Tízből tízen valószínűleg gondolkodás nélkül értenének egyet azzal az állítással, hogy a napelemek használata nem jár semmilyen káros anyag kibocsátásával. Pedig ez korántsem stimmel: a fotovoltaikus panelekhez felhasznált alumínium, ezüst, réz, poliszilícium és üveg előállításának eleve van környezeti hatása, ahogyan annak is, hogy az elemeket a gyárból a rendeltetési helyükre szállítják, felszerelik, karbantartják.

Mindezek azonban eltörpülnek amellett, amekkora problémát az elhasználódott napelemek sorsának rendezése okoz. Hogy miért fejezem ki magam ennyire kacifántosan? Alapvetően azért, mert mégiscsak a zöldenergiafajták egyik üdvöskéjéről beszélünk, de sokkal inkább amiatt, hogy a használhatatlanná váló panelek jövőképe pillanatnyilag elég zavaros. Nézzük meg közelebbről, miről is van szó!

Meddig is működik?

A napenergiaiparban létezik egy hüvelykujjszabály, amely szerint a panelek cseréje 30 évente esedékes. Ezt használjuk a gazdaságossági számításokhoz, a jövőre vonatkozó várakozások meghatározásához – amivel az a gond, hogy ez az időtartam valójában nem ennyi. Hanem kevéssel vagy lényegesen kevesebb, akadnak elemzések, amelyek szerint akár kétszer olyan gyors a használatban lévő napelemek degradációja, mint azt előzetesen feltételeztük. Ebben egy csomó tényező játszik szerepet: az, hogy idő előrehaladtával valóban csökken a panelek hatékonysága, időközben új technológiák jelennek meg a piacon, vagy az előzetesen kalkuláltnál lényegesen magasabb meghibásodási arányok.

A lényeg, hogy a beépített panel nem húzza három évtizedig, hanem korábban vagy lényegesen hamarabb lecserélik. Mesébe illő volna, ha ilyesmi csak elvétve fordulna elő, de a szakértők arra figyelmeztetnek, hogy ez elég gyakori jelenség. Ennél is nagyobb probléma azonban az, hogy – maradjunk egy meghibásodásnál – ilyenkor nem a javítás a járható út, hanem a csere – miközben az eredeti panel jó eséllyel a hulladékok között végzi. 

Joggal merül föl a kérdés, hogy miért nem hasznosítják újra őket? A válasz azonban igen kiábrándító: egyszerűen nem éri meg, hiszen becslések szerint 10-30-szor többe kerül, mint a deponálásuk. Tény, hogy vannak bennük értékes anyagok, például ezüst, amely egy napelem tömegének 0,05 százalékát teszi ki, miközben anyagértékben már 14 százalékot jelent. A konstrukció zömét adó üvegnek pedig hiába lehet magas az újrahasznosítási aránya, ha rendkívül alacsony az értéke.

Recycling gyerekcipőben

Egyre több cég innovatív fejlesztései irányulnak az elhasznált nappanelek visszanyerésére, amelyek révén folyamatosan nő az újrahasznosítási arány, ez azonban egyelőre csak csepp a tengerben. Az igazi változást az hozhatja el, ha a napelemek iránti igény robbanásszerű növekedése olyan magasságokba hajtja fel az alapanyagárakat, ami már vonzóbbá teszi a reciklált anyagokat. 

Az intenzív hegymenetbe kapcsolt energiaszámla eleve utat nyit olyan technológiáknak, amelyek a korábbi, alacsonyabb szinteken nem tűntek rentábilisnak. A napelemek esetében azonban a felhajtóerőt legalább részben az egyes országok és üzleti szereplők megújulókra megfogalmazott céljai jelenti: az, hogy az energiamixből egyre nagyobb szeletet hasít ki magának a napenergia. És az a nap is eljöhet, amikor az elhasznált panelek újrahasznosításával nem csupán az ellátási lánc problémáin lehet úrrá lenni, hanem konkrét költségmegtakarítás is elérhető ezzel.

A Rystad Energy július eleji elemzésében például egyenesen azt állítja, hogy 2030-ban több mint 2,7, 2050-ben pedig 80 milliárd dollár lehet az élettartamuk végét elérő szolárpanelekből származó újrahasznosítható anyagok összértéke – szemben az idei 170 millióval. Az általuk vázolt forgatókönyv szerint 2040-re a napelemes beruházások 6 százaléka már a nyugdíjazott panelekből visszanyert anyagokhoz köthető, miközben napjainkban ez az arány mindössze 0,08 százalék.

Intő jel ugyanakkor, hogy ugyanebben az évben érheti el az évi 27 millió tonnát a napelemes hulladék mennyisége. Az ártalmatlanítás ráadásul nem csupán a fotovoltaikus panelek esetében okoz fejfájást: a szakemberek arra figyelmeztetnek, hogy a következő két évtizedben több mint 720 ezer tonnányi óriási szélturbinalapát landol majd a hulladéklerakókban csak az Egyesült Államokban, és az elektromos járművek akkumulátorainak is mindössze öt százalékát hasznosítjuk jelenleg újra. Utóbbiak környezeti hatásait ráadásul – és ez ugyanúgy érvényes a napelemekre is – csak tetézi a nehézfémtartalom, amelyek egy része toxikus hatású.

Miközben elégedetten hallgatjuk a megújulóknak szóló üdvrivalgást, nem feledkezhetünk meg a körforgásos gazdaság alappilléréről, a hulladékképződés kiiktatásáról. Zöldinnováció ma már kizárólag ennek jegyében lehet releváns és hiteles, olyan ötleteket juttatva el a megvalósulásig, mint például az elektromos autók leselejtezett akkumulátorainak tárolórendszerekben történő felhasználása.

ifj. Chikán Attila véleménycikke a www.vg.hu VG-PÁHOLY rovatában jelent meg 2022.07.12-én.