Ahogy egyre nőtt irántuk az érdeklődés, úgy váltak kriptopénzek és az NFT-k (Non-fungible token, azaz nem helyettesíthető token), így a blokklánc technológia is rendkívül megosztó jelenségekké a kétezerhúszas évek elejére. Az őket övező szkepticizmus többek között a fenntarthatósággal kapcsolatosan felmerülő, sürgető kérdésekhez köthető, hiszen a blockhain alapú digitális valuták kitermelése elképesztő mértékű energiaforrásokat igényel.

Annak ellenére, hogy az FTX kriptotőzsde bedőlése után a tavalyi év végére befagyott a kriptopiac, valamint összességében alábbhagyott a digitális valuták iránti globális érdeklődés és lelkesedés, a technológia adta lehetőségek tárháza továbbra is határtalannak látszik. Maga a decentralizált, láncba rendezett adatbázisrendszerek ötlete ugyanis egy olyan forradalmi fejlesztés, amely alapjaiban reformálja meg az információáramlással kapcsolatos gondolkodásunkat és a lehetőségeinket. Az egyik legfőbb kérdés ugyanakkor továbbra is az, hogy mindez hogyan férhet össze egy zöld, fenntarthatóbb jövőképpel?

Ahogyan arra az informatikai biztonsági és Big Data szakértő Bernard Marr is rámutatott, a kiptobányászatot övező általános aggodalom nem légből kapott: a világ első számú kriptovalutájának, a Bitcoinnak a bányászásához például évi 150 Terawattóra szükséges – ezzel a mennyiségű árammal egész Argentína éves áramellátását meg lehetne oldani. Az elképesztő mértékű energia kitermelése nagyjából 65 Megatonna széndioxid-kibocsátással jár évente. A szakember ugyanakkor hisz abban, hogy szükséges szemlélet- és modellváltásokkal a blokklánc-technológia, a kriptovaluta-bányászat és a nem helyettesíthető tokenek használata is megoldhatóvá válik tiszta, környezetkímélő formában.

A megoldás kulcsa Marr szerint mindenekelőtt az energiatakarékos blokklánc-rendszerek kialakításában rejlik: a legtöbb kriptovaluta kitermelése úgy zajlik, hogy a bányászok egymással versengve, egy úgynevezett Proof of Work rendszerben dolgoznak, az algoritmustól kapható jutalmak reményében – mivel a munkamegosztás helyett a verseny a vezérelv, ez a modell rengeteg energiabefektetést igényel. Ezzel szemben a Proof of Stake rendszert a piac igényeivel összehangolt munka jellemzi: a kriptovaluta egy előre meghatározott részét a pénztárcákban lekötve tárolják biztonsági letétként. Az utóbbi rendszerre történő váltás egyáltalán nem lehetetlen: a második legnagyobb kriptovaluta, az Ethereum már sikeresen átállt a PoW rendszerről a PoS protokollra.

A kriptobányászat energiatakarékossági szempontjainak alapvetővé válásához elengedhetetlen, hogy megújuló energiaforrásokra, így például a napenergiára támaszkodjunk. Az Izlandi Genesis Mining immár 100%-ban zöldenergiára támaszkodva bányássza a Bitcoint és az Ethereumot. Ha felmérjük a lehetőségeket, azt láthatjuk, hogy bizonyos országok előnyből indulhatnak – ilyen Paraguay is. Itt az összes áramtermelés 100%-át vízerőművek adják, ráadásul a megtermelt energia 90%-át külföldre exportálják. Az itt bányászott kriptopénznek emiatt alapvetően kisebb lesz az ökológiai lábnyoma az olyan az országokéhoz képest, ahol a fosszilis energiahordozók jelentik az első számú alternatívát. A blokklánc, így például az NFT-k vagy az okosszerződések népszerűvé válása Marr meglátása szerint hozzájárulhat ahhoz, hogy a megújuló energiaforrások nagyobb figyelmet kapjanak a fejlődő országokban is.

Akárcsak a technológia kapcsán, a blockhainen alapuló – és alapjaiban véve szintén nem környezetbarát – NFT-k terepén is hallani olyan kezdeményezésekről, amelyek a jelenlegi helyzetet hivatottak megváltoztatni. Joanie Lemercier francia művész számításai alapján egyetlen token eladásához annyi villamosenergiára van szükség, amennyi elég a stúdiója két éven át tartó üzemeltetéséhez. Ez azért is ijesztő adat, mert a számítás során megvizsgált tranzakció 10 másodpercet vett igénybe – és összesen 8,7 Megawattórát. Ugyanennyi energiára van szükség minden egyes alkalommal, amikor az adott NFT-t ismét el szeretnénk adni. Erre a problémára részleges megoldást jelenthet, ha alapvető gyakorlattá válik, hogy a tokeneket nem egyesével adjuk el, hanem a rendszeren kívül kötünk megállapodást, és egy tranzakcióba többet is belefoglalunk.

A blokklánc-technológiát érintő digitális tendenciákra és invenciókra azért is fontos odafigyelni, mert a kereskedelem vagy az energiagazdálkodás mellett a közösségi média, a gaming, a művészetek, például a képzőművészet vagy a zeneipar színterein keresztül az átlagfogyasztók számára is egyre elérhetőbbé és általánosabbá válnak. Ennek fényében pedig kulcsfontosságú, hogy időben felismerjük, hogyan hangolható össze mindez a naprakész, környezetbarát, fenntartható megoldásainkkal.

A klímaváltozás miatt kiszárad a Jangce, Kína és Ázsia leghosszabb, illetve a világ harmadik leghosszabb folyója. A 6300 km-es folyó vizet, energiát és munkát biztosít emberek millióinak, száradása pedig az egész világra hatással van.

Ahogy a Bloomberg is beszámolt róla, 1865 óta nem volt akkora kiszáradás Kínában, mint idén nyáron – gyárak leállásához és az energiatermelés lelassulásához vezetett, de következményei ennél jóval szerteágazóbbak. A világ egyik leghosszabb folyójának száradása eléggé látványos: egykor az utcák szintjét is elérhette, most azonban egyes részeknél a folyó alatti homok is látszik. Ez globálisan éreztetheti hatását, így a teljes világ szenvedhet az étel- és energiahiány miatt, amit a klímaváltozás nem csak Kínában, hanem máshol is előidézhet: a Jangce azonban egy látványos példája ennek.

Ahogy az Amerikai Meteorológiai Szolgálat és a magyar OMSZ is definiálja, a szárazság vagy aszály tartós és jelentős csapadékhiány. Ez az egyébként rendszeres esemény szerves része minden ökoszisztémának: a gond akkor kezdődik, ha ez tovább tart a megszokottnál.  Megkülönböztethetünk többek között meteorológiai, mezőgazdasági és hidrológiai aszályt, amelyek a vízhiány relatív mértékében, időtartamában, térbeli kiterjedésében és a lehetséges következmények jellegében térnek el. Az aszály éhezést, alultápláltságot, erdőtüzet, az élőhelyek megsemmisülését, az emberek és állatok vándorlását, járványokat, társadalmi problémákat és még háborút is szülhet.

A Jangce közel 450 millió embert és Kína terméseinek harmadát látja el – írja a Reuters – a magas hőmérséklet és a kevés eső az ivóvíz és a termések minőségi romlásához vezetett. A kínai vízügyi minisztérium szerint az aszály közel 22 ezer négyzetkilométernyi területre és 350 ezer haszonállatra volt hatással. Csak Hupej tartományban 4,2 millió embert érintett. Kína egyéb részein pedig az óriási esőzések áradásokhoz és földcsuszamlásokhoz vezettek, több mint 6 ezer embert érintve.

Ahogy a Washington Post is említi, a túlzott hőség és a kemény esőzések látványos jelei az emberi tevékenység miatt előidézett klímaváltozásnak. A Rhodium Group 2021-es jelentése szerint  Kína szénkibocsátásának mértéke több, mint az összes fejlett országé egyaránt. Míg a ’90-es években negyedét sem érte el ennek a számnak, az elmúlt három évtized rohamos gazdasági és ipari fejlődése megháromszorozta ezt az értéket, elérve a 14 gigatonnát 2019-re. Kína 27%-kal „járul hozzá” az üvegházhatású gázok kibocsátásának, Amerika pedig „csak” 11%-kal.

A jelenlegi ipari berendezkedés káros jellegét maga Hszi Csin-ping kínai elnök is elismerte tavalyi klímacsúcs beszédében. „Ha megvédjük a természetet, megvédjük a produktivitást. Ha jobbá tesszük a természetet, az hozzájárul a produktivitáshoz is – ilyen egyszerű. El kell engednünk minden olyan fejlesztési modellt, ami kárt okoz vagy aláaknázza a természetet, és nemet kell mondanunk a rövidlátó, kizárólag a rövidtávú, a természet kárára előnyökkel kecsegtető megközelítéseknek.”

Egyszerű és gyors megoldások azonban nincsenek, hiába próbálkozik Kína is az úgynevezett „felhő magvasítással”, ahol cigaretta méretű ezüstjodid-rudakat lőnek a meglévő felhőkbe, amik előidézhetik a jégkristályok keletkezését. A kristályok a felhő esőtermeléséhez járulhatnak hozzá, így páratartalma megnőhet, és nagyobb eséllyel keletkezhet eső. Az ország ezt már az 1940-es évek óta alkalmazza – ahogy írja a CNN is –, és a világon a legnagyobb programmal rendelkezik: használta a 2008-as Pekingi Olimpián is azért, hogy szárazabb legyen az időjárás, de bevetik havazáshoz vagy a jégeső erősségének enyhítéséhez is. Ha működnek is ezek a megoldások, egy biztos: tüneteket kezelnek, megoldást nem biztosítanak. A legfontosabb, hogy globális szinten visszavegyünk a környezetszennyezésből, mert hatásait egyre inkább tapasztalhatjuk a saját bőrünkön.

Japán izolált évei során fenntartható társadalommá alakult, ezáltal nemcsak társadalmi berendezkedésük szolgálhat példával, hanem épületeik kialakítása és újrahasznosíta is.

Japán a fejlett országok tipikus demográfiai változásain megy keresztül: népessége csökken, a fiatalabb generációk pedig az óriási városokba özönlenek. Ezzel együtt pedig egyre több épület válik teljesen üressé. Ahogy a Bloomberg is beszámol róla, Japán kormányzati adatai alapján akár 8 millió ház állhat lakatlanul, amelyek jelentős részét a második világháború és a ’80-as évek között húzták fel. Ez kifejezetten komoly probléma Japán fő szigetének, Honsúnak a hegyvidékén, ahol rengeteg úgynevezett „minka” ház található.

A minka szó szerint azt jelenti, hogy a „nép háza”, és ma nagyjából minden tradicionális építésű japán otthonra alkalmazzák. Különlegességük, hogy teljesen fából, illetve természetes anyagokból állnak össze, és nem is kell hozzájuk szög vagy csavar. Gyakorlatilag szétszerelhetők, áthelyezhetők és újra összerakhatók, mint egyfajta épületméretű kirakós. Ezzel együtt azonban a természet csapásainak is ki vannak szolgáltatva. Honsúban pár tél elég, hogy a havazás tönkre tegye a tetőket, ezután pedig le is bontják az épületeket.

1997-ben pont ezért hozott létre egy szervezetet Takumi Osawa. Osawa célja, hogy megtalálja és felújítsa ezeket a hagyományos épületeket úgy, hogy a legjobb minőségű, helyi alapanyagokat használja. Kézzel építkezve születhetnek így funkcionális és diverz építmények, amik ráadásul újrahasznosíthatóak is. A minka ethosza tehát egy történelmi elképzelés, aminek alapja az újrahasznosítás: elvégre már a „tervrajzoktól” kezdve ez a vezérgondolat kapcsolódik hozzá. Hasonló a helyzet az Isze Dzsinguval, Japán egyik legfontosabb vallási – sintoista – szentélyével. Ahogy a National Geographic Traveller is ír róla, az épületet az elmúlt 1300 évben 20 évente szétszedték és újraépítették teljesen megegyező módon, az ősi koncepciók alapján.

Osawa „minka bankként” utal szervezetére, ahol több tucat eladó faépület található. Ezek közül a legrégebbi 180 éve jött létre, míg a „legújabb” a ’60-as években. Ha jelentkezik egy vevő, akkor helyi ácsokkal együtt szedi szét Osawa a házat, megszámozva a komponenseket. Utána újraépítik egy új helyszínen, kortárs szolgáltatásokkal és kényelmi lehetőségekel. Ez persze több évbe is telhet, ugyanis a minka házak egyediek, specifikus klímához tervezték őket, és funkciójukban is eltérhetnek az aktuális igényektől – nem beszélve a vázat képező, hosszú évekig újrahasznosíthatófa sajátosságainak módosulásairól.

Az egyre instabilabb klímahelyzet egyik fő tényezője, hogy az építőipar egyszerűen kiirtja az erdőket, így fontos átgondolni és újratervezni ezt a szegmenst, vagy legalább egy részét. Az építmények nagyjából 40%-át termelik ki világszerte a bolygót felmelegítő szénkibocsátásnak, míg az épített területek megkétszereződhetnek 2060-ra – számol be róla az Architecture 2030, egy klímaorientált nonprofit szervezet. A kibocsátások 27%-a származik a házak működéséből – mint a hűtés, fűtés vagy világítás –, a maradékért azonban az anyagok kinyerése, előállítása és szállítása a felelős. A meglévő struktúrák élettartamának megőrzése, a hatékonyabb kialakítás és a bontás utáni újrahasznosítás a szénsemlegessé válás felé vezető egyik legegyértelműbb út.

Ezért is szolgálhatnak inspirációként a japán minka épületek. Ugyan az európai civilizációk is régóta hasznosítanak újra követ vagy márványt, eddig ezek inkább csak alkalmi megoldások voltak, amit szükség esetén alkalmaztak. Most azonban fontosabb, hogy tudatosan ebbe az irányba mozduljunk el: elvégre, ha az újrahasznosításra alkalmas épületek a városok szerves részeit képezik, akkor jelentősen hatékonyabbá, könnyebbé és gördülékenyebbé válhat az erre a szemléletre való átállás. Kialakulhat egy olyan épületrendszer, ami a fenntarthatóságot támogatja, megvalósítva az Európai Bizottság által is célként meghatározott körforgásos gazdaságot.

Most, amikor az energia- és üzemanyagköltségek minden eddiginél magasabbak, nem meglepő, hogy a világon mindenki azt számolgatja, vajon megtérülne-e a megújulókra való rendszerszintű átállás - és amennyiben igen, akkor mennyi idő alatt.

Magyarországon a lakossági napelemes beruházások elsődleges motivációja az energiaköltségek visszaszorítása, mindamellett, hogy a fenntartható energiafogyasztás kiépülését és a karbonsemlegességet is elérhetjük általa. A megújuló energiaforrások - napenergia, szélenergia, vízenergia, biomassza, geotermikus energia - hasznosításával úgy tudnánk kielégíteni a szükségleteinket, hogy nem kéne lejjebb adnunk a gazdaság fejlettségi szintjéből, és az energiaforrások használatuk ellenére természetes úton újratermelődnének.

A mostani rekordmagas energiaárak mellett nem meglepő, hogy Európában jelentősen megugrott a megújuló energia és az akkumulátoros tárolás iránti kereslet, amelynek következtében befektetési szempontból is egyre vonzóbbá vált ezen rendszerek fejlesztése - mutatott rá a Rystad Energy norvég tanácsadó cég elemzése. Számításaik szerint a megújuló energiaforrásokba történő tőkeberuházások 2022-ben elérték a 494 milliárd dollárt, ami a történelem során először meghaladta az olaj- és gázipari beruházások mértékét.

A befektetések gazdaságilag előnyös voltát igazolják a Stanford Egyetem nemrég publikált eredményei is, melyek szerint a végfelhasználói árak azonnal 56,4%-kal csökkennének, ha teljes mértékben tiszta, megújuló energiarendszerekre hagyatkoznánk. A vizsgálat során 145 ország adatait hasonlították össze, hogy megállapítsák, mennyi befektetést igényelne az egész világ 100 százalékban megújuló energiaforrásokra való átállása. Mark Z. Jacobson professzor, a kutatás vezetője az átmenet összes kezdeti költségét 61 500 milliárd dollárra becsüli, ami számításai szerint mindössze hat év alatt megtérülne. Eredményei szerint a teljes átállás 56%-os energiamegtakarítással járna, ugyanis az égésen alapuló rendszerek működtetése már önmagában jelentős energiát igényel. Ezt a mennyiséget lehetne megspórolni a fosszilis tüzelőanyagok kiiktatásával. Mindehhez pedig nincs szükség új, innovatív technológiákra: számításaikat már meglévő megoldásokra alapozták.

Bár a teljes átállás jelenleg elég távolinak tűnik, talán mégsem elérhetetlen, hiszen a jelenben is láthatunk néhány pozitív példát. Izland áramigényét például már 100 százalékban vízenergia és geotermikus energia fedezi, pedig a 20. század elején még teljes mértékben importált fosszilis energiahordozóktól függött az energiaellátása. De nem is kell olyan messzire mennünk, hiszen Albánia is sikeresen végrehajtotta az energiafordulatot, ezáltal villamosenergia-termelésének 98 százalékát vízenergiából állítják elő.

ifj. Chikán Attila véleménycikke a VG-PÁHOLY rovatában jelent meg 2023.01.05-én.

Korábban már írtam az energiaszegénység problémájáról és annak súlyos következményeiről: az egészségügyi kockázatokról, a társadalmi elszigetelődésről és környezetpusztításról. A jelenlegi energiaválság közepette konkrét, kézzelfogható segítségre van szükség ott, ahol rövid távon nehéz kiküszöbölni a problémát. Ezért az ALTEO pályázatot hirdetett magyarországi civil szervezetek számára olyan program megvalósítására, amelynek célja az energiaszegénységgel sújtott társadalmi csoportok, egyének, családok, háztartások támogatása. A kiírás győztese a Szimbiózis Alapítvány, akik több mint 500 fogyatékossággal élő személyt látnak el különböző szociális és terápiás szolgáltatásokkal Miskolc környékén.

Az ALTEO-nál már hagyománnyá vált, hogy az üzleti partnereknek szánt karácsonyi reprezentációs keretet nem tárgyi ajándékra, hanem egy jótékonysági szervezet támogatására költjük. Idén úgy döntöttünk, hogy ezt az összeget az energiaszegénység elleni küzdelemre fordítjuk, és ehhez olyan szervezetet keresünk, ahol az érintettek száma és gazdasági rászorultsága alapján különösen fontos a segítség.

Így esett a választásunk a 2022-ben Civil Díjat nyert Szimbiózis Alapítványra, akik fogyatékossággal élők számára biztosítanak lakóotthonokat és támogatott lakhatást. Házaikban 60 főt, nappali intézményeikben 150 embert segítenek. A Baráthegyi Majorságban és üzemeikben több száz fogyatékossággal élő és megváltozott munkaképességű személyt foglalkoztatnak, sokuknak a lakhatást is biztosítják. A szervezet célja, hogy értelmet adjanak a fogyatékkal élő felnőtteknek a mindennapokhoz, és hogy akit lehet, azt felkészítsék az önálló életre. 

A rezsi és az üzemanyag árának növekedése a Szimbiózis Alapítványt is nehéz helyzet elé állította. Mindez több mint 74 millió forintos többletkiadást jelent számukra, ami a legnagyobb odafigyelés és takarékosság mellett is kigazdálkodhatatlan. A dolgozók és az érintettek közösen készülnek az előttük álló kritikus hónapokra: összeköltöznek egységek, fatüzelésű kazánokat és cserépkályhát építettek több épületükbe is, gyűjtik az ágakat és a papírt, és támogatják egymást abban, hogy minimálisra csökkentsék a várható kiadásokat. Az ALTEO által nyújtott támogatás lehetővé teszi számukra, hogy beszerezzék a lakóotthonok fűtéséhez szükséges famennyiséget. Ezáltal egészen biztos, hogy az alapítvány lakói meleg szobában várhatják az ünnepeket.

Első ránézésre az alapítvány segítő tevékenységének fókusza a fogyatékossággal élő emberek életminőségének javítására irányul, ugyanakkor minden programjukat átszövi a társadalmi környezet pozitív attitűdjének, szemléletének előmozdítása. A „szimbiózis” minden érintett fél azon egyenrangú partnerségben létrejövő együttműködését jelképezi, ahol képességeikhez mérten a közösség javára munkálkodnak együtt.

Az ALTEO-nál mi is fontosnak tartjuk, hogy a bennünket körülvevő közösségekbe tartósan beépüljenek olyan értékek, melyek a társadalmi együttélést jobbá, humánusabbá teszik. Ez nem csak a fogyatékkal élők boldogulása szempontjából fontos: egy olyan társadalomban, ahol nem élhet mindenki a saját igényei szerint, bárki másodrendű állampolgárrá válhat, amint kiszolgáltatott helyzetbe kerül. A valódi inklúzió nem arra törekszik, hogy mindenkit hasonlóvá tegyen, hanem hogy elismerje: minden ember különböző, és ennek megfelelően támaszthatunk felé elvárásokat.

A Szimbiózis Alapítvány munkájáról és a támogatási lehetőségekről ezen az oldalon található további információ.

A haj az emberi történelem során mindig komoly jelentőséggel bírt, akár az egészség, a státusszimbólum vagy a divat megnyilvánulása volt. Napjainkban is kiemelt figyelmet kapnak a frizurák és viseletek, amik az önkifejezés módjaiként szolgálnak. Egy nonprofit szervezet számára azonban ennél sokkal többet: olajszivárgások ellen küzdenek velük.

Az olajszivárgások elleni küzdelem titkos fegyvereként használja az emberi hajat a Matter of Trust – számol be róla a Treehugger. Az ökológiai nonprofit szervezet összegyűjt és újrahasznosít hajat, gyapjút, szőrt, tollakat és szöszöket, a természetvédelem szolgálatába állítva őket már több mint 20 éve. Ember- és állatfodrászatok, valamint mezőgazdasági szereplők adományaival képesek létrehozni „hajhálókat”.

A szárazföldi olajszivárgásokat polipropilénnel szokták eltakarítani, ami hatékony ugyan, de káros a környezetre. A polipropilén olyan műanyag, ami nem bomlik le, és fosszilis üzemanyagokból csinálják: tehát az olaj eltakarításához még több olajfúrásra van szükség. Ezzel szemben az emberi haj és az állatszőr nem mérgező, lebomlik, megújítható és kifejezetten alkalmas arra, hogy magába szívja az anyagokat. A haj például saját súlyának ötszörösét képes befogadni olajból, így fél kiló haj nagyjából egy perc alatt képes egy liter olajat felszívni a Matter of Trust adatai szerint. A működés egyébként logikus, elvégre pont a haj sajátossága miatt használunk sampont is.

A modern társadalom elképesztő mértékben hagyatkozik a fosszilis üzemanyagokra: becslések szerint naponta 88 millió hordó fogy belőle. A nyersanyag kinyerésekor és szállításakor előfordulhat, hogy kis vagy nagy mennyiség bekerül a természetbe, komoly károkat okozva. Ahogy az amerikai Nemzeti Óceán- és Légkörkutatási Hivatal is felhívja rá a figyelmet, az olaj kétféleképp okozhat kárt. Az egyik, ha fizikailag befolyásolja a növények vagy állatok életvitelét, csökkentve túlélési esélyeiket: például a madarak nem tudnak repülni miatta, vagy a vidrák elveszítik szőrméjük szigetelő jellegét. A másik mérgező jellege, hogy a szervezetbe jutva szív- és immunrendszeri problémákat, fejlődési zavarokat és akár halált is okozhat. Ezért is kifejezetten hatékony ez a megoldás, mert nem a probléma forrásával akarja kezelni azt, hanem egy alternatív metódussal.

Persze a haj ilyen jellegű bevetése sem tökéletes. Az újrahasznosítás addig igaz, amíg olajfelszívásra nem alkalmazzák: utána vagy égetéssel, vagy komposztálással lehet csak megszabadulni tőle – utóbbi pedig ételtermesztésre nem alkalmas. A „hajhálók” ezen túl nem túl alkalmasak a parti homokból kinyerni az olajat, bár ez a polipropilén eszközökre is igaz. Mivel azonban – ahogy a Treehugger is felhívja rá a figyelmet – a Matter of Trust nem szabadalmaztatta ötletét, bárki készíthet ilyet. Ráadásul csak Amerikában van közel 1 millió bejegyzett fodrászat, amelyek hetente legalább fél kiló hajat vágnak – a forrás tehát ott van mindenki számára.

Az idén az egyiptomi Sharm El-Sheikhben ült össze a huszonhetedik COP (Conference of the Parties) Részes Felek Konferenciája, hogy áttekintsék, mennyiben haladtak előre a kitűzött klímacélok elérése érdekében. Spoiler: nem sok mindenben.

A COP az ENSZ Éghajlatváltozási Keretegyezményét elfogadó országok legfelsőbb testülete, melyek feladata az egyezmény végrehajtásának elősegítése. Tagjai 1992-ben Rio de Janeiróban elfogadták azt a keretegyezményt, amely deklarálja, hogy a klímaváltozás közvetlenül vagy közvetetten összefügg az olyan emberi tevékenységgel, amely megváltoztatja a globális légkör összetételét, és pótlólagos eltérést okoz a klíma hosszú távon megfigyelt természetes változásához képest.

Ezt a deklarációt mintegy 200 ország írta alá, akik többször is ígéretet tettek arra, hogy lecsökkentik szén-dioxid-kibocsátásukat - méghozzá olyan mértékben, amely lehetővé teszi a Föld felmelegedésének 2, de lehetőleg 1,5 Celsius fokra való korlátozását az iparosodás előtti szinthez képest. Ahhoz, hogy ez sikerüljön, az Éghajlatváltozási Kormányközi Testület (IPCC) jelentése szerint 2050-re el kell érnünk a nettó zéró globális kibocsátást. Ezt a vállalást rögzíti a 2015-ös párizsi klímaegyezmény is, amely mára egyre inkább lehetetlennek tűnik.

A korábbi évekhez hasonlóan az idei ülésen is megállapították a résztvevő felek, hogy a kibocsátás-csökkentési célokat nem sikerült elérni, és nagyobb erőfeszítésre van szükség a tagországok részéről. Ursula von der Leyen, az Európai Bizottság elnöke úgy értékelte a klímacsúcs eredményeit, hogy “a tünetek egy részét kezeltük, de nem gyógyítottuk meg a beteget”, amivel utalhatott például arra is, hogy az országok még mindig nem állapodtak meg a fosszilis tüzelőanyagok kiiktatásáról. A kibocsátás-csökkentésre vonatkozó vállalások tekintetében a párizsi COP óta nem igazán történt minőségi előrelépés, főként a rövid távú érdekek és az aktuális energiapiaci kihívások miatt. Ahogy a Másfélfok is írja, a tavalyi Glasgow-i ígéretek ellenére a világ továbbra is a 2,4°C-os globális felmelegedés felé tart a század végére, ami pontosan megegyezik a tavaly publikált eredményekkel. Bár a felek idén is vállalták, hogy felülvizsgálják kibocsátásukat, és megpróbálják azt a 1,5 °C-os küszöbértékkel összhangba hozni, ennek eredményében joggal kételkedhetünk. 

Mindezek ellenére nem szabad elvitatnunk az ilyen jellegű klímacsúcsok létjogosultságát és hatását. Bizonyos ügyekben fontos előrelépések történtek, 30 év után például először sikerült megállapodni egy dedikált pénzügyi alap létrehozásáról, amely az éghajlatváltozással szemben sérülékeny, fejlődő országok számára nyújthat támogatást. Intenzív párbeszéd zajlik továbbá a megújuló energiaforrásokra való igazságos átmenetről, és ezek fókuszában egyre inkább a konkrét, megvalósítható lépések állnak.

A COP-on a médianyilvánosságnak köszönhetően egy másik lehetőség is kínálkozik: kellő publicitást kaphatnak a klímaváltozással kapcsolatos legfrissebb tudományos eredmények. Ez egyfajta nyomást gyakorolhat a tárgyaló felekre, és arra ösztönözheti őket, hogy tegyenek ambiciózusabb vállalásokat, lépéseket a célok elérésére. A konferencián résztvevő tudósok egyben közszereplőkké válnak: ez egy kiváló lehetőség arra, hogy a tényeken alapuló tudást reklámozzák, és felvegyék a harcot az álhírekkel és az összeesküvés-elméletekkel szemben. Bár a szalagcímeket nem ez az aspektus uralja, de muszáj mégis kihangsúlyoznunk a tudományos viták és meg nem valósult tervek jelentőségét is. A kutatók számára fontos lehetőség, hogy meghallgathatnak más tárgyaló- vagy érdekelt feleket, és az eddigi vakfoltokra rávilágítva újabb kutatásokat, felfedezéseket tehetnek.

ifj. Chikán Attila véleménycikke a www.vg.hu VG-PÁHOLY rovatában jelent meg 2022.12.07-én.

A szivárványok évezredek óta foglalkoztatják az emberiséget, és szinte minden kultúra jelentőséget tulajdonít nekik – nem beszélve arról, hogy optikailag is pozitív élmény megtapasztalni egyet. Egy új tanulmány szerint a század végére több szivárvány lesz látható, azonban ez egy elég negatív jelenség miatt lehetséges: a klímaváltozás az oka.

A mānoai Hawaii Egyetem új kutatása szerint bolygónk átlagban nagyjából 5%-kal több szivárványt láthat majd a XXI. század végére – írja a Treehugger. A kutatók szerint 2100-ra 4,0-4,9%-kal nő meg az éves átlagos szivárványnapok száma, ami olyan napokat jelöl, amikor legalább egyet látni. A szárazföldi területek 21-34%-a veszít az ilyen napokból, míg 66-79%-a nyer. Főként a magasabb régiókban lesznek gyakrabban láthatóak, ahol alapvetően kevesebb ember él.

A becsült értékekhez a kutatócsapatnak létre kellett hoznia az első globális térképet, ami összesíti a jelenségeket: ehhez pedig a Flickr fotómegosztóhoz fordultak. A platform ugyanis komoly tárháza ezeknek az atmoszferikus jelenségeknek, mivel több millióan töltenek fel fotókat világszerte. A „szivárvány” szó szimpla beírása sajátos problémát hordozott, ugyanis nem csak a természetes előfordulásokra korlátozta a kereséseket. A kutatóknak tehát ki kellett szűrniük minden olyan esetet, ahol szerepel a szivárvány szó, de nem a jelenségre utal – tért ki rá Amanda Wong, a kutatás társzerzője.

Miután megvolt a szivárványgyűjtemény, a kutatócsapat betanított egy előrejelzési modellt a helyszínadatok, illetve a pára, felhőzet és napsütésszög globális térképei alapján. Ezt utána alkalmazták a földtömegek jelenkori és jövőbeli szivárvány-előfordulásainál, amiből kiderült, nem túl meglepő módon, hogy a szigeteken bőven lehet „találni” ilyen jelenségeket. Ahogy a National Geographic is összegezte, a szivárványok – azaz az égbolton látható, többszínű ívek – úgy jönnek létre, hogy fény éri a vízcseppeket. A leggyakrabban akkor láthatunk ilyeneket, ha eső közben egy specifikus szögben éri a napsugár a cseppeket, ami létrehozza a hullámhossz szerinti, kötött sorrendű színeket: ezek a vörös, a narancs, a sárga, a zöld, az indigó, a kék és az ibolya.

Ahogy Steven Businger társszerző és az egyetem atmoszferikus tudományainak professzora is fogalmaz, a szigetek azért is „dúskálhatnak” szivárványokban, mert a napi tengeri fuvallatok alatt a földrészek domborzata felemeli a levegőt. Így olyan lokalizált zuhatagok keletkeznek, amiket tiszta égbolt vesz körül, beengedve a bámulatos szivárványokat eredményező napfényt. 2100-ra az északi szélességi fokoknál és a nagyon magas szinteken azért lehet a modell szerint több szivárvány, mert a klímaváltozás melegebb hőmérsékletet, kevesebb havat és több esőt eredményez. Ott pedig, ahol kevesebb lesz a csapadék, mint például a Földközi-tenger környékén, kevésbé lehet majd szivárványokat látni.

Kimberly Carlson vezető szerző a sajtóközleményben azonban felhívta a figyelmet arra, hogy ennek más, nehezebben megragadható hatásai is lesznek az emberiségre és a környezetre: ilyen lehet például a természetalapú turizmus vagy az általános mentális egészség. A tudós kitért arra, hogy fontos lesz ezt is vizsgálni a jövőben, ugyanis a környezeti tényezők mellett más, előre nem látható következményekkel is számolni kell.

Az ENSZ jelentése szerint november 15-én elérte a 8 milliárd főt a Föld lakossága. Bár a népességnövekedés tempója az 1960-as évek óta némiképp lassult, az orvoslás fejlődésének köszönhetően világszerte megnőtt az átlagélettartam, és az előrejelzések szerint 2050-re a 65 év felettiek száma 10 százalékról 16 százalékig emelkedik majd. Mindeközben India maga mögött hagyhatja Kínát a legnépesebb országok rangsorában.

A legutóbbi, 7 milliárdos mérföldkövet 11 évvel ezelőtt értük el, a következő forduló pedig még 15 évet várat magára az előrejelzések szerint. 1990-ben az átlagélettartam 63 év volt, 2019-re elértük a 72 évet, 2050-re pedig 77-et becsülnek a kutatók. A következő évtizedekben várható népességnövekedés több mint fele mindössze nyolc országban összpontosul majd: ezek a Kongói Demokratikus Köztársaság, Egyiptom, Etiópia, India, Nigéria, Pakisztán, a Fülöp-szigetek és Tanzánia. Közülük is kiemelkedik a Kongói Demokratikus Köztársaság és Tanzánia, melyek lakossága várhatóan megduplázódik majd 2050-re.

Mit is jelent mindez a gazdaságra, a környezetvédelemre és a társadalomra nézve? Az Egyesült Nemzetek Népesedési Alapjának (UNFPA) vezetője szerint pozitív jelentése is van a népességnövekedésnek: ez ugyanis annak eredménye, hogy hosszabb lett az emberek várható élettartama, alacsonyabb a csecsemőhalandóság, kevesebb nő hal bele a szülésbe, és az egészségügyi rendszerek is hatékonyabbak, mint régen.

A túlnépesedés azonban számos globális problémával jár, és a fogyasztási szokásainkat is befolyásolja. Nagy kihívás elé állítja az emberiséget, hogy a folyamatos növekedés mellett úgy tartsa el magát, hogy közben mindenkinek egyenlő életminőséget biztosítson. Már most is minden kilencedik emberről elmondható, hogy nem jut naponta elegendő táplálékhoz, miközben az élelmiszerek 33-40%-át pazaroljuk el világszerte. A túlfogyasztás következtében sokszorosan kimerítjük a természeti erőforrásainkat, az élelmezési problémák pedig intenzív, a természetre nézve destruktív gazdálkodási módszereket hívnak életre. Ennek következtében fokozódik az erdőirtás, csökken a vadonélő fajok élőhelye és pusztul a talaj minősége. Az ENSZ arra is felhívja a figyelmet, hogy a túlnépesedés következtében megnő a járványok kockázata: a hagyományos pufferzónák ugyanis, - amelyek azelőtt elválasztották az embereket az állatoktól és az általuk hordozott kórokozóktól - jelentősen csökkennek.

Habár ezek vészjósló jelek, sok szakértő mégis úgy gondolja, hogy a valódi problémát nem a népességszám növekedése jelenti. Fontos kihangsúlyozni, hogy a populáció nagy része a szegényebb országokban koncentrálódik, ahol a kibocsátási arányok jelentősen alacsonyabbak. Nem ők azok, akik a klímaváltozást előidézik, mégis ők a legkiszolgáltatottabbak a nyugati túlfogyasztás következményeinek. Vegyük például Kenyát, amely jelenleg pusztító szárazságtól szenved. Az ország lakossága 55 millió fő, ami körülbelül 95-ször több, mint az Egyesült Államokban található Wyoming lakossága. Wyoming azonban 3,7-szer annyi szén-dioxidot bocsát ki, mint Kenya.

Épp ezért számos szakértő egyetért abban, hogy nem a népességszám növekedése miatt kell aggódnunk - sokkal inkább az erőforrások igazságtalan elosztása és a mértéktelen túlfogyasztás az, ami fenyegeti az emberiség jövőjét.

A dél-amerikai Ecuador legújabb nemzeti parkjának alapja, hogy a csend érték, amit védeni kell. A dél-amerikai ország az első, amely „csendes parkot” épített, a Zabalao folyó menti szakaszon pedig a csendet természetes erőforrásként őrzik.

A régióban – ahogy a Treehugger is beszámol róla – nincsenek közlekedési vagy szállítmányozási útvonalak, ahogy lakossági vagy kereskedelmi építkezések sem. Nem zúg semmilyen mesterséges gép, és csak a természetes hangokat, neszeket, robajokat hallani. A hatalmas területet az alig 2000 tagú őslakos cofán nép birtokolja, és abban bíznak, hogy a turizmus egy új, „csendes” formája is beindulhat: ez közvetlenül nekik is kedvezhet megvédeni földjüket és fenntartani kultúrájukat. Ez egyrészt magának az országnak is jó, de a látogatók nemzetközileg is terjeszthetik az ilyen tapasztalatok fontosságát és szükségességét. Ezen kívül pedig az ilyen védett zónák garantálják azt, hogy érintetlenek maradjanak a természeti kincsek, amelyek közül egyre kevesebb van a világon a folyamatos expanzió, valamint az ezekből fakadó környezeti változások miatt.

A Biology Letters által publikált adatok szerint a folytonos zaj több mint 100 különböző faj túlélését veszélyezteti amellett, hogy több állatnak okoz kárt. A hang fontos például a párkereséshez vagy a ragadozók elleni védekezéshez, így ezt is megzavarhatják a zajok: ha az állatok nem tudnak elmenekülni és szaporodni, előbb meg-, majd kihalhatnak. Ez persze a ragadozókra is igaz: a denevérek és baglyok a hang alapján vadásznak, így táplálékhoz sem tudnak hozzájutni, illetve több energiára lehet szükségük a vadászathoz, ami szintén negatív hatás.

A  WHO szerint az emberi egészségre is ártalmas a zaj, ugyanis zavarhatja a figyelmet, a pihenést vagy a kikapcsolódást, kardiovaszkuláris és pszichofiziológiai hatásokat eredményezve. Ezek rövid- és hosszútávúak lehetnek, és kihathatnak a viselkedésre és az átlagos közérzetre. Az Európai Unió adatai alapján az EU lakosságának kb. 40%-a tapasztal 55 dB-nél magasabb hangot; ötöde napközben 65 dB-nél magasabbat; közel harmada pedig éjszakánként 55 dB-nél magasabbat. A jó minőségű alváshoz 40 dB-nél alacsonyabbháttérzajra van szükség, de a jó tanulási és tanítási feltételekhez ennél is alacsonyabb, 35 dB alatt kellene maradni. Ezért is fontosak tehát a csendes helyek, és az ezekért tett erőfeszítések.

A Queit Parks International ezek fenntartásán dolgozik, Gordon Hempton ökológus és társalapító pedig felhívta a figyelmet arra, hogy „a természetes csend veszélyeztetett fajjá vált”. A zajszennyezés tehát egyértelműen nem csak kellemetlen, hanem hosszútávú, drasztikus következményei vannak. A helyzet pozitív oldala, hogy a vegyi szennyezéssel szemben a zaj csak addig létezik, amíg az emberek és gépek generálják: a „halkulással” viszonylag egyszerűbben megoldható a probléma. A szervezet egyébként az amerikai Montana Glacier nemzeti parkjának is megadta a minősítést, ami az első ilyen az Egyesült Államokban. Idővel remélhetőleg világszerte egyre több ilyen terület és zóna jön létre, akár városokon belül nyújtva csendes menedéket.

Ha minden a tervek szerint alakul, jövőre már az óceánokat rója a világ legnagyobb tengeri teherszállítással foglalkozó cége, a Maersk első újgenerációs teherhajója, amely a környezetkímélő metanollal üzemel. Ezt 2025-ig további 18 hajó követi, ami rá is fér a szállítmányozási szektorra, amely – a Lloyd’s List adatai alapján – 2021-ben 833 millió tonnányi széndioxidot termelt. Ez a globális mennyiség 3 százaléka.

Az újgenerációs flotta az úgynevezett zöld folyosókon közlekedik majd. A Globális Tengerészeti Fórum és a „Getting to Zero” koalíció megközelítésében ezek olyan tengeri szállítmányozási útvonalak, „ahol a zéró kibocsátású hajók üzemeltetésének technológiai, gazdasági és szabályozói megvalósítását a köz- és a privát szektor együttesen éri el”. Ezek kialakítása azonban közel sem könnyű: a McKinsey tanácsadó cég például azt hangsúlyozza, hogy a következő évtizedben hozzá kell látni a megoldáshoz, hiszen a globális kereskedelem 80 százalékát kitevő hajós szállítmányozás folyamatosan nő – és vele együtt a CO2-kibocsátása is. Miközben a Nemzetközi Tengerészeti Szervezet 2050-re felére csökkentené a jelenlegi emissziót, több ország – köztük az Egyesült Királyság, az Egyesült Államok és Japán – a karbonsemlegesség mellett köteleződött el.

Ahogy a McKinsey tanulmányában felhívja rá a figyelmet, a zöld folyosóknak három típusa van, amelyek eltérő jellegű erőfeszítéseket igényelnek. Vannak központi helyszínhez kapcsolódók, amikor egy adott kikötőbe irányulnak ezek az útvonalak. Eggyel bonyolultabb, ha két kikötőt stabilan köt össze egy zöld folyosó, a három vagy több kikötőt összekapcsoló hálózatok pedig lénygesen komplexebb megközelítést igényelnek.

Tekintettel arra, hogy a zöld folyosók kizárólag olyan hajók által vehetők igénybe, amik tiszta energiával működnek, fontos kérdés, hogy elérhetőek-e ilyen üzemanyagok – erre az Egyesült Államok kormánya is felhívja a figyelmet. Figyelembe kell venni az alternatív energiaforrásokat előállító központokat, továbbá azt, hogy miként lehet ezekhez a forrásokhoz eljutni. Ez rávilágít a kérdéskör összetettségére: nem elég a szállítmányozó cégeknek átgondolni a megvalósíthatóságot, maguknak az előállítóknak is választ kell tudnia adni a megnövekedő igényekre. Szintén fontos kérdés az üzemanyagok tárolása – emeli ki az energiatárolásért felelős európai szövetség. A 2050-re tervezett szénsemlegességi stratégia megvalósításához meg kell oldani azt, hogy az alternatív és tiszta energiaforrások ugyanilyen módon jussanak el a felhasználási területekre. Meg kell vizsgálni, hogy új létesítményeket kell-e építeni, vagy elegendő a követelményeknek megfelelően módosítani a meglévő infrastruktúrát.

Természetesen nem lehet figyelmen kívül hagyni mindezeknek a komoly gazdasági vonzatát sem. Egyrészt a hajótulajdonosoknak át kell gondolniuk a járművek típusait és méreteit, jóval nagyobb figyelmet szentelve a szénsemlegesítési folyamatoknak. Másrészt a rakományok tulajdonosai és a fogyasztók is érzik majd ennek hatását, bár a Maersk szerint csak elhanyagolható mértékű lehet az áremelkedés. Hogy ez tényleg így legyen, a szállítmányozási óriás maga vette kézbe az újgenerációs flotta energiaigényét: Spanyolországban és Kínában is olyan üzemeket létesít, amelyekben zöld metanolt állítanak majd elő a zöld folyosókon közlekedő hajók ellátásához.

Szenvedést hozhat a klímaváltozás, Klímaváltozás és egészség: van mitől félni, Nem lassul a bolygónk pusztulása, A klímaváltozás brutális erővel rúgja ránk az ajtót – ilyen és ehhez hasonló főcímeket találhatunk a klímaváltozással kapcsolatban a nagyobb hazai hírportálokon. Ezek hallatán nem csoda, hogy a gyerekekben és a felnőttekben egyaránt napról napra nő a klímaszorongás. Pedig a megoldásorientált diskurzus bizonyítottan visszaadja a kontroll érzését, és arra ösztönöz, hogy szerepet vállaljunk a problémák megoldásában.

Zummo, Gargroetzi és Garcia tanulmányukban rámutatnak, hogy a klímaváltozás kapcsán általában háromféle diskurzussal találkozhatunk. A fenti címek a világvége-narratívába illeszkednek bele, amelyek akarva-akaratlanul a teljes tehetetlenség és reménytelenség érzését keltik az olvasóban. Létezik az úgynevezett klímapolitikai diskurzus, amely szervezkedésre, ellenállásra buzdít – ide tartoznak például a Greta Thunberg által indított klímasztrájkok vagy a Just Stop Oil nevű klímaaktivista-csoport nagy port kavaró akciója, amelyben paradicsomkonzervvel öntötték le Van Gogh Napraforgóit. A harmadik megközelítés pedig arra fókuszál, hogy mit tehetünk egyénileg és a társadalom szintjén azért, hogy visszafordítsuk a klímaváltozás negatív hatásait. Ez a megoldásorientált diskurzus, amellyel együtt jár, hogy hiteles forrásokból tájékozódunk, keressük a hasonló gondolkodású emberek társaságát, és a lehetőségeinkhez mérten mi magunk is kivesszük a részünket a problémák megoldásából. Ez utóbbi nemcsak azért előnyös, mert a pszichológusok szerint ez a legjobb ellenszere az egyre elterjedtebb klímaszorongásnak vagy klímadepressziónak, hanem azért is, mert feloldja a tanult tehetetlenség bénító érzését. 

Ma már számos kutatás vizsgálja azokat a pszichoszociális tényezőket, amelyek kulcsszerepet játszhatnak a sikeres túlélésben, alkalmazkodásban. Glenn Albrecht ausztrál ökofilozófus szerint alapvető attitűdváltásra lenne szükség, hogy a természetet ne egy legyőzendő, leuralható, tárgyiasítható és kifosztható entitásnak tekintsük, hanem létezéspartnernek. Albrecht szerint az egyetlen járható kiút a klímaválságból és a civilizációs katasztrófából, ha az ember spontán és feltétlen gondoskodó, védelmező viszonyulással fordul a természet, az állatok, a növények felé, és a kapcsolatot a kölcsönös egymásrautaltság tudata határozza meg.

De hogyan is néz ki mindez konkrét képességekre lefordítva? 

Az ENSZ Nemzetközi Munkaügyi Szervezete egy 32 ország tapasztalatait összefoglaló jelentésben adta ki azoknak a soft skilleknek a listáját, amelyek feltétlenül szükségesek lesznek a jövő „zöldmunkáihoz”, illetve szélesebb körű változást teremthetnek.

Eszerint elengedhetetlen, hogy hajlandóságot mutassunk a fenntartható fejlődés megismerésére, és mi magunk is környezettudatosan éljünk. Képesek legyünk alkalmazkodni a dinamikusan változó új folyamatokhoz és technológiákhoz, és legyünk rugalmasak a szükséges változtatások megértésében. Tudjunk csapatban dolgozni, és javítsunk a kommunikációs készségeinken a sikeresebb együttműködés érdekében. Végül pedig fejlesszük a vállalkozói készségeinket a fenntartható lehetőségek terén. 

Zöldmunkák alatt a fenntarthatósággal és a környezetvédelemmel kapcsolatos szakmákat ért az említett jelentés, amelyekre várhatóan egyre nagyobb lesz az igény. Említhetnénk például az energiaauditorokat, hidrológusokat, környezetmérnököket, településfejlesztőket vagy fenntarthatósági tanácsadókat. Nem kétséges azonban, hogy a felsorolt készségek elsajátítása mindannyiunk számára létszükséglet, dolgozzunk bármely iparágban is.

ifj. Chikán Attila véleménycikke a www.vg.hu VG-PÁHOLY rovatában jelent meg 2022.10.31-én.

Az októberi szép idő komplex problémákra világít rá: ha nálunk ilyenkor ennyire meleg van, mi a helyzet azokon a helyeken, ahol folyton fagy? Permafrosztnak nevezzük azt a földet, amely legalább két évig folyamatosan fagyott állapotú. Vannak olyan bajnokai ennek a kategóriának, amelyek már több száz, sőt több ezer éve vannak megdermedve. És nyáron sem engednek fel ahogy a Treehugger írja, a permafroszt „átvészeli” az évszakokat. Ebben a típusát tekintve homokban, földben vagy sziklában –ami akár az óceán alatt is meghúzódhat – óriási mennyiségű szerves anyag található, ami felolvadáskor fel- és kiszabadulhat, például üvegházhatású gázok formájában. Ez egyfajta ördögi kört eredményez: a globális felmelegedés felolvasztja a permafrosztot, ami miatt olyan gázok szabadulnak fel, amelyek gyorsítják a globális felmelegedést – és így tovább.

Mélységét tekintve a permafroszt lehet pár méteres, de akár egy kilométeres is – számol be az amerikai Nyersanyagvédelmi Tanács (NRDC). Van, hogy egybefüggően, masszív területeken helyezkedik el, például a sarki tundrán, de kisebb részeket is fedhet hegytetőkön vagy -oldalakon. A nagyobb szárazföldi résszel rendelkező északi féltekén a talaj negyede permafroszt: Kanadában, Grönlandon, Szibéria északi részén vagy a Jeges-tenger legalján is van belőle. A déli félgömbön az Andokon található, vagy Új-Zélandon a Déli-Alpokban.

Az északi féltekén több mint 23 millió négyzetkilométernyi permafroszt van, ami nagyjából annyi, mint az Egyesült Államok, Kanada és Kína területe együtt. Ez azonban, ahogy az amerikai Nemzeti Hó és Jégadatközpont (NSIDC) felhívja rá a figyelmet, folyamatosan csökken. Ennek párhuzamosan húzódik össze az úgynevezett krioszféra, ami a permafroszt mellett a havat, a jeget, tengeri jeget, a gleccsereket, a jéghegyeket és -táblákat foglalja magába. Mindez persze kihat a klímára, a tengerszintre és a rendelkezésünkre álló vízre, ezzel együtt pedig az emberek, növények és állatok életére. Mivel a sarki melegedés kétszer gyorsabb, mint a mérsékeltebb övezetekben zajló, a kis hőmérsékletváltozásokra is érzékeny permafroszt gyorsabban olvad, mint amire eredetileg számítottak a szakemberek. Ha a Föld 2°C-kal az iparosodás előtti szint fölé melegszik, akkor becslések szerint a permafroszt 40 százalékának mondhatunk búcsút.

A már említett üvegházhatású gázok felszabadulása nem az egyetlen káros következmény: a Columbia Climate School az olvadás talajproblémákhoz is vezethet, a földcsuszamlás, parti erózió vagy áradás pedig károkat okozva az épületekben és az infrastruktúrában. Alaszkában, Grönlandon, Kanadában és Oroszországban épületek süllyedtek el vagy omoltak össze emiatt, sokszor olyanokat érintetve , akik már évezredek óta lakják az adott térséget. A Guardian például arról számolt be, hogy a 175 ezer fős oroszországi Norilszk épületeinek 60 százaléka sérült meg a permafroszt felengedése miatt, és ezek tizedét már el is hagyták lakói. Mivel nem átmeneti károsodásról van szó, az újjáépítés is rendkívül nehézkes.

Az ökológiai és társadalmi tényezőkön túl komoly egészségügyi következményei is lehetnek a permafroszt felolvadásának. Mivel a hideg, sötét és alacsony oxigéntartalmú közegek hozzájárulnak a mikroszkopikus sejtek túléléséhez, bizonyos organizmusok több ezer évig élhetnek jégbe fagyva. Így befagyott vírusok, gombák és baktériumok szabadulhatnak fel és válhatnak aktívvá, majd terjedhetnek el, például a vízáramba kerülve az olvadó jég eredményeként. Egy 2016-ban felolvadt rénszarvastetem, amelyről utólag kiderült, hogy az elpusztult állat lépfenés volt, több tucat embert betegített meg, egy gyermeket és több ezer rénszarvast pedig el is pusztított az oroszországi Jamal-félszigeten. Alaszkában az 1918-as spanyolnátha vírusát találták meg épségben konzerválódott emberi tetemekben, és még 40 ezer éves férgek is képesek voltak újra életre kelni a kiolvadás után.

Egyelőre nincs tudományos konszenzus arról, milyen hatása lehet az ősi vírusok és betegségek „feltámadásának”, de egy biztos: bármennyire is filmvászonra illő, hogy Szibéria egy eldugott térségében a permafroszt felengedése után egy 3 ezer éve élt helybéli herceg sírját fedezték fel, ez – ahogy mondani szokás – a fasorban sincs azokhoz a drasztikus változásokhoz képest, amelyekre fel kell készülnünk ennek a komoly rizikókat hordozó folyamatnak a hatására.

Egyre többen hallani az úgynevezett regeneratív, vagy más néven talajmegújító, ökotudatos mezőgazdaságokról. De mit is jelent ez pontosan és hogyan fordítható vissza általa a globális éghajlatváltozás? 

Idén nyáron Magyarországon sem kerülhette el a figyelmünket, hogy mennyire kitett a természet a szélsőséges időjárásnak. Korunk környezeti problémáinak jelentős része szorosan összefügg a mezőgazdasággal, - elég, ha csak az idei nyár rendkívüli aszályaira gondolunk. Az élelmiszeripar számára egyszerre jelentenek óriási kihívást a klímaváltozás hatásai, az egyre súlyosabb aszályok és az ezzel járó termelési bizonytalanság, a nem megfelelő, intenzív mezőgazdasági gyakorlatok fenntarthatatlansága, valamint az orosz-ukrán háború következtében fellépő műtrágyahiány. Az Alföld elsivatagosodása és a kaktuszinvázió mind vészjósló jelek, melyek egy már most zajló átalakulásról árulkodnak. 

Ha ezek a tendenciák nem változnak, a világ jelenleg művelésre alkalmas földterületeinket egyharmada válhat termelésre alkalmatlanná az évszázad végére. Ez azt jelenti, hogy a világ kalóriafogyasztásának közel háromnegyedét adó négy termény globális hozama (a búza, a kukorica, a rizs, és szója) a század végére akár 10-30%-kal csökkenhet. Ugyanakkor a populáció növekedése miatt nőni fog az emberiség élelmiszerigénye is.

Nem kis kihívás a mezőgazdaság átalakítása, szemben mondjuk az ipari reformokkal: az élelmiszertermelés fontossága ugyanis szinte érinthetetlenné teszi a szektort. Pedig az ökológiai szempontokat is figyelembe vevő mezőgazdaság nemhogy nem ellensége az élelmiszertermelésnek, de a klímaváltozás és a környezetkárosítás miatt éppen ez lesz az egyetlen esélyünk arra, hogy megfelelő mennyiségű és minőségű táplálékkal láthassuk el az emberiséget. 

Paradigmaváltás a természetes egyensúly helyreállításáért

A regeneratív mezőgazdaság sokak számára még új fogalom, pedig a téma egyik jeles képviselője, Paul Hawken szerint akár egy generáció alatt vissza lehetne fordítani általa a klímaváltozás negatív hatásait. A fogalom olyan gazdálkodási gyakorlatok, technikák összességére utal, amelyek lehetővé teszik a talaj regenerálódását és termékenységének helyreállítását, miközben a vízkészletet és a biológia sokféleséget is védelmezik. 

A talajmegújító gyakorlatok a kimerült földek szervesanyag-tartalmát állítják helyre, változatos növényekkel, organikus trágyával, sokszoros vetésforgóval, adott esetben irányított legeltetéssel. Az alapelvük az, hogy a talajt folyamatosan be kell takarni, akár növényi maradványokkal, akár takarónövényekkel. Ezáltal megóvják a földet a szél és a víz eróziójától, javítják a víztartó képességét, és teret engednek a mikroorganizmusok fejlődésének. 

A megközelítés az üvegházhatást is mérsékli, hiszen a talaj szervesanyag-tartalmának növekedése javítja a föld szénmegkötő képességét, valamint a víz körforgását is. Ez azért kulcsfontosságú, mert a szén-dioxid-kibocsátás körülbelül egynegyede a mezőgazdaságból, az erdőgazdálkodásból és a föld használatával járó egyéb tevékenységekből ered. Egy regeneratív mezőgazdaságban odafigyelnek továbbá a növény- és állatvilág biológiai sokféleségének növelésére a föld felszíne felett és alatt egyaránt. Emellett pedig mérséklik a vegyszerhasználatot és optimalizálják az öntözési technikákat, amelyek a vizeket is megkímélik. 

A regeneratív mozgalom tehát mindenképpen nagy reményeket kelt, ugyanakkor tudjuk, hogy a globális élelmiszerrendszerek rendkívül összetettek, több érdekelt felet és iparágat is érintenek. A jövő szakembereire vár a feladat, hogy ezeket a gazdálkodási elveket saját régiójukra, működésükre és személyes helyzetükre alkalmazzák. 

Costa Rica több szempontból is Közép-Amerika egyik legkiemelkedőbb országa. A közel 5 millió fős államnak 1948 óta – egy rövid polgárháborút követően – nincs hadserege, ugyanis a béke iránti elköteleződés jegyében megszüntette azt. Ez a mentalitás meghatározta XX. és XXI. századi működését, és az ENSZ boldogságindexe szerint is a 12. legboldogabb ország a világon. Egyik fő küldetése a fenntarthatóság, ami mind a társadalmára, mind a gazdaságára hatással van. Ebben a mai napig kimagaslóan teljesít, ugyanis Costa Rica energiájának több mint 98 százaléka megújuló forrásból származik.

A köztársaság 2019-ben fogadott el egy nemzeti szénsemlegességi tervet merész közép- és hosszútávú célokkal, ami az energia mellett a közlekedést, a hulladékkezelést és a földhasználatot is optimalizálja. Fináléja pedig ambiciózus: 2050-re teljesen szénsemleges szeretne lenni, azaz csak annyi szén-dioxidot akarnak kibocsátani, amennyit ellensúlyozni tudnak például az erdők fenntartásával és kiterjesztésével. Costa Rica egyébként a világ szén-dioxid-kibocsátásának csak 0,02 százalékáért felelős, de ettől függetlenül szeretne példát mutatni a globális felmelegedés elleni harcban.

1940-ben még az ország háromnegyedét erdők terítették be – számol be róla a Six-Two –, 1987-re azonban ez csak 21 százalékra esett vissza. A faértékesítésből származó rövidtávú haszon, valamint a földműveléshez szükséges terület szükségessége vezetett idáig: amit lehetett, kivágtak és felszántottak, ami Latin-Amerika egyik legnagyobb mértékű erdőirtását eredményezte. Az 1990-es évekre azonban ráébredt a nemzet arra, hogy hosszútávon ez nem lesz fenntartható: ha nincsenek fák, nem lesz mit kivágni sem. A túlművelt földek terméketlenné válnak, így nemcsak a természet sínyli meg a pusztítást, hanem az emberek és gazdaságuk is. Ezért is fektetett sokat a kormány olyan irányelvek kialakításába, amelyek az ökoturizmushoz és a természet fenntartásához járulnak hozzá. Mostanra Costa Rica lett az első trópusi ország, ami szinte teljesen véget vetett az erdőirtásnak, sőt, vissza is fordította azt, melynek eredményeként ismét 75 százalékát fedik erdők. A Föld 0,03 százalékát teszi ki, de a biodiverzitás 5 százalékát őrzi határain belül Costa Rica.

A szegénységből való kitörés hagyományos folyamata az úgynevezett „strukturális átalakulás”, ami társadalmi változásokkal jár. A mezőgazdaság visszaszorul, sokan a városokba költöznek, az iparosodás pedig fokozza a környezetszennyezést. A gazdaság ideális helyzetben annyira modernizálódik, hogy „öntisztítóvá” válik. Amíg azonban az átlagemberekhez nem jut el a gazdasági nyereség, addig az ország sem tud kilépni ipari fázisából. Costa Rica ezt úgy kerülte el, hogy földet, pénzt és oktatást biztosított népének, felruházva lehetőségekkel a közösségeket. Fegyverek helyett a közoktatás és a kultúra kapott hangsúlyt, így a modernizáció úgy tudott lezajlani, hogy a kezdeti pusztítást egy a fenntarthatóság melletti hosszútávú elköteleződés váltotta fel. 1997-ben az ország egy bravúros, motiváló intézkedést vezetett be: ahogy a Euronews is beszámol róla, pénzt kapnak azok a földtulajdonosok, akik hozzájárulnak a természetvédelemhez. A programot, amely az elmúlt 20 évben több mint 420 millió euró támogatást biztosított a legszegényebb rétegeknek, most a fosszilis üzemanyagok adóztatásából finanszírozzák, ma pedig már 1 millió hektárt véd.

Egy másik fontos pillére Costa Ricának az ökoturizmus, ugyanis az évente odalátogató 3 millió turistából 2 millió első sorban a természetért megy oda. A GDP több mint 8 százalékát teszi ki a szektor, és a lakosság 10 százaléka dolgozik benne. Így a turizmus nem csak a gazdasághoz és foglalkoztatáshoz járul hozzá, hanem a természet fenntartásához is. Az innen befolyó bevételekből emeltek kórházakat és iskolákat a népszerű, de fejlődésre szoruló helyszíneken. A terület negyede védelem alatt áll, amit a turizmusból képesek fenntartani.

Az országban a természet, a gazdaság és a társadalmi igazságosság triója folyton egymásra hat, az eredmény pedig magáért beszél. A kormány aktívan támogatja azokat, akik hozzájárulnak ezekhez a pillérekhez, előnyeit pedig nemcsak az ország, de a világ is élvezheti. A probléma azonban az, hogy az egyéb régiók nemtörődömsége lecsapódhat Latin-Amerikában is, felborítva a gondosan kialakított egyensúlyt. Ezért is fontos, hogy a bolygó társadalmai és országai szem előtt tartsák azt a közös jövőt, amerre mindannyian tartunk.

Minél nagyobb a lapát, annál több elektromosságot termel egy szélerőmű– ez az alapszabály. A fociméretű, üveggyapot alkatrészek azonban gyűjtőhelyeken végzik, ami teljesen szembemegy a fenntartható energiatermelés alapelveivel. Az Ars Technica számolt be John Dorgan, a Michigani Egyetem vegyészmérnökének új polimer gyantájáról, amely nemcsak új lapátokként hasznosítható újra, hanem mindenféle egyéb, kereskedelmi használatú termékként is. Lehet gyártani belőle autókhoz hátsó lámpát, pelenkát, konyhai mosogatótálcát, vagy akár ehető gumimacikat is. A kutató még augusztus végén számolt be eredményéről Chicagóban, az Amerikai Vegyészszövetség találkozóján.

Dorgan „molekuláris rugalmasságként” jellemzi a technikát, amit Isaac Asimov egy cikke ihletett. Az írásban egy olyan jövő szerepel, ahol az emberek újra tudják szintetizálni a nyers protonokat, neutronokat és elektronokat bármivé, amivé csak szeretnék. Dorgan is tudja, hogy messze vagyunk még attól a kortól, de ettől függetlenül megihlette őt a koncepció. Egyik kedvenc polimere a poliaktid vagy PLA, amit eredetileg lebomló, fenntartható csomagolásra találtak ki, de a PLA-ből szöveteket és ruhákat is lehet készíteni. A kutató projektje azt vizsgálja, miként lehetne energiahatékonyabb módon készíteni szélmalomlapátokat. Így jutott eszébe, hogy esetleg a PLA is alkalmazható lenne újrahasznosítható kötőgyantaként.

A laborban új gyantát állítottak elő úgy, hogy a PLA-t egy MMA nevezetű szintetikus monomerben oldották fel, amitől szirupszerű lett. Vákuumos nyomással áthúzták az üveggyapoton, amitől az anyag panelekké keményedett. Ezeket újra lehet hasznosítani, ha friss monomerben bontjuk le, így új lapátok állíthatók elő a turbinák következő generációjához. Dorgan szerint a „polimer újrahasznosítás Szent Grálja, ha vissza lehet forgatni ugyanarra a célra valamit”, ami megvalósítható ennek az anyagnak köszönhetően.

A The Verge arról írt még februárban, hogy Írországban újrahasznosított lapátokkal cseréltek le egy hidat. Ez már a második ilyen kezdeményezés volt, ugyanis tavaly októberben Lengyelországban tettek ugyanígy. Az elképzelés mögötti mérnökök és vállalkozók abban bíznak, hogy más infrastruktúra projekteknél is bevethetik a turbinák maradványait. A szélenergia egyre elterjedtebb, 2020-ban pedig 53 százalékkal nőtt meg az új installációk száma a megújuló energiaforrás nemzetközi tanácsa, a GWEC szerint. Az újrahasznosítás nemcsak a hulladékot is csökkenti, hanem az előállítás költségein is lehet spórolni általa. Az átlagban közel 46 méter hosszú, darabonként akár 12 tonnányi monstrumok helyet is foglalnak, és eredeti jellegükből fakadóan nehezen bomlanak le – ha pedig elégetik őket, akkor csak nő a szennyezés mértéke. Ezért is két igazán járható út a meglévők újrahasznosítása, valamint az újak már újrahasznosítható anyagból való elkészítése.

Dorgan technikájának óriási pozitívuma az is, hogy más célokra is be lehet vetni azt az anyagot. Feldarabolva, polimerrel kiegészítve mintákba lehet nyomni, ami a műanyagok egyik elterjedt gyártási technikája. A szakember technikai követ is készített, amit aztán konyhai mosogatóvá alakított. Kémiai módon meg tudja másítani az anyagokat, és arra is rájött, hogy egyszerű alappal – például alkáli oldattal – emészthető is lehet a PLA egyik komponense. Összetett úton még gumimacikat is elő tudott állítani a laborjában, amiket meg is evett. „A növényből kinyert szénatom nem más, mint a fosszilis olajból kinyert. A globális szénciklus része, és most megmutattuk, hogy képesek vagyunk mezőgazdasági biomasszából tartós műanyagot készíteni, majd újra ételt.”

Ahogy nemrég a Qubit is megírta, Finnország néhány éven belül teljesen önellátóvá válik a villamosenergia tekintetében. Mika Lintilä gazdasági miniszter egy tévéinterjúban jelentette be, hogy jelentős beruházásokkal fogják megerősíteni a hazai áramtermelést, ezáltal az országnak már májusra sikerülhet lekapcsolódnia az orosz energiáról.

A finn energiarendszer meglehetősen gyors átalakuláson megy keresztül. A megújuló energiaforrások aránya Finnország teljes energiafogyasztásában az elmúlt évtizedben mintegy 27 százalékról körülbelül 36 százalékra emelkedett. A finn nemzeti energia- és klímastratégia célja a megújuló energiaforrások felhasználásának növelése, hogy 2030 végére a végső energiafogyasztásban való részarányuk meghaladja az 50 százalékot. Kiemelten nagy hangsúlyt fektetnek például a szélerőmű-park fejlesztésekbe is: 2022 első felében több szélturbina épült az országban, mint az előző évben összesen, amelyből a villamosenergia-szükségletünk 12 százalékát képesek fedezni.

Az időjárásfüggő megújulók (nap- és szélenergia) elterjedését viszont nagyban segíthetik a tárolási technológiák, a megújuló energiaforrásokra épülő új korszak elképzelhetetlen hatalmas, jól strukturált energiatároló ökoszisztémák megléte nélkül.  A finnek 2021 elején mutatták be nemzeti akkumulátor stratégiájukat, amelynek célja, hogy fontos húzóágazattá fejlesszék az iparágat, ezáltal elérjék a kitűzött klímacélokat. Az ország 2035-re vállalta, hogy eléri a szén-dioxid semlegességet, 2040-re pedig szén-dioxid negatívvá válnak, mindezt pedig a klímaváltozás elleni küzdelem egyik legfontosabb termékével, az akkumulátorral érnék el.

Finnország akkumulátor-stratégiája elsősorban a fenntartható forrásból származó nyersanyagok elérhetőségére és feldolgozására összpontosít, valamint az újrahasznosításra irányuló termelési és kutatási tevékenységekre. Nem titkolt céljuk, hogy a fenntarthatóság terén példát mutassanak a többi országnak, mindamellett, hogy Finnországot vezető pozícióba helyezzék a nemzetközi akkupiacon. Persze az országnak kiváló adottságai is vannak a stratégia megvalósításához, ugyanis területén belül az akkumulátorok előállításához szükséges legfontosabb fémek szinte mindegyike megtalálható. Emellett híresek az innovációra nyitott kultúrájukról, mindemellett pedig kellő szaktudással is rendelkeznek a nyersanyagok bányászata és a fémek megmunkálása terén is.

Egy finn startup például olyan innovatív megoldással állt elő, melynek segítségével hónapokig képesek tárolni a megújuló forrásból származó energiát. A Polar Night Energy által bemutatott szabadalom lehetővé teszi, hogy a tiszta villamosenergiát megfizethető módon alakítsák hővé, és akkor használják fel, amikor a legnagyobb szükség van rá. A világ első homokakkumulátora egy silón alapul, amelyben körülbelül 100 tonna homok található. Ezt töltik fel azzal a hővel, amit a nap- vagy szélerőművek által termelt villamosenergiából nyernek. A homok mintegy 500 Celsius-fokos hőmérsékleten tárolja ezt a hőt minimális veszteséggel, amelyet a központi fűtési rendszerbe vezetnek be.

Mit tanulhatunk tehát a nyelvrokonainktól? Mindenekelőtt azt, hogy ha a működési környezet stabil és kiszámítható, az energiaiparnak is jobb lehetőségei adódnak a kiterjedt beruházásokra, és az energia ára is versenyképes marad. A most meghozott energetikai döntéseink visszafordíthatatlan hatással lesznek az éghajlatváltozásra és a társadalmi jólétre egyaránt, ezért az ágazatnak élen kell járnia a fenntartható fejlődésben. 

A tiszta energiafajták jövőjét leginkább meghatározó kérdések közé sorolták a McKinsey tanácsadói augusztusi trendelemzésük szektorális kitekintőjében azt, hogy mennyire szorítják vajon a háttérbe a hagyományos megújuló energiaforrásokat az újabb technológiák. Ez egyfelől technológiai kérdés, hiszen például a jelenleg leginkább elterjedt fotovoltaikus rendszerek egyáltalán nem újkeletűek: a működésüket megalapozó jelenséget még 1839-ben fedezte fel a később Nobel-díjat kiérdemlő Henri Becquerel francia fizikus édesapja, Edmond és nagyapja, Antoine César. Igaz, hogy az ipari léptékű alkalmazásra még bő száz évet várni kellett, de a huszadik század felétől fokozatosan „eresztették rá” a napfényt a megfelelő elektrokémiai közegre, hogy elektromos energia előállítására bírják rá.

A részletek azóta persze sokat csiszolódtak, egyre jobb lesz a panelek hatásfoka, az elv azonban 1839 óta változatlan. Jó eséllyel tehát 2050-ben az addigra megháromszorozódó globális energiaszükséglet mintegy felét egy akkor már 200 évnél is idősebb technológia fogja kielégíteni – legalábbis jelenlegi ismereteink és az energetikai szakemberek prognózisai szerint. Egyáltalán nem mellékes szempont az sem, hogy mindez mekkora előnyként csapódik majd le a jelenleg az energiafüggőség különböző szimptómáitól szenvedő országokban.

Gondoljunk bele, a nap- és a szél energiájának jobb kihasználásával egyszerre lehet búcsút inteni a fosszilis energiahordozóknak és az ezekkel összefüggő kiszolgáltatottságnak. Arról nem is beszélve, hogy az áramtermelés felturbózása az e-mobilitás miatt is elengedhetetlen, és ahhoz is létfontosságú, hogy megvalósulhasson a gázalapú ipari fűtés villamosítása, amely Európa éghajlati céljainak elérésében is perdöntő jelentőségű. Ennek a régivágású technológiának az átgondolt favorizálása ráadásul abban is segíthet, hogy a kontinens energiabiztonsági problémáinak kezelése során felmerülő potenciális éghajlati kockázatok elméleti síkon maradjanak, azaz ne távolítsák el Európát a korábban megfogalmazott céloktól.

A megújuló energiaforrások régi és új technológiái közötti másik jelentős különbségtétel a befektetőkhöz kapcsolódik: nem mindegy, hogy mire és mennyi pénzt szavaznak meg. A jó hír az, hogy összességében már jelenleg is igen komoly összegekről beszélünk: a McKinsey már említett összegző anyagában például a 2021-ben beáramló befektetések volumenét tekintve (257 milliárd dollár) a tiszta energia olyan technológiai csúcstrendeket is maga mögé utasított, mint az alkalmazott mesterséges intelligencia (165 mrd USD), a mobilitás jövője (236 mrd USD), vagy az olyan következő generációs mobil- és műholdas technológiák, mint az 5G vagy a 6G (166 mrd USD). A számláló ráadásul aligha fog itt megállni: a tanácsadócég becslései szerint 2035-re megduplázódhatnak az energiaellátásba és -termelésbe áramló beruházások, és még inkább eltolódhatnak a nem fosszilis és szén-dioxid-mentesítő technológiák irányába. A vártnál is felfokozottabb befektetői érdeklődés természetesen tovább gyorsíthatja ezt a folyamatot, ahogyan az aktívabb állami szabályozás is sokat segíthet. Közben persze komoly odafigyelést igényel a napelemes és szélerőművi termelési kapacitások kiszámítható és megbízható rendelkezésre állásának biztosítása: a szétaprózott energiaforrások integrációja, a tárolási képességek összehangolása, az optimalizált hálózatüzemeltetés gondosan megtervezett infrastruktúra meglétét és annak tökéletes irányítását feltételezi.

Ezek a tényezők külön-külön is képesek lehetnek befolyásolni a tiszta energia térnyerésének ütemét. Azt viszont rossz esetben is csak elodázni tudják, hogy a zöldenergiára való átállás mélyreható és remélhetőleg mindenki számára kedvező, az egyének és a közösségek szintjén egyaránt megmutatkozó változásokat idézzen elő mind az energiatermelő szektorban, mind az energiaigényes ágazatokban.

ifj. Chikán Attila véleménycikke a www.vg.hu VG-PÁHOLY rovatában jelent meg 2022.09.21-én.

Az 1600-as évek elején Japán vezetői attól féltek, hogy a kereszténység terjedésével politikai befolyásuk csökkenhet. Akkoriban ugyanis az ország déli részén európai misszionáriusok népszerűsítették a vallást. 1603-ban döntés született: elzárták a világtól a szigetországot, a japánok nem utazhattak el, és csak kevés külföldit engedtek be, szigorúan ellenőrzött feltételek mellett. Az 1868-as nyitásig ez így is maradt, az úgynevezett Edo-korszakban pedig izolálva fejlődhetett és finomulhatott Japán sajátos kultúrája. Az éra művészete rengeteget elárul a korszakról, az időszak „gyümölcsei”, például a haiku költészet vagy a kabuki színház pedig a mai napig előkelő helyet foglalnak el a kultúrában. A komoly kereskedelmi korlátozások pedig – ahogy a The Conversation is felhívja rá a figyelmet – arra kényszerítették a polgárokat, hogy a meglévő erőforrásokat aknázzák ki. Ez mind az újrahasznosítás életképes és működő gazdaságát eredményezte. Gyakorlatilag úgy tudott önellátó lenni a nyersanyagok, az energia és az étel vonatkozásában, hogy a 30 milliós lakosságot ellátta  – mindezt pedig a fosszilis üzemanyagok vagy a vegyi permetezés nélkül.

A ma „lassú életként” jellemzett életvitel a pazarlás minimalizálásának doktrinája volt. A napfelkeltével kezdődtek a tennivalók, és a naplementével értek véget. A ruhákat gyakran foltozták és többször használták újra, amíg tényleg felvehetetlen rongyokká nem váltak. Ez egyébként a kintsugi művészetének mentalitásával is egybevág: ahol a törött dolgok javítását, kiegészítését arannyal emelték ki, rávilágítva a sérülések szépségére, továbbá új életet és értéket lehelve a hétköznapi tárgyakba.

Az Edo-korban az emberi hamvakat és ürüléket trágyaként használták fel, kereskedelmi lehetőséget teremtve vándor kereskedőknek, akik házról házra járva begyűjtötték ezeket, hogy a gazdáknak értékesítsék – ez gyakorlatilag így is maradt egészen 1955-ig. Míg Európában a csatornarendszerek felépítéséig csupán kihajították az utcákra az ürüléket, komoly higiéniai problémákat okozva és elősegítve a fertőzések és járványok terjedését, addig Japánban értékes trágyaként tekintettek rá. Idővel szakosodott raktárakat alakítottak ki. Ez a fajta újra-újrahasznosítás az egyik legtisztább módja a növények táplálásának. Míg akkoriban a mezőgazdasági termékek előállítói a fogyasztóktól szerezték be közvetlenül vagy közvetetten a trágyát, addig ez az egyensúly ma már teljesen felborult.

A bezártságból fakadóan a korabeli japán társadalom működése a növényeken alapult, amelyek pedig napfényből, vízből és hidrogénből fejlődhettek ki. Szüretkor gyakorlatilag az elmúlt év napenergiáját hasznosították a gazdák, a becslések szerint pedig a napi termékek 80 százaléka az előző évi, 95 százaléka pedig az előző három évi napenergiának volt köszönhető. Mivel akkoriban nem a tömegtermelés és -fogyasztás diktálta a hétköznapokat, még nyoma sem volt a mai értelemben vett gazdasági fejlődésnek. Helyette azonban az Edo-korban szinte teljesen önellátó módon működtek a japánok. Az étel, az öltözet és az otthonok mind növényekből készültek, leszámítva a kő, fém, kerámia és egyéb ásványi anyagokból készülő elemeket.

A kereskedelmi energiatermelés és -közvetítés 1887-ben kezdődött, amikor az első fosszilis üzemanyag hajtotta generátort beindították. Addig papírból készült lámpásokkal és viaszgyertyákkal világítottak. Az olaj főleg szezám-, repce-, és gyapotmagból, valamint japán rózsákból készült. A tengerpart mentén élők bálna- és szardíniaolajat is használhattak, miután ezeket a tengeri lényeket előszeretettel vadászták. A megmaradt olajpogácsák minőségi nitrogénes trágyaként is alkalmazhatók voltak.

Kelet-Ázsia táplálkozásának egyik alapja a rizs, és ez Japánban sincs másképp. Minden 150 kiló rizs után nagyjából 124 kiló szalma keletkezik, amit szintén felhasználtak öltözeteikhez, otthonaikhoz vagy étkezésükhöz. Nagyjából 20 százalékából hétköznapi holmikat gyártottak, a feléből trágya lett, a maradékot tüzeléshez vagy máshoz használták, a hamuból pedig kálium alapú trágya jött létre. Így pedig a növény teljes egészét felhasználták és újrahasznosították. Ezek mind korai példái a körforgásos gazdaságnak, amely elképzelés megvalósítása az Európai Bizottságnak is kitűzött terve.

Abban a korban a „lassú élet” összefüggött a szezonális időméréssel, ami azt jelentette, hogy a mért intervallumok az évszakokkal együtt változtak. Ahogy Kínában, úgy Japánban is a csillagjegyek szerint osztották tizenkét, nagyjából kétórás szegmensre a napokat. Ezek hossza a változó napfelkeltéhez és naplementéhez igazodott. Az Edo-korban hasonló módon a nappali időszakot hat részre szeletelték, egy „óra” így nagyban attól függött, hogy nyáron vagy télen, délelőtt vagy délután mérték. A modern percekre és másodpercekre való felosztás nem létezett, és sokkal inkább a természethez igazították az emberek az életüket. Ez is hozzájárult ahhoz az ökobarát társadalmi rendszerhez, ami meghatározta ezt az időszakot. Mivel minden természet- és emberközpontú volt, ezért töredékét fogyasztották a mai mértékeknek. A XIX. századi nyitással együtt Japán is elindult a modernizáció és a mai kapitalizmus útján, de pont ezért érdemes tanulmányozni azt, ahogy előtte működött: és érdemes tanulni belőle.

Nemrég a telex.hu-n olvashattuk, hogy a Cambridge-i Egyetem tudósainak egy mesterséges levél segítségével sikerült energiát előállítaniuk, amelyhez a növények fotoszintetikus folyamatát vették alapul. Korábban pedig svéd kutatók készítettek hasonló elven alapuló katalizátort, amely páratlan sebességgel képes a vizet oxigénné és hidrogénné bontani. Lehet, hogy a mesterséges fotoszintézisnek köszönhetően hamarosan eljön az olcsó hidrogénnel hajtott, nulla szén-dioxid kibocsátású járművek kora?

Jelenleg a világ számos kutatólaboratóriumában dolgoznak azon, hogy a növényi fotoszintézis folyamatát lemásolva viszonylag olcsón állítsanak elő hidrogént. A cél az, hogy az utóbbi, igen gyúlékony gázt hétköznapi körülmények között, nagy mennyiségben is hasznosíthassuk üzemanyagként. A témát kutató professzorok meggyőződése szerint a mesterséges fotoszintézissel akár egy az egyben kiválthatnánk a fosszilis tüzelőanyagokat, ezért nagy reményeket fűznek az eljáráshoz.

Persze a hidrogénnel hajtott autókat nem most találták ki, az autógyártó cégek már a kilencvenes évek óta kísérleteznek a technológiával. A legfőbb probléma azonban az, hogy egyelőre nincs elég költséghatékony módszer a hidrogén előállítására. Erre nyújthat megoldást hosszú távon a növények fotoszintézisét leutánzó konstrukció. A mesterséges levél a természetben megtalálhatókhoz hasonlóan napfény és víz segítségével állít elő hidrogént és oxigént.

A Sanghaj Csiaotung Egyetem laboratóriumában is végeztek már hasonló kísérleteket: ők a Kínában őshonos szellőrózsa leveleit használták fel, és lemásolták a természetes levelek belső szerkezetét és fejlődési folyamatait. Kiderült, hogy a mesterséges levél háromszor annyira hatékony a hidrogéntermelésben, mint az eddig ismert fotokatalizátorok. Az eredmény a tudósok szerint a levél felületére ültetett platina nanorészecskéknek köszönhető, melyek akár tízszeresére is képesek növelni a mesterséges levél hidrogéntermelő aktivitását. A Svéd Királyi Műszaki Főiskola kutatócsoportja hasonló kísérleteket végzett, de ők a rendkívül jó elektromos vezetőképességgel rendelkező ruténiumot használták katalizátorként.

A Cambridge-i Egyetem munkatársai két különböző típusú, ólom-perovszkitból, egyfajta napelemből készült üzemanyagcellát használtak a szintézisgáz építőelemeinek előállításához. A szintézisgáz jelenlegi ipari előállításától eltérően a mesterséges levél nem bocsát ki semmilyen többlet szén-dioxidot a légkörbe, ahogy a Nature Materials című tudományos folyóirat is beszámol róla. És bár a mesterséges levél a napfényből gyűjt energiát, mégis hatékonyan működik a felhős, borús napokon is.

Virgil Andrei, a kutatócsoport egyik tagja szerint a leveleket úszó farmokká lehetne összeállítani, amelyek tavakon és folyókon elhelyezve decentralizált üzemanyag-előállítást tennének lehetővé. A levelek könnyen szállíthatók, és akár szennyezett bányatavak vagy kikötők vizét is újra hasznosíthatóvá tehetik. Ezen kívül megakadályozzák a nedvesség elpárolgását az öntözőcsatornákból, ami a jelenlegi aszályokat figyelembe véve nem utolsó szempont.

Évtizedek óta tudjuk, hogy a Föld lakosságának fenntarthatatlan, pazarló energiafogyasztása komoly civilizációs krízist okozhat a század végére, mégsem történt még átütő, összetársadalmi paradigmaváltás. Vajon mi motiválhatja hosszú távon az energiatakarékos beruházásokat és melyek azok a társadalmi, gazdasági tényezők, amelyek épp, hogy hátráltatják őket?

Az energia jelenléte és annak különböző felhasználási formái végig kísérték az emberiség történetét. Ma már annyira nélkülözhetetlenné vált a mindennapjainkban, hogy energiaellátás nélkül az urbanizálódott ember életfeltételei alapjaiban változnának meg. Elektromos, víz- és gázellátás hiányában megszűnne a közlekedés, éjszakánként teljes sötétség lenne, a kommunikációs és biztonsági rendszerek összeomlanának, az ipari és mezőgazdasági termelés pedig leállna. Az energiaellátás megszűnte tehát gazdasági és szociális katasztrófához vezetne, ezért is elengedhetetlen, hogy mielőbb áttérjünk egy olyan modellre, amely hosszú távon is fenntarthatóan szolgálja az igényeket. Jelenleg a Föld csaknem 8 milliárdos népessége kíméletlenül bánik a rendelkezésre álló erőforrásokkal. Ha a világon mindenki úgy használná fel a természeti tőkét, ahogy mi magyarok tesszük, akkor azok már idén május 30-ával elfogytak volna.

Egyetértek azokkal a véleményekkel, akik szerint a környezeti problémák megoldása közös erőfeszítések árán érhető el, tehát a nemzetközi szervezetek, kormányok, civil kezdeményezések és tudományos körök mellett lakossági tudatosságra is szükség van. Ez nem “csak” a klímaváltozás negatív hatásainak mérséklése érdekében elkerülhetetlen, hanem energiagazdálkodási szempontból is, amelyre most a háború okozta energiaválság és a rezsicsökkentés részbeni kivezetése is húsbavágóan rámutatott. A fenntarthatóbb életmód alapja a hűtés és fűtés energiahatékonyságának javítása, a jobb hőszigetelés, a takarékos háztartási gépek és eszközök használata, valamint a fogyasztói szokások átalakítása a kevesebb energiát igénylő javak és szolgáltatások irányába. Persze az energiaigényünket lehetetlen nullára szorítani - és nem is ez a cél–, általánosságban viszont elmondható, hogy a fenntarthatóságra törekvő fogyasztói magatartás elengedhetetlen ahhoz, hogy egy társadalom kellően rezilienssé váljon a sorozatos gazdasági és környezeti krízisekkel szemben.

Több kutatás is foglalkozik azzal a kérdéskörrel, hogy milyen motiváló tényezői lehetnek a környezettudatos magatartásnak. A tanulmányok szerint a fenntarthatóság iránti folyamatos elköteleződést csakis a belső ingerek tarthatják fenn, míg a pusztán gazdasági megfontolásokon és törvényi kötelezettségeken - azaz külső ingereken - alapuló motivációk nem tartanak hosszan. Meg kell említenünk még szociális normák jelentőségét is, melyekhez az emberek többsége igazodni kíván, és ezáltal olyan látványos, kézzel fogható beruházások kerülnek előtérbe, mint az elektromos autók vagy a napelemek.

Kétségtelen tény, hogy energiatakarékos eszközök és megoldások alkalmazásával jelentősen csökkenthetők a háztartások kiadásai, ami a mai gazdasági környezetben komoly motivációs forrás lehet. Ráadásul már viszonylag kevés anyagi ráfordítással is komoly eredményeket érhetünk el otthonunk energetikai hatékonysága, valamint kibocsátáscsökkentése tekintetében. Mindenekelőtt azonban a fenntartható, innovatív technológiák társadalmi elfogadottságát kell növelnünk. Véleményem szerint minden egyes szakmai területen létfontosságú lenne a szemléletfejlesztés és az ökológiai gondolkodásmód elfogadtatása. Az alapanyagok takarékos és értelmes használatát, a hulladékképződés minimalizálását és a fenntarthatósági optimalizációt az összes iparág magáévá tehetné, hogy ezáltal a fogyasztók számára is természetessé váljon az ökotudatos megoldások beépítése mindennapjaikba. Ami biztos, hogy szociális lények lévén óriási hatással vannak ránk a közvetlen környezetünkben látott minták, ezért ne becsüljük alá az egyéni döntéseink jelentőségét - igenis lehetünk mi a változás mozgatórugói.

ifj. Chikán Attila véleménycikke a www.vg.hu VG-PÁHOLY rovatában jelent meg 2022.09.01-én.

Energiahatékony fűtést és hűtést biztosítanak a hőszivattyúk, amik jelenleg a leghatékonyabb technológiát jelentik az épületek szénsemlegessége felé. Az üvegházhatású gázok csökkentése nélkül lehetetlen lesz megállítani a klímaváltozást, ehhez pedig csökkenteni kell a fosszilis üzemanyagégetést igénylő kályhák, bojlerek és vízmelegítők kibocsátását.

Az Amerikai Egyesült Államok víz- és szobafűtése közel kétharmadát teszi ki az ország háztartási energiafogyasztásának – írja az Energy Monitor. Emiatt is óriási jelentőségű változást hozhatnak a szénsemleges elektromossággal üzemeltetett hőszivattyúk – ebben pedig a szakértők is egyetértenek. Az eszközök érdekessége, hogy kettő-az-egyben biztosítanak egy egységen keresztül fűtést és hűtést anélkül, hogy üzemanyagot égetnének. A hőszivattyúk  villamos energiával „húzzák be” a meleget télen és „tolják ki” nyáron. A levegő vagy a föld szolgál „hőtárolóként”, és abból nyerik ki vagy abba vezetik le a hőt.

Ahogy a This Old House kiválóan elmagyarázza, a hőszivattyúk az alacsonyabb hőmérsékletű közegből kivonják a hőt és elszállítják egy magasabb hőfokúra, majd leadják ott. Mivel fordított üzemmódban is alkalmazhatóak, a teljes procedúra inverze is megvalósítható egyfajta „fordított légkondiként.” A fűtés és főzés a kereskedelmi és ipari épületekben a globális szén-dioxid-kibocsátás 6 százalékát teszi ki a McKinsey friss jelentése szerint. Ezek a kibocsátások főleg fosszilis, földgáz és kőolaj égetéséből erednek. A hőszivattyús technológia hatékonyabb a hagyományos üzemanyag hajtotta eszközöknél, a legújabb vívmányoknak köszönhetően pedig a hidegebb klímájú területeken is elhelyezhetők. Így aztán – amennyiben a hőszivattyúhoz felhasznált villamos energia szénsemleges, akkor a technológiának köszönhetően bárhol szénsemlegessé lehet tenni az épületeket.

Az erre való elmozdulás világszinten megfigyelhető a kormányok irányelveiben is. Írország ambiciózus terve, hogy 2030-ra 600 ezer hőszivattyút telepítsen, míg az Egyesült Királyság évente akar ennyit elhelyezni 2028-ig. Németország már a milliomodiknál tart, Amerikán belül Maine 100 ezret akar 2025-re, New York pedig közel félmilliárd dollárral támogatná 2025-ig az erre vonatkozó terveit. Az Egyesült Államokban már nemzeti szinten is megjelent a hőszivattyúk jelentősége nemzetbiztonsági szempontból, ami jelentősen megnövelheti a technológia ismeretét és terjedését. Amerikában minden negyedik ház teljesen elektromos, de a ’80-as évek előtti otthonok 35 százaléka alkalmaz kizárólag elektromosságot. A 118 millió háztartásból 12 millióan üzemeltetnek elektromos hőszivattyút elsődleges hőforrásként az Egyesült Államok Energiainformációs Adminisztrációja szerint – ezeknek háromnegyede pedig a mérsékelt dél-keleti régiókban található.

Ugyan a köztudat úgy véli, hogy a hőszivattyúk nem működnek a hidegben, ez egy hatalmas tévedés: a nagyteljesítményű gépek egészen -23°C-ig megőrzik hatékonyságukat. Mivel az eszközök nem csak be- vagy kikapcsolt állapotban képesek működni, hanem alkalmazkodni is tudnak egy adott épület körülményeihez. Ezzel együtt pedig kifejezetten költséghatékonyak is, főleg, ha új épületekbe telepítik őket, míg a régi házak tulajdonosai idővel kamatoztathatják megtakarításukat. Sőt, a Nature Energy új kutatása szerint az ingatlanok ára is többet ér hőszivattyúval. Az energiatakarékosság egyéb tényezők figyelembevételével még inkább növelhető. A megfelelő szigetelés, a szellőzők és ablakok rendbetétele még olcsóbb, kisebb kapacitású hőszivattyút is elegendővé tehet, ezzel is mérsékelve az elektromos áramra való átállás költségeit.

A teljes energiahálózat tisztává tételével pedig a hőszivattyúk is egyre inkább azzá válhatnak. Az amerikai Természetes Erőforrások Védelmi Tanácsa szerint Kaliforniában egy háztartás például 50-70%-kal csökkentheti víz-, 46-54%-kal pedig szobafűtési kibocsátását, ha erre a technológiára tér át. Az állam 2045-ös szénsemleges elektromossági és gazdasági céljai biztosíthatják, hogy évekig csökkentsék a kibocsátást a teljesen elektromos épületek. Sőt, ha az újépítésű házak teljesen elektromos követelményeit pár évvel csúsztatnák, már az több millió tonnányi szénkibocsátást eredményezne, nem beszélve a milliárd dolláros költségekről. A német hőszivattyúk 17 millió tonnával csökkenthették a szén-dioxid-kibocsátást a BWP kereskedelmi szövetség szerint. Az Európai Bizottság nemrég elfogadott Renovációs Hullám stratégiája kétszeresére növelné az Európai Unió renovációs mértékét ahhoz, hogy 2030-ra 35 millió épületet újítsanak fel. Az Energiarendszer-integrációs Stratégiái szerint 2050-re pedig már 70% lehet a lakossági fűtési keresletben az elektromosság.

Amikor a klímaváltozásról beszélünk, főként az óceánok, azok élővilága és a hozzájuk kapcsolódó civilizációs elemek kapnak figyelmet, ám a Föld tavairól sem szabad megfeledkeznünk. Ezek a kisebb víztestek létfontosságúak az ökológia, a társadalom és a gazdaság szempontjából, és az elmúlt években komoly hevülésnek vannak kitéve.

A világ vizeinek 97%-a sós, ami az emberek és állatok számára nem iható. A maradék édesvíz, de ennek csak egy része fogyasztható, ugyanis 70%-a jégsapkákba és gleccserekbe van zárva. Majdnem 30% a földben található nedvességként vagy a talaj alatt, elérhetetlen mélységben. A Föld vízkészletének tehát mindössze 1%-a érhető el használatra és fogyasztásra, ez pedig tavakban, folyókban és kevésbé mély földalatti forrásokban található. Ahogy a Michigan Sea Grant is felhívja rá a figyelmet, a Föld vízrendszere zárt: ez azt jelenti, hogy a meglévőnél több víz nem keletkezik a bolygón. Az aránylag kevés édesvíz több mint 7 milliárd embert „tart el”, de a népességszám növekedésével csökken az egy főre jutó friss víz mennyisége. Így létfontosságú a meglévő készletek fenntartása.

A tengerekhez és óceánokhoz képest jelentősen kisebb méretűek a tavak, melyekből egy pár éves tanulmány szerint összesen 117 millió található a bolygón. Persze a „kisebb” nem kicsit jelent: az Észak-Amerikában lévő Nagy-tavak ötödét teszik ki a földfelszíni édesvizeknek. A fogyasztás mellett gazdasági és kulturális jelentősége is van a tavaknak, például táplálékot nyerünk ki belőlük vagy szállításra, közlekedésre használjuk őket.

Ahogy az Ars Technica is kitér rá, jelenleg több, egymással összefüggő kihívás érinti a Föld édesvíz-készleteit. A kutatók egy új tanulmányban összesítették mindazokat a hatásokat és változásokat, amelyek az 1930-as évek óta befolyásolják az állóvizek minőségét. Az egyik probléma például, hogy az éghajlatváltozás miatt egyre kisebb a Földön található jégtömeg. A hőtől a vizek hamarabb válnak rétegessé, és a hidegebb, nehezebb víz a melegebb, könnyebb alá kerül. A felmelegedés miatt megnő az aszályok és az áradások mértéke is. Ezek a tényezők mind katasztrofális hatással lehetnek azokra az élőlényekre – legyen szó állatokról, emberekről vagy növényekről –, amelyek fennmaradásához szükség van a tavakra. A felgyorsult szezonális vízrétegződés például növelheti a káros algák terjedésének mértékét, amelyek felélik az oxigént más életformák elől – sőt, befolyásolhatják a víz minőségét is. Egyes halak a hidegebb, mélyvízi élőhelyeket kedvelik, így az életterüket is károsíthatja a víz összetételének módosulása.

Az óceánoknál és a levegőnél is gyorsabban hevülő tavak üledékében több milliárd tonna szén található, amely metánná és szén-dioxiddá alakulhat, tovább gyorsítva a globális felmelegedést. Ráadásul a benne elpusztuló lények szénben gazdag maradványai csak súlyosbítják a jelenséget. Az üvegházhatású gázok kitermelésének amúgy is komoly szereplői az állóvizek, amelyek a földi szerves anyagokat hatalmas kályhákként dolgozzák fel. Az egyre vékonyabb, vagy egyáltalán ki sem alakuló jégrétegek jól szigetelték az atmoszféra változásától az állóvizeket, így azonban tovább vannak kitéve a tavaszi levegőnek. A mérsékelt övezetek csökkenő felhőssége több napfényt enged a felületekre, még jobban erősítve a rétegződést.

Mindez pedig elkerülhetetlenül befolyásolhatja az emberek életét kulturális és gazdasági szinten egyaránt. A klímaváltozáshoz képest kevésbé tűnhet fajsúlyos problémának, de a jéghorgászat, a síversenyek és hasonló események eltörlésével komoly turisztikai bevételektől eshetnek el a kisebb települések. Az algavirágzás csökkentheti az ingatlanok értékét is, ezek a gondok pedig gyakran a hátrányos helyzetű embereket érintik. A fokozódó felmelegedés azonban minden társadalmi csoportot el fog érni, hacsak az emberiség nem lép fel közösen a változás érdekében.

Nemcsak esztétikai értéket képviselnek a zöldfelületek: egyre több kutatás figyelmeztet rá, hogy városi fatelepítéssel részben orvosolhatnánk az olyan súlyos globális problémákat is, mint a vízhiány, a légszennyezettség és a szélsőséges hőhullámok. Mi több, az élő természet még a mentális egészségünkre is jó hatással van.

Az éghajlati és ökológiai válság kezelése mélyen összefonódik, ezért az ezekre adott válaszok nem bonthatók szét. Szakértők szerint a természetalapú megoldások akár harmadát is biztosíthatnák az éghajlatváltozás mérséklésére 2030-ig kitűzött kibocsátás-csökkentési célszámoknak. Mindez idáig azonban kevés figyelem esett a különböző természetalapú megoldásokra, például a városi területek zöldítésére is.

A természetalapú megoldások (Nature Based Solutions) segíthetnek orvosolni korunk legtöbb globális problémáját, köztük az éghajlati válságot is. Olyan átfogó megközelítésről van szó, ami a természetes ökoszisztémák erejét hívja segítségül egy fenntarthatóbb élet kialakításához. Városi környezetben elsősorban parkok, fák, zöld tetők és falak, valamint esőkertek formájában találkozhatunk velük, de idetartoznak az erdőségek, vizes élőhelyek megóvására, helyreállítására vonatkozó beavatkozások is. A tudósok számításai szerint természetalapú megoldásokkal a kibocsátás-csökkentések 37%-át biztosíthatnánk 2030-ig ahhoz, hogy 2 °C alatt tartsuk a század végére várható globális felmelegedés mértékét – mutatott rá a Másfélfok.hu

Faültetéssel a modern társadalmak problémái ellen

Idén nyáron is tapasztaltuk, hogy az egyre sűrűsödő hőhullámok hatására forró katlanná váltak városaink. Pedig faültetéssel enyhíthetők lennének az életminőségünket befolyásoló modern tényezők, melyek együtt járnak a nagyvárosi léttel. A fokozott hőstressz mellett a zaj, a természetes élővilág hiánya, a rossz levegő, a mozgáshiány mind hozzájárulhatnak számos légzőszervi, szív- és érrendszeri megbetegedés, valamint mentális zavar kialakulásához. Ezekre nyújthat megoldást az okos várostervezés, amely nagy parkokat, fás ligeteket, méhlegelőket, összetett ökoszisztémákat és zöld tetőket is magában foglal.

A dús növényzet a lehető leghatékonyabban hűsíti a betondzsungelt. Köztudott ugyanis, hogy a növények párologtatás útján hűtik a környezetüket, emellett pedig természetes árnyékot is adnak. Bécsben például tizennyolc “klimatizált utcát” hoztak létre idén nyáron, amelyek sok-sok növénnyel, árnyékkal, ivókutakkal, párakapukkal és világosabb aszfalttal állnak a helyiek rendelkezésére. Az ilyen megoldások nemcsak nekünk, hanem az állatoknak is menedéket, természetes élőhelyet kínálnak, ezáltal hozzájárulnak a biológiai sokszínűség fenntartásához. A nagyobb zöldfelületek, parkok jelentősége is túlmutat a kikapcsolódáson: ezek mérséklik a villámárvizek és szélsőséges csapadékesemények hatását, segítik a vízgazdálkodást, valamint friss oxigént termelnek, tisztítják a levegőt és megkötik a szén-dioxidot is. Arról nem is beszélve, hogy hozzájárulnak a mentális egészségünk fenntartásához.

Persze a fatelepítés nem helyettesítheti az üvegházhatású-gázkibocsátás azonnali visszaszorítását. Ugyanakkor a hasonló természetalapú megoldások jelentős mértékben hozzájárulhatnak az éghajlati válság kezeléséhez, és a mindenkori életminőségünk javításához is.

 A levegőbe pumpált masszív szén-dioxid mennyiség miatt az óceán egyébként természetes savasodása jelentősen felgyorsult, melynek negatív hatását elsősorban a tengeri élőlények érzik meg. Jelenleg azért küzdenek a természetvédők, hogy lassítsák ezt a folyamatot, illetve erősítsék azokat az ökoszisztémákat, amelyek képesek tompítani a következményeket.

A fosszilis üzemanyagok égetésével rengeteg szén-dioxid kerül a levegőbe, de a partmenti szennyeződések és a mélytengeri metánszivárgások sem javítanak a helyzeten. Az ipari forradalom 200 évvel ezelőtti kezdete óta nagyjából 0,1-gyel esett a pH-értéke az óceán felületének. Ez nem tűnhet soknak, de valójában 30 százalékkal vált savasabbá – írja az óceánokért és az atmoszféráért felelős amerikai szabályozó ügynökség, a NOAA.

Ahogy a Treehugger is beszámol róla, a savasodás az oldódó szén-dioxiddal kezdődik. Az emberekhez hasonlóan a víz alatti állatok is sejtlégzéssel generálnak energiát, melléktermékként szén-dioxidot bocsátva ki. Az óceánban lévő jelentős CO₂ része azonban a légkörből ered. A tengervízben feloldódva kémiai változásokon megy keresztül: először a vízzel vegyülve szénsav keletkezik, ami pedig lebomlik különálló hidrogénionokká. Ezek a felesleges hidrogénionok a karbonátionokhoz csatlakozva bikarbonátokat eredményeznek. Ha az óceánokban nincs elég anyag, amihez a különálló hidrogénionok kapcsolódni tudnának, akkor idővel felgyülemlenek és csökkentik a víz pH-értékét, vagyis növelik annak savasságát.

Normális körülmények között a karbonátionok szabadon tudnak kapcsolódni más óceánbeli ionokkal, például a kalciuméval, hogy kalcium-karbonátok keletkezhessenek. Az állatoknak szükségük van erre a kémiai folyamatra ahhoz, hogy struktúráikat kialakítsák: ilyenek a korallzátonyok vagy a kagylóépítő lények, mint a csigák. Azzal, hogy a savasodás elnyeli az ionokat, csökkenti az elérhető lehetőségek számát. Ez a rákokat is hátrányosan érinti, akik például képtelenek kiadni magukból a vérükben felgyülemlett szén-dioxidot, így módosítva saját savasságukat. A halak hangérzékelő, tájoláshoz szükséges „fülcsontjai” szintén károkat szenvednek. Kezdetben a szakértők úgy vélték, hogy az óceánok szén-dioxid elnyelő képessége akár jó dolog is lehet, elvégre kevesebb szén-dioxid hevíti a Földet. Az elmúlt évtizedben azonban rájöttek arra, hogy ez a lassított felmelegedés módosítja az óceán vegyi jellegét. A tudósok azt feltételezték, hogy a folyók elég kémiai anyagot szállítanak a kövekből az óceánokba a pH-érték stabilitásához – ezt „pufferelésnek” nevezik. Az óceáni szén-dioxid azonban olyan  gyorsan oldódik, hogy a természetes pufferelés képtelen vele tartani az iramot. Ahogy a felületi rétegek fokozatosan keverednek a mély vízzel, a teljes vízre hatással vannak.

Mivel napjaink óceánjai még nem érték be a kibocsátott szén-dioxid feldolgozását, így ha teljesen leállnánk ezzel, akkor is elkerülhetetlen lenne már a savasodás  – hacsak közvetlenül nem tudnánk kivonni az atmoszférából annak okát. A csökkentés, vagy akár a visszafordítás megoldás lehet. A hínárok és moszatok fotoszintetizálással mérsékelhetnék a savasodás hatását, de egy 2016-os kutatás szerint az elmúlt fél évszázadban 30 százalékkal csökkent a hínárerdők mérete a vizsgált  ökorégiókban. Ettől függetlenül erőfeszítések folynak, hogy több növénnyel védett helyet alakíthassanak ki. A légköri felmelegedéssel az óceánmélyi, jelenleg nagy nyomás által védett metánkészletek is felszabadulhatnak, tovább rontva a helyzeten. A szennyezés növeli az élőlények légzésigényét, ami több energiát követel, növelve a szén-dioxidot – erre is ügyelnie kell a világnak.

A „klímaváltozás azonosan gonosz ikertestvére” drasztikus változások előidézője lehet. Eddig nagyjából 525 milliárd tonnányi CO₂ került az óceánokba a légkörből, jelenleg pedig napi 22 millióval számolhatunk. Még nem tudni pontosan minden messzemenő következményét a folyamatoknak, de az biztos, hogy a vízi élet jelentősen megváltozik: egyes organizmusok nemcsak, hogy életben maradhatnak, de még kedvezhet is nekik ez a közeg, míg mások akár ki is halhatnak. Veszélybe kerülhet több millió ember táplálékforrása, és a következmények a turizmustól a tengerhez kapcsolódó gazdaságokig terjedhetnek, komolyan befolyásolva országok és egész kontinensek jövőjét.