Sok újat idén sem hozott a Föld óráját kísérő cikk- és kommentárözön. A nemzetközi és hazai sajtó jelentős része szokás szerint engedelmes szócső módjára mindenfajta kritikai észrevétel nélkül tudósított az eseményről, mint jópofa és „elgondolkodtató” gesztusról a környezetvédelem felé. Ugyanígy nem maradtak el a fanyalgó kommentárok sem, amelyek azt igyekeztek kidomborítani, hogy az elektromos fogyasztók egy órás kikapcsolása jobb esetben egyáltalán nem járul hozzá a kibocsátás-csökkentéshez, rosszabb esetben pedig még növeli is az szén-dioxid-emissziót. Kérdés persze, hogy a konkrét kibocsátás-csökkentés mennyiben tekinthető a Föld napja elsődleges célkitűzésének, és nem sokkal inkább a szimbolikus, figyelemfelkeltő jellegen van-e a hangsúly.

A kritikusok egyik érve már elég jól bejáratott: a nagy szén-, gáz vagy olajerőművek működésének jellegéből adódóan a fogyasztók lekapcsolásának egy órája alatt sem lehet leállítani a termelést, vagyis a kibocsátás nem, vagy alig csökken. Ráadásul a visszakapcsoláskor keletkezett extra terhelés miatt a teljesítmény időszakos fokozására is szükség van, ami vagy annullálja az esetleges csökkentést, vagy akár még felül is múlhatja azt.

Biciklis „szupersztráda” kiépítésére készül a londoni városvezetés. Boris Johnson, a brit főváros polgármestere összesen 914 millió fontot, vagyis több mint 300 milliárd forintot kíván költeni e célra. A cél, hogy a kerékpár tíz éven belül a közlekedés szerves részévé váljon Európa legnagyobb városában. A brit fővárosnak ugyanis a számos nyilvánvaló eltérés mellett van egy Budapesthez hasonló vonása: a kerékpáros közlekedés, főleg észak-európai összehasonlításban, ott is inkább egyfajta különc rétegsportnak számít.

A biciklis sztráda a tervek szerint a nyugat-londoni elővárosokat kötné össze a belvárossal és a keleten fekvő banknegyeddel. Annak érdekében, hogy az útvonal valóban mindenki számára használható legyen, több sáv áll majd rendelkezésre, így a sportos, gyorsan tekerők és lassabban, kényelmesen közlekedő biciklisták nem zavarják egymást. A 24 kilométeres sztráda mellett ugyanakkor nyugodtabb mellékutcákban is biciklis úthálózatot szeretnének kiépíteni.

Kevés bonyolultabb és érzékenyebb dolog van az EU-s ügyek sorában, mint a Közös Agrárpolitika (KAP). A március 13-i európai parlamenti szavazást megelőző hetekben súlyos viták zajlottak a tagállamok, az Európai Bizottság és az EP között. Az egyik fő vitapont a következő hétéves költségvetési keret elfogadása körül az agrártámogatási rendszer igazságtalanságai és egyéb ügyek mellett pedig nem más, mint éppen az uniós mezőgazdasági termelés fenntarthatóságának kérdése volt. Végül a szerdai EP-szavazás szokás szerint felemás eredményt hozott, mert a Bizottság „zöldítési” javaslatait csak hígított formában szavazták meg az uniós honatyák. Igaz, a végeredmény még így is jóval közelebb áll a Bizottság álláspontjához, mint ahogyan azt a tagállamok szerették volna.

A szerdai szavazás külön pikantériája az volt, hogy ebben az esetben nemcsak a Tanács, de az illetékes EP-bizottság, a mezőgazdasági ügyekben illetékes AGRI álláspontja is eltért plenáris ülésen végül elfogadott eredménytől. Az agrárreform körüli játszmában, ahol a mérleg nyelve az EP, a tagállamokkal szembeni másik pólust szokás szerint az Európai Bizottság képezi. Dacian Colos agrárügyi- és Janez Potocnik környezetvédelmi biztos, illetve José Manuel Barroso bizottsági elnök a fenntarthatósági szempontok minden korábbinál szigorúbb figyelembe vétele mellett állt ki a KAP reformja kapcsán.

Alig pár évtized alatt politikai szempontból is éles témává vált az ipari termelésben felhasznált fémekhez és egyéb ásványi anyagokhoz való hozzáférés kérdése. A folyamatosan emelkedő árakhoz időről időre fellépő áruhiány is párosul. Ez nyilván elsősorban az importra szoruló országokat állítja nehéz helyzet elé, de hosszabb távon akár a lelőhelyeket birtokló országok szempontjából is rosszul sülhet el az esetenként zsaroláshoz közel álló játszadozás a nyersanyagok értékesítése körül.

A nyersanyagkészletek szűkössé válását több tényező is magyarázza. Ezek közé tartozik a feltörekvő országok, ezen belül főleg Kína viharos gazdasági növekedési az elmúlt évtizedekben, illetve a világ népességének gyors gyarapodása. Ráadásul a fémek és ásványi anyagok kitermelése egy olyan sajátos iparág, ahol a kereslet növekedését csak fáziskéséssel követi a kínálat, főleg a kapacitások bővítésének nagy tőke- és időigénye miatt.

Bár tengerpartunk már jó ideje nincs, a halászat kérdése azért számunkra sem közömbös. Egyrészt mindenki hallotta már, milyen egészséges a tengeri hal, és nem lenne jó, ha éppen akkor válna szűkös jószággá, amikor a magyar lakosságnak végre megjön esetleg a kedve a fogyasztásához. De ennél talán még sokkal fontosabb, hogy a túlhalászás miatt felboruló egyensúly hatásai korántsem korlátozódnak csak a tengerekre.

A tengeri halászat kérdése az Európai Unió politikájában is nagyon fontos szerepet játszik, csak minket ez kevéssé érint közvetlenül, főleg nem nemzetgazdasági szempontból. De ettől még olyannyira húsba vágó kérdés a sok tengerparttal rendelkező tagállam számára, hogy a kilencvenes években például nagyon komoly feszültséget okozott a spanyolok, franciák és portugálok között. Egyébként pedig kis rosszmájúsággal azt is mondhatjuk, hogy Izland kimaradása az EU-ból a halászati jogok miatt is fáj olyan nagyon Brüsszelnek (bár ez a kimaradás a pénzügyi válság óta már korántsem tűnik örökéletűnek).

Több szempontból is nagyon értékes energiahordozónak számít a hidrogén, de tömeges előállítása még mindig nagyon költséges és energiaigényes. Vannak persze ígéretes formái is, például ha a szél- vagy napenergiával termelt áramot használják vízbontásra. De talán még ennél is izgalmasabb lehetőségek rejlenek a biomasszából történő hidrogéntermelésben, főleg ha jelentős mértékben sikerül csökkenteni az ehhez felhasznált energiát. Egy EU-s kutatási projekt most éppen ezt tűzte ki céljául. A megújuló energetika e szegmensének fejlődése ráadásul magyar szempontból is fontos lehet, hiszen hazánkban még mindig a biomassza számít a legsikeresebb zöld energiaforrásnak.

A varázsszó a katalizálás. A biomasszából történő hidrogén-előállítás mindeddig csak túlságosan energiaigényes megoldások útján volt lehetséges. Például a nedves biomasszát először meg kellett szárítani. A lehetséges megoldást az úgynevezett APR-eljárás (Aqueous Phase Reforming) jelenti, amelynek során a még nedves biomasszát katalizátorokkal hozzák érintkezésbe. Az így bekövetkező bomlási folyamatok következtében majdnem teljesen tiszta hidrogén keletkezik.

Már megint egy klímamodell - mondhatnánk. És joggal. De mindenképpen érdekes, még akkor is, ha lehet, hogy egy-két éven belül egy másik kutatócsoport kideríti az ellenkezőjét. Mindenesetre amerikai kutatók most arra a következtetésre jutottak, hogy a sűrűn lakott, urbánus területek koncentrált energiafelhasználása nemcsak a közvetlen környezetet befolyásolják, de sokkal távolabbi régiókban is hatással lehetnek a klímára.

Az az állítás, hogy a városok és általában sűrűn lakott területek hőszigetekként működnek, és ilyen módon hatással vannak a közvetlen környezet hőmérsékletére, elég kézenfekvőnek tűnik. Ugyanezt kicsiben télen nap, mint nap megtapasztalhatjuk: gondoljunk csak arra, hogy a szellősebben lakott kertvárosi részekben mindig hidegebb van téli hónapokban egy-két fokkal, mint a sűrűn lakott lakótelepeken. Mindeddig azonban a klímakutatás nem igazán számolt külön e területek hőkibocsátásának globális hatásaival. Pedig már több évtizeddel ezelőtt felmerült a gondolat, hogy ezek az óriási hőszigetek befolyásolhatják a felettük mozgó áramlatokat, ezek közvetítésével pedig regionális és globális szinten hatással lehetnek klimatikus viszonyokra.

Sokszor játszott már világtörténelmi szerepet egy-egy technikai újítás, legyen szó termelési módszerekről, haditechnikáról vagy éppen az írott szöveg sokszorosításáról. Valami hasonló van most is éppen kibontakozóban az energetika terén. Az USA új fúrási technológiák segítségével óriási gáz- és olajkészletekhez férhet hozzá saját területén, és ezzel látványosan csökkenteni tudja külső energiafüggőségét. A folyamat az USA helyzetét erősítheti Oroszországgal vagy a közel-keleti olajexportőrökkel szemben. Az viszont egy másik kérdés, hogy mindez hogyan hat majd a megújuló energiaforrások további terjedésére. Valószínűleg nem jól.

Hidrosztatikus repesztésnek, angolul „Frackingnek” hívják az amerikai siker titkát jelentő eljárást. Az úgynevezett palagáz- vagy palaolaj-készleteket ezzel a módszerrel nyerik ki a mélyen lévő kőzetrétegekből. Az eljárás lényege, hogy óriási nyomás mellett vegyszeres, homokos vizet pumpálnak a több ezer méter mélységbe fúrt lyukakba. Ez a nagynyomású víz nyeri ki a kőzetrétegekben rejlő gáz- és olajmolekulákat. A módszernek köszönhetően annyival olcsóbbá vált a kitermelés, hogy most már olyan készletekhez is hozzá lehet jutni gazdaságos úton, amelyeket korábban csak értelmetlenül magas költségek árán lehetett volna a felszínre hozni.

Az újrahasznosítási modellek közül talán az egyik legszélsőségesebb az a verzió, amely a természetes körforgást mintául véve céloz meg egy gyakorlatilag szemétmentes világot. A Bölcsőtől bölcsőig, másképp C2C modell (az angol Cradle to Cradle elnevezéss nyomán) valóban jól hangzik, de nem ad választ arra a kérdésre, hogy egy ilyen rendszerbe hogyan illeszkedhetnek az összetett, sokféle eljárással készült és sok alkatrészből álló iparcikkek. Egyelőre sehogyan. Számukra csak az utópián kívül maradt hely.

A C2C modellt egy német vegyész, Michael Braungart és egy amerikai építész, Bill McDonough fejlesztette ki a kilencvenes évek elején. Az elképzelés lényege, hogy két részre, biológiai és technológiai tápanyagra osztja fel a felhasznált matériákat, amelyeknek saját szférájukban ugyanolyan tökéletesen kell körbe-körbe forogniuk, mint ahogy az a természetben is történik. Az olyan biológiai tápanyagok, mint a polimerek vagy textíliák a bioszférában mozognak, és azáltal, hogy elhasználásuk után humusz képződik belőlük, az újrahasznosításuk is megtörténik. A fémek, műanyagok, üvegek pedig ideális esetben ehhez hasonló utat járnak be az úgynevezett technoszférában, vagyis újrahasznosításuk során nem rosszabb, hanem eredeti minőségükkel egyenértékű anyag keletkezik újra.

A textilipar viszi előre a világot? Sokan csuklóból vágnák rá a kérdésre: Dehogyis! Pedig a textileknek, ruháknak sokkal nagyobb szerepe van a fenntarthatósági kérdésekben, mint azt gondolnánk. Jól érzékeltetik a helyzetet a következő számok. A brémai pamuttőzsde adata szerint a globális rosttermelés az 1990-es 38 millió tonnáról 2012-re 75 millió tonnára nőtt. Ennek a volumennek közel a felét használják fel ruházati szövetek előállítására. Egy átlagos európai fogyasztó évente 20, egy amerikai pedig 35 kilogrammnyi textíliát vásárol évente. És ez a nyugati fogyasztói társadalmaknak fel sem tűnik.

A fenntarthatóság kapcsán legtöbbször energiáról, élelmiszertermelésről, vízkészletekről, nehéziparról vagy hulladékgazdálkodásról esik szó, a textilgyártásról viszont ritkábban. Pedig volumenét és erőforrásigényét tekintve a ruhaipar jelenlegi termelési formái is súlyos fenntarthatósági problémákat vetnek fel. Olyannyira, hogy más ágazatokhoz hasonlóan itt is rengeteg ötlet, új eljárás kidolgozásával igyekeznek hosszabb távú megoldásokat találni, elsősorban nem hagyományos szövetek kifejlesztésével, illetve a fogyasztói szokások megváltoztatásával.

Tavaly sem történt érdemi előrelépés a legégetőbb fenntarthatósági problémák megoldásában, és továbbra is gőzerővel tör előre a globális felmelegedés réme, miközben a  már megszokott világméretű találkozók ellenére sem sikerül közös nevezőre jutnia az állami vezetőknek a kibocsátáscsökkentésről. Nagyjából ezzel az egy mondattal lehetne megvonni a 2012-es év mérlegét fenntarthatósági fronton. Ugyanakkor jóval több témát is érintettünk az elmúlt szűk egy esztendő alatt. Ezekből válogatok a mai bejegyzésben, mintegy lezárva az elmúlt évet. Hogy 2013-ban sikerül-e megtalálni a fenntarthatóság Szent Grálját, az még a jövő rejtélye. Egy biztos, ha igen, a blogon hírt adunk majd róla. De most szemezgessünk inkább az elmúlt 12 hónap terméséből.

Fizikai elemzés és tényfeltáró nyomozás. Egyszerre mind a kettőre szükség lesz ahhoz, hogy az EU be tudja tartatni az illegálisan kitermelt fából készült iparcikkekre vonatkozó, jövő márciusban hatályba lépő behozatali tilalmát. Az Unióba importált fa alapú termékek óriási mennyiségét, illetve Kína e téren játszott szerepét figyelembe véve azonban nem kizárható, hogy csak egy újabb brüsszeli papírtigris lesz a rendeletből.

A fakitermelés területe azért is különösen érdekes a fenntarthatóság szempontjából, mert maga a fogalom az erdőgazdálkodásból származik. A „nachhaltiger Ertag”, vagyis a fenntartható hozam kifejezés a 18. század elején bukkant fel első ízben Németországban, és arra vonatkozott, hogy a kitermelt famennyiség pótlásával kell garantálni az eljövendő faigények biztosítását. Az, hogy azóta a kifejezés sokkal általánosabb jelentéstartalommal töltődött fel, és elszakadt az eredeti szűkebb értelmezési kerettől, korántsem egyedi jelenség a fogalomtörténetben.

Szinte már rituálészerűvé vált az ENSZ nagy, éves klímakonferenciáin a túlórázás, vagyis hogy péntekről szombatra csúszik az összejövetel befejezése. Ez történt a múlt hétvégi dohai találkozón is, a várakozásoknak megfelelően igen csekélyke eredménnyel. Szokás szerint már azt is vívmányként könyvelte el néhány kommentár, hogy legalább a továbblépés lehetősége megmaradt, miután sikerült néhány minimális célkitűzést elérni.

Az biztos, hogy a klímatárgyalásokon résztvevők értik a módját annak, miként keltsék kézzelfogható eredmény nélkül is lázas munka látszatát a média felé. A klímaügyi miniszterek feltűrt ingujjban, a péntekről szombatra virradó éjszakát szinte átvirrasztva gyürkőztek látványosan egymásnak, hogy mégis elérjék az egyre távolabbinak tűnő áttörést. Ez azonban, mint mindig, most is nagyon kevésnek bizonyult.

Tisztára, mintha valamelyik nagy európai uniós vízió lenne. Áramot az észak-afrikai sivatagból! Nagyon jól hangzik, és egyben nagyon kézenfekvőnek is tűnik a felvetés. A sivatag, mint a megújuló energia kiapadhatatlan forrása. Hatalmas tervek, óriáscégek alkotta konzorcium, szinte már látjuk, amint a Szaharát befedik a napelemek, Európába dől a sivatagi áram, az orosz gázt vagy a közel-keleti olajat hozó vezetékek pedig ipartörténeti mementókká válnak. Ez lenne a Desertec. Egyelőre azonban csak papíron és tetszetős Powerpoint-ábrákon. És nem sok esély látszik arra sem, hogy ez a helyzet érdemben változni fog belátható időn belül.

A 2009-ben Németországban létrejött Desertec Alapítvány célja az volt, hogy kiaknázzák a föld megújuló energiában gazdag területeiben rejlő lehetőségeket. A konkrét megvalósulás tekintetében ez már kifejezetten a sivatagi területekre koncentrálódott, egész pontosan Észak-Afrikára. Az elképzelés kivitelezésére összeállt konzorcium szinte csupa „nagyágyúból” állt: Münchener Rück, Siemens, ABB, Deutsche Bank, RWE, E.ON, Schott Solar stb. Időközben még újabb 36 partner csatlakozott 15 uniós és észak-afrikai országból.

Fenntarthatóság, fenntarthatóság, fenntarthatóság. A fogalom divatos, pozitív felhangoktól zsúfolt, úgyhogy egyaránt hangoztatja az is, aki komolyan gondolja, illetve aki csak saját magát szeretné pozitív színben feltüntetni, de amúgy őszintén egyáltalán nem mozgatja meg a probléma. Az azonban már egészen más kérdés, hogy pontosan mit is értünk alatta, ha aprópénzre kell váltani, vagyis ha a hangzatos szólamok után a részletek is előkerülnek. A Magyarországi Üzleti Tanács a Fenntartható Fejlődésért (BCSDH) éppen erre próbált választ keresni, amikor kézzelfogható ajánlásokat dolgozott ki fenntartható vállalati működés elősegítése érdekében.

A mások mellett az Alteo, a Budapest Airport, a Denso, az Energy Hungary, az E.ON, a Holcim, a HVG, a Kékkúti Ásványvíz az MTVA, a Nestlé, a Richter, a Shell, a Siemens, a Telenor, az Unilever és a Volkswagen által is aláírt ajánlás fő célja, hogy segítsen a vállalatvezetőknek a fenntarthatóság fogalmának kellően komplex értelmezésében. E komplexitás folyamatos szem előtt tartása nélkül ugyanis nem sok esély van rá, hogy valaki érdemben tenni tudjon a fenntarthatóságért. Magyarán szólva megint csak visszakanyarodhatunk ahhoz az örökzöld problémához, ami e blog bejegyzésiben is folyton visszatérő téma. Nevezetesen, hogy az átgondolatlan fenntarthatósági intézkedések esetenként még nagyobb kárt okozhatnak, mint az a nemkívánatos folyamat/állapot, aminek megváltoztatását célozták.

Ahelyett, hogy csökkenne, inkább nő a jégtakaró az Antarktiszon – adták hírül néhány napja amerikai és brit klímakutatók. Pedig hát a klímaváltozásról szóló aktuális modellek szerint csökkenne illenie. Vajon mi lehet emögött? A fránya valóság a jelek szerint már megint nem hajlandó a tudományos modellek által előírt módon viselkedni. Kérdés persze, hogy ez a felfedezés mennyiben kérdőjelezi meg komolyan a klímaváltozásról szóló, amúgy korántsem mindig bombabiztos lábakon álló  elméleteket.

Az Északi-sarkon nyáron történeti mélypontra, 3,41 millió négyzetkilométerre zsugorodott a jégtakaró kiterjedése, nem csekély visszhangot kiváltva nemcsak a szakemberek, de a széles nyilvánosság körében is. Ehhez képest a déli féltekén szinte észrevétlenül egy ezzel ellentétes folyamat ment végbe, ami korántsem csupán tavaly kezdődött el. Az antarktiszi jég felülete 1978 óta évente átlagosan 17 ezer négyzetkilométerrel növekedett, de nem egyenletes ütemben, hanem az utóbbi esztendőkben gyorsuló tempóban. Ráadásul a nyári „melegben” mérhető legkisebb felület is 650 ezer négyzetkilométerrel nőtt az említett időszakban – állítják a NASA szakemberei. Mindez pontosan az ellentettje annak, ami mindeközben az északi sarkvidéken lejátszódott.

Zacskó. Legyen műanyagból, papírból vagy szövetből, a modern, tömeges fogyasztás egyik nélkülözhetetlen kísérője. Az élelmiszerdiszkontok egyszerű nejlonszatyraitól az exkluzív márkaboltok esztétikai műremeknek számító papírzacskóiig igen széles a választék. Ami azonban ezekben a zacskókban egytől egyig közös, az az, hogy a létük súlyos kihívást jelent fenntarthatósági és környezetvédelmi szempontból. És mint annyiszor a fenntarthatóság különböző kérdései kapcsán, itt is jól látszik, hogy nincs egyedül üdvözítő megoldás, ami varázsütésszerűen megoldja a problémákat. Természetes, lebomló alapanyag, többször felhasználható, környezetbarát – mind nagyon jól hangzik, de korántsem egyértelmű, hogy minden esetben az ilyen címkékkel ellátott darabok a valóban nyerők.

A csomagolóanyagok mértéktelen felhasználása a mai piacgazdaság vitathatatlan velejárója, ezen kár lamentálni. Hogy mindez miért alakult így, annak felgöngyölítése jó néhány szociológiai, gazdaságtörténeti, esztétikai vagy kultúrantropológiai értekezést kimerítene, éppen ezért messze túl is mutat e bejegyzés keretein. Így hát tekintsük a körülményt adottságnak. A kérdés, hogy a helyzetet hogyan lehet, érdemes kezelni a fenntarthatóság szempontjait figyelembe véve. És hogy még kezelhetőbbé tegyük a témát, koncentráljunk a csomagolóanyag-univerzum egyik speciális, de fajsúlyos szegmensére, a bevásárlószatyrokra.

Vajon a klíma-apokalipszis egyik előfutára volt a New York-ot megbénító Sandy hurrikán? Természetesen az ilyen nagy károkat okozó viharoknál azonnal felmerül a kérdés, hogy a katasztrófa mennyiben függ össze a klímaváltozással, a globális felmelegedéssel, illetve az azok okozójának tekintett szén-dioxid-kibocsátással. Egy ilyen pusztító szélvihar egyfelől nyilvánvalóan jó muníció a klímaváltozás elleni mozgalmak élharcosainak. Másrészt viszont nyilvánvalóan kevés önmagában ahhoz, hogy meggyőzze a klímaváltozási elméletekkel kapcsolatban szkeptikusok táborát. Nagyon érdekes kérdés viszont, hogy a mostani természeti katasztrófa miként befolyásolja majd az USA és az újból megválasztott Barack Obama elnök energiapolitikáját? A dolog érdekessége, hogy egyáltalán nem egyértelműen zöld irányba történik az elmozdulás.

Helytállók vagy sem a klímaelméletek, annyi biztos, hogy az USA-t idén nem kényeztette el az időjárás. Nyáron az elmúlt ötven év legsúlyosabb aszályával kellett megküzdeni, néhány hónappal később pedig az USA történetének második legnagyobb anyagi kárt okozó hurrikánja söpört végig a keleti parton. Biztosítói becslések szerint a Sandy 50 milliárd dolláros kárt okozott az USA-ban, ami egyébként még nem is tűnik annyira súlyosnak, ha azt is figyelembe vesszük, hogy rosszabb esetben csak New York városában akár ezer milliárd (!) dolláros érték is elpusztulhatna. A hatóságok eddig körülbelül 50 körülire becsülik a New York-i halálos áldozatok számát, ami tragikus szám, ugyanakkor a város méretét és felkészületlenségét tekintve szinte csodával határosnak tűnik.

Napjainkban kevés olyan területet övez akkora érdeklődés a fenntarthatóság szempontjából, mint az energetikai megoldások fejlesztése, az energetikai rendszerek működtetése. Ezen területek egyike a logisztika és a szállítmányozás. Az Európai Unió felmérése szerint az öreg kontinens széndioxid kibocsátásnak negyede a közlekedési szektorból származik. Ezzel az iparág az energia szektor után a második helyet foglalja el a dobogón. Nem véletlen, hogy egyre több szakmai és civil szervezet foglalkozik a fenntartható – más néven zöld – logisztikai megoldások kutatásával. De mitől is lesz valóban fenntartható a logisztika?

A kérdés jóval túlmutat azon, hogy közúton, vasúton, levegőben vagy éppen hajóval szállítjuk-e a termékeket a gyártótól vagy termelőtől a felhasználókig. Ez is fontos része ugyan az egyenletnek, de közel sem minden.

Fehér könyv, zöld könyv, célkitűzés-katalógus. Nehéz lenne eldönteni egy képzeletbeli dokumentumgyártási vetélkedőt az EU és az ENSZ között. Az utóbbinál éppen mostanában áll fel az a ki tudja hányadik új testület, amelynek feladata, hogy globális célkitűzéseket fogalmazzon meg a fenntartható fejlődéssel kapcsolatban. A szándék nemes: a világszervezet fel akarja oldani a fenntarthatóság és a gazdasági fejlődés között gyakran felmerülő ellentmondást. És mivel a feladat nagyon nehéz, a régóta bevált bürokrata-tanácsot követik: ha egy problémát nem tudsz megoldani, hozz létre egy bizottságot.

Az ENSZ jó húsz évvel ezelőtt fogalmazta meg a fenntartható fejlődéssel kapcsolatos célkitűzéseit. A megvalósításuk pedig azóta is várat magára. Ezzel kapcsolatban a fő gond az, hogy a célkitűzések továbbra is meglehetősen homályosak, illetve hogy sok esetben nem veszik figyelembe, milyen következményei vannak a fenntarthatóság kritériumának a fejlődéssel kapcsolatos más prioritásokra. Nem bürokrata nyelven ez utóbbi annyit jelent, hogy a fejlődő országok gazdasági növekedéséről, az életszínvonal emeléséről szóló kívánalmak sok esetben nem valósíthatóak meg a valóságban úgy, hogy közben valamilyen módon ne sérüljön a fenntarthatóság.

A számítógép, mint a papírkímélő, virtuális, energiatakarékos jövő letéteményese – halljuk lépten-nyomon. Csakhogy ez mítosz. A nagy szerverek, az egyre gyorsabb internetes adatforgalom fenntartása, illetve az otthoni számítógép-használat mostanra óriási energiatemetővé nőtte ki magát. Az informatikai és kommunikációs eszközök jelenleg már nagyobb ökológiai lábnyommal rendelkeznek, mint a légiközlekedés. Ráadásul kevés másik terület van, ahol az áramfogyasztás akkora része menne pocsékba, mint az informatikában.

A kilencvenes években sokan hittek abban, hogy az internet és az elektronikus kereskedelem terjedésével csökkenteni lehet majd az energia- és nyersanyag-felhasználást, és ezzel is elő lehet segíteni a klímaváltozás elleni harcot. Hiszen az internet már meglévő infrastruktúrára épült, a számítógépek által lehetővé tett távmunkától és elektronikus bevásárlástól pedig a közlekedés energiafelhasználásnak látványos csökkenését várták. Sajnos időközben teljesen egyértelműen megmutatkozott, hogy az internet egyáltalán nem olyan „tiszta”, mint ahogyan azt korábban propagálták.

Példamutatás, pótcselekvés vagy okvetetlenkedés? Vajon melyik szó jellemzi a legtalálóbban az EU klímaváltozás elleni harcát? A válaszhoz újabb adalékkal szolgál az az uniós intézkedés, amelynek következtében 2012 eleje óta a légközlekedést is be kell vonni az emissziókereskedelem rendszerébe. Mivel a rendelkezés az összes nem európai illetőségű, de az EU területén célállomással rendelkező légitársaságra is vonatkozik, az USA, Kína és Oroszország is kardcsörtető reakciókkal igyekszik védeni saját cégeinek gazdasági érdekeit az „utópista” uniós politikával szemben. Amennyire valóságtól elrugaszkodott, átgondolatlan lépésnek tűnhet egyeseknek az uniós klímapolitika, ugyanúgy nehéz komolyan venni a partnerek által beígért harcias ellenintézkedéseket. Ez már csak azért is nehéz, mert mint tudjuk, a „végén úgyis mindent az utas fizet”.

A légi közlekedés a becslések szerint a globális szén-dioxid-kibocsátás 2 százalékáért felelős, ezen felül hozzájárul az ózonképződéshez is, valamint a repülőgépek által húzott kondenzcsíkok egyes szakértők szerint a globális klímaváltozásban is szerepet játszik. Az EU emissziókereskedelmi rendszerét (ETS) a 2008-as újraszabályozás során a légi forgalomra is kiterjesztették. Ennek értelmében 2012 elejétől az európai illetőségű, illetve az európai célállomással rendelkező nem európai légitársaságok a 2020-ig tartó időszakban minden évben kötelesek igazolni, hogy a működésükhöz elegendő szén-dioxid-kibocsátási engedéllyel rendelkeznek. Az ügy külön pikantériája és egyben az EU-n kívülről érkező heves reakciók legfőbb kiváltó oka az, hogy a szabályozás értelmében a nem európai cégek nemcsak az EU feletti szakaszok, de a teljes útvonal alatt történő kibocsátást kötelesek kvótákkal fedezni. Vagyis például egy amerikai légitársaság tengeren túli járatának teljes Európán kívüli része is kvótaköteles.

Az energiahatékony technológia önmagában nem csodaszer. Annak a tudatában, hogy úgyis takarékos autó, mosógép vagy tűzhely van a birtokunkban, hajlamosak vagyunk többet használni, és ez legrosszabb esetben a kevésbé hatékony eszköznél akár nagyobb összfogyasztást is eredményezhet végül. Vagyis gazdasági növekedés és a környezetvédelem a zöld technológiák alkalmazásának ellenére is nehezen kibékíthető fogalmak.

Takarékos izzók, hibrid meghajtású autók, szuperhatékony mosógépek: az energiatakarékos termékek sora szinte már beláthatatlan. A kellően borsos áron mért zöld technológiákat használókat jó érzéssel tölti el a tudat, hogy az igényes, környezetbarát termékek fogyasztóinak elit táborához tartozhatnak. Úgy érezhetik, vásárlásaikkal kellőképpen kivették részüket a klímaváltozás elleni és a környezetvédelem melletti nemes harcból.

A szándék megvan, de kevés vállalatvezető van tisztában a lehetőségekkel

Akár 10-15 százalékkal is csökkenthetők lennének a céges energiaszámlák az energiabeszerzések tudatos tervezésével és némi szemléletváltással. Mindez a vállalatoknak egy fillérjébe sem kerül, azonban ha a cégvezetés úgy dönt, némi befektetés árán a megtakarítást akár a duplájára is emelhetik. Legalábbis ezt az érdekes tapasztalatot tudtuk levonni az ALTEO energiagazdálkodási üzletágának belső felmérése alapján. Ugyanakkor tapasztalatuk, hogy a magyar cégek szeretnének faragni energiakiadásaikon, lenne is min megtakarítani, de nagyon kevesen vannak tisztában a lehetőségekkel. És ez baj! A forráshiányon az uniós pénzek átcsoportosítása segíthet. Közszolgálati blog bejegyzés következik!

Azt tapasztaltuk, hogy a két legnagyobb akadálya a céges energiakiadások lefaragásának, hogy a vállalatvezetők vagy nem tudják, mihez kezdjenek, vagy ha tisztában is vannak a lehetőségekkel, akkor sem mernek lépni, hiszen az energia sokuk számára ismeretlen terület. Pedig ha vennék a fáradtságot, némi utánajárást követően például már az energiabeszerzési szerződések megversenyeztetésével jelentős, akár 10 százalékos megtakarítást is elérhetnének. Ne felejtsük el, hogy ez egy versenypiac, mindenki ügyfelet akar szerezni magának, és mindig lehet olyan energiakereskedőt találni a piacon, akinek van egy jobb ajánlata!