A műanyag feltalálásakor azt ígérte, hogy fenntartható alternatívája lesz az olyan értékes állati eredetű anyagoknak, mint az elefántcsont vagy a teknőspáncél. Olcsóbb alapanyag lévén pedig az alacsonyabb társadalmi rétegek számára is elérhetővé tette a különleges háztartási cikkeket. Az utópiák ellenére azonban hamar kialakult az ellenoldal, amelynek képviselői a műanyaghasználat veszélyeire és következményeire figyelmeztettek. Cikkem harmadik, egyben befejező részében a műanyaggyártás árnyoldalait boncolgatom.
Növekvő aggályok a műanyaggal szemben
A műanyag feltalálását követő optimizmus a második világháború végére elkezdett megrendülni. A műanyaghulladék természetromboló hatása egyre nyilvánvalóbbá vált, az 1960-as években készített jelentések pedig már részletesen beszámoltak a tengerek és óceánok műanyagszennyezettségéről. A környezetvédőket emellett más gondok is aggasztották abban az időben: Rachel Carson 1962-ben megjelent Néma tavasz című könyve a kémiai növényvédő szerek veszélyeit tárta fel. 1969-ben a kaliforniai partoknál jelentős olajszennyezés történt, az ohiói Cuyahoga folyó pedig kigyulladt. Ahogy a környezeti problémák iránti tudatosság egyre nőtt, úgy váltak egyre hangosabbá a műanyaggyártást kritizáló hangok. Az iparág köré fűződő lelkesedés idővel az olcsó konformizmus és a felszínesség szimbólumává vált.
Rövid dicsőség, eldobható kényelem
A polietilénből készült bevásárlótáskát a svéd Celloplast cég szabadalmaztatta 1965-ben. A Sten Gustaf Thulin mérnök által tervezett műanyagszatyor gyorsan elkezdte felváltani a szövetet egész Európában. A műanyaggyártó cégek agresszívan reklámozták egyszer használatos termékeiket, mint amelyek jobbak és kényelmesebbek, mint az újrahasználható elődjeik. Noha a fogyasztók még csak ismerkedtek az egyszer használatos műanyagszatyorral, 1982-re a legnagyobb amerikai bevásárlóláncok is műanyagzacskóra váltották a papírt, mivel ez volt a legolcsóbb alternatíva. Az évszázad végére a műanyagszatyrok világszerte szinte teljesen felváltották papírból készült táskákat.
Amerika és egy évszázadnyi hulladék
A 70-es évek amerikai társadalma volt az első generáció, amely minden háztartási hulladékot a kukába dobott. A fogyasztói kultúra az egyszer használatos műanyagcikkekre épült, amelyek az olcsó kényelem ígéretével világszerte elárasztották a háztartásokat. Az első amerikai szeméttelepet 1948-ban alapították Staten Islanden, amely hamar az amerikai hulladék nemzeti szimbólumává vált. Néhány évtizeddel később, 1997-ben Charles Moore tengerész és kutató felfedezte a Great Pacific Garbage Patch-t, ahol a különböző áramlatok következtében elképesztő mennyiségű műanyagszármazék halmozódott fel.
Idővel egyre hangosabbá váltak a megoldásra irányuló felhívások. A "használd el és dobd el" modelljéhez szokott fogyasztók aggódni kezdtek amiatt, hogy hová kerül a hulladékuk. A műanyag feltalálása előtt az újrahasznosítási erőfeszítések arra összpontosultak, hogy a termékek hasznos élettartamát meghosszabbítsák. A 20. század második felében az Egyesült Államokban azonban már az volt a cél, hogy megbirkózzanak a hatalmas mennyiségű hulladékkal.
Az újrahasznosítás strukturált reformációja érdekében számos vállalat fogott össze. Ennek egyik fontos mérföldköve volt, amikor a Container Corporation of America versenyt hirdetett az újrahasznosítást jelentő logó megtervezésére. A győztes embléma, amit egy Gary Anderson nevű egyetemi hallgató készített, még ma is használatban van: ez a három egymás felé mutató nyílból álló szimbólum.
Kortárs erőfeszítések
A műanyag elleni harc napjainkban sürgető és világméretű problémává vált, amelyben kifejezetten fontos szerephez jut a társadalom minden tagja. A fogyasztói változások azonban nem oldják meg önmagukban a műanyagválságot, mivel a petrolkémiai ipar dollár milliárdokat költ az új műanyagok előállítására. Olyan globális, kötelező érvényű szerződésre van szükségünk, amely a teljes életciklus során szabályozza a műanyagszennyezést, a kútfejgyártástól kezdve az óceáni hulladékig.
Jó hír, hogy 2018-ban az United Nations Environment Programme (UNEP) vizsgálatai alapján 127 országban született valamiféle jogszabály a műanyagzacskók problémájának kezelésére. 2019-ben hatályba lépett az Európai Unió egyszer használatos műanyagokról szóló irányelve, melynek célja az európai tengerek és vizek védelme.
A kormányszintű szabályozások, a vállalati felelősségvállalás és fogyasztói magatartásfejlesztés mind elengedhetetlenek ahhoz, hogy a műanyag visszakerüljön arra a helyiértékre, amelyre hivatott.
