Egy barna papírtáskával kezdődött és súlyos környezetrombolásba torkollt a bevásárlást segítő szatyrok evolúciója. A főszerepben az a nejlonszatyor, ami eredetileg egész jó ötletnek tűnt a fák megóvására. 

Az 1850-es években forradalmasította a vásárlási szokásokat az ikonikus barna papírtáska (brown bag): a megoldás lehetővé tette a vásárlóknak, hogy akkor is kényelmesen magukkal vihessék a megvásárolt árut a sarki fűszerboltból, ha oda nem saját edényeikkel, kosaraikkal vagy zsákjaikkal érkeztek. Bár a design sokat változott másfél évszázad alatt, Margaret Knight eredeti megoldása meglepően hasonlít a mai amerikai papírtáskákhoz.

Az 1910-es években egy minnesotai fűszeres, Walter Deubener zsinórral erősítette meg a papírzacskókat, és fogantyúkkal is ellátta őket. Az innovátor nevét viselő bevásárlótáskák akár 34 kilogrammot is elbírtak, és hamar népszerűvé váltak: 1915-re évente több mint egymillió darabot adtak el belőlük. Bár már ekkoriban is felmerült az a szempont, hogy célszerűbb lenne egy olcsóbb, a környezetet kevésbé terhelő megoldásra váltani, amelyhez nem kellene a papír előállításához szükséges fákat kivágni, a nagy áttörés sokáig váratott magára.

A polietilén: a véletlen közbeszól

Pedig a sok évtizeddel később befutó polietilént még 1933-ban felfedezték – véletlenül – egy angliai vegyi üzemben. Noha a brit hadsereg gyorsan felismerte az anyagban rejlő lehetőségeket, és a második világháború alatt titokban használta, a világ leggyakrabban használt műanyagából készült bevásárlótáskát csak 1965-ben szabadalmaztatták.

A nejlonszatyor futótűzként terjedt, 1979-re már az európai piac 80 százalékát uralta, hogy villámtempóban hódítsa meg az Egyesült Államokat és más országokat is. Ennek oka elősorban az alacsony előállítási költség volt, valamint az, hogy a papírzacskók gyártáshoz képest alacsonyabb energiaigénnyel járt az előállítása. Mivel gyártásukhoz nem volt szükség fakitermelésre, egyenesen környezetbarát alternatívaként reklámozták őket. Az Egyesült Államok két legnagyobb szupermarketlánca, a Safeway és a Kroger 1982-ben tért át a műanyag zacskókra, és ez a gyakorlat az évtized végére világszerte általánossá vált.

Környezeti hatások és válaszlépések

A globális térhódítás azonban súlyos környezeti problémákhoz vezetett. 1997-ben Charles Moore tengerész kutató hatalmas mennyiségű műanyaghulladékból „épült” szigetet fedezett fel a Csendes-óceánon, amely óriási veszélyt jelent a tengeri élővilágra. Egy 2011-es adat szerint percenként egymillió elhasznált műanyag zacskó végzi a szemétben. Az aggasztó trendek egyre több államot kényszerítettek rá a műanyagszennyezés elleni fellépésre. 2018-ra az ENSZ szerint 127 ország vezetett be valamilyen jogszabályt a műanyag zacskók visszaszorítására, és a műanyaghasználat korlátozása globális célkitűzéssé vált. Voltak persze pionírok is: Banglades 2002-ben a világon elsőként tiltotta be a vékony műanyag zacskókat, miután azok a heves áradások hatását megsokszorozták azzal, hogy eltömítették a vízelvezető rendszereket.

A fenntarthatósági harc szimbóluma

A praktikum és az innováció jelképeként indult műanyag zacskó mára a fenntarthatóságért vívott küzdelem egyik fő célpontjává vált. Bár az emberiség számára hatalmas kényelmet hozott, hosszú távú hatásai világossá tették, hogy sürgősen új megoldásokra van szükség – ennek jegyében lépett hatályba 2019-ben az Európai Unióban is az egyszer használatos műanyagtermékekre vonatkozó irányelv, amelynek egyik fő célja a keletkező műanyaghulladék csökkentése. Az új szabályoknak köszönhetően már tilos például a műanyag tányérok, evőeszközök használata, valamint az európai tagállamok megegyeztek abban, hogy 2029-re elérik a begyűjtött, egyszer használatos műanyag palackok 90 százalékának újrahasznosítását. A magyar jogi szabályozás kiterjed a műanyag zacskók használatának korlátozására is, jelentősen visszaszorítva ezzel a használatukat és a forgalmazásukat.