A szintetikus polimerek az elmúlt 70 év alatt alapjaiban formálták át az emberi civilizáció berendezkedését. Érdekes egybeesés, hogy a műanyagot épp a természet értékeinek megőrzése és védelme érdekében találták fel. Jelenléte azonban napjainkra a társadalom egyik legsürgetőbb problémájává nőtte ki magát. Hogyan fejlődött a műanyag és miként változott szerepe a történelem során? Előző heti cikkem folytatásaként ezt a kérdést boncolgatom.

Az „ezer felhasználás anyaga”

Alexander Parks által a műanyag elődjeként bemutatott parkezint még javarészt természetes eredetű komponensekből állították elő. 1907-ben Dr. Leo Baekeland bemutatta a bakelitet, amely már egyáltalán nem tartalmazott a természetben fellelhető molekulákat, ekképpen megalapozta a modern szintetikus műanyagipar kezdetét. A bakelit amellett, hogy kiváló szigetelő volt, rendkívül tartós és hőálló anyagként a celluloiddal szemben alkalmas volt a mechanikus tömeggyártásra is. A bakelit az „ezer felhasználás anyagaként” vonult be a köztudatba, nem véletlenül – könnyű formálhatósága lehetővé tette, hogy bármilyen formát vagy alakzatot felvegyen, ezzel végtelen sok felhasználási lehetőséget kínált az emberiségnek.

A műanyagok kora

A polimerekkel kapcsolatos felfedezések megmozgatták a vegyipari vállalatokat, akik kísérletezni kezdtek annak különböző célú felhasználásával. A kutatók az 1920-as években kifejlesztették a poliszterént, egy szivacsos szerkezetű műanyagot, amely kiválóan alkalmasnak bizonyult különböző felületek szigetelésére. Ezt követte nem sokkal a polyvinil-klorid, közismertebb nevén vinil, amelynek különlegessége kemény, mégis rugalmas tulajdonságában rejlett.

A lelkes anyagkísérletek tovább zajlottak és hamarosan feltalálták az akrilokat. Ezek olyan áttetsző, törésálló panelek voltak, amelyek alkalmasnak bizonyultak az üveg helyettesítésére és utánzására. A 30-as években a nylon került a figyelem középpontjába, amelyet a selyem jóval tartósabb és erősebb helyettesítőjeként hoztak forgalomba. 1933-ra pedig megérkezett a köztudatba a ma is egyik leggyakrabban használt műanyag, a polietilén. Polietilénből készülnek mindmáig az eldobható bevásárlószatyrok, szívószálak, PET-palackok, samponos és tusfürdős flakonok.

Az új anyagok feltalálása kéz a kézben a járt a hozzájuk kapcsolódó technológiai innovációkkal. A fröccsöntés során a felhevített műanyagokat szinte bármilyen formában ki lehetett önteni, a kihűlést követően pedig gyorsan megszilárdultak végleges alakjukká. Az új, olcsó technológia elképesztő mértékű tömeggyártást eredményezett. Sokan ekkor még komoly reményeket és ígéreteket fűztek a műanyaghoz, bízva abban, hogy ezzel az eljárással korábban megfizethetetlen termékeket tesznek elérhetővé az alacsonyabb rétegek számára.

Műanyag a második világháborúban

A műanyagot később a második világháború szolgálatába állították. A háború ideje alatt az Egyesült Államok műanyaggyártása csaknem megnégyszereződött. A katonák sisakját műanyagból, kabátjukat pedig vízlepergető vinilből készítették. A repülőgépek pilótafülkéinek szélvédőjét törésálló plexiből, az ejtőernyőket pedig magas ellenálló-képességű nylonból állították elő. A polietilén összetételét és előállítását kezdetben szigorú államtitokként őrizték Angliában, mivel a könnyű műanyagot a radarok kábelezésének szigetelésére használták, ami jelentős előnyt biztosított a brit repülőgépeknek a németekkel szemben.

A hulahopp és minden más

A műanyaggyártók idővel a fogyasztási cikkek gyártása felé fordultak, így hamarosan olyan anyagokat is helyettesíteni tudtak, mint a fa, az üveg, vagy a hagyományos szövet.  Emellett szakadatlanul folytak a műanyag körül zajló innovációs kísérletek. 1954-ben megjelent a polipropilén, amely adaptálhatósága és alkalmazkodóképessége miatt mindmáig az egyik legkedveltebb műanyagnak számít.

A nagy sűrűségű PE-t (HDPE), amelyet ma leginkább műanyag tejeskannák alapanyagául használnak, szintén ebben az időszakban fejlesztették ki. A HDPE-hez nagy reményeket fűztek a műanyaggyártók, és egy darabig úgy tűnt, hogy a vegyálló műanyag termékek gyártásánál, palackok, csövek és vezetékek előállításánál is kulcsfontosságú alapanyag lehet a későbbiekben.

Ennek ellenére a HDPE jövője bizonytalan volt, mivel a kezdeti gyártási tételek nem voltak olyan tartósak, mint a laboratóriumban készített minták. A raktárak tele voltak rossz minőségű, eladatlan HDPE-vel, mert az használatra alkalmatlannak bizonyult. A felhalmozódott HDPE sorsát az 50-es évek végének hulahoppkarika-őrülete változtatta meg. A népszerű játék legyártása olyan sok HDPE-t igényelt, hogy a korábban előállított alapanyag hat hónapnyi készletét emésztette fel.

Eldobható világ

Szintén az ötvenes években ismerték fel a műanyag sokoldalúságában rejlő következő nagy lehetőséget: a csomagolást, ami megnöveli az élelmiszerek tartósságának idejét. Hamarosan elárasztották a piacot a frissentartó fóliák, a zárható műanyagzacskók, a zöldség és gyümölcs tárolására kifejlesztett műanyagdobozok, a műanyagba csomagolt saláták, a műanyag mustáros és ketchupos tubusok, fogkefék.

A sort pedig vég nélkül folytathatnánk. Így érkeztünk el néhány évtized alatt a műanyag évszázadába, ahol egyre egyértelműbbé válik, hogy jócskán eltávolodtunk az eredeti célunktól. A költséghatékonyság és a kényelem érdekében ipari méreteket öltött műanyaggyártás elképesztő környezeti problémákkal állította szembe az emberiséget.

Erre pedig már akkor figyelmeztettek a gondolkodók és a szakemberek, amikor a baj még könnyebben visszafordítható lett volna...