Mert a klíma változik, vita van viszont arról, hogy mitől

Az emissziós mutatók vizsgálata után talán érdemes eggyel hátrébb lépni, és a klímaváltozás lehetséges okait is szemügyre venni. Merthogy a klíma változik az nem kérdéses, elég csak az elmúlt évek időjárási jellemzőit megnézni. A kérdés csak az, hogy a széndioxid-kibocsátás okozza-e. Sokak számára már a kérdésfelvetés is eretnekség, hiszen a tudományos világ nagyobbik fele kész tényként kezeli a globális felmelegedés és az úgynevezett üvegházhatású gázok kibocsátása közötti összefüggést. Vessünk mégis egy pillantást arra, hogy mik a főbb érvek és ellenérvek a klímaváltozás okairól szóló vitában, amelynek tétje korántsem pusztán tudományos.

Al Gore volt amerikai alelnök és az ENSZ számára mindenesetre az ügy teljes mértékben tisztázottnak tűnik. A világszervezet Éghajlat-változási Kormányközi Testülete (IPCC) 2007-ben kiadott negyedik jelentésében 90 százalékos valószínűséggel állítja, hogy az ember okozza a globális felmelegedést az üvegházhatású gázok kibocsátásának a növelésével (Gore és az IPCC ezért meg is kapták a Béke Nobel-díjat annak rendje és módja szerint). Egy korábban készített online felmérés szerint a klímakutatók 45-50 százaléka ért egyet teljes mértékben az IPCC következtetéseivel. Azoknak az aránya viszont, akik elismerik, hogy az emberi tevékenységnek komoly, de nem feltétlenül meghatározó szerepe van a globális felmelegedésben, 97 százalékot tett ki. E számokból is jól látszik, hogy a tudományos élet szereplőinek a zöme magáévá tette az ENSZ és sok, főleg nyugati állam által osztott vélekedést a klímaváltozással kapcsolatban.

A BRIC országok egész egyszerűen nagyok, és ez ma önmagában globális hatást jelent

Az előzetes becslésekhez képest körülbelül 50 százalékkal magasabb az északi-sarkvidéki tengeri jégolvadás mértéke a korábban prognosztizáltnál – derült ki egy friss felmérésből. Eszerint a jéggel fedett területnek nem csak a kiterjedése, de magának a jégnek a vastagsága is jelentősen csökken. Az elmúlt évben 900 köbkilométernyi jég tűnt el az északi területekről. Ha a tendencia folytatódik, a nyári jégtakaró egy évtizeden belül teljesen eltűnhet az északi sarkról. Hogy ez számunkra miért érdekes? Mert a folyamatért a globális felmelegedés a felelős, amelyet viszont szeretünk az üvegházhatású gázok egyre növekvő kibocsátásnak tulajdonítani.

A Nemzetközi Energia Ügynökség (IEA) legutóbbi felmérése szerint 2011-ben rekordot döntött a fosszilis energiahordozók égetéséből származó szén-dioxid-kibocsátás. 2011-ben az egy évvel korábbinál 1 gigatonnával több szén-dioxid került a légkörbe emiatt. Az eredmény: a tavalyi év rekordot hozott a maga 31,6 gigatonnás szén-dioxid-kibocsátásával. Az IEA felmérése szerint az emisszió emelkedése elsősorban a Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezeten (OECD) kívüli országokban emelkedett, egészen pontosan ezek az országok 6,1 százalékkal több üvegházhatású gázt bocsátottak a légkörbe. Az OECD-tagállamok viszont 0,6 százalékkal csökkentették kibocsátásukat éves szinten.

Megismétlődhet a négy évvel ezelőtti bioetanol kontra élelmiszerellátás párharc

Az az érzése támadhatott az embernek az elmúlt napokban, mintha a négy évvel ezelőtti híreket olvasná. A rendkívüli amerikai aszály miatt már-már újabb globális élelmiszerválságot vizionálnak az újságírók és a nemzetközi szervezetek, és természetesen ismét előkerült a bioüzemanyag „bűnrészessége” egy esetleges gabonahiányban. Sajnos úgy tűnik, nem nagyon sikerült közelebb jutni az élelmiszer- és az energiaellátás fenntarthatósága közötti ellentmondás feloldásához. Főleg, hogy egyáltalán nem biztos, hogy a közlekedési szektor emissziócsökkentésében és az alternatív üzemanyagok utáni hajszában a kukoricából előállított bioetanol a legjobb megoldás.

Az elmúlt ötven év legsúlyosabb aszálya miatt a kukoricatermés 38 százaléka számít rossznak vagy nagyon rossznak az USA-ban, míg a szója esetében 30 százalékos ez az arány. A helyzet olyannyira súlyos, hogy szövetségi mezőgazdasági minisztérium 29 államban rendelt el szükségállapotot. A kukorica ára meredek emelkedésnek indult, júliusban 23 százalékkal drágult. Ennek hatására pedig a nemzetközi gabonaárak is 19 százalékkal növekedtek.

Ismét egy kereskedelmi háború van kirobbanóban a Nyugat és Kína között, ezúttal a fotovoltaikus iparágban. A történet ismerős: a kínaiakat megint azzal vádolja az EU és az USA, hogy valamit dömpingáron próbálnak meg teríteni a piacon. A rutinos gazdasági újságírók és elemzők szinte már mondhatnák, hogy már megint ugyanaz a nóta. Csakhogy ezúttal napelemekről van szó, ami különösen érdekessé teszi a konfliktust. A megújuló energetika ugyanis olyan iparág, amely például a textilgyártástól eltérően még mindig rendelkezik komoly európai termelőbázisokkal, ráadásul a „csata” kimenetele a magyarországi szolárfejlesztésekre is hatással lehet. Az emberben óhatatlanul felmerül a nyomasztó kérdés: vajon Európa megint elveszíti pozícióit Ázsiával szemben egy olyan ágazatban, amelynek valaha éllovasa volt?

A konfliktus konkrét kirobbantójának a német Solarworld napelem-gyártó óriás tekinthető. A cég az Egyesült Államokban már korábban, az EU-ban pedig múlt héten nyújtott be keresetet a szerinte állami támogatással dömpingáron termelő kínai szolárcégek ellen. Az Európai Bizottsághoz benyújtott kereset szerint Peking kamatmentes hitelekkel szubvencionálja a kínai gyártókat, amelyek így veszteség mellett is képesek alaposan alákínálni a nyugati konkurenciának.  A keresetet ugyanakkor korántsem csak a Solarworld jegyzi egymagában: 25 európai, német spanyol és olasz napelem-gyártó érdekvédelmi szövetséget hozott létre ProSun néven, és közösen nyújtották be a dokumentumokat Brüsszelnek.  A Bizottság mindeddig csupán annyit volt hajlandó közölni az üggyel kapcsolatban, hogy jövő június előtt nem várható döntés az ügyben, vagyis ha Brüsszel büntetővám kivetése mellett dönt, annak visszamenőleges hatálya is lesz.

Még egy szempont az energetikai döntéseink meghozatalához

Az emberiség két legnagyobb kincse az energia és a víz. Vannak területek, ahol mindkettőért háborúkat vívnak. A nyugati társadalom tagjaiként azonban hiába vagyunk ennek tudatában, mind a kettőt hajlamosak vagyunk jövőnkre való tekintet nélkül pazarolni. És itt most nem csak arra kell gondolni, hogy a fogmosás közben nyitva felejtett csap, a konyhában égve felejtett villany mennyi vizet, illetve áramot pocsékol. A víz és az energia sokkal szorosabb kapcsolatban állnak egymással. Az esetek döntő többségében pedig az egyik erőforrás kapcsán hozott okos döntéssel, mindkettő esetében spórolhatunk. Nem csak egyéni, de nemzeti szinten is. Hogy mire gondolok?

Azt a legtöbbünk megérti, hogy szabályozható zuhanyrózsa beépítésével, vagy fogmosás közben a víz elzárásával vizet spórolhatunk. De abba vajon belegondolunk-e, hogy energiatakarékos hűtő vagy éppen televízió beszerzésével is legalább ekkora, ha nem nagyobb spórolást tudunk foganatosítani vízkészletünk kapcsán. És ha ehhez hozzátesszük, hogy a víztakarékos megoldások alkalmazásával viszont jelentős energia-megtakarítást is elérhetünk teljes káosznak tűnik a víz-energia kapcsolatrendszer. Pedig nem az. 

Drasztikus mértékben, akár negyedével is nőhet a vállalkozások áramfogyasztása a nagy melegben – derült ki számunkra is meglepő módon abból a felmérésből, amelyet az ALTEO 150 ügyfelének fogyasztását vizsgálva készítettünk július első két hetében. Az adatok szerint az extrém magas hőmérséklet munkanapokon 12,4, munkaszüneti napokon pedig 23,7 százalékkal emelte a cégek áramfogyasztását. A cégek pedig fizetnek, holott a nyári energiafogyasztás megugrása akár már néhány egyszerű intézkedéssel is megakadályozható.

Az elmúlt hetekben tele volt a média azzal, hogy mennyivel többet költ áramra az a család, amelyik a nagy melegben klímaberendezéssel teszi kellemessé otthona hőmérsékletét. Azonban nem csupán a lakossági villamosenergia-fogyasztást növeli a hőség, a vállalkozások ugyanígy szenvednek a nagy melegtől. Az elsősorban irodaházakból, termelőtevékenységet végző kis- és közepes vállalkozásokból álló ügyfélportfólió statisztikái szerint az extrém magas hőmérséklet munkanapokon 12,4, munkaszüneti napokon pedig 23,7 százalékkal emelte a cégek áramfogyasztását.
(A bázisnap legmagasabb hőmérséklete 26 fok Celsius volt, az extrém hőmérsékletű napé pedig 38 fok Celsius.)

Mindegy, mert rugalmas szabályozókapacitások nélkül egyik sem megy

Az elmúlt hetekben több olyan előrejelzés is napvilágot látott, amely az atomenergia látványos visszaszorulásáról tanúskodik, miközben a megújuló forrással működő kapacitások ugrásszerűen bővülnek. A legutóbbi számok azért érdekesek, mert szakmai berkekben sokan továbbra is nagyon problematikusnak tartják mind az atomenergiából való gyors kiszállást, mind a megújuló forrásokra történő drasztikus átállást. Szintén érdekes, hogy a folyamat korántsem vezethető vissza kizárólag a fukusimai katasztrófa által kiváltott indokolt vagy indokolatlan hisztériára.

Miközben Magyarországon és a régióban korántsem számít lejárt lemeznek a nukleáris kapacitások bővítése, a globális képet tekintve az a benyomásunk támadhat, hogy az atomenergia folyamatos visszavonulásra kényszerül. Az atomenergetikai iparág helyzetét bemutató független éves jelentés, a World Nuclear Industry Status Report 2012-es kiadása szerint az elmúlt tíz évben 444-ről 429-re csökkent az üzemben lévő reaktorok száma, miközben a nukleáris energia a globális áramtermelésben az 1993-as 17 helyett már csak 11 százalékos súllyal szerepel. Persze, az elmúlt 20 évben jelentősen nőtt a globális villamosenergia-igény, amit mindennel igyekeztek kielégíteni, amivel csak áramot lehet termelni és gyorsan felhúzható, de akkor is.

Hosszas tipródás és két vezető politikus bukása után, 2012. július 1-től karbonadót fizetnek a legnagyobb ausztrál kibocsátók

Ausztrália legnagyobb széndioxid-kibocsátói július 1. óta minden egyes tonna kibocsátott CO2 után 23 ausztrál dollárnyi adót fizetnek. Erről még tavaly októberben határozott az ausztrál törvényhozás, amelyet azóta is számtalan kritika ért a döntés kapcsán. Persze olyan hangok is akadtak szép számmal, amelyek éltették az intézkedést, és sokkal hatékonyabb eszköznek tartják az ausztrál megoldást, mint például az Európai Unió által favorizált kvótakereskedelmi rendszert.

Egy biztos, mintegy 350-400 ausztrál nagyvállalat fizeti immáron lassan egy hete a tonnánkénti több, mint 5000 forintot. Ráadásul az összeg 2015-ig emelkedni fog, három év múlva már eléri a 25,4 ausztrál dollárt. A tervek szerint ez lenne az utolsó év, amikor fizetniük kell az új adónemet a vállalatoknak, mert ekkortól Ausztrália is csatlakozna a nemzetközi kvótakereskedelmi rendszerhez.

Idehaza úgy pro, mint kontra sok érv elhangzik a Paksi Atomerőmű új blokkjai kapcsán, egy dologról azonban hajlandóak elfelejtkezni mindkét oldal képviselői: nem csak hazánk gondolkozik az atomenergetikai kapacitások bővítésében, hosszú távú megtartásában. Hasonlóan fontos eleme ugyanis a villamosenergia-rendszereknek az atomenergia Romániában, Csehországban, Szlovákiában, Ukrajnában és Szlovéniában is. És ezek még csak a közvetlen szomszédaink, de akad nukleáris erőmű a Baltikumban és Bulgáriában is. Sőt, ezen országok közül legalább négy tervezi jelenleg is nukleáris kapacitásainak bővítését.

És hogy ez miért fontos? Elsősorban azért mert mutatja, hogy a közép-európai régióban még mindig magas az atomenergia politikai (társadalmi?) támogatottsága, másrészt jelzi, hogy mások sem látnak egyéb kiutat a következő évtizedek áramigény-növekedésének kielégítésre. Ráadásul itt is igaz a mondás, miszerint aki lemarad, kimarad – azaz, ha beindulnak a fenti országokban a fejlesztések, az jelentősen szűkíti a hazai beruházói mozgásteret is.

Az IEA szerint 36.000 milliárd dollárt kellene a tiszta technológiákba invesztálni a klímafenntarthatóságért 2050-ig

Csak a nagyságrend kedvéért, ez bizony 8.532.000 milliárd forint. Még belegondolni is szédítő. Persze nem csak a forrásigény miatt toporog egy helyben a klímavédelmi harc. Elég sok okos ember és politikai vezető, gazdasági nagyhatalom szereti hangoztatni a klímavédelem iránti elkötelezettségét, csak amikor a cselekvésre kerülne a sor, akkor valahogy mindig kifullad a lendület. Pedig a technikai eszközök és eljárásrendek fejlesztése folyamatosan zajlik, csak az a fránya klímavédelmi kapu csukódik hihetetlenül gyorsan.

Ugyanakkor a jelenlegi energiarendszerek átgondolására igenis szükség lenne. A fosszilis energiahordozók elérhetősége – és nem feltétlenül a mértéke – már most is eléggé korlátos, az atomenergia békés, energetikai célú alkalmazásával szemben a fukusimai történések után pedig egyre több ellenérzés merül fel úgy lakosságban, mint a politikai döntéshozókban. Még akkor is, ha a japán kormány éppen a napokban látta be, hogy atom nélkül bizony nem megy, és kapcsolt vissza a meglévő 50 reaktorból kettőt a termelésbe.

Négy gyakorlati tanács, hogy miként is fogjunk hozzá a fenntarthatóság beépítéséhez az üzleti filozófiába

„The markets can protect nature if we find the right sustainable practices.”
- Ian Cheshire -

Érdekes kérdés, hogy vajon mivel motiválhatóak a vállalkozások, a vállalatvezetők arra, hogy cégüket a fenntarthatóság eszméinek érvényesítésére ösztönözzék működésük során. Még érdekesebb kérdés, hogy amennyiben egy vállalatot sikerül is a fenntarthatósági célrendszerek figyelembe vételével irányítani, vajon az ügyfelek mennyire vehetők rá arra, hogy ők is magukévá tegyék ezt a gondolatvilágot és elfogadják az adott vállalat cégfilozófiáját. Melyek lehetnek azok a módszerek, amelyek sikerre vihetik a vállalatvezetés fenntarthatóságra alapozott cégvezetési filozófiáját?

Május 29-én a the Guardian Ian Cheshire-t választotta meg a 2012-es év fenntarthatósági célokat tevékenységébe sikeresen integráló vállalatvezetőjének (Sustainable Business Leader of the Year). Az angol úriember a Kingfisher nevű lakberendezési és építőipari áruházláncot vezeti, és már évek óta elismert a fenntarthatósági célrendszereket integráló vállaltvezetési filozófiájáról. Nézzük hát, hogy mi az a négy kiemelkedően fontos dolog, amivel a cégvezetők vállalataikat (plusz ügyfeleiket és beszállítóikat) ráterelhetik a fenntarthatóság ösvényére.

Célokat kitűzni fontos dolog. A célokhoz ugyanakkor gyakran tartozik valamilyen határidő. A „Majd megtanulok angolul!” cél komolytalan és gyakran nem vezet eredményre, míg a „Két év múlva lesz egy középfokú nyelvvizsgám!” már jobban ösztönöz a cél elérésére. Ugyanakkor a határidők – akárcsak a túlzott elvárások és a sürgetés –görcsössé is tehetik a folyamatot. Ha nem maga a cél priorizálja a tevékenységünket, hanem a kitűzött határidő, akkor az esetek döntő többségében fújhatjuk. Valami hasonló helyzet állt elő Magyarországon a megújuló energiaforrások alkalmazásának bővítése kapcsán is. Görcsölünk a 2020-as határidőn, miközben maga cél már nem is tűnik olyan fontosnak.

Az elvárások egyrészt frusztrálják a kormányzatot, ami hátráltatja az eredményes munkát. Emiatt aztán, igaz kicsit más szempontok mentén, görcsölnek a beruházók is. A kormányzatra a legnagyobb nyomást ugyanis éppen a beruházók gyakorolják: mindenhonnan azt hallják, hogy nem jó a rendszer, és amíg nincsenek meg a részletszabályok, addig nem is fog lépni senki, nem indítanak beruházásokat, stb. A beruházókat pedig ebből a késlekedésből fakadó hibernált állapot aggasztja. És ezzel a kör bezárul, megindul az egymásra mutogatás. Ennél nagyobb károkat pedig kevés dolog okozhatna rendszerszinten.

Az elmúlt egy-két év nem az új zöldmezős beruházások jegyében telt a hazai megújulóenergia-piacon. A befektetők hiába ülnek kész projektterveken, senki nem mer lépni, amíg nem ismert a szektor működését meghatározó részletszabályozás és támogatási rendszer. Ráadásul az elmúlt időszakban a forrásszerzés és a finanszírozási feltételek nehézségei is gyakran átugorhatatlannak tűnő akadályokat állítanak a beruházók elé.

Ugyanakkor a megújulóenergia-iparág már elkészült és futó projektjei és a termelő erőművei még mindig kiemelkedő lehetőséget teremtenek azoknak a cégeknek, akik akvizíciókban gondolkodva kívánják bővíteni zöldenergetikai portfóliójukat. A beruházási kockázattal a vásárlás esetében nem kell számolni, a már látható termelési profilok és a gyakran többéves működési tapasztalatok a finanszírozókat is könnyebben meggyőzik a vásárlások anyagi oldalának megtámogatásáról. Ezt az ALTEO tapasztalatai is megerősítik.

2011-ben 29,7 gigawattnyi fotovoltaikus rendszert kapcsoltak a világ villamosenergia-hálózataira – áll az Európai Fotovoltaikus Iparági Egyesület (European Photovoltaics Industry Association - EPIA) május elején megjelentetett elemzésében. A legtöbb - összesen 21,9 gigawattnyi napelemes kapacitást – Európában állították termelésbe, sőt két európai állam, Olaszország és Németország, felelős a tavaly rendszerbe kapcsolt kapacitások közel 60 százalékáért. Az olaszok 9,3 gigawatt új napelemet csatlakoztattak a hálózatra, míg a németek 7,5 gigawattnyit.

Elképesztő számok. Olyannyira, hogy a két európai országot messze lemaradva követi Kína 2,2 és az Egyesült Államok 1,9 gigawatt telepített kapacitással. Ezen a négy országon kívül mindössze kettő másik, Japán és Franciaország fért be 2011-ben az 1 gigawattosok klubjába, amelynek taglétszáma 2010-ben mindössze három volt.

Az energiaigények kielégítésének tekintetében sem áll rosszul a napenergia Európában. Tavaly az éves áramfelhasználás 2 százalékát fedezték a napelemek, míg a csúcsidőben jelentkező fogyasztás esetében ez az arány 4 százalék volt. A listavezető természetesen itt is Olaszország – a 2011-es teljes áramfogyasztásának 5 százalékát biztosították a napelemek, míg a csúcsidőszaki fogyasztás esetében a felhasznált villamos energia 10 százalékát termelték meg a napelemek. 

Megvan a jövő egyik sikergyanús energetikai fejlesztési modellje: a közösségi erőmű. Azaz olyan projektek életre hívása, amelyben a befektető maga a fenntarthatóság iránt elkötelezett lakosság. Bécsben már sikeres a modell, az első közösségi naperőművet már üzembe is állították. Az elgondolás annyira bejött az osztrák főváros lakóinak, hogy már a következő két naperőműhöz is megvan a szükséges pénz, de a negyedikre is hamarosan összegyűlnek a források.

A modell lényege egyszerű: kell hozzá egy nyitott városvezetés, egy nem kevésbé nyitott energiaszolgáltató és a fenntarthatóság iránt elkötelezett, megtakarításokkal rendelkező lakosok, akik megfelelő üzleti konstrukció keretében hajlandóak előfinanszírozni egy megújuló energiaforrások kiaknázásán alapuló projektet. 

Ahogy közeledik 2015, egyre többször lángol fel a vita szakmai körökben is a hosszú távú energiaszállítási szerződések létjogosultsága kapcsán.

Az elmúlt évek gázár-emelkedési tendenciáját végignézve sokan hajlamosak átkozni az oroszokkal kötött hosszú távú gázszállítási megállapodást, holott a hiba nem is biztos, hogy a konstrukció kifutási idejében van. Sőt talán érdemes lehet feltenni a kérdést: tényleg olyan rossz lehet egy ilyen megállapodás egy fenntartható hazai energetikai rendszer létrehozása kapcsán? Egyáltalán nem biztos.

A hosszú távra szóló szerződéseknek – amennyiben azokat megfelelő körültekintéssel, mindkét fél érdekeit figyelembe véve, rugalmas kondíciók mellett kötik – sokkal több pozitív hatásuk van a partnerek üzletmenetére, mint amennyi hátránnyal járnak. Főleg az energetika területén. És ez itt a lényeg! 

Cégek vallottak a fenntarthatósághoz fűződő viszonyukról

Kicsit visszás érzéssel böngésztem a GKI Gazdaságkutató Zrt. legfrissebb kiadványát a gazdasági társaságok vállalati felelősségvállalásáról a fenntartható fejlődés viszonylatában. A kutatócég felmérése szerint a megkérdezett, 20 főnél több embert foglalkoztató cégek döntő többsége környezettudatosnak tekinti magát, és 80 százalékuk szerint önnön maguk jóval környezetbarátabbak mint versenytársaik.

Eltekintve attól, hogy az ilyen felmérések során a vállalkozások általában szeretik pozitív színben feltüntetni magukat, mindenképpen figyelemre méltó, hogy a hazai cégek lassan felismerik a fenntarthatóság és a fenntartható fejlődés fontosságát napi üzletmenetükben. És habár azt a GKI jelentése is leszögezi, hogy akárcsak a lakosság, a cégvezetők is meglehetősen tágan és nem ritkán tévesen értelmezik a fenntarthatóság fogalmát, jelentős előremozdulás fedezhető fel a vállalkozások fenntarthatósághoz fűződő viszonyában. Így már csak a valóban látható, érezhető és tapasztalható intézkedésekre kellene kicsit mindannyiunknak ráhasalni. 

Welcome to the Real World!

A hazai felsőoktatás nagy bajban van. A rendszer recseg-ropog, hibáit mindannyian látjuk, tapasztaljuk. A szülő, amikor iskolába küldi a gyermekét. A fiatal, amikor belekezd a felsőfokú tanulmányaiba, vagy megpróbál frissdiplomásként elhelyezkedni. A cégvezető, amikor munkatársakat keres. Mégis az esélye sem látszik, hogy az elmúlt három-négy évtized becsontosodott – és ami még rosszabb, káros – struktúráját a közeljövőben jelentősen átalakítanák.

Habár az első lépéseket az állam, mint döntő finanszírozó, úgy tűnik, az idén megtette – jelentősen csökkentette az államilag finanszírozott rendszert. Amíg 2011-ben 53 ezer új hallgató oktatásának a költségeit állta az állam, idén szeptembertől már csak szűk 34 ezer új diáknak biztosít ingyenes képzést. Emellett kicsivel több mint 15 ezer hallgató kaphat 50 százalékos támogatást a képzési költségekhez. A többi hallgató önköltséges formában tanulhat tovább, képzésük teljes költségét nekik kell megfizetniük.

Ma egy alapvetően társadalmi, gazdasági és energetikai tekintetben is érzékeny – és közmegítélés szerint „bűzös” – kérdéssel foglalkozunk. Ez lenne a hulladék. Merthogy szemét az van bőven. Magyarország éves kommunális hulladéktermése a lakossági, közületi és gazdasági tevékenység révén keletkező szemetet is beleszámítva körülbelül 20-21 millió köbméter, mintegy 4,3-4,5 millió tonna.

A hulladék megjelenése nagyjából egyidős az emberi társadalmakkal, hasonlóan hosszú múltra tekint vissza a hulladékok különböző hasznosítása is. Ipari méretekben termelődő hulladék megjelenése azonban csak a modern idők „vívmánya”, éppen úgy, mint a le nem bomló vagy mérgező hulladékok megjelenése. 

Most hétfőn a reggel dolgozni, iskolába járó honfitársaink jó része alighanem morcos hangulatban ébredt. Az ok egyszerű: óraállítás volt. Ráadásul az a kellemetlen fajta, amikor elvesztünk egy órát a vasárnapunkból.  Minden évben március és október utolsó vasárnapján  felmerül a kérdés: szükség van még egyáltalán erre a veszett óraállítgatásra?

Ha hihetünk a magyar villamosenergia-rendszer legfőbb irányító szervezetének, a Mavirnak, akkor energetikai szempontból nem olyan érdemtelen a téli-nyári időszámítás megtartása. Az utóbbi években rendre egy kisebb város éves energiafogyasztását spóroljuk meg az óraállításokkal. Ez nagyjából 110-120 gigawattóra megspórolt – azaz meg nem termelt – áramot jelent. És azt tudjuk, hogy a legolcsóbb energia az, amelyet nem kell megtermelni.

„A hatékonyabb termelési és felhasználási technológiák megoldják a környezeti problémákat!” Ismerős a megállapítás? Ez talán az egyik legtöbbet használt érv például az energiahatékonyságot növelő technológiák fejlesztése mögött, hiszen a fenti logika mentén minél jobban hasznosítjuk az erőforrásokat, annál kevesebbet kell felhasználnunk belőlük. Elméletileg. Ugyanis egy 1800-as évek közepén élt angol közgazdász szerint ez közel sem ilyen evidens.

Ha hihetünk William Stanley Jevons (1835-1882) megállapításának kortalanságában sajnos el kell fogadnunk, hogy az erőforrások egyre hatékonyabb felhasználása nem fogja csökkenteni az energiafogyasztásunkat. A Jevons-paradoxonként ismert elmélet szerint ugyanis a hatékonyságnövelés nem feltétlenül csökkenti az erőforrás fogyasztását, sőt, valójában annak növekedéséhez is vezethet.

Ugyanakkor ez nem biztos, hogy fenntarthatósági szempontból olyannyira nagyon káros lenne.

Az energiatakarékosság biznisz. Méghozzá hatalmas, az emberek spórolási igényének és élhetőbb jövőbe vetett hitének pénzre váltására alapozott üzleti szegmens. És ami a legszebb, hogy a többség számára morálisan elfogadható és támogatható fajta. Merthogy az egyébként hangzatos szemléletformáló kezdeményezések mellett a fő üzenet minden esetben a költés körül mozog: cserélje le autóját, cserélje le villanykörtéjét, cserélje le energiafogyasztó berendezési tárgyait! A héten – egészen pontosan március 6-án, kedden – ezt meg is „ünnepeltük” az Energiatakarékossági Világnapon.

Csakhogy azok a tanácsok, amelyeket ezen a napon (is) kapunk az „okosoktól”, igazi változást nem hoznak. Lekapcsolhatjuk a villanyt magunk után a konyhában, a nappaliba tehetünk energiatakarékos izzót, a hűtőgépünket A+ energiaosztályúra cserélhetjük, és még az autónkat is vezethetjük az ecodriving módszerével, ám ezzel még nem váltjuk meg az egyébként igencsak pazarló hazai energiafogyasztási szokásainkat. Merthogy az igazi energiatakarékoskodás nem itt kezdődik.

Alig egy éve látott napvilágot a Nemzetközi Energia Ügynökség (International Energy Agency – IEA) országjelentése a magyar energiapolitika és energetikai szektor jelenlegi állapotáról. Az anyag egyben tartalmazta a nemzetközi szakmai szervezet jövőbeni irányokra vonatkozó ajánlásait is. A dokumentum a lakossági végfelhasználói árak mesterséges alacsonyan tartását és a kiszámíthatatlan befektetői környezetet illette a legtöbb kritikával. Teszem hozzá rögtön, jogosan.

Merthogy ez a két elem alapvetően hatással van a hazai energetikai rendszer hosszú távú fenntarthatóságára. Egyáltalán van arra esély, hogy a hazai energetikai rendszerek és energiapolitika hosszú távon is fenntartható legyen? Az elmúlt fél év számos szakmai és privát diskurzusát szenteltük ismerőseimmel ennek a kérdésnek. A beszélgetések végül mindig abba torkollottak, hogy alapvetően az irányokkal nincs baj, sőt vannak kifejezetten pozitív és üdvözölendő megközelítések a stratégiai dokumentumokban, azonban hiába a hazai termelő ágazatokkal és a foglalkoztatással kapcsolatos körültekintő célmeghatározás, ha a hazai energiapolitika rákfenéi, az árkérdés és a bizonytalan befektetői környezet tönkrevágja az amúgy biztató összképet.

Amint arra legelső bejegyzésemben is utaltam, a fenntarthatóság és a fenntartható fejlődés kifejezések a köznyelvben még mindig elsősorban a környezeti fenntarthatóság és a környezetvédelem szinonimájaként jelennek meg. És akár hiszik, akár nem, kezdetben valóban valami hasonló volt a jelentésük. Elöljáróban talán annyit érdemes elmondani, hogy a fenntarthatóság gondolata a világ erdeiből bújt elő.

A sustained yield (fenntartható hozam) kifejezés ugyanis majd’ két évszázadig az erdőgazdálkodók legfontosabb mottója volt. Ráadásul ennek a kifejezésnek a gyökerei is Európából, egészen pontosan Németországból erednek. Az eredeti terminus technikus – nachhaltiger Ertrag – először német földön jelent meg 1713-ban. Olyan gazdálkodási filozófiát jelöltek vele, amely a kitermelt famennyiség pótlásával garantálta az eljövendő faigények biztosítását.

"Development that meets the needs of the present without compromising the ability of future generations to meet their own needs."

Erről beszélgetünk majd. Azaz egy olyan fejlődési folyamatról, ami kielégíti a jelen szükségleteit anélkül, hogy csökkentené a jövendő generációk képességét, hogy kielégítsék a saját szükségleteiket. A mai bejegyzés alcíme ugyanis a fenntartható fejlődés fogalmának talán legismertebb definíciója. A mondat az Egyesült Nemzetek Szervezete által életre hívott Környezet és Fejlődés Világbizottság 1987-es jelentéséből (Brundtland Jelentés) származik. Az idők folyamán ez az alapvetés sok mindennel kiegészült, pontosították azokat az indikátorokat és pilléreket is, amelyek a fenntartható fejlődést meghatározzák.

A téma számomra egyik legszimpatikusabb megközelítése az ENSZ 2005-ös csúcsértekezletének megállapításain alapul. Ezekben határozták meg azt a három egymással kölcsönösen összefüggő és erősítő tartóoszlopot, amelyeken az általánosságban vett fenntartható fejlődés nyugszik. Ezek a gazdasági fejlődés, a társadalmi fejlődés és a környezetvédelem. Amikor ezek egymással találkoznak, akkor beszélhetünk valóban fenntartható fejlődésről.