Az Európai Unió idén januártól jogszabályi keretek közé foglalta az ESG szempontokat: innentől kezdve a nagyvállalatoktól már a nem pénzügyi adatokra vonatkozó jelentési kötelezettséget is elvárja. Az EU mellett a befektetők, a bankrendszer és a fogyasztók is egyre nagyobb jelentőséget tulajdonítanak a fenntarthatósági szempontoknak. Ezt sokan kihívásként élik meg, én azonban komoly lehetőségként gondolok rá - legyen szó akár pénzügyi növekedésről, akár társadalmi szintű előremozdulásról.

A befektetések során hazánkban is egyre inkább előtérbe kerülnek a környezetvédelmi és fenntarthatósági szempontok: az EY kutatása szerint a befektetők 97%-a valamilyen mértékben figyeli és értékeli a nem pénzügyi információkról szóló beszámolókat. A munkavállalók 70%-a elvárja, hogy a vállalat, amelynek dolgoznak, határozottan állást foglaljon társadalmi kérdésekben. A vásárlók egyre tudatosabbak a márkaértékek és fenntarthatóság tekintetében, különösen az Y- és Z-generáció tagjai. Vegyük emellé a szigorodó szabályozásokat is, és máris megkapjuk az eredményt: előbb-utóbb minden vállalatnak stratégiai szintre kell emelnie a fenntarthatósági célkitűzéseket. 

A nagy zöldítésben azonban szükség van átláthatóságra és összehasonlíthatóságra is. Ezt szolgálja az ESG – az Environmental, Social és Governance szavakból összeálló - keretrendszer, amely lehetővé teszi, hogy a működési tulajdonságokat lefordítsuk a számok nyelvére. Az ESG-szemlélet három fő területet értékel: a környezeti hatásokat, a társadalmi szerepvállalást, valamint a vezetői döntéshozatalt. A minősítés során a három területhez fűződő kockázatokat, valamint a vállalat kockázatkezelési intézkedéseit elemzik egységes szempontok szerint.

A vállalati “purpose” arra a kérdésre ad választ, hogy az adott szervezet milyen pozitív hatással van a világra, - vagy úgy is mondhatnám, hogy mi ad értelmet a dolgozók mindennapjainak, mi az, amiért fontosan érzik saját munkájukat. Az ESG ennek a közös értékrendnek a gyakorlati megvalósulása, legyen szó környezetvédelemről, társadalmi ügyek felkarolásáról vagy felelős és etikus vállalatvezetésről. A purpose hangzatos ígéret a cég honlapjának főoldalán, az ESG pedig a konkrét tett, amellyel meg is valósítják azt. 

A fentiek figyelembevételével azt gondolom, hogy az ESG sokkal több puszta trendnél. Talán nem is gondoljuk, hogy mennyi növekedési lehetőséget rejt magában, ha a vállalatok stratégiai szintre emelik ezt a szemléletet. Növelhetjük általa az energiahatékonyságot, csökkenthetjük az ellátási lánchoz kapcsolódó pazarlást, jobb kapcsolatokat alakíthatunk ki a szabályozó hatóságokkal, és bevonzhatjuk a tehetségeket, amellyel növelhetjük a termelékenységet. Mindezek pedig tudjuk, hogy komoly előnyt jelentenek a tőkepiacon.

A fenti anyag a Világgazdaság Páholy c. rovatában jelent meg 2022. január 19-én.

Az „off-the-grid” vagy „off-grid” angol szóösszetétel magyarul hálózaton kívülit jelent. Olyan épületekre és életformára használják, melyek a közműhálózatokra való csatlakozás nélkül, önállóan működnek. Ez a legtöbb esetben magába foglalja az áram-, víz-, gáz-, és csatornarendszereket – ezek helyettesítése pedig önfenntartó, természetbarát alternatívák által történik, elsősorban megújuló energiaforrások segítségével.

Ez az életforma előnyös lehet olyan helyeken, amelyek elszigeteltek az urbanizált területekhez képest, és a közművek bevezetése kifejezett nehézséget jelent az adott háztartás számára. A praktikus előnyökön túl azonban sokkal inkább a környezetvédelem és az ökológiai lábnyom radikális csökkentése motiválja azokat az embereket, akik a teljes önellátás mellett köteleződnek el.

A „hálózaton kívül élni” kifejezés az 1990-es évek közepén jelent meg. A gondolat Nick Rosen környezetvédőnek, az Off-Grid.net alapítójának tulajdonítható. Sokak számára az életmód egyet jelent a közművektől való teljes függetlenséggel, az ökológiai lábnyom minimálisra csökkentése által pedig a „zöld élettel”, míg mások a modern világból és az általa kínált lehetőségekből való teljes kiszakadással azonosítják az életstílust. De jelképezheti a fogyasztói társadalomtól és a konzumizmus gyakorlataitól való teljes elhatárolódást is. A Rosen által megfogalmazott ideológia sok esetben támaszkodik a 1960-as, 70-es évek hippi enklávéira, amelyek közösségekbe rendeződve alakították ki saját önellátó rendszereiket.

Earthship: amikor az önellátás az építészetben is megjelenik

Az earthship olyan építészeti koncepció, melyet a fenti életforma hívott életre. Az első terveket a 20. század végén Michael Reynolds építész dolgozta ki. Reynolds természetes és újrahasznosított anyagok felhasználásával olyan épületeket tervezett, melyek ellenállnak a szélsőséges időjárásnak, és belső hőmérsékletük a külső környezeti tényezőktől függetlenül 21 Celsius fok körül marad.

Reynolds nem sokkal a diplomája megszerzése után kezdett el mélyebben foglalkozni a passzív házak gondolatával, melyek megtermelik saját energiaszükségletüket a különböző megújuló energiaforrásokra támaszkodva. Az épületek kialakításánál a legfontosabb tényező a területi adottságok részletes felmérése és a természeti körülmények leghatékonyabb kiaknázása. Az építkezés elsősorban újrahasznosított és természetes építőanyagok felhasználásával történik, mint pl. földdel megtöltött gumiabroncsok, különböző üvegek, fa és cellulóz. Az épületekben kialakított üvegház nemcsak a téli-nyári hőszigetelésben játszik kulcsszerepet, de a belső terekben évszaktól függetlenül lehetőséget biztosít az egész éves zöldség és növénytermesztésre is.

A vízellátás a ciszternákban összegyűjtött esővíz tisztításával válik lehetségessé, amelyek a mosáshoz, mosogatáshoz és zuhanyzáshoz biztosítanak folyóvizet. Az innen keletkező, úgynevezett szürkevíz ezt követően vagy a wc-tartályba kerül, amely biztosítja a víz tudatos újrahasznosítását, vagy visszavezetik a természetbe, ahol a környezetet öntözve biztosítja a folyamatos körforgást.

Az earthship-ekben kialakított létforma több szempontból is jótékony: egyrészt az ökológiai lábnyomunkat minimumra csökkentve, bármiféle károsanyag kibocsátása nélkül alakíthatjuk ki életterünket. Ebből kifolyólag a ház fenntartásával kapcsolatos költségek is szinte minimálisra csökkennek. Az épületek különleges kialakítása lehetővé teszi a lakberendezés legkreatívabb, formabontóbb megoldásait. Ráadásul lehetőségünk nyílik egy lassabb, minőségibb élet kialakítására, ahol tudatos összhangba kerülhetünk a környezettel, a természettel és önmagunkkal.

A személyes élettér higiéniája a pandémia alatt egyre szorosabban összefonódik a fertőtlenítés fogalmával, a hazai piacon pedig számtalan mennyiségű tisztítószer közül választhatnak a fogyasztók.  De vajon szükség van-e az összesre?

Tényleg ártalmatlanok a háztartási tisztítószerek?

A háztartásokban átlagosan előforduló tisztítószerek nagytöbbsége olyan kémiai és vegyi összetevőből áll, amelyek ugyan hatékonyak a baktériumok, gombák és szennyeződések eltávolítására, azonban tudatos használat hiányában károsíthatják az egészségünket, vagy akár balesetveszélyesek is lehetnek. Szerencsére az Európai Unió szigorú szabályozásokkal védi a fogyasztók egészségét és biztonságát ezen vegyi anyagok használatát illetően.

A gyártóknak kötelességük feltüntetniük a termékek részletes összetevőit azzal egyetemben, hogy milyen biztonsági feltételek mellett alkalmazhatók, illetve mi a teendőnk egy esetleges, a termékkel összefüggő baleset esetén. A csomagolás fontos kritériumai közé tartozik a gyermekvédelem – a terméknek jól zárhatónak kell lennie, továbbá nem hasonlíthat semmilyen gyógyszerre vagy élelmiszerre. Emellett a gyártók kizárólag biológiailag teljes mértékben lebomló felületaktív anyagok felhasználásával állíthatnak elő tisztítószereket. Úgyhogy nem kell aggódnunk amiatt, hogy súlyosan károsítjuk az egészségünket egy jó alapos fertőtlenítő felmosással: a szabályozások tanulmányozásával és az adagolási útmutató pontos betartásával elkerülhetjük a háztartási baleseteket.

Ha azonban rossz helyre kerülnek a takarítás során használt erős kémiai vegyszerek, akkor akár a környezetre és a vizekre is ártalmasak lehetnek. Ráadásul csomagolásuk a használatot követően felesleges hulladékot termel, holott nem feltétlenül volna szükség sem mennyiségben, sem minőségben agresszívabb tisztítószerekre.

Milyen alternatívák közül választhatunk?

A fenntarthatóság és a tudatosság egyik legegyszerűbb formája, ha a háztartásunkban már fellelhető, minél természetesebb és kíméletesebb alapanyagokkal helyettesítjük a felesleges műanyagokat és vegyszereket. Ehhez segítséget nyújthat a Vegyszerek a háztartásban című cikk, ami röviden összefoglalja egy átlagos háztartásban található kemikáliák kíméletesebb verzióit.

Miért jók az ökotisztítószerek?

A bolti vegyszerek hazai kínálatában számos ökocímkével ellátott termék kapható. Ezek általában sokkal gyengédebb összetevőket tartalmaznak, miközben teljesítményükben sem maradnak le kémiai társaiktól. A lefolyóba kerülve nem károsítják az élővilágot, csomagolásuk pedig a legtöbb esetben maradéktalanul újrahasznosítható, ezáltal csökkenthetjük a hulladéktermelést és a környezetszennyezést.

Az elmúlt évek egyik legnagyobb innovatív áttörése éppen egy magyar fejlesztés, az úgynevezett “körkörös tisztítószer.” Ennek előállításakor ecetsavat nyernek vissza a szennyvíztisztítás során keletkezett biomasszából, ami használat után a lefolyóba kerülve végtelenszer újrahasznosíthatóvá válik.

Ősi csodaszer: az ecet

Az ecetsav, más néven etánsav szerves vegyület, képlete CH3COOH. Könnyen felismerhető, mert ez adja az ecet savanyú ízét és átható szagát. Az ecet története egyidős az emberi civilizációéval, hiszen előbb-utóbb minden olyan kultúrában felfedezték, ahol ismerték a sör- és borkészítést. A szó eredete is a „vin aigre” ófrancia összetételből ered, melynek jelentése: „savanyú bor.”

Már az időszámításunk előtti 3. századból maradtak fenn olyan írásos emlékek, melyekben Theophrasztosz görög filozófus megemlíti az ecet és különböző fémek kölcsönhatásából származó értékes színezőanyagokban rejlő művészi lehetőségeket. Hippokratész légúti bajokra mézzel kevert almaecetet javasolt, a Bibliában pedig arról olvashatunk, hogy az ecetet vízzel keverve frissítő italként fogyasztották.

Az ecet a háztartásban is rendkívül sokoldalúan felhasználható. Kiváló vízkő- és zsíroldó, a szennyeződések és baktériumok 99.9%-át könnyen és kíméletesen eltávolítja, valamint öblítőként is tökéletesen működik. A Tudatos Vásárlók Egyesület 2021 szeptemberében készített felmérése alapján az ecet ugyanolyan jól teljesít fertőtlenítés és tisztítás tekintetében, mint a boltokban forgalmazott takarítószerek, valamint ugyanolyan hatékony a 4 leggyakoribb baktérium és gomba hatástalanításában, mint a durvább vegyi anyagokat tartalmazó és drágább szerek. Felveszi a harcot a penész és a különböző foltok ellen, narancshéjjal, illóolajokkal keverve pedig még a szagát is tompíthatjuk. Mindemellett pedig rendkívül olcsó, így jelentősen kevesebb kiadással és csomagolási hulladékkal számolhatunk, ha a háztartásban lévő megannyi kémiai tisztítószert ecettel helyettesítjük.

A koronavírus-válságot gyakran vonják párhuzamba a klímaváltozással. Nem véletlenül, hiszen ezek mind globális problémák, melyek következményeit együtt viseljük. A pusztító időjárási jelenségek, növekvő vízellátási problémák és élelmezési gondok közepette nem mindig látjuk a fényt az alagút végén. Hogyan nyerhetjük vissza mégis az irányítást és előzhetjük meg, hogy megbénítson minket a klímaszorongás? 

Nemrég olvastam egy 2021-es reprezentatív kutatást, melyben a WWF Magyarország azt vizsgálta, hogy miként befolyásolta a magyarok környezetvédelemhez való viszonyát a COVID-járvány. Az eredményből kiderült, hogy a megkérdezetteknek csupán 4%-a klímaváltozás-tagadó. Ennek ellenére jóval kisebb azoknak az aránya, akik hajlandóak is aktívan tenni környezetük védelme érdekében. Bár a járvány hatására sokan változtattak mindennapi szokásaikon, 52%-uknak továbbra is ugyanolyan maradt a környezetvédelemhez, valamint az élelmiszer-fogyasztáshoz való hozzáállása. 

Mi lehet ennek az oka? A koronavírus-járvány vagy a klímaváltozás olyan tartós válsághelyzetek, melyek sokakban szorongást okozhatnak, hiszen azzal fenyegetnek, hogy megszűnhet egy számunkra fontos életforma vagy körülmény, ami nélkül nem tudjuk elképzelni az életünket. Élhetetlenné válik a Föld, nem lesz elegendő víz és táplálék, kipusztulnak a növények és a stabilnak hitt társadalmi rendszerek is összedőlnek. Ha pedig a mindennek alapot adó világ elveszik, akkor nehéz elképzelni a regenerálódás lehetőségét.

A klímavész által kiváltott szorongásra természetes emberi reakció a tagadás, mikor nem vesszük komolyan a fenyegető jelzéseket, vagy a bénultság, mikor azt várjuk, hogy mások oldják meg helyettünk a helyzetet, hiszen az egyéni cselekedeteink úgysem számítanak. A félelemkeltő, apokaliptikus metanarratívák ezért bénítóan hatnak az egyénre. Amikor olyan óriásrendszerekről beszélünk, mint az egész bolygó ökoszisztémája, a globális kapitalizmus és a Glasgow-ban tárgyaló nagyhatalmak, könnyű elhitetni magunkkal, hogy mi semmit sem tehetünk a változás érdekében. 

Mindig van mozgásterünk

Az a gondolat, hogy mostantól kezdve hozzá kell szoknunk a klímaválság fenyegető jelenlétéhez, egyeseknek pesszimistának tűnhet. Paradox módon azonban éppen ez a felismerés lehet az, ami visszaadja az irányítás egy formáját. Jobban járnánk, ha a horrorisztikus rémképek helyett inkább a mikrocselekvésekre fókuszálnánk, és a mindennapok megszervezésére fordítanánk az energiánkat. Például elkerülnénk az egyszer használatos műanyagok használatát és törekednénk rá, hogy minél kevesebb hulladékot termeljünk. Energiatakarékos LED lámpákra váltanánk, és környezetvédelmi beruházásokkal korszerűsítenénk otthonunkat. Többet fektetnénk a kutatás-fejlesztésbe, hogy új horizontokat nyissunk egy élhetőbb jövő felé. Nagyon úgy tűnik, hogy nem térhet vissza minden a régi kerékvágásba, de talán éppen erre van szüksége a bolygónknak és az összes élőlénynek. 

A fenti véleménycikk a Világgazdaság Páholy rovatában jelent meg 2021. december 15-én.

A Mariana árok bolygónk legnehezebben megközelíthető helye, itt található Föld legmélyebb pontjaként ismert Challenger Deep, ahol az óceán eddig ismert mélysége 11 034 méter és ahol kevesebb ember járt, mint a Holdon. Ennek ellenére még a Mariana árok feltérképezetlen mélységei sem tudták elkerülni a környezetszennyezés és a műanyaghulladék globális problémáját – nejlonzacskót és egyéb mikro műanyagokat találtak az óceán fenekén.

Mekkora a Mariana árok?

A Mariana árok a Csendes-óceánban az Egyesült Államokhoz tartozó Guam-tól mintegy 300, Tokiótól pedig 2400 kilométerre, az azonos nevű Mariana-szigetektől keletre található mélytengeri árok. A 2550 km hosszú, 69 km széles Mariana árok legmélyebb pontja, a Challenger Deep egyes mérések szerint 10 994 méter, más kutatások alapján pedig 11 034 méter mélyre tehető – így, ha a Mount Everest-et beletennénk ebbe a mélytengeri árokba, a csúcsától mérve további 2 kilométert kellene utaznunk, hogy elérjünk a tengerfenékre.

A mélytengeri árkok jelensége azzal magyarázható, hogy a tenger fenekén óriási repedések húzódnak végig, ezek a mélytenger szurdokok a Föld középpontja felé tartanak. Itt található a Föld legnagyobb tektonikus lemeze, amely évente 7 centiméterrel csúszik a vele szomszédos Mariana lemez alá belesüllyedve ezáltal a földköpenybe.

Az eddigi merülések

Először 1875-ben a HMS Challenger legénysége végzett méréseket ezen a területen, szondaköteleket kötve hajójuk oldalára, azonban ez nem bizonyult elégnek – az ekkori számadatok még 8100 méter mélységet tulajdonítottak az ároknak.

Később 1960-ban Jaques Piccard és Don Walsh elsőként tettek expedíciót a Mariana árok legmélyére egy Trieste nevű tengeralattjáró segítségével, elérve a máig fennálló 11 034 méter rekordmélységet.
 Merülésük több mint 5 órát vett igénybe, azonban érkezésük után csupán 20 perc állt rendelkezésükre, hogy kutatásokat végezzenek, mivel az óriási nyomás hatására tengeralattjárójuk ablaka megrepedt. Legnagyobb meglepetésükre pedig a tengerfenék tele volt életre utaló jelekkel – halakkal, apró rákokkal és olyan mikroorganizmusokkal, amelyek évmilliók óta rejtve voltak addig az emberiség szeme elől.

Piccardék után csaknem fél évszad telt el, mire újra ember járt a Mariana árok mélyén, előtte azonban 2009-ben harmadikként a Neurus nevű távirányítású tengeralattjáró érkezett a tengerfenékre, ember nélkül a fedélzetén. Ezt követően legközelebb 2012-ben James Cameron egyszemélyes merülőkabinjával a Deepsea Challengerrel érkezett a mélytengeri árokba, azonban Piccardék rekordját nem sikerült megdöntenie.

Legutóbb pedig a Five Deeps expedíció egyik állomásaként Victor Vescovo látogatott el a mélység legaljára, lélegzetelállító dokumentációi a tudomány segítségével pedig egyre közelebb juttatják az emberiséget ahhoz, hogy megérthessük bolygónk működését, amelynek csaknem 70%-át alkotják tengereink s természetes vizeink, amelyek közel 95%-a napjainkig feltérképeztelen. A 2019 májusában indított tudományos út során azonban Victor és kutatótársai mikro műanyag és további műanyag hulladék jelenlétére lettek figyelmesek – amelyek jelenléte a Hadal – zónában (a természetes vizek azon mélységi foka, amely 6000-11000 méter közé tehető. A görög mitológiából Hádész után kapta a nevét, úgy vélték ilyen mélységben és szélsőséges kondíciók között nem képződhet élet.) komoly környezeti, gazdasági és társadalmi diskurzusok szükségességét sürgeti.

Hogy kerülhet hulladék a Mariana árokba?

A megjelenő műanyag hulladék mellett további mérések arról tanúskodnak, hogy a Mariana árok egyes közegeiben jelenlevő szennyezettség aránya vetekszik Kína legszennyezettebb folyóiéval. A jelenlegi tudományos kutatások álláspontja, hogy a Great Pacific Garbage Patch  a forrása az árok szennyezettségének – ez a Csendes-óceán északi részén elhelyezkedő terület, ahol jelentős mennyiségű tengeri törmelék gyűlt össze a vízfelszínen lebegve.

A tengeri törmeléket elsősorban olyan műanyaghulladékok alkotják, amelyek közvetlen vagy közvetett módon a tengerbe jutottak és idővel felaprózódtak.

A tengeri törmelék azonban a bolygót és az élőlényeket erősen veszélyeztető tengeri hulladéknak csupán 1%-át teszik ki. Folyamatos jelenléte azonban visszafordíthatatlan hatással lehet a környezetre. Például a különböző kozmetikai termékben megjelenő mikro műanyagok a lefolyókon keresztül könnyedén a tengerekben köthetnek ki, az óvatlan és felelőtlen szemétlerakás is hulladékok tonnáját juttathatja a vízbe. Az ezekből kioldódó kemikáliák és egy milliméternél is kisebb törmelékek pedig nagy kockázattal válhatnak a tengeri élőlények táplálkozási láncának részévé. Ezt követően a halászattal pedig előbb utóbb az emberi szervezetre is közvetett hatással lehetnek.

Ennek bizonyítékaként figyelték meg a 7 000-10 500 méter mélyen élő „kétlábú” élőlényeket (amphipods) melyek szervezetében perzisztens szerves szennyezőanyagot (POPs) találtak.

A másik megállapítás alapján a tengeri törmelékek és hulladékok hatással vannak a vízben található oxigén mennyiségére, amely bizonyos tengeri fajok esetében nagymértékű halálozásához vezethet, valamint beleszólhat a fajok szaporodásba, így, ha bizonyos élőlények túl is élik a szennyezettségből fakadó oxigén redukciót, további szaporodásra képtelenné válhatnak, megakadályozva a fajfenntartást. Így könnyen olyan élőlények, organizmusok is eltörlődhetnek a föld színéről, amelyeket alkalmunk sem volt felfedezni, megismerni.

Mount Everest, vagy 11 km?

Az emberi tettek pusztító következményei láthatóan a Föld legszélsőségesebb, legmélyebb pontjaira is beszivárognak – ahol kevesebben fordultak meg, mint a világűrben.

Érdemes – e olyan arányokkal dobálóznunk a Mariana árok viszonylatában, mint a Mount Everest? Ezek a példázatok ugyanis hangzatosak lehetnek elsőre, ugyanakkor elérhetetlen távolságba helyezik a problémát a társadalomtól. Pedig 11 km csupán a fele a Budapest és Szentendre között fekvő távnak, a Balaton hossza pedig ennek a hétszeresét teszi ki.

A valóság az, hogy a mélytenger egyszerűen nem olyan távoli, a nagy mélység és a nyomás pedig csak képzeletbeli védekezés az „itt fent” tett tevékenységeink ellen.

A lényeg az, hogy a mélytenger – a Földbolygó egészének nem elhatárolható része – nem mentes a felette történő események következményei alól.

Erős vállalást tett 2019-ben az Európai Unió, amikor arra vállalkozott, hogy 2050-re teljesen megszüneti a globális felmelegedést okozó gázok kibocsátását, a világon elsőként válva teljesen klímasemlegessé. Ehhez – sok egyéb tényező mellett – az Európai Bizottság 2035-re teljesen kiszorítaná a belsőégésű, valamint a hibrid és dízel meghajtású személygépjárműveket a piacról, átállva az elektromos autók gyártására.

Az elektromos autók előnyeiről egyre többet lehet hallani. Akad is belőlük bőven, de az éremnek két oldala van: a hátrányai sem elhanyagolhatók. Az elektromos autók és a hagyományos belsőégésűek összehasonlításakor több szempontot érdemes szembe állítani. Az egyik oldalon előnyként szerepel a lényegesen kisebb széndioxid kibocsátás, azonban ne feledkezzünk meg arról sem, hogy a modern akkumulátorokhoz szükséges anyagok bányászata messze nem fenntartható, ráadásul nem kevésszer etikátlan.

Emellett pedig az élhetőbb, fenntartható városok jövőképével szemben áll a tény, hogy a közműhálózatok egyelőre túlterhelődnének, ha ugrásszerűen nagyobb tömegek kezdenék elektromosra cserélni az autóikat.

Felépítés

Az elektromos autók prototípusát Jedlik Ányos fejlesztette ki 1825-ben. Valamivel később, 1884-ben jelentek meg az utakon az első hidrogénégésű járművek, azonban a belsőégésű motorok térhódításával mindkét irány háttérbe szorult. Az akkori technológia és az elemek egyszerűen nem tudták felvenni a versenyt a szénhidrogénnel.

Noha elektromos autókból többféle típus létezik, most egyszerűsítsük le a képletet a tisztán akkumulátoros elektromos járműre, azaz BEV-re (Battery Electric Vehicle). Ez a fogalom olyan személyforgalmú járművet takar, amely elektromos meghajtással bír, az ehhez szükséges energiát akkumulátorokban tárolja, ezt egy villanymotor segítségével alakítja át mozgási energiává.

Előnyök

Nem elhanyagolható szempont, hogy az elektromos autók villanymotorja jóval magasabb, 85-90%-os hatásfokon működik, mint a hagyományos belsőégésűeké: utóbbiaknál a jelenleg piacon kapható bajnokok a benzines kategóriában 35-40, a dízelben 40-45% százalékot tudnak.

Az elektromos autók így jóval fürgébbek a benzinnel működő társaiknál, miközben az alacsony fenntartási költségek is a javukra szólnak. Szintén pluszpont a környezetkímélő működés, amelynek egyik eleme, hogy a fékezés során felhasznált energia egy részét visszatáplálják az akkumulátorba. Mindemellett fontos kiemelni, hogy az elektromos autók akkumulátorai nem csak az erre kialakított töltőállomásokon, de otthon is feltölthetők, ez pedig mind anyagilag, mind kényelmi szempontból előnyt jelent a hagyományos járművekkel szemben.

Hátrányok

Noha az elektromos autók közvetlenül nem bocsátanak ki üveghatású gázokat, az akkumulátorok előállítása, valamint az alapanyagokként használt kobalt és lítium bányászata az emberre és a környezetre is erősen veszélyesek, emellett pedig temérdek energiát és vizet igényelnek. Az akkumulátorok gyártásához és töltéséhez szükséges villamosenergiát is túlnyomórészt fosszilis tüzelőanyagból állítják elő.  Minél inkább megújuló erőforrásból származik az energia, annál inkább kisebb annak környezeti hatása, ami jelenleg a legsötétebb felhőként tornyosul az iparág felett. A Journal of Research in Engineering and Technology 2020-as kutatása alapján az optimális megoldás a napelemes töltők használata lehet.

További hátrány, hogy az elektromos autók töltése jóval időigényesebb jelenleg – amíg egy tankolással csupán pár percet időzik az ember, addig egy elektromos töltés akár több órát is igénybe vehet. És itt jön az aduász, a hatótávolság: bár az újabb és újabb típusok hétről-hétre feljebb srófolt értékekkel jönnek ki, ezek még mindig elmaradnak a hagyományos autótól. Így az elektromos meghajtás tökéletesen alkalmas a városi közlekedésre, de nagyobb távolságra nem teljesen kiforrott opció még, különösen akkor, ha egyelőre nem biztosítottak a megfelelő töltőpontok.

Kobalt és lítium

A mobilitást biztosító modern akkumulátorokhoz többnyire lítium és kobalt szükséges. Utóbbiból 20 kg található egyes akkumulátorokban 100 kWh teljesítményenként. Ezek bányászata veszélyes, nem kevésszer etikátlan körülmények között zajló, megterhelő fizikai munka, ahol gyakorta nincsenek biztosítva az alapvető biztonsági feltételek. Kézi eszközökkel, szűk járatokon keresztül dolgoznak az alulfizetett bányászok, akik között nagy számban találhatók gyerekek is.

Mivel a kobaltkitermelés 60-70%-ban Kongóban történik, a kobaltfüggőségből az átmeneti fém kiváltása tűnik a legjobb útnak.

A szakembereket folyamatosan foglalkoztatja a lítium kérdése is. A legnagyobb lítiumkészlet Dél-Amerikában található, a kitermelés rendívül vízigényes módszerrel zajlik. Egy tonna lítium előállításához 1,89 millió liter víz szükséges – egy elektromos autó (EV) akkumulátora átlagosan 8-10 kilogramm lítiumot tartalmaz. A számok ismerete alapján nagyjából 18 ezer liter édesvíz felhasználása szükséges egy elektromos autóhoz.

Mire a lítium szállíthatóvá válik, akár hónapok is eltelhetnek, feldolgozása időigényes. Tegyük hozzá, erősen környezetkárosító hatása is lehet, amennyiben nem megfelelő körülmények között dolgozzák fel.

Lehet-e zöld az autózás?

Egy elektromos jármű közvetetlenül minimális károsanyag kibocsátást produkál, ez tény. A felsorolt szempontok szerint azonban még sok a tennivaló ahhoz, hogy az elektromos autók valóban fenntartható alternatívát jelentsenek hosszútávon bolygónk megóvása érdekében.

Mi magunk azonban személyes döntéseinkkel hozzájárulhatunk ahhoz, hogy mennyi és milyen jármű közlekedjen az utakon.

Ha az adott utazásunk körülményeihez mérten igyekszünk minél tudatosabban választani, felmerülhet a gyaloglás, a kerékpározás vagy a tömegközlekedés is. A városi mobilitás napjainkra egyre több olyan lehetőséget biztosít, amilyen például a megosztott járművek használata: ezekkel is számottevően csökkenthető a járművek száma az utakon, mérséklődik a forgalom, valamint a lég- és zajszennyezés.

Egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy társadalmunk és bolygónk legégetőbb problémáira nem nyújt kielégítő választ a jelenkori kapitalizmusmodell. Miként lehetséges, hogy mégis megoldást találjunk az állandósulni látszó válsághelyzetre, a soha nem szűnő never normal állapotára? A nyugati mainstream világában egyre elterjedtebb a szolidáris gazdaság gyűjtőfogalma, de itthon még viszonylag kevés szó esett róla. 

Egyre többen vannak, akik szerint a változásnak rendszerszintűnek kell lennie, azaz újra kell értelmeznünk a társadalmi és gazdasági modelljeinket. A körforgásos szemlélet, a zero waste törekvések, a természet kizsákmányolásával szembeforduló alapvetés elvezethet minket egy új társadalmi berendezkedéshez. 

Ezeket együttesen szolidáris gazdaságnak nevezzük, és több mozgalmat is ide sorolhatunk. Közös pontjuk, hogy nem rendelik alá a gazdasági folyamatokat a felhalmozás kényszerének, hanem a természeti és emberi erőforrások megőrzését és újratermelését tűzik ki célul. Ebben a gondolkodásban előtérbe kerülnek az olyan, jelenleg kizsákmányolt vagy háttérbe szorított erőforrás-típusok, mint az ökológiai rendszerek vagy az olyan reproduktív feladatok, mint a háztartással vagy gyerekneveléssel, idősgondozással kapcsolatos munkák, a formális béreket kipótló informális tevékenységek. 

Emellett a szolidáris gazdaság a kölcsönös segítségre és a javak megosztására is alapoz. Ennek a szemléletnek az egyik leghíresebb úttörője Elinor Ostrom, aki 2009-ben azért kapott közgazdasági Nobel-díjat, mert bebizonyította, hogy a közösen birtokolt, használt és igazgatott erőforrások ökológiailag és társadalmilag is fenntarthatóbban működnek. 

Az úgynevezett regeneratív kapitalizmus modelljét a Capital Institute tanulmánya mutatja be legszemléletesebben. A szerzője, John Fullerton úgy gondolná újra a társadalmi és gazdasági berendezkedést, hogy abban három fontos szempontot érvényesít: a gazdasági növekedést, a környezeti fenntarthatóságot, és az emberek fizikai-pszichikai jóllétét. 

A regeneratív kapitalizmus egy holisztikus modell, mely a gazdaságra élő, folyamatos körforgásban lévő szervezetként tekint. Fullerton szerint mindenekelőtt szemléletváltásra van szükség, melyben leszámolunk a “ti” és a “mi” közti különbségtétellel. Tanulmánya szerint minőségi emberi kapcsolatokat kell kialakítanunk a társadalomban és a gazdaságban, amelyek versengés helyett az együttműködésen alapulnak.

A szemlélet nem tagadja a nagyvállalatok fontos szerepét a piacgazdaság működtetésében, de inkább a kis- és középvállalkozásokat helyezné előtérbe, melyek értékalapú, közösségi megoldásokat kínálnak és a regionális, lokális gazdaságot erősítik. 

Fuller szerint gondolkodásformálással és hatósági szabályozásokkal vagy támogatási eszközökkel vonzóbbá kell tenni a fenntartható infrastruktúrába való beruházásokat, és ebben a megújuló energiaforrások is fontos szerepet kapnak. Ez ugyanis egy olyan dinamikusan fejlődő terület, amely az eddigi tapasztalatok és jövőbeli kilátások alapján jelentős profittal is kecsegtet.

Akárhogy is viszonyuljunk a klímaváltozás témaköréhez, az kétségtelen, hogy a modern kori kapitalizmus előremutató reformjához figyelembe kell vennünk a természeti erőforrások szűkösségét és a nagymértékű népességnövekedést. Bár a szolidáris gazdaság koncepciója ma még utópisztikusnak hathat, én mégis reménykedem benne, hogy készen állunk változtatni.

A cikk a Világgazdaság Páholy c. rovatában jelent meg 2021. november 10-én. 

Az elmúlt napokban két nagy jelentőségű eseményre is sor került a világ vezetőinek részvételével: Rómában a G20 országok vezetői tanácskoztak, míg Glasgowban az ENSZ tartott közgyűlést. Mindkét esemény központi témája a klímaváltozás megfékezése volt, de vajon mire jutottak a világ vezetői?

Róma: megerősítették a párizsi egyezményt

Megállapodtak a római csúcstalálkozójukon elfogadandó záróközlemény szövegében a G20-csoport vezetői. A 19 vezető gazdaság és az Európai Unió alkotta csoport egyebek mellett abban is egyetértett, hogy az ipari forradalom előttihez képest 1,5 Celsius-fokra korlátozzák az általános felmelegedést.

Az AFP francia hírügynökség szerint a G20-csoport megerősíti a párizsi klímaegyezményben lefektetett célkitűzést, „jóval 2 Celsius-fok alatt tartja az átlaghőmérséklet növekedését, és erőfeszítéseket tesz arra, hogy azt az ipari forradalom előtti szinthez viszonyítva 1,5 Celsius-fokra korlátozza”.

A megállapodás hangneme ugyanakkor szigorúbb, mint a 2015-ben aláírt párizsi klímaegyezményé – közölték a tárgyalásokon részt vevő diplomaták az AFP-vel. A párizsi egyezmény célja az általános felmelegedés szintjének az ipari forradalom előtti szinthez képest jóval 2 Celsius-fok – lehetőség szerint 1,5 Celsius-fok – alatt tartása, azóta utóbbi célkitűzés vált elsődlegessé.

A nem kormányzati szervezetek (NGO-k) szerint a fő tét annak ismerete, milyen konkrét eszközöket vállalnak az egyes országok a célkitűzés betartása érdekében, amiről gyakran nem szívesen nyilatkoznak.

Glasgow: legyen vége az erdőirtásoknak!

Rendhagyó videót tett közzé az ENSZ az Éghajlat-változási Keretegyezményének Glasgow-ban zajló 26. ülése (COP26) előtt: a klímaváltozás veszélyeire felhívó kisfilmben egy velociraptor jelent meg a közgyűlés üléstermében, hogy a jelenlévő delegáltakat figyelmeztesse, muszáj cselekedni a klímaváltozás ellen. A közgyűlésen megjelenő ragadozó azzal kezdi, hogy a bolygó egy klímakatasztrófa felé halad, ennek ellenére minden évben a kormányok több száz milliárdokkal segítik ki a fosszilis ipart. „Képzeljétek el, ha mi költöttünk volna évente több száz milliárdot hatalmas meteorok támogatására” – mondja erről a dinoszaurusz, aki beszél arról is, hogy a járvány okozta gazdasági leállás nagy lehetőséget rejt magában a gazdaságok újraépítésére, és az ő vad ötlete az emberiségnek, hogy ne a kihalást válasszák.

Hogy mennyire hatott a raptor “beszéde” a megjelentekre, az nem derült egyelőre ki, mert a konferencia tizenkét napos, így még ezen írás megjelenésekor is tart. A konferenciát a koronavírus-járvány miatt tavaly novemberről halasztottak az idei évre, csaknem kétszáz ország képviselői vannak vagy lesznek jelen.

Egy eredményt azonban már most is elkönyvelhetünk: száznál több ország részvételével megállapodás született a világ erdőségeinek megóvásáról és a felelős termőföldhasználat előmozdításáról.

A megállapodás célként tűzi ki, hogy 2030-ig meg kell állítani, sőt vissza kell fordítani a nagyipari méretű erdőirtást és a vele járó talajerózió folyamatát.  A megállapodás azért is fontos mérföldkő, mert az aláíró országokban van a világ egybefüggő természetes erdőterületeinek 85 százaléka. Az egyezményhez csatlakozó országok listáján szerepel mások mellett Brazília, Oroszország, az Egyesült Államok, Kanada és Kína, az Európai Unió nevében az Európai Bizottság is aláírta az egyezményt.

A megállapodáshoz kapcsolódva többtucatnyi globális nagyvállalat kötelezettséget vállalt arra, hogy a jövőben nem finanszíroz olyan beruházásokat és ipari tevékenységeket, amelyek közvetlenül kötődnek az erdőségek kiirtásához.

Boris Johnson brit miniszterelnök a megállapodást hivatalosan bejelentő felszólalásában úgy fogalmazott: véget kell vetni annak a felfogásnak, amely szerint "az emberiség feladata a természet leigázása".

Levelet kaptunk! Egy korábbi blogposztunkra reagálva hívta fel a figyelmünket az egyik olvasónk egy érdekes és izgalmas tanulmányra, amelyet örömmel foglalok össze, mert a téma nagyon fontos, mégis viszonylag ritkán szembesülünk a számokkal.

A tanulmány arra hívja fel a figyelmet nagyon alapos dokumentációval, hogy milyen mértékű napjainkban az erdőirtás, mindez hogyan hat a bolygóra, és hogyan hathat a saját környezetünkre. A helyzet ugyan nem rózsás, de szerencsére van lehetőségünk a változtatásra.

Márpedig a cselekvésre ezen a területen is szükség van, ugyanis ha folytatjuk az erdők pusztítását, a Föld esőerdei a következő 100 évben eltűnnek.  Míg 1990-ben az erdők a Föld szárazföldi területének 31,6%-át foglalták el, 2016-ra ez az arány mintegy 1%-kal alacsonyabb, 30,7% volt.

A helyzet a trópusokon sem javul, 2019-ben hat másodpercenként egy futballpálya nagyságú erdőterületet pusztítottak itt el, a 2020-as erdőírtás pedig még rosszabb volt.

Mi is pontosan az erdőirtás?

Az ENSZ Élelmezési és Mezőgazdasági Szervezete (FAO) szerint "az erdőirtás az erdőtakaró hosszú távú vagy tartós elvesztését jelenti, és más földhasználattá való átalakulását jelenti",

azonban nem foglalja magában azokat a helyzeteket, amikor a fákat fenntartható fakitermelés miatt távolítják el, vagy amikor az elpusztult erdők várhatóan természetes módon regenerálódnak.

Milyen negatív hatásai vannak az erdőirtásnak?

GLOBÁLIS KLÍMAVÁLTOZÁS

A fotoszintézis során a fák szén-dioxidot vesznek fel a légkörből, és oxigént bocsátanak ki a légkörbe. A fák azonban csak akkor képesek CO2-t felvenni a légkörből, ha élnek. Amint kivágják, hagyják elrohadni vagy elégetik őket, a fákban tárolt szén-dioxid a légkörbe kerül, fokozva ezzel a globális felmelegedést.

A BIOLÓGIAI SOKFÉLESÉG CSÖKKENTÉSE

Az erdők adnak otthont a világ dokumentált szárazföldi fajai 80%-ának. A WWF megjegyzi, hogy amikor az erdők elpusztulnak, és ezek a fajok elveszítik otthonukat, "gyakran képtelenek megélni a hátrahagyott kis erdős területrészeken". A vadászok és orvvadászok számára hozzáférhetőbbé válnak, számuk csökkenni kezd, és egyesek végül kihalnak. A következő 25 évben a becslések szerint 28 000 faj fog kihalni az erdőirtás miatt.

MUNKAHELYEK ÉS MEGÉLHETÉS ELVESZTÉSE

Sok ember megélhetése függ az erdőtől. Ezt a Nemzetközi Természetvédelmi Unió (IUCN) is elismeri, amely szerint "az erdőirtás és az erdőpusztulás 1,6 milliárd ember életére van hatással, akiknek a megélhetése az erdőkön múlik".

Az ENSZ szerint azokon a területeken, ahol az erdőket fenntartható módon kezelik és hasznosítják, ez a hasznosítás segíthet a szegénység csökkentésében, valamint elősegíthetik az erdőalapú szolgáltatásokat és vállalkozásokat. Az ENSZ jelentése szerint világszerte több mint 60 millió embert foglalkoztatnak az erdőalapú iparágak.

Mit tehetünk?

Az nem kérdés, hogy az erdőirtás komoly kihívás elé állítja a világot. A jó hír azonban az, hogy az embereknek még mindig van esélyük rá, hogy visszafordítsák az erdőirtás negatív hatásait.

Az erdők megőrzésének egyik módja a védett területek létrehozása. A FAO jelentése szerint "globálisan a világ erdőterületének 18 százaléka, azaz több mint 700 millió hektár a jogilag létrehozott védett területeken, például nemzeti parkokban, természetvédelmi területeken és vadrezervátumokban található".

Bár a természetes rezervátumok részmegoldást jelentenek, a FAO megjegyzi, hogy ezek a rezervátumok nem elegendőek a sokféleség helyreállításához. Ennek oka, hogy gyakran kicsik, és korlátozzák a fajok természetes vándorlását.

Bizonyos területeken az emberek összefognak, hogy megvédjék erdős területeiket. Tanzániában például Kokota szigetének közösségei részt vesznek a szigetükön az erdőirtás által okozott károk helyreállításában. A NationalGeographic.com szerint ezek a lakosok több mint 2 millió fát ültettek egy évtized alatt.

A tanulmány szerzői összeszedtek néhány további példát, amit mi magunk is, akár már ma megtehetünk:

Ültessünk fát! Ha a Földön minden ember évente egy fát ültetne, akkor évente 7,5 milliárddal több fánk lenne. Magyarországon is működnek olyan közösségek, szervezetek, akiken keresztül hozzájárulhatunk a faültetéshez.

Használjunk kevesebb papírt, mert a fa több mint 40%-át a papír különböző formáinak előállítására használják fel.

Gyűjtsük szelektíven a papírt, hogy újrahasznosítható legyen!

Fogyasszunk kevesebb húst! Az Amazonas vidékén kiirtott erdők mintegy 80%-át a szarvasmarha-tenyésztés miatt irtják ki. Már heti egy-két húsmentes nap is számít.

Támogassuk azokat a vállalatokat, amelyek bizonyítani tudják, hogy fából készült termékeiket fenntartható módon szerzik be!

A szerzők megjegyzik, ha mindannyian csak kis mértékben is hozzájárulunk az erdők megóvásához, a különbség, amit együtt elérhetünk, óriási lesz.

Rendkívül érdekes és inspiráló beszélgetésnek voltam a részese a minap egy fenntarthatósági konferencia energetikai panelbeszélgetésén. Bár nem mindenben értettünk egyet az asztal köré gyűltekkel, abban közös nevezőre jutottunk, hogy az energiatároló technológiák hasonló karriert futhatnak be, mint a napelemek. Előbb a népszerűségük ugrik az egekbe, ezt követően pedig a hozzáférhetőségük lesz egyre jobb. Ahogy a beszerzési költségek csökkennek, lassan hétköznapi megoldássá válnak ezek a speciális eszközök, miközben felhasználhatóságuk köre radikálisan kitágul.

Emlékszünk még arra, amikor nem is olyan sok évvel ezelőtt megjelent az első okostelefon? Tisztában vagyok vele, hogy korábban is voltak egészen ígéretes próbálkozások, de az első, laikusoknak szóló, kezelhető és letisztult eszközzel az Apple rukkolt elő 2007-ben. És most, tizennégy évvel később már a tévénk, a hűtőnk és a fűtésünk is okos. Ehhez hasonló, turbófokozatú fejlődés várható az energiatárolásban. Most még „csak” olyan berendezések telepítésén fáradozunk, amelyek egységnyi idő alatt több áram felvételére adnak lehetőséget, mint a hagyományosok. Ez sem lebecsülendő eredmény, hiszen a fenntarthatóság szempontjából is jó hír, hogy nagyobb távolságokat tudunk bejárni az elektromos autókkal. Ahogyan az is kedvező fejlemény, hogy javul az ellátásbiztonság.

A fejlesztések másik formája az akkumulátoros energiatárolók létesítése, amelyben szintén jó irány eltérni a jelenleg működő sztenderd piaci megoldásoktól. Kazincbarcikán például egy olyan 5 MW-os rendszert hozunk létre, amelybe nagyteljesítményű, energiatárolóra optimalizált akkumulátorok mellett elektromos autókhoz gyártottakat is beépítünk. Ezzel azt tudjuk modellezni, hogyan lehet hatékonyan és egybefüggően menedzselni az eltérő paraméterű akkumulátorokat. Elsőre futurisztikusnak tűnhet, de bízunk abban, hogy ez a kísérlet megnyithatja az utat az előtt, hogy az elektromos autók elhasznált akkumulátorai villamosenergiatárolókban szülessenek újjá. Még nagyobb lenne a kísérlet impaktja, ha ez kimunkáltan, rendszerszintű folyamattá kiterjesztve lehetne megvalósítani.

Megkockáztatom – bár ezzel nem vállalok óriási rizikót –, hogy belátható időn belül eljutunk az olyan eszközökhöz, amelyek már nem csupán fogyasztóként, hanem energiatermelőként és/vagy -tálrolóként is bekapcsolódnak az energiakörforgásba. Ez talán futurisztikusan hangzik, pedig valójában egy teljesen organikus fejlődési folyamat egyenes következménye.

A kiindulási pontot a megújuló energiaforrások jelentik: mivel ezek időjárásfüggők, kiszámíthatatlan, mikor lehet őket betáplálni a nagy villamosenergiarendszerbe. Magyarország rendkívül nagy potenciállal rendelkezik akár szél-, akár víz-, akár geotermikus energiáról van szó. Tegyük félre egy pillanatra, hogy minek kell történnie ahhoz, hogy kihasználhassuk elmaradt lehetőségeinket ezeken a területeken. Tételezzük fel inkább, hogy ezeken is komoly mozgósításra lesz szükség ahhoz, hogy teljesíteni tudjuk a megújulókra tett vállalásainkat. Márpedig, ha elindul valami, az még gyorsabb ütemet diktál a megújulóknak. Ehhez a jelenlegi infrastruktúra messze nem elég: ahogy gyorsuló ütemben emelkedik a megújulókra alapozott energiatermelő egységek részaránya a teljes villamosenergiarendszerben, egyre nagyobb és folyamatosan nő az igény a szabályozásra és a kiegyenlítésre. Ez pedig korábban nem látott lendületet adhat az energiatárolók minden, üzletileg értelmezhető változatának.

Pár éve még különös hóbortnak vagy a környezettudatosság artikulációjának számított, ha valaki napelemeket telepített a házára. Még néhány esztendő, és már nem csupán az lesz természetes, hogy napelemes cserepek borítják a tetőket, hanem az is, hogy a garázs kötelező tartozéka az elektromos töltő és a házi energiatároló.

ifj. Chikán Attila véleménycikke a https://www.vg.hu/ VG-PÁHOLY rovatában jelent meg 2021.10.14-én.

A legmagasabb pontja 24 méter ugyan, de 1,5 méteres átlagos tengerszint feletti magasságával a Maldív-szigetek a legalacsonyabb szigetcsoport. Ez a klímaváltozás hatásainak leginkább kitett állam a Indiai-óceáni atollokra épülő szigetekből vagy szigetcsoportokból álló térségben.

A tengerszint fokozatos emelkedése végleges elmerüléssel fenyegeti ezeket az aprócska államokat – még ebben az évszázadban. Ezért politikai vezetőik már arról folytatnak tárgyalásokat, hova lehetne majd áttelepíteni a szigetek lakosságát. A helyzet azonban ennél sokkal bonyolultabb: felmerül a kérdés, hogy mitől állam az állam és mikor szűnhet meg jogilag amiatt, mert a klímája alkalmatlan az emberi életre.

Kiribati kormánya 2014-ben vásárolt meg egy 20 négyzetkilométernyi területet a Fidzsi-szigetekhez tartozó Vanua Levun, majd egy évvel később deklarálta alapvető veszélyeztetettségét a klímaváltozás miatt. Ha viszont a lakosság nagy része elköltözik, megszűnik az államiság ismérveit a nemzetközi szokásjog alapján rögzítő, 1933-as montevideói egyezményben rögzített kötelező tartozékok egyike, az állandó népesség. Ha mégis lesz, aki a maradást választja az önkéntes száműzetéssel szemben, úgy az óceán vízszintjének folyamatos emelkedése miatt elárasztott lakóterületek révén az államiság egy másik feltétele sérül: a meghatározott terület követelménye.

Arra a felvetésre, hogy ezek inkább filozófiai kérdések, szeretnék egy további problémát is megosztani: a mezőgazdasági művelésre alkalmas földterület korlátozott rendelkezésre állása és a talaj kedveztőlen minősége csak minimális állattenyésztésre és néhány trópusi gyümölcs termesztésére alkalmas. Ezért a szigetek már jelenleg is erősen függenek a termékimporttól. A kis terület a hulladékok elhelyezését és feldolgozását is megnehezíti, miközben az intenzív turizmus következében meglehetősen sok képződik. A földrajzi adottságok miatt a lerakóhelyek nem megfelelő kialakításúak, aminek komoly egészségügyi kockázatai is vannak.

Ráadásul a talajvíz nem csupán erre érzékeny, hanem a tengerszint emelkedésére is: a beszivárgó tengervíz miatt egyre sósabbá válik. Következményként a mezőgazdasági termeléshez szükséges öntözés és itatás helyett az eleve korlátozottan rendelkezésre álló ivóvízkészletet az emberi igények kielégítésére használják fel.

Ördögi kör ez ebben a földi paradicsomban, így nem is meglepő, hogy Kiribati napjainkban az egyik legaktívabb szószólója a globális széndioxid kibocsátás elleni küzdelemnek. Részt vesz az ENSZ éghajlat-változási keretegyezményének (UNFCCC) munkálataiban, az egyik alapítója volt az Sebezhető Éghajlat Fórumnak (CVF). Biztos vagyok benne, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki drukkol ennek az aprócska országnak, hogy legyen foganatja a rengeteg erőfeszítésnek. Ugyanakkor ki ne emlékezne az örökzöld memoriterre az iskolából: Azért a víz az úr!

Több hónapon át tartottak a New Yorkban és online fórumokon zajló Food System Summit előkészületei, ami alatt mintegy 100 ezer embert – kormányzati és ENSZ-tisztviselőket, mezőgazdasági termelőket, fiatalokat és üzletembereket – vontak be a munkába. Az alaposság érthető: a seregszemle nem kisebb célt tűzött ki maga elé, mint úgy kezelni a COVID-19 miatt még súlyosabbá váló globális éhezést, hogy közben a mezőgazdaság és az élelmiszerhulladék környezetkárosító hatásait is sikerüljön megfékezni.

Agnes Kalibata, a csúcstalálkozóval megbízott ENSZ különmegbízott úgy értékelt, hogy a csúcstalálkozó fordulópontot hozott a globális élelmezési rendszerben. Most az jelenti a kihívást, hogy a gyakorlatban is működőképessé tegyék az ott elfogadott elveket: az éhezés megszüntetését, a jobb munkahelyek biztosítását, az egészségesebb élelmiszerek előállítását és a bolygó védelmét.

Szükség lenne egy párizsi egyezményre?

A szervezők elképzelései között nem szerepelt egy olyan megállapodás formalizálása az élelmezési rendszerekkel világszinten első alkalommal foglalkozó eseményen, amely jogi kényszerítő erővel bírna. Az igazi eredmény az volt, hogy a kérdést végre határozottan a globális politika napirendjére tűzték. Az egyeztetéseken megvitatták, hogyan lehet zöldebb, egészségesebb és igazságosabb élelmezési rendszerek felé elmozdulni. Azt is feltérképezték, hogy miként lehetne finanszírozni és végrehajtani az ehhez szükséges szakpolitikát és intézkedéseket nemzeti és helyi szinten. Ed Davey, az Élelmiszer- és Földhasználati Koalíció képviselője szerint a csúcstalálkozó új nemzetközi szövetségeket indíthat el olyan témákban, mint az élelmiszertermelésből származó kibocsátások nullára csökkentése, valamint az élelmiszerveszteség és -pazarlás csökkentése, mindezek pedig új finanszírozási rendszerek létrehozásában is segíthetnek.

A felvetett problémák

Az ENSZ szerint 2020-ban drámai mértékben vált még kritikusabbá az éhezés helyzete a bolygón, ami nagyrészt a világjárvány következményeivel függ össze. A világszervezet júliusi jelentésében úgy becsülte, hogy a bolygó lakosságának több mint a tizede volt alultáplált tavaly, mintegy 811 millió ember. Ez alapján emberfeletti erőfeszítésekre lenne szükség ahhoz, hogy teljesüljön az éhezés 2030-ig történő megszüntetésére vonatkozó globális célkitűzés.

Közben a világszerte megtermelt élelmiszerek mintegy harmada elvész vagy pazarlás áldozata lesz, ami évente közel 1000 milliárd dollárjába kerül a világgazdaságnak. Ez önmagában is fájó, annak fényében pedig különösen az, hogy az élelmiszertermelés felel a Föld éghajlatát felmelegítő üvegházhatású gázok emissziójának egyharmadáért. Ebbe ugyanúgy beletartozik az, hogy kivágjuk az erdőket az újonnan létesítendő gazdaságoknak, vagy az, hogy fosszilis üzemanyagot fogyasztó hajókkal, repülőgépekkel és teherautókkal szállítjuk az árukat, de ide sorolódik a szarvasmarhák és más állatok által a levegőbe juttatott metán is.

Hogyan és mit kell másképp tennünk?

A csúcstalálkozó legígéretesebb kezdeményezéseit öt cselekvési irány alá tagozták be:

·       mindenki számára hozzáférést biztosítani a tápláló élelmiszerekhez;

·       elősegíteni a természet és a biológiai sokféleség javát szolgáló megközelítések megvalósulását;

·       támogatni a kistermelők tisztességes megélhetését;

·       felkészíteni az élelmiszerrendszereket a váratlan kihívásokra és nehézségekre;

·       finanszírozást és technológiát biztosítani a változás előmozdításához.

Gilbert Houngbo, a Nemzetközi Mezőgazdasági Fejlesztési Alap elnöke szerint az egyik legfontosabb elképzelés az iskolai étkeztetési programok kiterjesztése, hogy minden gyermek legalább napi egy megfelelő tápértékű étkezéshez jusson. Szintén a kezdeményezések közé tartozik az erdőirtásmentes ellátási láncok kialakítása, a környezetkárosító támogatások átirányítása a környezetbarátabb élelmiszertermelés ösztönzésére, az élelmiszerpazarlás csökkentése, az élelmiszerelőállítási rendszerek valós költségeinek elszámolása.

A kiválasztott megoldásokat nemzetközi koalíciók fogják továbbvinni: kormányok, vállalkozások, gazdálkodók, fiatalok és más csoportok összefogásával. A seregszemlén résztvevők közül mintegy száz ország a saját igényeihez igazított nemzeti útvonalakat is összeállított és benyújtott, amelyeket a következő évtizedben fognak bevezetni a lokális kezdeményezések támogatásához.

Kritikus felhangok

A csúcstalálkozót több mint háromszáz alulról szerveződő, kistermelőket, kutatókat és őslakosokat képviselő szervezet bojkottálta, amelyek szerint az eseményt aránytalanul nagy mértékben befolyásolták a vállalatok, és hiányzott az átláthatóság és az elszámoltathatóság. Szerintük a csúcstalálkozó olyan hamis megoldásokat támogatott, mint az önkéntes vállalati fenntarthatósági rendszerek és a kockázatos technológiák, köztük a génmódosítás.

A csoportok kötelező érvényű szabályokat javasolnak az emberi és földhasználati jogokkal való vállalati visszaélések megállítására, a növényvédőszerek használatának megszüntetésére és a természetes gazdálkodási módszerekben gyökerező agrárökológia előtérbe helyezésére.

Az ENSZ ugyanakkor nagy reményeket fűz a találkozón megfogalmazott célokhoz: az, hogy a rendezvényen a biogazdálkodóktól kezdve az őslakosokon át a fiatalokig és a kisvállalkozásokig számos csoport vett részt, nagyban megalapozhatja azt, hogy megtörténik az elmozdulás a szavaktól a valódi cselekvés felé.

Forrás

Az Aral-tó kiszáradása a 21. század eddigi legnagyobb ökológiai katasztrófájaként tartható számon, amely visszafordíthatatlanságával emlékeztet és figyelmeztet: az emberi tevékenységek féktelenségét és a Föld javainak mohó tékozlását bolygónk nem hagyja válasz nélkül. 

Oázis a sivatag közepén

Az elmúlt években hatalmas küzdelem folyt az Aral-tó kiszáradása ellen, mely részben ugyan sikeresnek tűnhet a kármentéssel kapcsolatban tett erőfeszítések szempontjából, de az eredeti állapot helyreállítására nem lesz elég. A tó jelenlegi, válságos állapotához vezető út, hosszú történelemmel rendelkezik.

A Kazahsztán és Üzbegisztán határvidékén fekvő Aral-tavat 1960-ban még a Föld negyedik legnagyobbjaként tartották számon, napjainkra azonban alig maradt belőle valami. A tavat már a 10-12. században is számon tartották az arab geográfusok, és számos birodalom kezében volt egymás után, mígnem 1870-ben orosz fennhatóság alá került. 

A tó környékén élő civilizáció a halászat és a halfeldolgozás köré épült, 
az 50-es évek elején az éves haltermelés megközelítőleg 200 000 tonna körül mozgott. A halban gazdag tó azonban nem csak gazdasági szerepet játszott – a Szovjetunió halkitermelésének 1/6-ot részét képezve – de turisztikai és ökológiai jelentőséggel is bírt. A 400 km hosszú, 300 km széles lefolyás nélküli sóstó egykori területe kitette a 68 900 km²-t, amelyet széles körben használtak hajózásra, kikötői infrastruktúrája folyamatos fejlesztés alatt állt. A vízpartok menti nádas szépsége és diverz élővilága széles körben vonzotta a látogatókat a Szovjetunió minden tájáról.

Sivatagból gyapotnagyhatalom

A szovjethatalom tervei között régóta szerepelt az Aral-tavat keretező sivatagos sztyeppék hatalmas területeinek megművelése a tó vizének segítségével, noha az ehhez szükséges terveket ökológiailag már akkoriban is sokan támadták.Már az 1870-es évektől kezdve használták a tó vizét kisebb elvezető gátak segítségével a környék öntözésére, a visszafordíthatatlan károkat, azonban az 50-es években a szovjetek által kiépített gátrendszer okozta – a tavat tápláló folyók, az Amu-darja és a Szir-darja vizét elvezetve a sivatagos területeket rizs- és gyapottermőfölddé alakították, melyek rendkívül magas vízigénnyel rendelkeznek.

A terméketlen sztyeppék helyén hamarosan létrehozták a világ 3. legnagyobb gyapotültetvényét, nem számolva következményekkel. 1961 körül mutatkoztak meg a vízszint csökkenésének első szemmel látható jelei, ennek ellenére további csatornák kerültek kiépítésre elkerülhetetlenné téve a visszafordíthatatlan természeti tragédiát. 

Felbomló egyensúly 

A tó rohamos kiszáradásában az emberi erők mellett olyan tényezők is lényeges szerepet játszottak, mint a kiépített gátak rossz minőségéből fakadó nagymértékű vízszivárgás, amely sok esetben 30-75% - os is lehetett. A vízszint csökkenésével a tó sókoncentrátuma megnőtt, amely a halpopuláció drasztikus pusztulását idézte elő. 
Az ökoszisztéma egyensúlyának felbomlásával nagymértékű kivándorlás vette kezdetét a területről – a 80-as évek közepére a vízszint csaknem 14 méterrel csökkent és a tó közepének kiszáradásával az északi és déli részre szakadt, ezek mérete együttesen csupán 17 160 km². A hajózás ellehetetlenedése a halászok sorsát is megnehezítette, a nagyobb uszályok képtelenek voltak a további közlekedésre, az ipari halfeldolgozás teljesen leállt. A tó körül élő lakosok legnagyobb hányada elhagyni kényszerült otthonát – egyrészt a megélhetés hiányában, másrészt az éghajlat változása végett. A kiszáradt talaj sós porát egyre gyakrabban feltámadó szélviharok fújták a közeli városokba. A légúti megbetegedések mértéke egyre csak nőtt, ez szoros összefüggésben állt a légszennyezettséggel is – a gyapotkezelésére alkalmazott vegyszerek belekerültek a levegőbe. Az Aral-tó pora a koronavírus első hullámával egyidőben végig söpört Európán, azonban ennek kockázatai és következményei reflexió nélkül maradtak.

A légúti betegségek, a kezeletlen ivóvíz, nyomor és csecsemő haladóság ellenére élnek a tó körül emberek, noha a lakosság a néhai létszám kevesebb mint felére csökkent.

Mik a kilátások?

A katasztrófára felismerése után komoly tervek születtek az Aral-tó és környékének megmentése érdekében. Először olyan nagyszabású tervvel hozakodtak elő, amellyel a szibériai folyókat irányították volna át a kazah sztyeppékre – ez a terv végül nem került kivitelezésre. A jelenlegi erőfeszítések mentén, az északi résznek van esélye az esetleges feltámadásra, egy 2005-ös gátszabályozás segítségével, viszont a déli részen továbbra sem tapasztalható javulás. Üzbegisztán kormánya nagyszabású fatelepitésbe kezdett, hogy csökkentse az elsivatagodás mértékét. 

Számos negatívuma mellett a pandémia többek között azzal a hozadékkal járt, hogy sokunkat ösztönzött tartósabb, értékállóbb, fenntarthatóbb szokások kialakítására. Elkezdődött az iskola, a nyaralásnak tehát vége – az utazásnak azonban nem, úgyhogy nézzük is meg, hogyan lehetünk tudatosabb turisták!

Repülő helyett vonat

Bár a légiipar sok pozitív változáson ment át az utóbbi években, a gépek jelentős mennyiségű széndioxidot bocsátanak ki. Ezért, ha lehet, válasszunk inkább vonatot az úti cél eléréséhez: ez sokkal fenntarthatóbb közlekedési mód. Ha mégis repülővel utazunk, válasszunk közvetlen járatot, illetve vásároljunk olyan helyen jegyet, ahol feltüntetik az adott út emissziós értékeit.

Zöld szokásokat a bőröndbe!

Az már talán alap, hogy nem kérünk naponta tiszta törülközőt és ágyneműt a hotelszobában. Minimalizáljuk a légkondicionáló és az elektromos eszközök használatát, kapcsoljuk ki őket, amikor elhagyjuk a szobát. Válasszunk olyan szállásadót, ahol van lehetőség szelektív hulladékgyűjtésre. Városnézés közben vigyünk magunkkal újratölthető palackokat, és ne műanyag vizesflakonokat vásároljunk. A shoppingoláshoz ugyanúgy használhatunk vászonzsákot, mint otthon – csak ne felejtsük el bedobni a bőröndbe, mielőtt útnak indulunk!

Helyben vagyunk

Akár új desztinációt látogatunk meg, akár visszamegyünk egy már kipróbált helyre, tegyük a kíváncsiságunk részévé a helyiek által működtetett, lokális vendéglátóegységeket vagy élelmiszerboltokat, piacokat. Noha az egyenkénti hozzájárulás elhanyagolhatónak tűnik, milliós és milliárdos nagyságrendű turistaszámnál ennek már önmagában komoly fenntarthatósági hatása van.

Ha szuvenír, akkor lokális!

Olyan boltokban vegyünk ajándékot, ahol autentikus, helyi művészek vagy kézművesek készítik a termékeket. Ezzel támogathatjuk a munkásságukat és segíthetjük a megélhetésüket, ezeken kívül azonban a távolról importált bóvli káros környezeti hatásait is csökkenthetjük: tudatosan kerüljük el az olcsó, eldobható, rossz minőségű dolgokat, amelynek előállítása és szállítása egyaránt magas széndioxid kibocsátással jár.

Kocsi helyett séta

A séta a legegyszerűbb és leghatékonyabb módja annak, hogy felfedezzük egy város szépségeit, és útközben új látványosságokra bukkanjunk. Ráadásul ezzel nemcsak pénzt spórolhatunk meg, hanem a karbon-lábnyomunkat is csökkenthetjük. Taxizás, autózás helyett válasszuk a tömegközlekedést, vagy járjuk be a környéket biciklivel! Ma már a gyerek- vagy kutyaszállítás sem lehet kifogás: remek kiegészítők léteznek ahhoz, hogy ne autóval hódítsuk meg a természetet.

Óvjuk a kulturális örökséget!

A világ leghíresebb nevezetességeit évente többmillió ember látogatja meg, ezért fokozottan ki vannak téve a rongálásoknak. Ügyeljünk rá, hogy ne okozzunk bennük sérüléseket, ne firkáljuk, véssük rá a nevünket semmire, és ne szemeteljünk az adott területen – így hozzájárulhatunk a világ kulturális kincseinek megőrzéséhez.

Irány: haza!

A koronavírus-járvány az elmúlt időszakban megnehezítette a külföldi utazást, cserébe sokaknak ráirányította a figyelmét Magyarország szépségeire. Fedezzük fel a vidéki nevezetességeket, látogassunk meg kevésbé ismert, új helyeket, fogyasszunk az ottani éttermekben és vásároljunk a helyiektől. Ennek rengeteg előnye van a fenntarthatóság szempontjából: megspóroljuk a távolsági utazással járó karbonkibocsátást, támogatjuk a lokális ipart, az ottani beruházásokat, segítjük a helyiek megélhetését, ami összességében fejleszti a nemzetgazdaságot.

Legyen a fenntartható turizmus az új norma!

Ha minél többen következetesen olyan utazási szokásokat alakítunk ki, melyekkel tiszteletben tartjuk a környezeti értékeket és a helyi közösségeket, akkor előbb-utóbb a szolgáltatók is igazodni fognak az igényeinkhez. Válasszunk olyan utazási szervezeteket, amelyek az ökoturizmus elvei szerint működnek – ilyenekből már Itthon is egyre több működik.

Ha Önöknek is van még javaslatuk, ne tartsák magukban, osszák meg velem és a többi olvasóval itt, a kommentszekcióban! Kíváncsian várom a tapasztalataikat, illetve a tippeket olyan csapatokra például, amelyek a fenntarthatóság jegyében szerveznek vidéki turisztikai programokat.

A tavalyi visszaesés után az idén ismét nő az igény a földgáz és az áram iránt. A megugró kereslet akkora áremelkedéshez vezetett, amelynek mértéke még a szakértőket is meglepte. A Magyar Energetikai és Közmű-szabályozási Hivatal (MEKH) átfogó, a hazai energiapiacot termelési és fogyasztási oldalról egyaránt megvizsgáló elemzéséből kiderül, hogy a földgáz világpiaci ára három hónap alatt 80, fél év alatt 151 százalékkal emelkedett a 2021. augusztus 6-i adatok alapján. Júniusban hazánkban egyetlen hónap alatt több mint 8 euróval emelkedett a földgáz MWh-nkénti ára, tavaly júniushoz viszonyítva pedig egyenesen a négyszeresére nőtt.

Nem túl biztató az sem, hogy a MEKH előrejelzése szerint a piaci szűkösség velünk marad: a kereslet és kínálat egyensúlyba kerülését és az árak mérséklődését csak 2023-tól várják a kereskedők.

A MEKH adatai alapján az árampiacon is komoly ármozgások zajlottak. A másnapi zsinórár olykor már meghaladta a 100 eurót is MWh-nként, az előrejelzés szerint pedig a jövő évi zsinórárak is 74 euró/MW-ra emelkedtek. Ez 50 százalékkal magasabb, mint a tavaly júniusban mért érték.

A magas áramkeresletre egyértelműen a gazdasági fellendülés és a kedvező növekedési kilátások adnak magyarázatot. Emellett a klímaváltozásnak is óhatatlan szerepe van benne: a forró nyár, a hőhullámok miatt is emelkedik a fogyasztás. Az pedig szintén befolyásolja az árakat, hogy miből is állítjuk elő az áramot.

Az éghajlati és fenntarthatósági szempontok miatt sem mellékes körülmény, milyen forrásokból elégítjük ki a fokozódó keresletet. Hazai energiatermelésünk 48 százaléka nukleáris, 22 százaléka földgáz eredetű, a megújulók aránya pedig 21 százalék. Noha utóbbiak részaránya folyamatosan emelkedik, aligha tagadható, hogy van még hova fejlődnünk ezen a téren.

A hazai adottságok alapján teljesen világosan látszik, hogy a földgáz az a sajnálatosan szükséges rossz, tehát fosszilis energiaforrás, amely még jó ideig energiagazdálkodásunk része lesz. Ahhoz ugyanis, hogy a fogyasztók igényeit ki tudjuk elégíteni, hogy állandó energiamennyiséget tudjunk biztosítani számukra, jó ideig még szükség lesz egy jól tárolható, könnyen felhasználható energiaforrásra, ami kiegyenlíti a fogyasztást és a termelést. Az időjárásfüggő megújulók relatíve rosszul szabályozhatók, a tárolásuk is komoly kihívásokat okoz, ezért a földgáz még hosszú évtizedekig velünk marad.

Sőt, abból a szempontból kimondottan kulcsszerepet tölt be jó ideig azáltal, hogy a szaporodó megújuló energetikai fejlesztésekkel egyre nagyobb az igény a kiegyenlítő energetikai szolgáltatásokra. Ennek ugyanis a magyar viszonyok között a rugalmas és magas hatékonyságú gázmotoros kapacitások az ideális eszközei, természetesen a fenntarthatóság szigorodó keretrendszerének maradéktalanul megfelelve.

A MEKH elemzéséből remekül körvonalazódik, hogyan csökkent jelentősen az energiafogyasztás a világjárvány hatására, majd hogyan fordult át a trend a lezárások feloldása után gazdasági fellendüléssel párhuzamosan. Ez ugyan egyszeri jelenség volt, a klímaváltozás okozta szélsőséges időjárási körülmények azonban visszatérően okoznak majd jókora kilengéseket az energiapiacon: az extrém forróság ugyanúgy, mint a kemény mínuszok. Ezek megfelelő kezeléséhez pedig jó darabig még a földgáz lesz az optimális megoldás.

ifj. Chikán Attila véleménycikke a https://www.vg.hu/ VG-PÁHOLY rovatában jelent meg 2021.09.02-án.

Szinte naponta jelennek meg újabb és újabb tudományos jelentések, kutatások vagy épp felhívások, amelyek a globális klímaváltozásra hívják fel a figyelmet. A tudósok szerint az utolsó előtti pillanatban vagyunk, hogy még tehessünk valamit azért, hogy klímánk ne váljon a bolygó nagy részén elviselhetetlenné.  A helyzet tehát nem reménytelen, de radikális változásokra van szükség, hogy ne legyen ennél rosszabb.

Vörös jelzés az ENSZ-től

A legnagyobb visszhangot az ENSZ alá tartozó Éghajlatváltozási Kormányközi Testület (IPCC) friss jelentése kapta, amely „vörös jelzést” adott ki. A döntő pillanatban vagyunk és sürgősen cselekednünk kell az éghajlat védelméért, mert ha tovább folytatjuk a klíma- és természetpusztító tevékenységeket, a század végére 2-3 fokos emelkedés állhat be, ami felmérhetetlen következményekkel járhat.

A tanulmány azonban így is próbál optimista maradni, a szakemberek szerint ugyanis, ha az elkerülhetetlen plusz 1,5 Celsius fokos limitet nem lépjük át, akkor még az igazán jelentős klímaváltozást és annak beláthatatlan hatásaitól meg tudjuk óvni a jövőnket. A klímatudósok szerint a limitátlépést csak akkor tudjuk megakadályozni, ha gyorsan (még ebben az évtizedben) és drasztikusan csökkentjük az üvegházhatású gázok kibocsátását.

A jelentés nyolc év tudományos eredményeit fogja össze, 14 ezer kutatást dolgoztak fel hozzá és a végleges eredményt számos tudományos vita előzte meg.

A Greenpeace részletesen összefoglalta a tanulmány főbb megállapításait, és azokat a folyamatokat, amelyekben komoly lehetőségeket és bíztató jeleket lát. Az összefoglaló itt érhető el.

Eltűnő szigetországok?

Az IPCC jelentéshez szorosan kapcsolódva az éghajlatváltozás hatásainak kitett több tucat kis szigetország a közelmúltban arra kérte a nemzetközi közösséget, hogy mentse meg jövőjüket, amelyet a tengerek emelkedő szintje fenyeget.

"Meg kell fordítanunk a trendet, amit az emberiség hatása gyakorol a klímaváltozásra" - szögezte le Diann Black-Layne, Antigua és Barbuda nagykövete, a Kis Szigetországok Szövetségének klímaügyi főtárgyalója. Ez a szövetség 39 országot tömörít, köztük Kubát, Jamaicát, Pápua-Új-Guineát és a Maldív-szigeteket, amely a világ legalacsonyabban fekvő országa.

„Még akkor is fél méterrel emelkedhet a tenger szintje, ha sikerül megállítani a felmelegedést 1,5 Celsius foknál” - tette hozzá. A szigetországok hangsúlyozták: a világ minden kormányának jelentős lépéseket kell tennie azért, hogy a párizsi klímacéloknak megfelelően 1,5 Celsius foknál ne emelkedjen jobban a globális átlaghőmérséklet az iparosodás előtti időszakhoz képest. Az IPCC szerint 2030 körül a világ eléri ezt a szintet, tíz évvel korábban, mint azt három éve gondolták.

Összeomlik a Golf-áramlat?

És ha mindez nem lenne elég, megjelent a Nature Climate Change-ben egy tanulmány, amelyben a kutatók a Golf-áramlat helyzetére hívják fel a figyelmet. A tudósok évek óta figyelmeztetnek arra, hogy az Atlanti-óceán körforgási rendszere (Atlantic Meridional Overturning Circulation, AMOC) gyengül. Ez az a rendszer, amely meleg, sós vizet szállít a trópusokról Észak-Európához, majd az óceán mélyén hidegebb vizet küld vissza – emlékeztet a The Washington Post. A jelek szerint az AMOC bármikor "kikapcsolhat", ami nemcsak komoly hőingadozásokat, de más drámai változásokat is okozhat a globális időjárásban.

Bár a tudósok nem tapasztalták az AMOC lassulását, ugyanakkor a több mint egy évszázadnyi óceáni hőmérsékletre és sótartalomra vonatkozó adatok alapján úgy tűnik, több, a keringés erősségére közvetlenül ható tényezőben is jelentős változás állt be. Mindez azt jelenti, hogy a rendszer érzékenyebbé vált a változásokra, így pedig a globális felmelegedés könnyen beavatkozhat a működésébe

Ha a Golf-áramlat leáll, az nemcsak rendkívüli hideget hozhat Európába és Észak-Amerika egyes részeire, de megnövelheti a tengerek szintjét az Egyesült Államok keleti partjánál, és megzavarhatja a monszunokat, amelyek vízzel látják el a világ jelentős részét.

Az elemzésből az nem derül ki, hogy a rendszer összeomlása mikor következhet be, de úgy vélik a tudósok, már önmagában az, hogy a fordulópont ennyire közel van, azonnali és komoly cselekvést igényel.

Felfoghatatlanul sok áldozat, sokkoló képek: idejük javát békés csordogálással töltő folyók pusztítottak nemrég Belgium és Németország egyes részein, rengeteg fájdalmat és eurómilliárdokban mérhető károkat okozva. Tetszik vagy sem, az éghajlatváltozás hasonlóan tragikus következményű jelenségek képében és akár napi rendszerességgel szembesít minket azzal a nemtörődömséggel, amellyel az emberiség az elmúlt években, évtizedekben, sőt évszázadokban a környezet iránt viseltetett: az árvizek mellett aszályokkal, szélsőséges időjárással, erdőtüzekkel.

Ahogyan annak az eltökéltségnek is megisszuk a levét, ahogy a természetből vagy előle a városokba menekültünk. Ezekben él jelenleg a világ népességének több mint a fele, a század közepére pedig már csaknem 70 százaléka. Csakhogy ez az erőltetett ütemű urbanizáció úgy zajlott és zajlik, hogy a városi területek nagy része partvidékeken, ártereken vagy szigeteken található. Olyan helyeken tehát, amelyek kiemelten kitettek az éghajlatváltozás által okozott időjárási anomáliáknak.

Márpedig ezek súlyossága és gyakorisága egyaránt emelkedik. Az ENSZ 2018-as jelentése szerint 1998 és 2017 között 1,3 millió ember halálát okozták a felbolyduló klimatikus viszonyokra visszavezethető természeti katasztrófák. Jelenleg nem látni arra utaló jelet, hogy a trend megtorpanna, sőt. Néhány példa csak: a városias élőterek több mint 90 százaléka vízparton van. A vízszint emelkedése és az áradások több mint 800 millió ember életét fogják felforgatni a század felére – áll a McKinsey és a C40 Cities Climate Leadership (az éghajlatváltozás hatásainak tompítása iránt elkötelezett nagyvárosok szervezete) friss, közös elemzésében. Ebből az is kiderül, hogy 2050-re a jelenlegi 200 milliónál nyolcszor több földlakó mindennapjait keserítheti meg a tartós és szélsőséges hőség, vízhiánnyal pedig 650 milliónak kell majd szembenéznie.

Dermesztő kilátások ezek mind a 7,85 milliárdunknak, akik nagyjából három év múlva már nyolcmilliárdan lakjuk a bolygót. Ugyanígy nem az optimizmust táplálja az sem, hogy az éghajlatváltozáshoz való alkalmazkodás jellemzően csupán egy a sok egymással versengő prioritás közül a korlátozott városi erőforrásokért folytatott versenyben.

A kutatás szerzői úgy vélik, mivel minden város más-más éghajlati kockázatokkal szembesül, és azoknak eltérő mértékben vannak kiszolgáltatva, egyedi intézkedésekre van szükség. Ezek között nagy népszerűségnek örvendenek a természetalapú megoldások. Az utcák melletti fák ültetése, a folyók vízgyűjtőinek kezelése vagy a fenntartható, a mesterséges beton- és aszfaltfelületek visszaszorításával járó települési szintű vízelvezetési megoldások nem szorulnak magyarázatra környezeti szempontból sem. Ráadásul könnyen megvalósíthatók, és ténylegesen hozzásegítik a városokat ahhoz, hogy alkalmazkodni tudjanak a klímaváltozás kihívásaihoz.

Szintén fontos megállapítás, hogy a városok ellenállóképességének rendszerszintű javításához ismertebbé kell tenni az éghajlati kockázatokat, tudatosabban kell felmérni a kockázatokat, kialakítani és optimalizálni a vészhelyzeti válaszlépéseket, hogy az így szerzett felkészültséget be lehessen építeni a várospolitikába. Nem mehetünk el szótlanul a méltányosság mellett sem, hiszen azt aligha kell bizonygatni, hogy az éghajlatváltozás okozta katasztrófák nagyobb veszélyt jelentenek az idősekre, az alacsony jövedelműekre, egyes kisebbségi csoportokra, vagy például a fogyatékkal élőkre nézve.

A felsoroltakhoz elengedhetetlen a kellő helyismeret, valamint az azonnali cselekvés. A természet most visszaüt, pontosabban visszahullik ránk annak a következménye, ahogy módszeresen kizsigereltük. De a következmények nagyban múlnak azon, mennyire leszünk felkészültek, ellenállók és alkalmazkodók mi, városlakók.

A cementgyártás az egyik legnagyobb szén-dioxid kibocsátó iparág: a világ teljes kibocsátásának 8 százalékáért felel. A légszennyezéshez nem csak az anyag előállításához felhasznált energia járul hozzá, hanem a mészkő feldolgozásának módja is. Ezt a problémát hidalná át a német tulajdonú HeidelbergCement, akik bejelentették, hogy teljesen karbonlegessé akarják tenni az egyik svédországi üzemüket. De vajon képesek rá? 

A cement az építőiparban leggyakrabban használt kötőanyag. Gyártásakor a kibányászott nyersanyagokat (mészkövet és agyagot) összekeverik, megőrlik, majd egy forgó csőkemencében 1450 C^o-ra hevítik. Az égetés során úgynevezett klinkerásványok keletkeznek, melyek a cement alapját képezik. Ehhez keverik hozzá a különböző adalékanyagokat, melyeket finomra őrölve végül összeáll a végtermék, a cement. 

Az eljárás során különböző anyagok szabadulnak a levegőbe, például kén-dioxid, nitrogén-oxidok, hidrogén fluoridok és nehézfémek. A gyárak folyamatosan ellenőrzik a kibocsátásukat emissziómérő berendezésekkel, a határértékek betartását pedig filterek és különféle füstgázkezelési eljárások teszik lehetővé. De van ezen kívül még egy bökkenő: a cementgyártás a fosszilis tüzelőanyagok használata után a második legnagyobb szén-dioxid kibocsátó. Egy tonna cement gyártása technológiától függően körülbelül 400-650 kg szén-dioxid kibocsátásával jár. 

A cementipari szén-dioxid-kibocsátásnak két forrása van: a legnagyobb mennyiség a mészkő égetése során keletkezik. A másik forrás a gyár energiaigénye: ide tartozik a kemencék fűtése, az őrlés, a szállítás és az előállításhoz kapcsolódó további lépések. Utóbbiak kisebb mértékben járulnak hozzá a gyárak környezetszennyezéséhez, és különböző zöld fejlesztésekkel csökkenthetők is, például a fosszilis tüzelőanyagok mellőzésével vagy az energiahatékonyság javításával. De a mészkő dekarbonizációja során keletkező szén-dioxid mennyisége gyakorlatilag nem csökkenthető, legalább eddig nem tudtak rá megoldást az iparági szakértők. 

Új korszak a cementgyártásban? 

És itt jön képbe a HeidelbergCement újítása: ők olyan technológiát alkalmaznának a svédországi Gotland szigetén található gyárukban, melynek segítségével képesek lennének elnyelni a gyár teljes szén-dioxid kibocsátását. A megfogott szén-dioxidot aztán az Északi-tenger alatt helyeznék el olyan üregekben, melyeket a fosszilis üzemanyagok kitermelése miatt hoztak létre. 

Tehát a gyár üzemeltetése továbbra is termelne szén-dioxidot, de összességében többet tudna megkötni, mint amennyit kibocsát. A cég vezetője szerint mire 2030-ra befejeződnek az átalakítási munkák, a gyár szén-dioxid megkötő képessége elérheti az évi 1,8 millió tonnát. Igaz, azt még nem specifikálták, hogy pontosan milyen technológiákról is lenne szó. Egyesek pedig attól félnek, hogy a tenger alatti tárolásnak lennének negatív következményei, például helyhiányra hivatkozva még több olajat és földgázt termelnének ki. (Bár ez utóbbi feltételezést határozottan cáfolta a gyár.)

Akárhogy is, a cementgyártás zöldebbé tétele nem halogatható: a környezetet olyan mértékben terhelő iparágról van szó, melynek minél hamarabb fenntartható megoldásokkal kell előállnia. 

Már többször is írtam a greenwashingról, azaz a cégek és nagyvállalatok félrevezető marketingkommunikációjáról, melynek során “zöldebbnek” tüntetik fel magukat, mint amilyenek valójában. Legutóbb fogyasztói oldalról boncolgattam a jelenséget, hogy felismerjük, ha egy gyártó vagy egy termék megtéveszt minket. Most pedig nézzük, milyen fogyasztóvédelmi követelményeknek kell megfelelniük a zöld reklámoknak.

A Gazdasági Versenyhivatal nemrég kiadott egy tájékoztatást a vállalkozások számára, mely a megtévesztő kereskedelmi gyakorlatok megítélése tekintetében nyújt lehetséges értékelési szempontokat. Az elmúlt évek piackutatásai szerint ugyanis egyre nőnek a fogyasztói elvárások a gyártók környezetbarát működését illetően, és növekszik azon vásárlók aránya is, akik figyelembe veszik fogyasztásuk környezetre gyakorolt hatását. Az Európai Bizottság által végzett 2020-as felmérés szerint a magyar háztartások 22,6%-ában többnyire figyelembe veszik a vásárlások környezeti hatásait, és ez a szám évről évre egyre növekszik. Az uniós háztartások 67%-ában, a hazai háztartásoknak pedig a 71,7%-ában fizettek már többet egy termékért, ha annak feltételezhetően pozitív környezeti hatásai voltak.

Érthető tehát, hogy a vállalatok hangzatos zöld állításokkal igyekeznek vonzóbbá tenni termékeiket. Csakhogy a környezetbarát és fenntartható működésre vonatkozó jeligék nem minden esetben képviselnek valódi értéket. A cégek nem feltétlenül rossz szándékból mossák zöldre termékeiket: sokan csak figyelmetlenségből vagy tájékozatlanságból közölnek kifogásolható állításokat. Egy nemzetközi fogyasztóvédelmi hatóságokat tömörítő szervezet 2020-ban kutatást készített, amelyben ötszáz honlapot vizsgáltak meg abból a szempontból, hogy az ott közölt környezetvédelmi állítások megfelelnek-e a fogyasztóvédelmi előírásoknak. Azt találták, hogy a weboldalakon szereplő szlogenek 40%-a valószínűsíthetően nem volt jogszerű, mert például túl általánosan fogalmaztak vagy úgy használtak fenntarthatóságra vonatkozó jelzőket, hogy nem fűztek hozzá semmilyen magyarázatot. 

Van még tehát hova fejlődniük a vállalkozásoknak, ha tudatosságról van szó, és ebben nyújt segítséget a GVH útmutatója is. Általános alapszabály, hogy a reklámállításnak egyértelműnek és konkrétnak kell lennie, pontosan ki kell derülnie, hogy mire vonatkozik a kijelentés. Az is elvárás, hogy a reklám ne legyen túlzó, ne hallgassa el a környezetre gyakorolt negatív hatásokat, tartalma valós és megfelelő módon igazolható legyen. 

A hiteles és korrekt tájékoztatás első sorban azért fontos, mert a jogsértés adott esetben komoly pénzbírsággal és presztízsveszteséggel járhat. Az egyik szolárium hálózat például 7 millió forint bírságot kapott amiatt, mert bioszoláriumként hirdette magát, anélkül, hogy megjelölte volna, mit ért a „zöld bio”, „bio” és a „természet erejével” típusú állítások alatt. Ugyanakkor a pontos tájékoztatás versenyelőnyhöz is juttathatja a cégeket. Hiszen minél közérhetőbben kommunikálnak a termékük környezeti jellemzőiről, annál könnyebben és magabiztosabban dönthetnek a fogyasztók a versengő termékek között.