült megzabolázni a Szahara déli irányú expanzióját.