Több mint 330 ezren látták már azt a tudományos dokumentumfilmet, melyet egy hetedik generációs magyar juhászról készített Molnár Zsolt, az Ökológiai Kutatóközpont tudományos tanácsadója. Az Egy délután a legelőn Sáfián László juhásszal című film 2021 legnézettebb tudományos YouTube videója volt, és nem véletlenül: természet és ember lenyűgöző együttműködésébe nyerhetünk betekintést, amelyből a környezetvédő aktivisták és a tudósok is rengeteget tanulhatnak.
Csupán párszáz olyan ember él ma Magyarországon, akik generációktól örökölt ősi tudás alapján pásztorkodnak. Az egyikük Sáfián László, a film főszereplője, akit közel három órán keresztül követhetünk a Hajdúsámson határában lévő legelőkön, miközben 320 birkából álló nyáját legelteti. Miért lebilincselő ez a lassú jelenetekből és gyönyörű vágóképekből álló anyag? Azért, mert a juhász beavatja az őt kísérő kutatót abba a hagyományos népi tudásba, ami évezredeken át fenn tudta tartani a táj természeti sokféleségét és a helyi emberi közösséget is.
A juhászok ősi tudása a legeltetéshez, vagyis a növények és a jószág ismeretéhez kapcsolódik. Molnár Zsolt a 2000-es évek elején, egy nemzetközi konferencián ismerte fel, hogy a pásztorok körében az ökológiai tudást ugyanolyan szisztematikusan kellene gyűjteni, mint ahogy Bartók és Kodály tették a népdalokkal. Annál is inkább, mert a modern társadalmakban lassan teljesen elfelejtjük, hogyan lehetne a természettel összhangban élni, miközben saját életfeltételeinket ássuk alá. A kizsákmányoló emberi tevékenységek következtében folyamatosan csökken a vadon élő fajok száma és az ökológiai közösségek sokszínűsége is. Változik a szárazföldi és vízi ökoszisztémák kiterjedése és integritása is, ezáltal egyre kevésbé képesek előállítani az emberek számára szükséges javakat. Csökken a megművelhető termőföldek mennyisége, romlik a víz öntisztulása és a klíma önszabályozó képessége is.
Molnár Zsolt szerint ezeknek a folyamatoknak a megállításához gyökeres változtatásokra lenne szükség, amelyhez segítségül kéne hívnunk a helyi, őslakos ismereteket. A Trends in Ecology and Evolution című, az ökológia területén a legrangosabbak közé számító folyóiratban megjelent cikkében Babai Dániellel közösen írnak erről. Szerintük egész más kutatói hozzáállásra lenne szükség ahhoz, hogy megfelelő módon lehessen kutatni a tájban élő, a természettel együttműködő emberek ökológiai tudását. Egyik interjújában ezt nyilatkozta: „embertársaink természetismeretének kutatásához egyszerre kell biológusnak, ökológusnak és kulturális antropológusnak, néprajzosnak, pszichológusnak lennünk. Ez azért van, mert a természet és az ember kapcsolatát próbáljuk megérteni, és azért, mert e tudás nagy része nem formálódik szavakká, azaz rejtett, keveset beszélünk róla, így nem könnyű a felszínre hozni, azaz kutathatóvá tenni.” A szakértő szerint a tudomány önmagában nem elég ahhoz, hogy megmentsük a Földet: csak a hagyományos tudás hordozóival együttműködve lehetünk igazán eredményesek.
Mit tanulhatunk a pásztoroktól?
Az elmúlt évtizedek kutatási alapján nyilvánvalóvá vált, hogy a pásztorok legalább annyit tudnak a helyi ökoszisztémákról és a természeti erőforrások megóvási lehetőségeiről, mint a tudósok. Hajlamosak vagyunk elavultnak látni a hagyományos életmódokat, de az effajta előítélet értékes tapasztalatoktól foszt meg minket, melyeket őseink évezredek alatt halmoztak fel. A pásztorok a természetnek köszönhetik a megélhetésüket, és ennek megfelelően óvják környezetüket. Nem érdeklik őket a modern környezetvédelmi fogalmak és elméletek, a gazdálkodásuk révén mégis számtalan ritka növény és állat fennmaradásához járulnak hozzá. Molnár Zsolt úgy látja, hogy egyre több olyan kísérlet jelenik meg, ahol a hagyományos tudást igyekeznek egyesíteni a modern tájgazdálkodási módszerekkel. Erre pedig a jövőben nagy szükség lehet.
