A BRIC országok egész egyszerűen nagyok, és ez ma önmagában globális hatást jelent
Az előzetes becslésekhez képest körülbelül 50 százalékkal magasabb az északi-sarkvidéki tengeri jégolvadás mértéke a korábban prognosztizáltnál – derült ki egy friss felmérésből. Eszerint a jéggel fedett területnek nem csak a kiterjedése, de magának a jégnek a vastagsága is jelentősen csökken. Az elmúlt évben 900 köbkilométernyi jég tűnt el az északi területekről. Ha a tendencia folytatódik, a nyári jégtakaró egy évtizeden belül teljesen eltűnhet az északi sarkról. Hogy ez számunkra miért érdekes? Mert a folyamatért a globális felmelegedés a felelős, amelyet viszont szeretünk az üvegházhatású gázok egyre növekvő kibocsátásnak tulajdonítani.
A Nemzetközi Energia Ügynökség (IEA) legutóbbi felmérése szerint 2011-ben rekordot döntött a fosszilis energiahordozók égetéséből származó szén-dioxid-kibocsátás. 2011-ben az egy évvel korábbinál 1 gigatonnával több szén-dioxid került a légkörbe emiatt. Az eredmény: a tavalyi év rekordot hozott a maga 31,6 gigatonnás szén-dioxid-kibocsátásával. Az IEA felmérése szerint az emisszió emelkedése elsősorban a Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezeten (OECD) kívüli országokban emelkedett, egészen pontosan ezek az országok 6,1 százalékkal több üvegházhatású gázt bocsátottak a légkörbe. Az OECD-tagállamok viszont 0,6 százalékkal csökkentették kibocsátásukat éves szinten.
Nem mindegy honnan nézzük
Azonban nem mindegy, milyen perspektívából tekintünk a kibocsátási adatokra. Sajnos széleskörűen elérhető 2011-es adatokat ezen az összesítésen kívül találni elég nehéz, de a 2010-es kibocsátási számokat már tartalmazza a legtöbb adatbázis. Ezek közül tüzetesebben az Egyesült Államok International Energy Administration hivatalának online adatbázisát vizsgálva érdekes dolgokat láthatunk.
Először is nem mindegy, hogy milyen kategóriában akarjuk kihirdetni az emisszió-maraton győztesét. Mert ugye azt senki nem gondolná, hogy például az alig 7 négyzetkilométernyi területű Gibraltár, a maga körülbelül 28 ezer lakosával egy kibocsátási versenyben az élen is végezhetne. Pedig így van. Az egy lakosra számított éves emisszió tekintetében a maga 135 tonna/lakos/év eredményével a csöppnyi állam magasan verte az egész mezőnyt 2010-ben. Legalábbis ebben a kategóriában.
Az egy főre jutó éves kibocsátás kategóriában hirdetett verseny TOP 10-es országai között például nem is szerepel olyan állam, amelyik az összkibocsátási versenyben beférne a csúcs kibocsátók tízes listájára. És a másik érdekesség, hogy a fenti listán szereplő államok GDP adatait vizsgálva látszik, hogy nem feltétlenül szegény államokról van szó, hiszen csak kettőnek az esetében volt kevesebb 2011-ben egy főre jutó GDP a magyarországinál (ami az OECD adatok szerint tavaly valamivel több, mint 14.000 dollár volt személyenként).
Az éves 8300 millió tonnányi széndioxidot levegőbe eregető Kína viszont a személyenkénti kibocsátás alapján rangsoroló versenyben már labdába sem rúg a maga 6,25 tonna/fő/év értékével. Csak érdekességképpen: Kína egy főre jutó GDP-je 2011-ben az IMF adatai szerint 5.400 dollár körül alakult.
Tanulság? Több is, de talán a legérdekesebb az, hogy ha az országok méretét is tekintetbe vesszük, nem feltétlenül a legszegényebb társadalmakkal bíró államok a legnagyobb kibocsátók. Sőt esetükben inkább a sok kicsi sokra megy elv érvényesül. A BRIC országok egész egyszerűen nagyok, és ez ma önmagában globális hatást jelent.
A történet a fenti megállapításnál azért bonyolultabb. Az is látszik ugyanis az adatokból, hogy a TOP 10 nagykibocsátók közül az elmúlt öt év kibocsátási adatait nézve ötben (nevezetesen az Egyesült Államok, Japán, Németország, Kanada, Egyesült Királyság) például alapvetően csökkent a kibocsátás. A többiben növekedett. Látszik tehát, hogy azért a fejlett ipari háttérrel támogatott jóléti társadalmak igyekeznek visszaszorítani emissziójukat. Csak hát magas bázisról indultak. És ez itt a lényeg.
Mit lehetne tenni a kibocsátás csökkentésére?
Merthogy akár tetszik, akár nem, a széndioxid-kibocsátás jelentős csökkentése jelenleg számos ország és nemzet számára nem alternatíva. Egy részüknek egész egyszerűen azért, mert a gazdasági fejlődésük olyan iparra és ipari eljárásokra épül, amelyek jelentős kibocsátással járnak. Csakhogy pár évtizeddel korábban ugyanebben a cipőben jártak azok az államok is, amelyek napjainkban már megengedhetik maguknak, hogy áttérjenek a kisebb szennyezéssel járó technológiákra. Erről persze hajlamosak megfeledkezni.
Így pedig, lássuk be, nem túl etikus, hogy a fejlődő országokat a már a fejlett országok rákényszerítsék a jóval drágább tiszta technológiák alkalmazására anélkül, hogy bármit kínálnának „cserébe”. Kína vagy India ipara például kétséges, hogy ugyanekkora ütemben fejlődne, ha át kellene térnie a környezetbarát termelési módszerekre. Ráadásul a társadalmi feszültségek csökkentésének és a felzárkóztatásnak a növekvő a GDP az alapja, ez pedig ipari termelés és az ehhez kapcsolódó – állami és vállalati – bevételek nélkül nem megy (igen, persze kell hozzá működő szociálpolitikai rendszer is, de azt most hagyjuk).
Akkor mégis mi mozgatja például az Egyesült Államokat vagy éppen az Európai Uniót, hogy rákényszerítse akaratát például a BRIC országokra? Egyrészt nyilván az, hogy a légkörbe eresztett széndioxid nem marad meg csak a kibocsátó állam légterében. Legalábbis ez az az indok, amit a legszívesebben hangoztatnak.
A másik – kevésbé elegáns és leginkább elhallgatott – indok pedig gazdasági. Egész egyszerűen saját iparuk tiszta technológiák használatából fakadó versenyhátrányát szeretnék kiegyensúlyozni. Kérdés, hogy ez – a történeti előzményeket ismerve – mennyire elegáns megoldás…
Amennyiben tetszett a bejegyzésünk, kövess minket a Facebookon!
