Ambiciózus vállalásokkal, nagy fogadkozásokkal és – legalábbis egyelőre – kevésbé lelkesítő eredményekkel tarkított számháborúnak lehetünk szemtanúi és részesei az összeurópai klímasemlegesség felé vezető rögös úton.

A tervek szerint huszonkilenc év múlva az unió tagállamai csak annyi szén-dioxidot bocsáthatnak ki, amennyit ki is tudnak vonni a rendszerből, például erdők telepítésével.

Sokan vitatják, mennyire reális ez a célkitűzés, és sokan tartják megvalósíthatónak. Ami biztos: amíg a vita zajlik, a megújuló energia részarányának növekedése a szemünk előtt írja át az energetikára eddig érvényes játékszabályokat.

Vegyük példának a villamos energiát: a korábban egyértelműen és stratégiai megfontolásokból centralizált, óriási erőművekre alapozott termelési modellt fokozatosan szorítják a háttérbe a megújulókra építő innovatív technológiák, és az utóbbiak előretörése alapjaiban forgatja fel az energiapiacot. Azzal, hogy maguk is elő tudnak állítani energiát az egyre költséghatékonyabb új technológiák alkalmazásával, az energiafogyasztók növekvő részét adó prosumerek a gyors és erőteljes decentralizáció felé tolják az egész piacot. Ez pedig teljesen megváltoztatja az energia továbbításához, elosztásához, a teljes ellátási lánchoz tartozó tevékenységeket. Le kell cserélni az eddig gyakorlatilag kizárólagosnak tekintett nagyerőműves gondolkodást, új megközelítésekre, megoldásokra, szolgáltatásokra van szükség. És mivel a változások rendkívül gyorsak és átfogók, mindezt úgy, hogy alig jut idő a tesztüzemre.

Ez nagy feladatot ró az energiapolitikára, hiszen országos, a régióba és az összeurópai rendszerbe illeszkedve kell megtervezni az ország villamosenergia-ellátását. Már nem elég szimplán összehangolni a keresletet a kínálattal: intelligens, prediktív és rugalmas rendszertervezésre és -fejlesztésre van szükség – egyáltalán nem csupán azért, mert az Európai Unió célkitűzéseivel összhangban Magyarország is vállalta, hogy 2050-re klímasemleges lesz.

Ennek az átfogó munkának az operatív részét egyértelműen a szolgáltatóknak kell magukra vállalniuk, miközben már az is sok fejfájást okozhat, hogy a kiserőművek várható elterjedését a rendszereikbe iktassák.

Adaptív módon kell hálózatot fejleszteniük, működő és költséghatékony megoldásokra van szükség az energiatárolásban, ráadásul jelzőlámpaszerepet kell vállalniuk a „forgalomirányításban”.

Az úgynevezett menetrendezés, amely leegyszerűsítve azt jelenti, hogy az energiatermelőnek előre kell jeleznie, mennyi energiát fog előállítani és beletolni a nagy rendszerbe, még a kisebb méretű erőművek tulajdonosainak, beruházóinak és üzemeltetőinek is fejfájást okoz. Hiszen ha a becslés nem stimmel, a tévedés miatt létrejövő eltérést ki kell egyenlíteni, a cechet pedig nekik kell állniuk.

Képzeljük el ugyanezt akkor, ha néhány városnyi kistermelő is bekapcsolódik az áram előállításába: nekik pláne érdemes a menetrendezést külső szakértőre bízniuk, a méretgazdaságossági okokon túl a szakértelem hiánya miatt is. A menetrendezést kész szolgáltatásként kell kapniuk, ráadásul olyan precíz minőségben, hogy minimális kiegyenlítő energiára legyen szükség. Ha így lesz, akkor a kis magyar prosumertársadalomnak legfeljebb annyi teendője lesz a hónap végén, hogy az értelemszerűen digitális csatornán érkező kimutatásból kisilabizálja, az adott elszámolási időszakban a termelésben vagy a fogyasztásban jeleskedett-e inkább.

Az energiapiac decentralizációját és átalakulását táplálja az is, hogy Brüsszel kész mindent megtenni a sokak szerint túlzottan ambiciózus 2050-es klímacélok eléréséért. Bár pozitív irányú elmozdulás történt a dekarbonizációban (a megelőző évhez viszonyított szénintenzitás 2019-ben 2,4 százalékkal mérséklődött, szemben az azt megelőző két évtizedre jellemző, évi átlagos 1,5 százalékkal), ahhoz, hogy a párizsi megállapodásban rögzített 1,5 Celsius-fok alatt tarthassuk a globális felmelegedést, ennél lényegesen többre van szükség, elsődlegesen a cselekvések szintjén.

Akárhogy megy is végbe a kontinens kizöldítése, az energiapiac metamorfózisa már nem visszafordítható. Pár év, és a boomer áramtermelő technológiákat végképp lenyomják a Z generációsok. Hamarosan már csak ipari műemlékek fognak minket a régi időkre emlékeztetni.

ifj. Chikán Attila véleménycikke a www.vg.hu VG-PÁHOLY rovatában jelent meg 2021.03.10-én.

Az, hogy a napenergia problémáját az űrben próbálja megoldani az emberiség, egyáltalán nem meglepő. Most azonban úgy tűnik, a klímaváltozás és a túlnépesedés nyomán egyre fenyegetőbbé váló élelmiszerválságra is a Földön kívülről várhatunk megoldást - bár nem a nálunk fejlettebb technikával rendelkező űrlények ajándékaként...

Arról van ugyanis szó, hogy a Nanoracks magáncég szerződést kötött az Egyesült Arab Emírségek befektetőivel a Föld körül keringő üvegházak építésére és az űrben nevelhető, rendkívül ellenálló növények termesztésére.

A feladat tehát nem az, hogy a földi mezőgazdaságot felköltöztetik a világűrbe, és az ott termelt növényekkel látnak majd el bennünket, hanem az, hogy olyan új növényeket nemesítsenek, olyan fajta-variációkat hozzanak létre, melyek képes lesznek a Földön található legzordabb körülményeknek is ellenállni.

A DNS-mutációk, a későbbi szelekció és szaporítás révén olyan fajtákat hozhatunk létre, amelyek nagyobb hozammal, jobb tápanyag ellátottsággal és a betegségekkel szembeni nagyobb ellenálló képességgel rendelkeznek. Fontos szempont az is, hogy kevesebb vizet igényelnek és magasabb hőmérsékletnek is ellenállnak – erről beszélt Liu Luxiang, a Kínai Agrártudományi Akadémia Növénytudományi Intézetének kutatója, aki az űrben nemesített mutáns növények létrehozásán dolgozik, köztük zöldségfélékkel, búzával, kukoricával és a szójával kísérletezik.

A Nanoracks tervei szerint szeretnének még ebben az évben egy StarLab Űrfarm Központ nevű űrállomást Föld körüli pályára állítani, ami üvegházként és kutatóközpontként is szolgálhat majd. Itt szaporíthatnák a mutációkon átesett növényeket.

Az persze kérdés, hogy egy Föld körül keringő üvegházban ellenállóbb tápláléknövényeket tudnak-e termeszteni, mint itt a Földön. A Nanoracks mindenesetre meg fogja próbálni.

Az Európai Unió céljával összhangban Magyarország is vállalta, hogy 2050-re teljesen karbonsemleges lesz. Ennek feletétele, hogy a megújuló energia minél nagyobb teret nyerjen. Az elmúlt egy évben rohamosan nőtt a naperőművek által előállított áram mennyisége hazánkban is, de vajon ez mire elég? Hol tartunk most, melyek azok az eredmények, amelyekre büszkék lehetünk, és milyen kihívásokkal nézünk szembe mi, a piacon meghatározó nagyvállalatok? És a fogyasztók milyen előnyeit élvezhetik mindennek? Nemrég ezeket a kérdéseket vitattuk meg szakértőtársaimmal a Menedzserek a Társadalomért konferencián, amelynek tanulságait most veletek is szeretném megosztani.  

Tavaly már a Paksi Atomerőművel vetekedett a hazai napenergia-kapacitás, ami a MAVIR legfrissebb adatai szerint 2020-ban elérte a 2000 megawattot. 2017-ben a magyarországi erőműpark összes beépített kapacitásának még mindössze 1,2 százalékát tették ki a naperőművek. Ezzel szemben tavaly december elején már 13,8 százalékos részesedésnél tartunk. A többi iparági szereplővel együtt arra törekszünk, hogy minél több termelő tudjon bekapcsolódni a hálózatba, és minél inkább decentralizált legyen az energiatermelés. Célunk a megújuló energia megsokszorozása, hiszen a karbonsemlegesség és a fenntarthatóság irányába kell elmozdulnunk. Ebből a szempontból nagyon fontos eszköz a hazánkban is bevezetett Megújuló Energia Támogatási Rendszer, a METÁR, amelynek forrásai költséghatékonyan ösztönzik a környezetbarát, megújuló alapú villamosenergia-termelést.

A napenergia-termelés elég speciális terület, hiszen nagyrészt az időjárástól függ. Ez feladatot ad a kereskedőknek, elosztóknak, átviteli hálózatoknak és energiatermelőknek is. Emellett az elvek is változnak, hiszen előbb-utóbb el kell jutnunk odáig, hogy a termelők fizessék meg az általuk okozott költségeket. Mi az ALTEO-nál lépést tartunk a fejlődéssel, hiszen az elmúlt években átadott naperőmű-beruházások mellett létrehoztuk menetrendezési szolgáltatásunkat is, a naperőmű tulajdonosok részére. Ugyanakkor nem szabad, hogy ez a fejlődés megtorpanjon, és még mindig vannak előttünk kihívások. Nagyon jó látni, hogy ilyen lendületesen fejlődnek a napenergia-programok, ugyanakkor a lelkesedés mellett az is fontos, hogy ezeket a terveket valóban végre is hajtsuk.

A naperőművek legnagyobb kihívása az energiatárolás, szabályozás. Kezdjük azzal, hogy az év  óráinak felében sötét van, és ilyenkor a naperőművek nem tudnak villamosenergiát termelni. Az is igaz, hogy bár a fent említett 2000 megawatt valóban Paks kapacitásával vetekszik, nem szabad elfelejteni, hogy egy atomerőmű jóval nagyobb hatásfokkal működik. Az is a feladatunk, hogy a naperőművek által megtermelt energiát összeegyeztessük a kereslettel, ami nem minden esetben könnyű. Hiszen a fogyasztóknak nem mondhatjuk azt, hogy a napsütéstől függ, hogy meg tudják-e nézni a Bajnokok Ligája döntőjét – hiszen az általában este, a sötétben zajlik. Az időjárásfüggő, decentralizált energiatermelés nagyon más felfogást, és más hálózatot igényel, hiszen korábban lineáris úton termeltük és adtuk el az energiát. Most viszont már nem pusztán fogyasztók vannak, hanem fogyasztó és egyben termelő ügyfelek, úgynevezett prosumer-ek is.  

Mi ezekre a megoldás? Először is pontos és részletes előrejelzést kell készítenünk arra vonatkozóan, hogy ezek az erőművek mikor és mennyi villamosenergiát fognak termelni. Ebben segíthet a meteorológiai szolgálat fejlesztése, illetve az integrátori szerepek létrehozása, amellyel hatékonyan kezelhetünk egyszerre akár több erőművet is. Emellett sok ponton a fogyasztókat is bevonhatjuk, akár lakossági, akár ipari szinten is. Bővíteni kell a tárolókat, melyeknek legalább olyan gyorsan fejlődik a technológiája, mint a naperőműveké. Úgy gondolom, hogy az innovációs potenciál katalizálhatja az iparág fejlődését, egyben új szerepeket és funkciókat nyithat meg. Olyan rugalmas, intelligens hálózatot kell létrehoznunk, amelynek a tárolás és a szabályozhatóság is a része. Ez közös iparági és nemzeti érdekünk, amely csak a piaci szereplők összefogásával valósulhat meg.

Arról már korábban írtam a blogon, hogy a madarakra milyen veszélyt jelentenek a szélturbinák, és hogy ezt hogyan lehet elhárítani. Most arról jött hír, hogy a napelemeknél is hasonló problémák merülnek fel, melynek megoldására a mesterséges intelligenciát veti be az emberiség.

Az, hogy pontosan mennyi madár pusztulásában felelős a napelem, csak megbecsülni tudjuk, de ez alapján csak az Egyesült Államok területén évente 138 ezer madár pusztul el.

Azt azonban pontosan még senki nem érti, mi is az összefüggés a napelempark és a madarak elhullása között, ezért az Egyesült Államok Energetikai Minisztériuma 1,3 millió dollárt adott az Argonne Nemzeti Laboratóriumnak, hogy kiépítsen egy madárfigyelő rendszert. A tervek szerint a rendszer a mesterséges intelligenciát hívja majd segítségül, hogy megfigyelje és kielemezze a madarak viselkedését.

Az MI bevetésére azért van szükség, mert ma az egyetlen módszer, ami alapján megállapítják, mennyi madár pusztul el, az az, ha odamennek az emberek és megszámolják a tetemeket. A XXI. században azért ez a módszer elég időigényes technikának számít, így azokban az államokban, ahol jogszabály nem írja elő kötelezően, nem is folytatják. Így pedig a tudósoknak nincs lehetősége megérteni és megoldani a különös problémát. A madarak viselkedésének elemzéséhez ugyanis valós idejű adatokra van szükség.

Az viszont a napelemparkok üzemeltetőinek is fontos, hogy választ kapjanak a kérdésre, hiszen a naperőmű fő vonzereje, hogy környezetbarát energiaforrás, így viszont aggasztó, hogy mégis ilyen környezeti terheléssel jár. Szeretnék minimalizálni ezeket a hatásokat, és a napelemekben keletkező kisebb-nagyobb károkat is el tudnák kerülni.

A mesterséges intelligencia bevetése azért kihívásokat is rejt magában, szoftver és hardver oldalon is. Lássuk be, nem könnyű megtanítani egy algoritmusnak, mi is az a madár, hiszen ezek az állatok rengeteg színben, méretben és formában léteznek, és bukkanhatnak fel egy igencsak komplex környezetben.  

A szoftver fejlesztője szerint programja a drónokat már automatikusan érzékelte volna, de ezek azért könnyebben felismerhetők, mint a madarak. A rendszernek ráadásul nem egy képen kell egy objektumot felismernie, hanem kicsi, gyorsan mozgó állatot kell folyamatosan beazonosítania. Például a repülő madár lehet, hogy csak egy pötty lesz az égen, de ha kitárja a szárnyát, máris máshogy fog festeni. Azonban a szoftvernek végig követnie kell, ahogy az állat a kamera előtt mozog.

És emellett a hardveres oldal sem marad kihívások nélkül. A naperőművek ugyanis általában a pusztaság közepén szoktak elhelyezkedni, a közelben nincsenek adatközpontok, szűk a sávszélesség, ráadásul elektromossághoz sem könnyű jutni. Ez nem olyan meglepő, mint első hallásra tűnik, hiszen bár a napelemek elektromos energiát termelnek, de az nem nyerhető közvetlenül ki belőle a helyszínen. Ezért a hardvernek rendkívül energiahatékonynak kell lennie, hiszen vagy akkumulátor, vagy a saját napeleme fogja működtetni. Eközben pedig elég erősnek is kell lennie ahhoz, hogy elképesztő mennyiségű adatot dolgozzon fel. A cél érdekében az Argonne egy kereskedelmi forgalomban kapható hardvert fog használni, amit a Boulder AI fejlesztett a járműves és gyalogos közlekedés megfigyelésére. Ez az eszköz ugyanis tud mindent, amire a fent leírt okok miatt szükség lehet.

A projekt egyelőre még a szoftver betanításánál tart. Ezt több ezer kép segítségével folytatják, amelyek különböző naperőművek területeiről származnak. Első lépésként az MI fel fogja ismerni az állatokat, azután pedig ennél finomabb megfigyelésre is képes lesz, el fogja tudni különíteni az állatok viselkedési formáit is: például hogy egy madár csak csipeget vagy nekiütközik egy panelnak. Mindez pedig segíteni fog a tudósoknak, hogy megfejtsék a madarak pusztulásának a pontos okait, és így meg is előzhessék azt.

A progresszív, fenntartható szemléletű vállalatok már nemcsak a karbonlábnyomuk csökkentésén dolgoznak, hanem olyan módszereket alkalmaznak, melyekkel teljes mértékben kiiktathatják a tevékenységük során keletkező szén-dioxidot. Sőt, egyesek még befektetésekkel is támogatják a klímavédelmi kutatásokat. Nemrég röppent fel a hír az elmúlt évek egyik legígéretesebbnek tetsző fejlesztéséről, ami a természetes fákhoz képest akár ezerszer hatékonyabban tudná megkötni az üvegházhatású gázokat. Ez pedig nem más, mint a Silicon Kingdom Holdings első „mesterséges fája.”

Nagyon fontosnak és példamutatónak tartom az erdőtelepítő programokat, hiszen a faültetés nemcsak a Föld tüdőkapacitásának növeléséhez járul hozzá, hanem a biodiverzitás fenntartásához is. A természetes élőhelyek megőrzése életbevágóan fontos feladat az emberiség számára, amelynek jelentősége pénzben nem is mérhető. Ugyanakkor jó, ha vannak alternatívák az ipari tevékenységből származó szén-dioxid megkötésére.

A világon eddig három vállalat foglalkozott olyan gépek fejlesztésével, amelyek képesek erre. Csakhogy az általuk előállított technológiák telepítéséhez jóval több erőforrásra van szükség – akár pénzügyi, akár energetikai szempontból –, mint a fák telepítéséhez. Ezért viszonylag kevés vállalat foglalkozik az üvegházhatású gázok közvetlen semlegesítésével és kivonásával, legalábbis mindeddig így volt.

A Silicon Kingdom Holdings azonban forradalmi újítással állt elő: az alapító Klaus Lackner először 1999-ben hívta fel a világ figyelmét a szén-dioxid passzív megkötésének lehetőségére, amely hasonlóan, ámde jóval hatékonyabban működik, mint a természetes fotoszintézis. Az általa tervezett mesterséges fák egyszerre sokkal több gázt képesek megkötni: becslések szerint egyetlen műfa évente 90 ezer tonna szén-dioxidtól tudná megtisztítani a levegőt. A tíz méter magas csőszerű építményeknek nincs lombkoronája, belsejében pedig egy műanyagból készült abszorpciós anyag található, amely a nedvesség szabályozásával nyeli el vagy engedi ki magából a gázt. Ez a megoldás a valódi fákkal ellentétben nem termel oxigént, és közel sem olyan hatékony, mint a levegőt beszívó ventilátoros eszközök. Ugyanakkor nagy előnye, hogy költséghatékonyabb, mint az eddigi technológiák, hiszen az üzemeltetése nem jár nagy energiaráfordítással.

Egyelőre azonban ne számítsunk rá, hogy egyhamar hatalmas műerdőkbe fogunk botlani: a Silicon Kingdom Holdings idén fogja felépíteni első mechanikus fatelepét az Arizona Állami Egyetemen, ahol jelenleg még a technológia továbbfejlesztésén dolgoznak. A kutatók célja, hogy még nagyobb létesítményeket telepítsenek, amelyek évente akár 3,8 millió tonna CO² megkötésére is képesek. Ha azonban bejönne Lackner számítása, akkor összesen 250 ezer műfát telepíthetnének világszerte – ennyire lenne szükség ugyanis az évente termelődő szén-dioxid semlegesítésére.

Kép forrása: Silicon Kingdom Holdings  https://mechanicaltrees.com/media/

Vállalati fenntarthatóság – sokszor lerágott csont ez a kifejezés, egy vállalatvezető számára azonban komoly tartalommal rendelkezik, különösen, ha az illető az energiaszektorban tevékenykedik. Számomra a fenntarthatóság annak a paradigmája, hogy úgy és csak annyit fogyasztunk és termelünk, amennyit nagyobb gazdasági-társadalmi feszültségeket elkerülve lehetséges. Ha a mindennapi életünkben elkezdünk okos döntéseket hozni, az hatással lesz a munkahelyi dönté­seinkre is. És ha a választásainkat – és a felmerülő alternatívákat – megvitatjuk egymással, bevisszük a közbeszédbe, akkor az igazán fontos döntések meghozói sem tudnak elhajolni a fenntarthatóság gondolata elől.

A fenntarthatóság egyik fontos mérföldköve a szén-dioxid-kibocsátás csökkentése, amely az egyén, a vállalatok, de a döntéshozók, kormányok felelőssége is. A párizsi megállapodás rögzítette azokat a klímacélokat, amelyeket az egyes államok magukra nézve vállalhatónak tartanak.

A pillanatnyi helyzet azonban nem túl rózsás, a globális nettó nulla szén-dioxid-kibocsátás megvalósítása és a párizsi megállapodás 1,5 Celsius-fokos klímacéljának elérése érdekében évi 11,7 százalékos dekarbonizációra van szükség, ez közel ötszöröse a 2020-ra elért értéknek.

A PwC a közelmúltban publikálta Net Zero Economy indexét, amely szerint az energiafelhasználás és a szén-dio­xid-kibocsátás jelenlegi üteme mellett már ennek az évtizednek a végére kimerül az egész évszázadra számított globális karbonköltségvetés. Az index az elmúlt tíz évben a gazdasági növekedést és az energiatermeléssel összefüggő szén-dioxid-kibocsátási adatokat modellezte a párizsi megállapodás célkitűzéseinek eléréséhez szükséges mutatók tükrében. A mutató azt követi nyomon, hogy a gazdaságok mennyire képesek elválasztani a gazdasági növekedést az energiatermeléssel összefüggő szén-dioxid-kibocsátás növekedésétől.

Az látszik az adatokból, hogy 2020-ig továbbra is a fosszilis energiahordozók túlsúlya érvényesült világszerte, az energiafelhasználás növekedésének 57 százalékát a földgáz és a kőolaj fedezte.

Az energiatermeléssel összefüggő szén-dioxid-kibocsátás 0,5 százalékkal emelkedett a globális energiafelhasználás 1,3 százalékos növekedése mellett. 2019-ben ugyanakkor 2016 óta először csökkent a szénfelhasználás (0,6 százalékkal). A kőolaj és a földgáz felhasználása azonban egyenletesen (0,8, illetve 2,0 százalékkal) bővült. A megújuló energiaforrások közül rekordmértékben nőtt a szél- és a napenergia felhasználása (12,1, illetve 23,8 százalékkal), összességében azonban ezek a megújuló energiaforrások a globális energiafelhasználás mindössze 11 százalékát tették ki.

A rendelkezésre álló legfrissebb, 2019-re vonatkozó éves energiatermelési és gazdasági adatok szerint javult az előrehaladás a gazdasági növekedés és az energiatermeléssel összefüggő szén-dioxid-kibocsátás növekedésének szétválasztása terén.

A gazdaság 2019-es 2,9 százalékos bővülése mellett világszerte 0,5 százalékkal nőtt az energiatermeléssel összefüggő szén-dioxid-kibocsátás, ami az előző évhez viszonyított szénintenzitás 2,4 százalékos csökkenését jelentette.

Ez meghaladja az elmúlt két évtized dekarbonizációs szintjét (átlagosan évi 1,5 százalék), azonban továbbra is jelentősen elmarad a globális felmelegedés 1,5 Celsius-fok alatt tartásához szükséges értéktől.

A kitűzött klímacélok elérése ugyan nem lehetetlen, de az előttünk álló évtizedben hatalmas fejlődésre lesz hozzá szükség a technológiai fejlesztések, beruházások terén, és persze elengedhetetlen hozzá a fogyasztói magatartás változása is. A változásoknak érinteniük kell a gazdaságot éppúgy, mint a kormányzati és a társadalmi szektort. Ennek a szempontnak pedig meg kell jelennie a járvány utáni gazdasági helyreállítási programokban is. A „zöldcélokat” már a tervezésnél figyelembe kell vennünk annak érdekében, hogy a válság után se térjünk vissza azokhoz a korábbi folyamatokhoz, amelyek hátráltatják a fenntarthatósági célok elérését.

ifj. Chikán Attila véleménycikke a www.vg.hu VG-PÁHOLY rovatában jelent meg 2021.02.03-án.

A 3D nyomtatás az évszázad egyik legizgalmasabb találmánya. Szinte sci-fibe illő az elképzelés, hogy látszólag egyetlen gombnyomással a semmiből tárgyakat tudunk teremteni. Persze a valóságban ennél jóval összetettebb technológiáról van szó, de az ipar 4.0 egyik főszereplője lassan már a háztartásokban is elérhetővé válik, miközben új távlatokat nyit a nehéziparban, a gyógyászatban és az oktatásban is.

Akármilyen hihetetlennek is tűnik, a 3D nyomtatás nem posztmodern találmány: a technológiának már a 19. században is voltak előzményei. Francois Willéme, a fotószobrászat feltalálója először 1860-ban alkotott olyan modelleket, amelyeket 24 szögből fotózott körbe, majd a képek segítségével megformázta a személyek és tárgyak háromdimenziós mását. A ma ismert 3D nyomtatásra azonban még bő száz évet kellett várnunk. A nyomtatók alapjául szolgáló sztereolitográfia feltalálása Charles Hull nevéhez fűződik, aki 1983-ban jegyeztette be szabadalmát, majd létrehozta a 3D Systems nevű vállalatot, ami ma is piacvezetőnek számít ebben az iparágban. Az otthoni nyomtatást pedig Scott Crump találmánya tette lehetővé, ami nem más, mint az úgynevezett szálolvasztásos eljárás: ez lett az alapja kilencvenes években induló házi fejlesztéseknek.

De hogyan is működik egy 3D nyomtató? A kilencvenes évek óta sokféle szabadalmat jegyeztek be, de kissé leegyszerűsítve mindegyiknek ugyanaz az alapja: egy digitális tervből a gép úgynevezett additív eljárással háromdimenziós tárgyakat hoz létre. Ez azt jelenti, hogy az alapanyagból nagyon vékony és kisméretű rétegeket helyez egymásra, és így építi fel a “kinyomtatott” eszközt vagy tárgyat. A 3D nyomtatók többféle anyagból dolgozhatnak: a modell készülhet akár fémlemezekből vagy folyadékból is, de a legelterjedtebbek a fonálkötegek formájában kapható műanyagok. Mivel az ipar 4.0 hatására a gyártási folyamatok egyre digitalizáltabbá válnak, és a 3D eszközök egyre elérhetőbb áron mozognak, így nem meglepő, hogy sok iparág és tudományág látta meg benne a fantáziát.

A jövő kikerülhetetlen technológiája

Nemrég arról olvashattunk, hogy a 3D nyomtatás megmentheti az olaj- és gázipart, ugyanis házon belül lehetővé tenné bizonyos eszközök legyártását. Tavaly éppen a koronavírus-járvány mutatott rá, hogy milyen sebezhetők a vállalatok ellátási láncai, és mennyire nincsenek felkészülve rá egyes cégek, hogy készlethiány lép fel az alapvető eszközeikből. A 3D nyomtatás ezt a problémát oldaná meg azzal, hogy a vállalatok rendelkeznének egy digitális készletállománnyal, amit 3D nyomtatók segítségével maguktól is elő tudnak állítani.

Jelenleg a technológia legnagyobb felhasználója az autó- és a repülőgépipar: a járműgyártók már jó ideje alkalmazzák különböző alkatrészek, szerelvények készítéséhez. De építőipari termékek előállítására is alkalmas, például betonszerkezetek, alapzatok vagy falelemek esetében. A 3D nyomtatás arra is jó, hogy kisebb sorozatú, vagy kísérleti fázisban lévő termékeket költséghatékonyabban gyártsanak le, hiszen ez a fajta nyomtatás a legalkalmasabb arra, hogy megtekinthessék az éppen fejlesztés alatt álló eszközök prototípusát.

Az elmúlt években az orvostudományban is forradalmi változásokat hozott a 3D nyomtatás, első sorban a protézisgyártás és bionyomtatás területén, de a technológiában rejlő lehetőségeket ma is intenzíven kutatják. A protézisgyártásban különösen nagy előrelépést jelenthet a használata, hiszen a drasztikusan olcsóbb előállítási költségeknek köszönhetően a fejlődő országokban is elérhetővé tenné a ma még szinte elérhetetlen egészségügyi szolgáltatást. A bionyomtatás tudománya azt kutatja, hogy miként lehetne különböző sejteket és szöveteket 3D technológiával előállítani. Ez a terület még gyerekcipőben jár, jelentősége azonban korántsem elhanyagolható. Ugyanis azt ígéri, hogy egy nap képesek leszünk csontokat és szerveket nyomtatni a betegeknek, akiknek ezáltal nem kell szervdonorokra várniuk.

Azt mindannyian tudjuk, hogy édesvízkészletünk véges, meg kell óvnunk, hiszen az élethez nélkülözhetetlen, de abba már kevesen gondolunk bele, hogy hétköznapi tevékenységeink során mennyi vizet használunk fel -  például amikor eszünk, ruhát vásárolunk. Bár elsőre furcsának tűnhet a címben feltett kérdés, a ruhaipar nagyfokú vízfelhasználásával már foglalkoztunk a blogon, ahogy a napi vízfogyasztásunk más összetevőivel is. Ezt nevezik „láthatatlan vízfogyasztásnak”, és ezt szeretné láthatóvá tenni egy applikáció, amelyet magyar fiatalok fejlesztettek.

Popovics Kinga és Guthy Máté a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem hallgatói, a nevükhöz fűződik az IWI projekt, amellyel tavaly a Red Bull Basement University nemzetközi versenyen bejutottak a legjobb 10 közé.

A projekt célja, hogy minden termék esetében láthatóvá tegye, mennyi víz kellett az elkészítéséhez. Hosszú távon gondolkodnak, először az élelmiszeripari termékekre fókuszálnának, de a cél mindenképp az, hogy minden termékre kerüljön egy ún. vízindex. Ezt úgy kell elképzelnünk, ahogy az elektronikai eszközöknél az energiaosztályokat jelző betűk, úgy jelenne meg a termékeken a vízindex. Az ötlet célja pedig az, hogy az emberek másképp gondolkodjanak az ételekről, hogy tisztában legyenek vele, mennyi vizet pazarlunk el, és hogy mennyit tudnánk megmenteni.

Természetesen vannak olyan folyamatok, ahol nem várható el csökkenés, de sok olyan terület van, ahol lenne lehetőség a spórolásra. Ilyen terület például az agrárium, ahol a például a szarvasmarhák tartásánál mérsékelhetjük a vízfogyasztást, ha olyan körülmények között tartjuk az állatokat, amelyek között kevésbé szomjasak, így kevesebb vizet isznak. Hasonlóan egyszerű és hatásos víztakarékos megoldás a csepegtetéses vízadagolás a növényeknek, vagy akár a folyékony trágya újrahasznosítása. Ez egy kiaknázatlan terület, ahol a jövőben még sok-sok fejlesztés és megoldás várható, hogy a termelők és gyártók érdeke is a fenntartható és megtérülő termelés legyen.

És hogy mi a jelentősége egy ilyen index feltüntetésének? A vásárlók tudatosabbá tétele, az ő tudatos választásuk is segít eljutni oda, hogy a gyártók komolyabban vegyék gyártási folyamataik környezettudatosabbá tételét – hiszen a fogyasztók csak így vásárolják majd meg a termékeiket.

Az, hogy a hagyományos belsőégésű motorokkal kezdenie kell valamit az autóiparnak (is), nem kérdés, hiszen a fosszilis energiahordozók elérhetősége véges. Ha nem is vár ránk a Mad Maxben elképzelt világ, az biztos, hogy a megújuló energiák felé kell fordulniuk az autógyártóknak. Vagy lehet, hogy ez az egész egy nagy tévedés?

A Guardian számolt be róla a közelmúltban, hogy a világon elsőként Norvégia lett az az ország, ahol az újonnan értékesített elektromos autók száma már meghaladta a benzines, dízeles és hibrid autókét. Az északi országban 2020-ban az eladott új autók 54,3 százaléka már tisztán elektromos autó, azaz úgynevezett akkumulátoros elektromos autó (BEV) volt. Ez világrekordnak számít, és jól mutatja a piac bővülését, hiszen 2019-ben ugyanez az érték még 42,4 százalék volt, egy évtizede pedig csupán 1 százalék körül mozgott.

Nem véletlen ez az emelkedő tendencia, az országban ugyanis a tervek szerint 2025-ben teljesen felfüggesztik a benzines és dízeles autók értékesítését, a vásárlókat pedig adókedvezményekkel terelik az elektromos járművek felé. Az állami beavatkozásnak köszönhetően a norvég autópiac az autógyártók egyfajta laboratóriuma lett, minden cég figyelemmel kíséri, hogyan alakulnak a norvég trendek.

Bár Norvégia az első, de nem az egyetlen ország, amely kivezeti a belsőégésű motorokat. A tervek szerint öt évvel később csatlakozik hozzájuk Svédország, Dánia, Hollandia, Szlovénia és Írország is. Nagy-Britannia és Franciaország kicsit nehezebben mozdul, ők 2040-re ígérik a füstmentességet.

Lehet, hogy az e-mobilitás tévút?

Nem mindenki osztozik azonban az elektromos autók iránti lelkesedésben. Elég markáns véleményt fogalmaz meg Gert Hildebrand, akinek neve ismerősen csenghet azoknak, akiket az autóipari formatervezők világa is érdekel. Ő tervezte többek között a Kadett E-t, valamint a Golf III-ast, később ő volt a Mini fő formatervezője is, az utóbbi években pedig Kínában dolgozott feltörekvő márkáknak.

Hildebrand szerint az e-mobilitás sokkal nagyobb megterhelést fog jelenteni a környezetnek, mert egyrészt pazarolja az erőforrásokat, másrészt a töltési infrastuktúra kiépítése is jelentős befektetést igényel. Véleménye szerint a belsőégésű technológia praktikusabb és elérhetőbb, és ha ettől elfordulunk más technológiák felé, az a felhasználóknál is drámai eltolódást eredményez majd. Ez azt jelenti, hogy a szinte mindenki számára elérhető szabad mozgást jelentő tömeg mobilitás irányából egy szelektív elit mobilizáció irányába fejlődhetünk. Komoly kérdést jelent az üzemanyagokat terhelő jövedéki adó is, például Németországban, ahol a világon a legdrágább az áram, az e-mobilitás egy ellentmondás. Ha az állam az 50 milliárd eurós jövedéki adó kiesést majd ráterheli az elektromos autózásra is, akkor a téma a legtöbb ember számára tárgytalanná válik.

Ha már Németország...

Némileg azért árnyalja Hildebrand felvetését, hogy mind az e-mobilitási (akár a hajtás vagy a töltés frontján), mind az energetikai technológiák gyors és radikális fejlődésen mennek keresztül, ráadásul az e-mobilitás sem egy önálló, az energiapiac más szegmenseitől elszigetelt üzletág. A tendencia az, hogy a világon szinte mindenhol jó ütemben terjed a megújuló energiaforrások felhasználása. Ha már Németországot hozta fel példának, épp tavaly ősszel jelentették be, hogy Németország „átbillent”, azaz a tavalyi év első felében a megtermelt energia nagyobb része már megújuló energiaforrásokból származott. A Statistisches Bundesamt jelentése szerint 248,2 milliárd kilowattóra (kWh) áramot termeltek és juttattak a hálózatba 2020 első felében. Ebből 128,4 milliárd kWh, vagyis 51,8 százalék megújuló energiából származik.

Vagyis ez azt jelenti, már adatokkal is bizonyíthatóan, hogy az olyan megállapításoknak, mint "nem süt (eléggé) a nap, nem fúj (eléggé) a szél", illetve hogy az elektromos autók akkumulátorait zömmel a szénerőművekben termelt árammal kell feltölteni, nincs már létjogosultságuk. A friss adatok ugyanis azt mutatják, hogy a szélerőművek e téren is felváltották a szénerőműveket Németországban. És hamarosan ez várható Európa legtöbb államában is.

A tavalyi évünket egyértelműen a koronavírus járvány határozta meg, de várhatóan 2021 jelentős részére is rá fogja nyomni a bélyegét. A járvány a klímaváltozásra is hatással volt, bár nem olyan mértékben, mint ahogy azt várták a szakemberek. Hogy mégis miért lehetünk optimisták az új évben, arról John Sauven, a brit Greenpeace ügyvezető igazgatója írt a Guardianben megjelenő publicisztikájában.

Írása elején összefoglalja azokat a természeti katasztrófákat, amelyek 2020-ban pusztítottak világszerte: az év eleji hihetetlen pusztítást végző ausztrál erdőtüzek, történelmi hőmérsékletrekordok az Antarktiszon és az Északi sarkkörön és arról sem feledkezhetünk meg, hogy maga a koronavírus is a Földet pusztító folyamatok eredménye.

Ez a vírus ugyanis egyike azoknak az egyre gyakoribbá váló kórokozóknak, amelyek állatról emberre terjednek. Napjainkban a kifejlődő új fertőző betegségek 70 százaléka állati eredetű. A terjedést a környezetrombolás és a nagyipari mezőgazdaság és állattenyésztés terjedése fokozza, ugyanis azzal, hogy egyre inkább visszaszorulnak a vadállatok természetes életterei, egyre gyakrabban kerülnek kapcsolatba az emberekkel és a háziállatokkal – ez pedig növeli a kórokozók átadásának esélyeit.

Ha szeretnénk megakadályozni, hogy még egyszer kialakuljon a koronavírushoz hasonló világjárvány, akkor azonnali cselekvésre van szükség. Sauven szerint ez az év épp azt bizonyította, hogy erre van mód és hajlandóság is. A járvány megfékezése érdekében a világ politikusai gyors és hatékony együttműködésre voltak képesek, együttműködtek a vakcina kifejlesztésében, és találtak forrást az államkasszákban az emberek munkahelyeinek megóvására és az egészségügyi védekezés fokozására.

2020 tehát bizonyította: a világ képes gyorsan és összehangoltan cselekedni, politikai döntéseket hozni egy katasztrófa megfékezése és annak következményeinek enyhítése érdekében. Már csak ugyanezt a képességet kellene alkalmazni a klímaváltozás esetében is, hiszen „a klímaváltozásra nincs vakcina”.

Azt hiszem joggal állíthatom, hogy ez az év mindannyiunk számára tele volt kihívásokkal és váratlan helyzetekkel, amikhez egyik percről a másikra kellett alkalmazkodnunk. 2020 felforgatta a mindennapjainkat, és arra kényszerített, hogy vizsgáljuk felül a megszokásainkat. A járványhelyzet hatására termékeny párbeszédek indultak, amelyek nem csak a közvetlen egészségügyi veszélyhelyzetre kerestek megoldást, hanem gazdasági, társadalmi és kulturális problémákra is. Az idei utolsó bejegyzésemben kísérletet teszek arra, hogy összegezzem mi mindent tanított nekünk ez a rendkívüli év, és milyen tanulságokat vonhatunk le belőle.

1.      Az ember szociális lény

Az izolációban eltöltött hónapok rávilágítottak arra, hogy milyen fontosak az emberi kapcsolatok és a mindennapi szociális interakciók. Hiányzott a rokonaimmal és a barátaimmal eltöltött idő, valamint azok a személyes emberi gesztusok, amiket nem pótolhattak a Zoom vagy Teams-találkozások. A karantén, a fizikai távolságtartás és a kijárási korlátozás hatására nemcsak a személyes kapcsolataimat értékeltem át, hanem a társadalmi szintű kapcsolódásokat is, amik lehetővé tették, hogy átvészeljük az elmúlt hónapokat. Az oktatástól kezdve az egészségügyön át az ALTEO munkatársaiig mindenhol példaértékű összefogásnak és áldozatkészségnek voltam szemtanúja. Ez ráébresztett arra, hogy minden intézmény mögött ugyanolyan emberek állnak, mint mi, akik idejüket és energiájukat nem kímélve dolgoznak azért, hogy biztonságban éljük mindennapjainkat.

2.      Szorosan egymásra vagyunk utalva más nemzetekkel

A nemzeteket gyakran különálló egységekként képzeljük el, amiket élesen elválasztanak egymástól az országhatárok. A pandémia gyors terjedése azonban megmutatta, hogy milyen szorosan össze vagyunk fonódva, hiszen a vírus néhány hónap alatt szinte a világ minden pontjára elért. Az egymásra utaltságot több szinten érzékelhettük: az ellátási lánc, a kommunikáció, a technológia és a turizmus területén is. Kétségtelen, hogy Kína, India, az Egyesült Államok, Olaszország vagy Magyarország más gazdasági és társadalmi adottságokkal rendelkezik, de a COVID elleni harcban a különbözőségeink ellenére mégis egyek vagyunk.

3.      Az önfenntartás menő

A COVID-19 járvány rámutatott arra, hogy mennyire sérülékeny a világ gazdasági és társadalmi rendszere, és mennyire kiszolgáltatottak valójában a fejlett nyugati országokban élők. Szerencsére azonban a rendkívüli helyzet rendkívüli megoldásokat szült e kiszolgáltatottság csökkentésére. Egyre többen fordultak az önellátás felé, ha ugyanis előrelátóak vagyunk és hosszabb távon is felkészülünk arra, hogy legalább néhány dolgot magunk intézzünk, akkor nyugodtabban és zökkenőmentesen vészelünk át a mostani járványhoz hasonló váratlan eseményeket. Ráadásul ezzel pénzt spórolhatunk és még a Föld megóvásáért is teszünk valamit. Az önellátást szolgáló megoldások tárháza végtelen. Kis fáradtsággal otthon is készíthetünk gyógyteákat, tejtermékeket, tésztaféléket, sőt kozmetikumokat és illatszereket is. Erről korábban írtam is, ez itt olvasható el.

4.      Itt az idő, hogy tegyünk a globális fenntarthatósági célokért

A világjárvány átalakította a globális gazdaságot, és egész iparágakat lehetetlenített el. Rengetegen kerültek nehéz helyzetbe, és veszítették el a megélhetésüket egyik napról a másikra. A COVID-helyzet egyik legnagyobb kihívása talán, hogy átértékeljük meglévő üzleti modelljeinket, és fenntarthatóbb, biztosabb megoldásokat dolgozzunk ki. A zöld beruházások nemcsak nemes célt szolgálnak, hanem anyagilag is kifizetődők lehetnek: erre mutatott rá az Ernst & Young nemrég publikált tanulmánya is. Becsléseik szerint az EU-ban tervezett fenntarthatósági fejlesztések 12 millió teljes munkaidős állást hoznának létre, ami több, mint amennyit a pandémia megszüntetett. Ráadásul ezek a zöldprojektek az Unió klímatörekvéseit is támogatnák, hiszen 2,3 gigatonnányi szén-dioxid csökkentését eredményeznék.

5.      Az ember könnyen alkalmazkodik, és sokkal rugalmasabb, mint gondolná

A tudósok szerint az ember az egyetlen lény a Földön, amely képes előre tervezni. Az elvont, stratégiai gondolkodásnak és a fantáziának köszönhetően előrevetíthetjük egy-egy szituáció végeredményét, és lehetőségeinkhez mérten módosíthatjuk azt. Ez egy csodálatos képesség, ugyanakkor könnyen ellenünk fordulhat, ha a fantáziánk fölött átveszi az uralmat a pánik és a félelem. Saját szemünkkel láthattuk ezt akkor, amikor az első hullám idején kitört a vásárlási láz, és félelemből sokan felvásárolták a boltok tartósélelmiszer-készletét. Amennyi előnyünk származik a fantáziánkból, annyi szorongásunk is, hiszen sokszor a legrosszabb forgatókönyvet vetítjük magunk elé. Ez pedig nem feltétlenül a legokosabb, legeredményesebb válaszreakciót váltja ki.

De van még valami, amire a COVID-időszak rámutatott: arra, hogy mi vagyunk a legrugalmasabb, legalkalmazkodóbb faj a Földön. Az evolúcióelmélet óta tudjuk, hogy az ember túlélését a nagyfokú adaptivitása biztosította évezredeken át, és nincs ez másként most sem, egy globális járvány idején.

Én hiszek abban, hogy akármilyen rémisztőnek tűnik is a képzeletünkben egy probléma, a döntő pillanatban mégis képesek leszünk megoldani mindent kellő tervezéssel, intuícióval, optimizmussal és összefogással. Azt kívánom magunknak, hogy 2021-ben is így tudjunk szembenézni minden kihívással!

Az elmúlt években az Európai Unió egyre többet tesz azért, hogy a kontinens minél inkább a zöldgazdaság irányába induljon el, a COVID-járvány pedig hosszabb távon még jobban felerősítette a fenntarthatósági törekvéseket. A zöld átmenethez azonban rengeteg befektetésre van szükség, amivel az Európai Unió is tisztában van. Az European Green Deal célja, hogy a 2050-re a kontinens teljesen klímasemleges legyen, ami évente körülbelül 260 milliárd eurónyi beruházást igényel.

A folyamatos növekedésen alapuló, lineáris gazdaság modellje (ami lényegében a kiveszem a természetből – felhasználom – kidobom modellt jelenti) jelenlegi formájában nem fenntartható, hiszen elvesztegetjük általa az erőforrásokat. A globális környezeti problémák már a bolygó minden pontján érzékelhetők, ennek ellenére a környezeti kockázat eddig sokszor nem volt része a befektetők kockázatelemzésének. Pedig egy esetleges természeti katasztrófa súlyos válságokat okozhat, vagy akár meg is rengetheti a fennálló pénzügyi rendszert.

Ezért az Európai Unió Tanácsa idén áprilisban egységes szabályozási rendszert hozott létre a környezetbarát befektetések ellenőrzésére és ösztönzésére. Elképzeléseik szerint a kontinens klímasemlegessé tétele első sorban privát cégek beruházásai által valósulhatna meg. Tehát olyan gazdasági rendszerben képzelik el a klíma- és környezetbarát reformokat, ami továbbra is profitorientált maradna, miközben ösztönöznék a fenntartható növekedésre irányuló fejlesztéseket.

Az új keretrendszer lehetővé teszi a vállalkozások és befektetők számára, hogy mérlegelni tudják, mi számít környezeti szempontból is fenntartható fejlesztésnek. Az Unió célkitűzései szerint ezzel mérsékelnék az éghajlatváltozást, ösztönöznék a körforgásos gazdaságra való áttérést (ami, szemben a lineáris gazdasággal, az erőforrások minél értékesebb formában való újrafelhasználására törekszik), megelőznék és mérsékelnék a környezetszennyezést, megvédenék az ökoszisztémát, és megvédenék a vízi és tengeri erőforrásokat. Ezek alapján a Bizottság azokat a gazdasági szereplőket nyilvánítja zöldnek, amelyek hozzájárulnak a fenti célok legalább egyikéhez, nem okoznak jelentős kárt a többi cél végrehajtásában, és megfelelnek a tudományosan és társadalmilag megalapozott szűrőrendszernek.

Melyek a legzöldebb befektetések?

Tehát a fenntarthatóság már nemcsak egy divatos hívószó, ami javítja egy vállalat megítélését. Az Uniós politikával összehangban egyre több cég stratégiáját hatja át a környezetbarát gondolkodásmód. A zöld befektetéseknek nagyon sok arca van: egyesek környezetbarát technológiákat fejlesztenek, mások tiszta energiára térnek át. Sokat tehetnek a cégek a környezetszennyezés megelőzéséért, vagy az olyan termékek fejlesztéséért, amelyek ökodizájnja megfelel a körforgásos gazdaság elvének.  A zöldbefektetések vonzereje abban rejlik, hogy nemcsak üzleti nyereséget hozhatnak, hanem egyben hozzájárulhatnak a bolygó és a társadalom jólétéhez is. Nem véletlen, hogy gyorsan nő a zöld kötvények piaca, amelynek hatását már Magyarországon is érzékelhetjük.

Hosszú át áll még előttünk a 2050-re kitűzött célok eléréséig, de én bizakodó vagyok: hiszek benne, hogy ami a bolygó és az emberiség javát szolgálja, az előbb-utóbb anyagilag is megtérül.

November közepén jelent meg a Climate Transparency Report idei jelentése, amely 100 mutató alapján elemzi a G20 országainak éghajlat-változást befolyásoló tevékenységét. A jelentés azért is kiemelkedően fontos, mert ez a 20 ország felelős a globális üvegházhatású gázkibocsátás 75 százalékáért. Nem túlzás hát azt állítanunk, hogy tevékenységük jelentős következményekkel bír bolygónk jövőjére. A jó hír, hogy sok pozitív lépés történt 2019-ben. A rossz hír pedig az, hogy a koronavírus járvány mindent tönkretehet.

A jelentés megállapítja, hogy a G20-as országokban stabilan bővülni kezdtek a megújuló energiaforrások, arányuk eléri a 28%-ot. További jó hír, hogy eközben csökkent a szénfogyasztás is, 2%-kal.

2019 volt az első év, amikor elkezdett csökkenni ezekben az országokban az energiaszektorhoz kötődő szén-dioxid kibocsátás anélkül, hogy valamilyen külső sokk érte volna a gazdaságot. Bár a csökkenés csak 0,1%-os, de ez is óriási eredmény a 2018-as 1,9%-os növekedéshez képest.

A jelentés szerint 2020-ban vélhetően tovább csökken a szén-dioxid kibocsátás, méghozzá 7,5%-kal, azt azonban tudnunk kell, hogy ez a koronavírus-járvány okozta egyszeri hatás lesz, legnagyobb szerepe a szinte teljesen összeomló nemzetközi légiközlekedésnek lesz.

És itt vége is a koronavírus járvány okozta pozitív hatásoknak, ugyanis a járvány miatti gazdasági visszaesés elleni lépések könnyen visszafordíthatják az eddigi eredményeket. Ennek pedig az az oka, hogy minden országban a legfontosabb a gazdaság helyreállítása, ez pedig háttérbe szoríthatja a „zöld” célokat.

Mindenkit érint a klímaváltozás, de nem mindenki reagál

A jelentés azt is megállapítja, hogy a G20-as országok lakóinak életét már most is megkeserítik a klímaváltozás hatásai, mint például a hőhullámok, a tűzesetek és az áradások. Ausztráliára, Brazíliára, Franciaországra, Indiára, Indonéziára, Olaszországra, Mexikóra, Törökországra, Szaúd-Arábiára és Dél-Afrikára ráadásul a többi országnál is keményebb kihívások várnak, ha a globális felmelegedés meghaladja a másfél fokot.

Ennek ellenére az egyes kormányok másképp reagálnak az előttük álló kihívásra. Japán, Franciaország, az Egyesült Királyság és Kanada mind kitűzött céldátumokat a fosszilis üzemanyagú autók fokozatos megszüntetésére, míg ehhez képest a Trump-adminisztráció visszavonta a közlekedési kibocsátások csökkentését célzó szabályozásokat. Bizakodásra ad azonban okot, hogy a Biden kormányzatban John Kerry személyében viszont klímavédelmi különmegbízott is lesz. Míg a G20-országok közül 18-ban folyamatban van, vagy már végrehajtotta a szén-dioxid-árképzési rendszereket, Ausztráliának és Indiának nincsenek ilyen tervei. Míg Kanada, Franciaország és az Egyesült Királyság teljesen korlátozta a szénipar támogatását, Kína, India, Indonézia, Oroszország és Dél-Afrika nem rendelkezik ilyen korlátozásokkal.

Gazdasági helyreállítás a klímacélok figyelembevételével

A világ vezető országai dollármilliárdokat költenek arra, hogy a COVID-19 járvány után minél hamarabb helyreállítsák a gazdaságukat. Eközben azonban túl sok pénz áramlik a fosszilis szektorba, a G20-országok közül 19 úgy döntött, hogy pénzügyi támogatást nyújt a hazai olajiparnak, szén- vagy gázszektornak, 14 ország pedig megtámogatta a nemzeti légitársaságait, anélkül, hogy környezetvédelmi feltételeket szabtak volna. Ez a szempont egyedül Franciaországban merült fel. És a támogatások kidolgozásakor kizárólag a németek és a franciák támasztottak környezetvédelmi feltételeket az autógyárakkal szemben.

A jelentés készítői szerint azonban a világ legnagyobb gazdaságainak sürgősen át kell gondolniuk a támogatási politikájukat, a gazdaság ösztönzését összhangba kell hozniuk a hosszútávú éghajlati és fenntarthatósági célokkal. Ahogy arról korábban már írtam, a zöld projektek kifizetődőek, új munkahelyeket teremtenek, és segítenek az országok klímacéljainak elérésében is. El kell tehát döntenünk, melyik utat választjuk a helyreállításban.

El tudjuk képzelni az életet tiszta víz nélkül? El tudjuk képzelni milyen lenne, ha nem mehetnénk ki a konyhába bármikor egy pohár csapvízért, amikor megszomjazunk? Világszerte 785 millió olyan ember van, akik nem jutnak tiszta ivóvízhez, vagy csak rengeteg pénz és fáradság árán. Pedig nekik is ugyanannyi joguk lenne a természetes emberi szükségletekhez méltó élethez, mint nekünk.

A testtömegünknek több, mint a fele vízből áll: ez a létezésünk egyik legelemibb alkotóeleme. De a víz sokkal több ennél, hiszen az életünk szinte minden területével összeköttetésben van. Ezért a nem megfelelő vízellátás nem csak az egyén egészségére van romboló hatással, hanem az egész társadalom jólétére is. A Föld népességével egyszerre növekszik a világ vízigénye is, ami a jövőben egyre nagyobb kihívásokat okozhat. Az ENSZ Gyermekalapja (UNICEF) és az Egészségügyi Világszervezet (WHO) ezért is a klímaváltozást teszik felelőssé: a csökkenő talajvízszint, a súlyosbodó aszályok és a kiszáradó folyók miatt a következő évtizedekben olyan országok is megtapasztalhatják a vízhiányt, amelyek eddig nem.

A water.org adatai szerint jelenleg napi szinten körülbelül 785 millió ember nem jut tiszta vízhez, ami kilenc emberből egyet jelent. Ráadásul a probléma sokkal jobban érinti a mélyszegénységben élő nőket, akiket a vízhiány csak még kiszolgáltatottabbá tesz. Legtöbbször nekik kell ugyanis elhagyniuk otthonaikat, és hosszú utakat kell megtenniük azért, hogy gondoskodjanak családjuk vízellátásáról. Becslések szerint világszerte a nők napi 200 millió órát töltenek azzal, hogy tiszta vízért vándoroljanak vagy sorban álljanak érte. Nincs más választásuk, hiszen sokszor az életben maradás a tét. Mégis, az időigényes és fáradságos munka rengeteg lehetőségtől elszakítja őket: például attól, hogy tanuljanak, dolgozzanak vagy időt töltsenek a családjukkal. A nehézkes vízellátás pedig különösen veszélyes a várandós nőkre nézve, hiszen a szennyezés károsítja a kismama és a magzat egészségét, a hosszú gyaloglás és a cipekedés pedig fizikailag megterhelő. 

Persze az egészségügyi kockázatok nemcsak a nőket értinik. Évente körülbelül egymillió ember hal meg olyan betegségben, ami a vízszennyezéssel és az alacsony higiéniás körülményekkel kapcsolatos. A vízkrízis minden második percben egy gyermekéletet követel, ami megelőzhető lenne a higiéniás körülmények javításával és a tiszta vízellátás biztosításával. Bár egyelőre jellemzően a harmadik világbeli országok küzdenek ezzel a problémával, mégsem nézhetjük tétlenül, hogy a bolygó másik oldalán gyakorlatilag kiszáradnak emberek, akiknek ugyanannyi joguk lenne az alapvető életfeltételekhez, mint nekünk.

Már csak azért sem, mert a WHO Környezetvédelmi Programjának előrejelzése szerint 2030-ra az emberiség mintegy fele súlyos vízhiánnyal nézhet szembe. A szervezet szerint égetően nagy szükség van arra, hogy a kormányok beszálljanak a harcba, és a globálisan évente elköltött 40-45 milliárd dollárról 200 milliárd dollárra emeljék a kapcsolódó kiadásokat. Ezért 2015-ben a szervezet 193 tagországa megállapodott abban, hogy a következő évtizedben mindent elkövetnek azért, hogy a Föld lakói biztonságos és megfizethető ivóvízhez jussanak. Ez egy ígéretes elképzelés, azonban messze vagyunk még a céltól.

Lesz-e vízválság a Kárpát-medencében?

Előrejelzések szerint a vízválság minden régióban eltérő környezeti, gazdasági és társadalmi változásokat eredményezhet. A legsúlyosabban érintett területek gazdasági hanyatlása mellett az is problémát jelent, hogy az egyre kevésbé élhető területekről hatalmas népvándorlás indulhat meg. Az ENSZ jelentése szerint a2030-ra a vízhiány miatt 700 millió ember kényszerülhet otthona elhagyására. Magyarország szerencsére bővelkedik a vízkészletekben, azonban a globális felmelegedés hatására néhány évtizeden belül mediterrán irányba tolódhat el a klímája.

Ez azt jeleneti, hogy nő az átlaghőmérséklet, csökken a csapadék mennyisége, és gyakoribbá válnak a szélsőséges áradások és aszályok. A mezőgazdaságban egyre több vízre lesz szükség a kieső csapadékmennyiség pótlására, ezért okosan kell gazdálkodunk meglévő édesvízkészletünkkel. Új víztakarékossági módszereket kell kidolgoznunk, és növelnünk kell a meglévő vízhasználat hatékonyságát. Ennek egyik módszere lehetne, hogy az ártéri gazdálkodás modelljéből kiindulva több teret adunk a vizes élőhelyek vízmegtartó képességének. A folyóink mentén elhelyezkedő, szántóművelésre kevéssé alkalmas mélyárterek alkalmasak lennének a vízvisszatartásra: a Tisza mentén számítások szerint legalább 1500 négyzetkilométernyi ilyen terület van.

Ezen kívül befektetésekkel kell támogatnunk az olyan technológiai fejlesztéseket, amelyek javítják az édesvízhez való hozzáférés lehetőségét vagy a szennyvízkezelés technikáját. Emellett pedig mindent meg kell tennünk a vizes élőhelyek megőrzéséért és helyreállításáért, hogy megőrizzük környezetünk gazdag ökoszisztémáját.

Ma már egy vállalat, legyen szó óriáscégről vagy kisebb kkv-ról, nem teheti meg, hogy nem foglalkozik a „zöldítéssel”, a fenntarthatóság egyik alapvető kérdésével. A klímaváltozás következményeit és hatásait a saját bőrünkön is érezzük, látjuk nap mint a nap a hírekben, ezért egyre többen keresik a fenntartható termékeket, szolgáltatásokat. De mit tehet egy vállalat azon kívül, hogy törekszik a karbonsemlegességre? Vajon kifizetődővé lehet tenni a „zöldítést”? Különösen fontos ez a kérdés most, amikor egy világjárvány épp átalakítja a világgazdaságot, egész iparágakat lehetetlenít el. Tényleg most kell elővenni a zöld-kártyát is?

Nos, a világ egyik legnagyobb tanácsadó cége, az Ernst & Young (EY) szerint igen. A közelmúltban publikálták  A Green Covid-19 Recovery and Resilience Plan for Europe c. tanulmányukat, amelyben ezer, már előkészített zöld projektet elemeztek. A vizsgált projektek között volt portugál zöldhidrogén-gyár, szélerőművek, a Koppenhága-Malmö metróvonal, de olyan kisebb beruházások is, mint egy horvát színház energiai megújítása vagy egy svéd szelektív hulladékfeldolgozó korszerűsítése, valamint bekerültek magyar projektek is. Az EY becslése szerint az elemzésben szereplő programok mintegy 10 százalékát teszik ki a környezeti előnyökkel járó, Európában fejlesztés alatt álló beruházásoknak. Ez alapján úgy prognosztizálnak, hogy az EU-ban tervezett fenntartható projektek összege meghaladhatja akár az ezermilliárd eurót is. Amennyiben pedig az összes ilyen terv teljesül, akkor 12 millió (!) teljes munkaidős állást hozhatnának létre. Ez pedig több, mint amennyi a jelenlegi egészségügyi veszélyhelyzet gazdasági következményei miatt megszűnt.

A megvalósuló projektek egyben az Unió klímacéljainak megvalósulását is segítenék. A becslések szerint a vizsgált projektek együttesen a széndioxid-kibocsátás 2,3 gigatonnányi csökkentésével járulhatnának hozzá az uniós klímacélokhoz. 

Nem meglepő módon a fejlesztésekben leginkább érintett szektorok az energetika, a közlekedés-szállítás, a gyáripar és az építőipar. Ezek közül a legjobban előkészített, leggyorsabban megvalósítható projekteket az energia (-termelés, -elosztás és -tárolás) és a közlekedés-szállítás területén találjuk. Ide tartoznak a kutatásban elemzett magyarországi programok is: a fővárosi lakásállomány energetikai korszerűsítése, illetve az elektromosautó-töltőhálózat fejlesztése.

Nem a finanszírozás a legnehezebb kérdés

Az eredmények eléréséhez hozzávetőleg 200 milliárd eurónyi állami és magánforrásra van szükség az EU 27 országában, bár a kezdeményezések 20 százaléka 5 millió eurónál kevesebb befektetést igényel. A programok kivitelezése során a legfőbb akadályt minden második esetben (49%) azonban nem a finanszírozás, hanem valamilyen adminisztratív, szabályozási vagy kereskedelmi körülmény jelenti.

Vannak már jó példák is

Hasonló kérdésekkel foglalkozott egyébként egy másik tanácsadócég, a Deloitte képviselője az idei Brain Baron. Eric Dugelay, fenntarthatósági szolgáltatásokért felelős globális vezető szerint, ha egy vállalkozás helyes választ ad a klímaváltozás jelentette kihívásra, akkor találni fog olyan új termékeket és szolgáltatásokat, amelyek új munkahelyeket teremthetnek azok helyett, amelyeket esetleg a fenntartható működés miatt fel kell áldozni. Erre példaként említette a Carbon Disclosure Project nevű, a klímaváltozás hatásait és kockázatait vizsgáló szervezetet, amelyhez világszerte 7 ezer vállalkozás csatlakozott. Ezek a vállalatok euróban kifejezve is meghatározták, hogy az érintett vállalkozások számára a klímaváltozás elleni küzdelem mennyivel több lehetőséget, mint kockázatot tartogat.

A kevesebb néha több - legalábbis ezt vallja az az egyre szélesebb társadalmi réteg, akik elutasítják a fogyasztói társadalom vásárlásra ösztönző tendenciáit, és a tudatos egyszerűsítés jegyében egyszerűbb életmódra törekednek. Ez a modern minimalizmus, vagy ahogy angol nyelvterületen hívják, a simple living, voluntary simplicity vagy downshifting.

A fogyasztói társadalom legnagyobb csapdája, hogy akármennyit birtoklunk, sosem leszünk teljesen elégedettek. Az üzletek roskadozó polcai, a márkák ellenállhatatlan kínálata, a csillogó kirakatok és hirdetések mind azt az érzetet keltik bennünk, hogy csak akkor élhetünk teljes életet, ha minél több anyagi javat szerzünk meg. A vágyott boldogság és a teljesebb élet ideáját sokan egy-egy új telefonhoz, autóhoz vagy más fogyasztási cikkhez kapcsolják, pedig a konzumizmus nem csak a pénztárcánkat terheli meg, hanem a bolygónkat is.

Az igazság ugyanis az, hogy a Föld tartalékai egyszerűen nem teszik lehetővé, hogy minden vágyunkat kielégítsük. Éppen azért, mert a vásárlásnak és a felhalmozásnak sosincs vége: a használtat könnyebb eldobni, mint megjavítani, és amúgy is minden évben kijön egy szebb, újabb, vonzóbb verzió abból a ruhakollekcióból, telefonból vagy mosógépből, amit tavaly megvettünk. A vásárlással járó élvezet átmenetileg elégedetté tesz, de tegyük fel magunknak a kérdést, hogy valójában meddig örülünk egy-egy új szerzeménynek? Egy hónapig? Egy hétig? Vagy csak néhány óráig? Sosem lesz olyan, hogy egyszerre minden vágyunkat kielégítjük, vagy ha mégis, akkor egy-két napon belül újabb dolgokra áhítozunk.

Mi tehát a megoldás? A minimalisták szerint teljes gondolkodásváltásra van szükség, és el kell felejtenünk, hogy a birtoklás boldoggá tesz minket. Az önkéntes egyszerűségnek különböző formái vannak: vannak, akik az anyagiasságot utasítják el, és vannak, akik a felgyorsult világ technika- és információáradatát. De a letisztultabb életforma azt is jelentheti, hogy minél inkább önellátásra törekszünk, és megpróbáljuk megszüntetni a környezetünktől való függést, legyen szó az általunk elfogyasztott élelmiszerek megtermeléséről vagy a lakókörnyezetünk fenntartásáról, javításáról. A minimalisták fontosnak tartják az ökológiai lábnyomuk csökkentését és a természettel való bensőséges kapcsolat kialakítását. Emellett hisznek a kisebb méretű, ember-léptékű életterek és közösségek megteremtésében, ahol lehetőség van a szemtől-szembeni kapcsolatok kialakítására.

Egyensúlyban a világgal, az aszkézis és a hedonizmus között

A minimalizmus nem azt jelenti, hogy lemondunk az élvezetekről és sanyargatjuk magunkat: épp ellenkezőleg. Az ókori filozófiában is megjelenő alapgondolat szerint akkor érhetjük el a legnagyobb örömöt és nyugalmat, ha tudatosan úrrá leszünk csapongó vágyainkon. Ezzel bizonyára a klímakutatók és a környezetvédő aktivisták is egyetértenek, hiszen minél tudatosabban fogyasztunk, gyűjtjük a hulladékot, csökkentjük a szén-dioxid kibocsátásunkat és odafigyelünk közösségeinkre, annál többet teszünk Földünk, egészségünk és a következő generációk jövőjéért. A minimalisták nem a “vissza a természethez” jelmondatot követik, hanem arra törekednek, hogy meglévő társadalmi pozíciójukba és életterükbe több józanságot és érzékenységet vigyenek.  

Mit tehetünk mi, ha szimpatizálunk ezzel az életformával? Például eladhatjuk autónkat, és járhatunk helyette tömegközlekedéssel vagy biciklivel. Vásárolhatunk kistermelőktől, vagy elkezdhetünk saját kertünkben gazdálkodni, zöldséget, gyümölcsöt termeszteni. A körforgásos gazdaság elveit követve a vásárlás során figyelembe vehetjük a termékek életciklusát, és törekedhetünk arra, hogy minél inkább újrahasznosított vagy tartós, jó minőségű árucikkeket vegyünk. Kiselejtezhetjük az otthonunkban felhalmozott tárgyakat, a szükségtelen, de még jó állapotban lévő ruhákat, könyveket, bútorokat, gépeket pedig kidobás helyett eladhatjuk, elcserélhetjük vagy elajándékozhatjuk a rászorulóknak. Csökkenthetjük a közösségi médiában eltöltött időt, és tudatosan eldönthetjük, hogy egy nap mondjuk csak kétszer-háromszor nézünk rá az üzeneteinkre. Minél jobban egyszerűsítjük az életünket, annál több időnk és energiánk szabadul fel, amit például személyes készségeink továbbfejlesztésére, szeretteinkre vagy közösségeinkre fordíthatunk. Nem mellesleg pedig még a bolygó is jól jár.

Tavasszal drasztikusan visszaesett a repülőjáratok száma a koronavírus miatt. A Flightradar24  adatai szerint március végére az előző hónaphoz képest közel 40 százalékkal csökkent a járatok száma, a világ 38 országában pedig egy időre teljesen leállt a légiforgalom a kereskedelem kivételével. A járvány minden idők legnagyobb krízisét eredményezte a szektor történetében, ugyanakkor úgy tűnik, hogy pozitív környezeti hatással is járt.

Az első negyedévben az iparosodott világ megtorpanása rekordmértékben csökkentette a globális szén-dioxid kibocsátást. Ilyen mértékű visszaesésre a második világháború óta nem volt példa, hiszen leálltak a gyárak, visszaesett a közúti forgalom, és egy időre gyakorlatilag megszűnt a polgári légiforgalom. A legszennyezettebb nagyvárosokban érzékelhetően kitisztult a levegő, Budapesten például harmadára esett a károsanyag-koncentráció, Indiában pedig évtizedek óta először lehetett látni a Himaláját.

A kutatók szerint a globális szén-dioxid kibocsátás visszaesésének 10 százaléka a légiforgalom drasztikus mérséklődésének köszönhető. A járvány előtt a repülés szinte olyan természetes része volt modern mindennapjainknak, mint az autóvezetés. Becslések szerint a kereskedelmi repülőjáratok által elégedett üzemanyag körülbelül 4-5 százalékban járult hozzá a világ összes károsanyag-kibocsátásához.

A meteorológusok és a környezetvédők most azt vizsgálják, hogy a légiforgalom csökkenése milyen környezeti változásokat indított el, és hogyan hat mindez a globális felmelegedésre. A repülőgépeken elhelyezett műszerek és műholdak segítségével összevetik a felhőképződés folyamatát a légkör járvány előtti állapotával. Feltételezésük szerint a repülőgépek kondenzcsíkja befolyásolhatja a felhők mennyiségét és összetételét, ami hosszú távon hatással lehet a bolygó átlaghőmérsékeltére.

Ugyanis a kondenzcsíkok nem minden esetben oszlanak el. Ha magas a levegő páratartalma, akkor a repülőgépekből kiáramló üzemanyag-égéstermék kondenzációs magként szolgál, és beindítja a felhőképződést. Tehát a kondenzcsíkok “mesterségesen létrehozott” felhőkké alakulhatnak át, és ha a szél szétteríti őket, akkor akár tíz kilométerre is elnyújtózhatnak. Egyes elméletek szerint a kondenz legalább annyira fokozza az üvegházhatást, mint a repülőgépek szén-dioxid kibocsátása. Ha ugyanis újabb és újabb gépek szelik át ugyanazt a légi folyosót, akkor a kondenzcsíkok egyre nagyobb kiterjedésűvé válnak, és a több száz négyzetkilométeres rétegük csapdába ejtheti a hőt a Föld felszínén.

Persze ez a probléma már korábban is foglalkoztatta a tudósokat és a közvéleményt. Egy járvány előtti tanulmány szerint 2050-re háromszorosára nőhet a kondenzfelhők hőcsapda hatása 2006-hoz képest. Mások szerint a légiforgalom globális felmelegedésre gyakorolt hatása még így is elenyésző, és nem ez jelenti a legnagyobb problémát a klímaváltozás elleni harcban. Tehát jelenleg is viták folynak a jelenség valódi hatásáról, mindenesetre az átmeneti forgalomcsökkenés egyedülálló lehetőséget kínál arra, hogy új szemmel vizsgáljuk meg a problémát. Máskor ugyanis elképzelhetetlen lenne, hogy szinte teljesen eltűnjenek a repülőgépek az égről.

És lássuk be; a leállás valószínűleg nem lesz hosszú életű. A járványhelyzet enyhülésével újra fellendül majd a légiforgalom, újra fogunk nyaralni, utazni, üzleti utakra járni, még akkor is, ha esetleg eltérő mértékben. Nincs globalizáció mozgásszabadság és mobilitás nélkül, ezért nem gondolom, hogy a teljes leállás megoldást jelentene a légszennyezés problémájára. Én inkább abban bízom, hogy a légiipar újult erővel fog kilábalni a krízisből, és felismeri a változásban rejlő lehetőségeket. Ezáltal pedig innovatívabb, zöldebb és jövőbemutatóbb megoldásokat dolgozhatnak ki.

Ha csökkenteni akarjuk a globális szén-dioxid kibocsátást és így csökkenteni a klímaváltozás hatásait, energiaigényünk kielégítésére egyre nagyobb arányban kellene áttérnünk a megújuló energiákra. Igen ám, de mi történik, ha nem süt épp a Nap vagy nem fúj a szél? Örök kérdés, hogy hogyan tudjuk tárolni a megújuló energiákat?

Abban a szakemberek is egyetértenek, hogy a szél- és napenergia használata jóval kevesebb szén-dioxid kibocsátással jár, mint a fosszilis energiahordozók használata. Van azonban egy nagy probléma velük, nem állnak rendelkezésre folyamatosan, az igényeknek megfelelő mennyiségben. Ha bolygónk megóvása érdekében át akarunk térni ezeknek az energiaforrásoknak a nagymértékű használatára, meg kell tudnunk oldani a belőlük származó energia tárolását is, hogy a szélcsendes vagy borult napokon is ugyanúgy rendelkezésre álljon a megfelelő mennyiségű energia.

A tárolásra többféle verzió is létezik már világszerte, például a szivattyús energiatározó erőmű, vagy az általunk is használt akkumulátoros energiatározás. Ezeknek is megvannak azonban a hátrányaik, vagy költségesek, vagy bonyolultak, vagy korlátozottak a földrajzi követelmények miatt, ezért különböző fejlesztésekről is hallani lehet, amelyek a fenti hátrányokat igyekeznek kiküszöbölni.

Hőszivattyús tárolás

Az egyik ilyen újdonság a szivattyús hőenergia-tároló (TES). Ez a technológia körülbelül tíz éve létezik, azonban a németországi Siemens Gamesa a tavalyi évben kezdte meg a tesztelését.

A TES nagy teljesítményű hőszivattyúval alakítja hővé a villamos energiát. A termelt hőt egy közegben, például vízben vagy kavicsban (a Siemens kísérleti telepei esetében vulkáni kőzetben) tárolják, egy nagy, szigetelt tartályban. Az elektromos áramot ebben a közegben hőként tárolják, amíg szükség nem lesz rá, és akkor egy motort használnak az árammá történő visszaalakítására. A rendszer a termodinamikai ciklusok elvét használja fel. Ennek a megoldásnak rengeteg előnye van.

Mivel a rendszer a hagyományos technológiára támaszkodik, és olyan alkatrészeket használ, amelyeket az energia- és feldolgozóiparban már széles körben ismernek és használnak - például turbinákat, kompresszorokat, hőcserélőket és villamos generátorokat, így az ilyen létesítmény tervezéséhez és felépítéséhez szükséges idő lerövidül. A hőtároló-közeg összes variációja környezetbarát, vegyianyag és toxinmentes, ráadásul bőségesen és olcsón rendelkezésre áll.

A létesítmény a világ bármely pontjára telepíthető, annak földrajzi adottságaitól függetlenül. Ráadásul a technológia több energiát képes tárolni egy adott térfogatban (magasabb energia sűrűséggel), mint a szivattyús víztározók. Kevesebb helyet is igényel egy adott eltárolható energiamennyiséghez, azaz a létesítmény ökológiai lábnyoma is kisebb. Ehhez hozzájárul, hogy az alkatrészek hosszú élettartamúak - évtizedekig kibírják, mielőtt cserélni kellene őket.

Betonban tárolt energia

A közelmúlt egy másik érdekes megoldási kísérlete egy startuphoz kötődik. A svájci Luganóban indult Energy Vault a betonban bízik. Az alacsony technikai igényű projekt nagy előnye, hogy bárhol könnyen megvalósítható: az ötlettől a megvalósításig mindössze 9 hónapra és kevesebb mind 2 millió dollárra volt szüksége a cégnek, ennyi idő alatt sikerült megépíteni a működő modellt, amely méretét tekintve a tervezett betontároló egytizedének felel meg.

A „betontároló” egy 120 méter magas, motorokkal ellátott hatkarú daruból és a köré helyezett, a karoknál jóval mélyebben fekvő, egymásra pakolt betonhengerekből áll – ezek egyenként 35 tonnát nyomnak. Többletenergia esetén a daru felemeli a tömböket, ha pedig áramra van szüksége a hálózatnak, egy precíz szoftver segítségével a leghatékonyabb módon visszaengedi őket a földre, miközben a generátor energiát termel. Az Energy Vault tervezett betondarui ugyanannyi energiát (20-35 megawattóra) képesek tárolni, mint jelenleg egy átlagos akkumulátoros energiatároló, a Quartznak elmondott adat szerint ez 2000 svájci otthon egésznapos ellátására elég. Hatékonyságban is ezekhez a tárolókhoz hasonlítható a betonerőmű: a tömbök emeléséhez elhasznált energiához képest körülbelül 85 százalékban képes visszanyerni az energiát – a lítiumionos akkuknál ez 90 százalék körüli érték.

Azt még nem tudjuk, hogy melyik megoldás lesz a befutó, esetleg jön egy eddig kevéssé ismert módszer, az azonban biztos, hogy a közeljövőben ezen a területen is változások várhatók, hiszen a világ energiaigénye nem csökken, ugyanakkor egyre nagyobb az igény a környezetkímélő energiaforrások használatára is.

(Fotó: Siemens Gamesa)

A környezettudatos vásárlóknak elege van a könnyen szakadó műanyagzacskókból és a celofánba csomagolt banánokból: ők olcsó, praktikus és zöld csomagolóanyagokat keresnek. Ezt ismerték fel azok a cégek is, akik újrahasznosított vagy lebomló csomagolásokat fejlesztenek, és igyekeznek minimalizálni termékeik ökológiai lábnyomát. Egyre több csomagolásmentes bolt nyílik, és bizonyos szupermarketekben már használhatunk saját zöldségtasakokat, vászontáskákat is. De még mindig elég nehéz elkerülnünk, hogy a hétköznapi fogyasztásunk során szemetet termeljünk, hiszen sokszor egyszerűen nincs más választásunk, meg kell vennünk azt a műanyagdobozos tejfölt. De biztos, hogy ez akkora probléma?

2017-ben Európában 174 kg volt az egy főre jutó csomagolási hulladék, ami rekordmennyiségnek számít. Sokan még mindig egyszer használatos műanyagzacskóba pakolják a zöldséget és a gyümölcsöt a vásárlás során, ami aztán rögtön a kukában landol. De az italos kartonok, üvegek, papírdobozok és egyéb csomagolóanyagok is mind hozzájárulnak a napi szintű hulladéktermelésünkhöz, hacsak nem csomagolásmentes helyeken vásárolunk. Az internetes rendelések esetében például sokszor tapasztalhatjuk, hogy a ruhákat vagy a technológiai eszközöket feleslegesen sok műanyagba csomagolják, és ezzel már csak akkor szembesülünk, amikor kibontjuk az árut. Ez bosszantó és felesleges szemétgyártás, főleg akkor, ha a gyártók nem lebomló, környezetterhelő csomagolóanyagokat alkalmaznak.

Habár vitathatatlanul fontos, hogy szelektíven gyűjtsük a szemetet, mégis elsősorban a gyártók felelőssége, hogy környezetbarát csomagolásokat fejlesszenek. És itt merül fel a nagy műanyag-kérdés. Nem oldódna meg minden problémánk egy csapásra, ha végleg megszabadulnánk tőle? Vagy ha rendeletekkel, különadókkal korlátoznák a nem lebomló csomagolóanyagok használatát, hogy a gyártók kénytelenek legyenek zöldebb megoldásokkal előállni?

A műanyag esetében sajnos ez nem ilyen egyszerű. Ez ugyanis az egyik legpraktikusabb, legolcsóbb és leghigiénikusabb csomagolóanyag, amit az élelmiszeripar előszeretettel alkalmaz, hiszen a többi anyaghoz képest sokkal tovább megőrzi a termékek minőségét. A csomagolás véd a környezeti hatásoktól és a sérülésektől, valamint fontos információkkal látja el a vásárlókat. Innen értesülhetünk a termékek lejárati idejéről, származási helyéről, tápértékéről és összetevőiről is. Az élelmiszergyártóknak szigorú biztonsági előírásoknak kell megfelelniük; újrahasznosított műanyagból készült csomagolóanyagot például nem is igazán használhatnak, hiszen azok higiéniai szempontból nem alkalmasak arra, hogy élelmiszerrel érintkezzenek. A legtöbb nagyáruházban már vásárolhatunk gyümölcsöt, zöldséget és pékárut papírtasakban vagy saját textilzsákban, ugyanakkor a sajtot, felvágottat és hentesárut egyelőre csak bolti csomagolásban vihetjük haza.

A Pénzcentrum tavalyi körképe szerint a magyar áruházláncok nyitottak lennének arra a megoldásra, hogy a vásárlók saját tárolódobozukba kérjék a friss sajt- és hentesárut, de a jogalkotó, illetve az ellenőrző hatóság (NÉBIH) álláspontja egyelőre ismeretlen ebben a témában, ezért az áruházak sem léphetnek. A hozott csomagolóanyag tisztaságát a vásárlónak kellene garantálnia, ami megint csak problémákat vet fel. Úgy tűnik, hogy a teljes műanyagmentesség a jövő ígérete marad, mindenesetre bíztató, hogy egyre több gyártó felismeri felelősségét, és reagál a környezettudatos fogyasztói igényekre.

Vásárlásnál érdemes a termék várható élettartamát figyelembe venni, tehát azt a ciklust, ami a nyersanyagok előállításával kezdődik, és a termék feldolgozásáig tart. Ezzel tudjuk felmérni a környezeti lábnyomát, amelynek tekintetbe vételével felelős döntést hozhatunk. A jó hír az, hogy a legtöbb típusú műanyag újrahasznosítható, tehát visszakerülhet a körforgásba. Ha nem lebomló anyagban árusított terméket veszünk, akkor próbáljuk meg újrahasználni a csomagolását, az üres üvegeket például tegyük el lekvárnak, befőttnek. Ha pedig már nem látjuk többé hasznát, akkor ügyeljünk rá, hogy a hulladékot szelektíven gyűjtsük: ilyen módon megnövelhetjük a termék élettartamát, és hozzájárulhatunk a nyersanyagok körforgásához.

Október elején ünnepeljük az Állatok Világnapját – de valóban van mit ünnepelnünk manapság, amikor a WWF jelentése szerint épp egy hatalmas kihalási hullám közepén vagyunk, és a veszélyeztett fajokat gyűjtő ún. „vörös lista” is folyamatosan bővül? A legfontosabb kérdés pedig az, hogy tehetünk-e még bármit is az élővilág megóvásáért?

1931. óta ünnepeljük az Állatok Világnapját október 4-én, amely Assisi Szent Ferenc, az állatok védőszentjének halálának napja. Az állatok világnapjának alapelve, hogy az állatok boldogabbá teszik életünket, az ünnep célja pedig, hogy felhívja a figyelmet az együttélés fontosságára.

Ezt teszi a WWF is, a szervezet kétévente készíti el Élő Bolygó Jelentését, amelyben a Föld élővilágának aktuális állapotát és az emberi tevékenység hatását mutatja be tudományos alapokon nyugvó adatokra támaszkodva. Az idei jelentés, amelyet alig egy hónapja publikáltak, elég ijesztő számokat tartalmaz.

A jelentésből kiderül: az 1970 és 2016 közötti időszakban az egész világon megfigyelt 4392 faj 20811 populációja döbbenetes mértékben, átlagosan 68 százalékkal zsugorodott. A leggyorsabb ütemben az édesvizek biológiai sokfélesége romlik: 300 év alatt a globális vizes élőhelyek mintegy 90 százaléka eltűnt, a megfigyelt 3741 édesvízi populáció (944 emlős-, madár-, kétéltű, hüllő- és halfaj) pedig átlagosan 84 százalékkal lett kisebb.

A folyamat pedig nem állt meg napjainkban sem, a mi évszázadunkban a vadon élő fajok egyötödét fenyegeti a kihalás az éghajlatváltozás következtében. A növények kihalási kockázata szintén hatalmas: a dokumentált növényfaj-kihalás az emlősök, a madarak és a kétéltűek együttes csökkenésének kétszerese.

Márpedig az emberiség fennmaradása nagyban függ a természetes folyamatoktól: az élelmiszertermelésünk 35%-a a beporzásnak köszönhető, a világ lakosságának pedig 10-12%-a számára nyújt megélhetést a halászat és haltenyésztés. Sőt, a hal 4,3 milliárd ember elengedhetetlen fehérjeforrása.

A bolygó állapotának romló tendenciája nem véletlen és szorosan összefügg az emberi tevékenységgel: 1800 óta hétszeresére nőtt a népesség a bolygón – ma már közel 8 milliárdan élünk a Földön –, a világgazdaság pedig a harmincszorosára emelkedett. Földünket elsősorban olyan emberi tevékenységek vagy azok következményei veszélyeztetik, mint az élőhelyek pusztulása, a fajok kizsákmányolása, a túlhasználat, a környezetszennyezés, az éghajlatváltozás, valamint az invazív fajok és betegségek.

De mit tehetünk? Tehetünk-e még egyáltalán valamit?

A jó hír az, hogy a modellszámítások szerint országok közötti összefogással még megóvhatjuk a vadonterületeket, és így az élővilág sokszínűségét is. Ehhez azonban nem elég a természetvédelem: az élelmiszer-termelés és a fogyasztási szokásaink átalakítására is szükség van, ahogy át kell alakítanunk az energiafelhasználásunkat is, sokkal jobban kell támaszkodnunk a megújuló energiákra.

A WWF-hez hasonló célokat fogalmazott meg az ENSZ is, amelynek fenntartható fejlődési céljairól az országok 2021 szeptemberében tárgyalnak majd.

Az elmúlt években a körforgásos gazdaságra való áttérés az EU környezetvédelmi és gazdaságpolitikájának legfontosabb célkitűzésévé vált. Rengeteg konferencia, kezdeményezés és tanulmány jelenik meg a témával kapcsolatban, de vajon mit is jelent a körforgásos gazdaság pontosan? És mi benne a vállalatok és a lakosság szerepe? Új blogbejegyzésemben ezt foglaltam össze röviden.

A természetben nincsenek feleslegek. Minden anyag körforgásban vesz részt, ahol a folyamat végterméke egy másik folyamat kiindulási anyaga. A hulladék tulajdonképpen egy 200 éves emberi „találmány”, ami az iparosodáshoz kötődik: ekkor alakult ki a ma is uralkodó, úgynevezett lineáris gazdasági modell. Mit is jelent ez tulajdonképpen? A technikai és biológiai alkotóelemeket a természetből kivesszük, átalakítjuk, majd felhasználás után hulladékként kezeljük, melynek jelentős részét nem forgatjuk vissza a folyamatba. Fogyasztókként pedig az elromlott, elavult, elhasznált tárgyakat eldobjuk, amelyek a használatot követően hulladéklerakóban vagy hulladékégetőben végzik. Ezek a termékek kikerülnek a körforgásból, amellyel a bennük lévő anyag és energia örökre elveszik. Ez nem csak azért probléma, mert így folyamatosan csökken a rendelkezésünkre álló, nem megújuló természeti erőforrások mennyisége, hanem azért is, mert óriási energiát jelent a gazdaság számára a hulladékok feldolgozása és ártalmatlanítása.

Mi lenne tehát a megoldás? A körforgásos gazdaság, amelyben az anyagcsere-folyamatok zárt körben történnek, és a hulladék szinte 100 százalékosan hasznosul. A mostaninál jóval fenntarthatóbb modell a természet rendjéhez tér vissza. A keletkező hulladék közel teljes mennyisége hasznosul, másodlagos nyersanyagként visszakerül az ipari termelésbe, az elsődleges nyersanyagok pedig csak akkor kerülnek felhasználásra, ha másodlagos nyersanyagok nem állnak rendelkezésre.

Ehhez hozzájárul az is, hogy a termékeket környezetbarát módon tervezik meg, hogy minél tartósabbak, javíthatók, újrahasználhatók vagy hulladékká válásukat követően újrahasznosíthatók legyenek. Noha egyre nagyobb a környezettudatos termékek iránti igény, a legtöbb használati eszköz ma még csak korlátozottan javítható. Az okostelefonok például gyorsan elavulttá válnak, a minőségromlás pedig gyakran gyárilag beléjük van kódolva. A körforgásos gazdaság célja, hogy a nem lebomló, szervetlen anyagokat (például műanyagot vagy fémet) tartalmazó termékeket minél nagyobb arányban fel lehessen újítani, vagy anyagában újra lehessen hasznosítani.

A körforgásos gazdaságra való áttérés tehát nem más, mint a piacok, a fogyasztók és a természeti erőforrások közti viszony újragondolása, a természeti erőforrásokkal való felelős gazdálkodás révén. Ezért szorgalmazza az Európai Unió az átállás felgyorsítását, ami nem csak a gazdaság fenntartható növekedését tenné lehetővé, hanem új munkahelyeket is teremtene, ráadásul az emberi egészség és jól-lét szempontjait is figyelembe venné.

Hogyan valósulhat meg mindez a gyakorlatban?

Fontos szerepe van a fogyasztóknak, hiszen részben az ő felelősségük, hogy tartós termékeket vásároljanak, és újrahasználják, illetve újrahasznosítsák azokat. De még fontosabb, hogy a gyártók is környezetbarát termékeket, csomagolóanyagokat fejlesszenek, amelyek újrahasznosított vagy lebomló anyagokból készülnek, illetve megújuló energiát alkalmazzanak az előállításukhoz. Ezért a lakosság környezettudatos életmódja mellett az ipar, a kereskedelem, a szolgáltatások és a közintézmények tehetik a legtöbbet a körforgásos gazdaság megvalósításáért.  

A körforgásos gazdaság jellemzően felhasználókban gondolkodik fogyasztók helyett. A ma jellemző fogyasztói magatartással ellentétben inkább a tartós fogyasztási cikkek bérlését, lízingelését vagy megosztását szorgalmazza. Ha pedig megvásárolunk egy terméket, akkor a gyártók arra ösztönöznek, hogy az elsődleges felhasználás végeztével visszaváltsuk vagy újrahasznosítsuk azt.

Habár egyre többen ismerik fel a modell előnyeit, és egyre több cég fektet fenntarthatóbb innovációkba, mégis rengeteg külső feltételnek kell megvalósulnia ahhoz, hogy a változások a gazdaságban is végbemenjenek. Jelenlegi világunk a lineáris modellre épül, amit nehéz egyik napról a másikra felülírni, – mindenesetre bíztató, hogy a változás már elkezdődött.

Önök szerint a három közül melyik a legszennyezőbb iparág: a légiközlekedés, a tengeri szállítmányozás vagy a divatipar? Bármilyen meglepő, az ENSZ Környezeti Programja szerint a divatipar felelős az éves globális szén-dioxid-kibocsátás 10 százalékáért, ami több, mint a nemzetközi repülés és a tengeri szállítás együttes kibocsátása! A „fast fashion” ráadásul óriási mértékben növeli a hulladékmennyiséget is, ahogy erről már egy korábbi blogbejegyzésben írtam. A koronavírus járvány azonban most ennek is véget vethet.

A világ legnagyobb környezetszennyezői között valószínűleg mindannyian hamarabb említenénk élelmiszeripari, energetikai vagy akár szállítmányozási cégeket, mint bármely nagy divatipari márkát. Pedig az ENSZ Környezeti Programja szerint a divatipar felelős a globális szén-dioxid kibocsátás 10 százalékáért, ami több, mint a nemzetközi repülés és a tengeri szállítás együttes kibocsátása. Döbbenetes, ugye? Ráadásul a „fast fashion” üzleti modellje sem épp környezetkímélő: a gyártás – vásárlás -kidobás mechanizmus felgyorsítása, valamint a cégek által évenként piacra dobott tíz-húsz kollekciónak köszönhetően az évezred eleje óta a ruhagyártás közel megduplázódott a világban. Napjainkra az emberek 60 százalékkal több ruhát vásárolnak, mint 2000-ben, de csak fele annyi ideig használják átlagosan őket.

Ehhez hozzá kell adnunk a ruhák mosásából származó szennyezést, amely évente 500 ezer tonnányi szennyező anyaggal árasztja el az óceánt – ez kb. 50 milliárd műanyagflakonnak felel meg. És ha már a víznél tartunk, a ruházati ipar a világ második legnagyobb vízfelhasználójának számít, hiszen egy pamutpóló gyártásához közel 3000 liter víz szükséges, ami egy ember három és fél vényi ivóvízfogyasztásának felel meg, amennyiben naponta nyolc pohárnyi vizet megiszik. Ez hatalmas számnak tűnhet, de gondoljunk bele, 1 kg pamut előállításához olykor akár 20.000 liter vizet is felhasználnak, emellett pedig közel 3,6 kg szén-dioxidot, 0,3 kg műtrágyát és 0,3 kg növényvédő szert - mert a gyapotföldet nemcsak öntözni kell, de trágyázni, permetezni is. A gyapot feldolgozása pedig olyan kémiai folyamatokat is magába foglal, amelyek szén-dioxidot (is) termelnek – a kész terméket pedig még el kell szállítani a világ egyik feléről a másikra.

Egy farmer elkészítéséhez még ennél is több, közel 9000 liter vizet használnak fel, ami tíz évre lenne elegendő egy embernek napi 8 pohár fogyasztása mellett. És bár a textilt újra lehetne hasznosítani, a McKinsey adatai szerint jelenleg kevesebb mint 1 százalékát hasznosítják újra.

A számok tükrében tehát látszik, hogy mennyire környezetszennyező az a mód, ahogyan a ruhaipar termel és működik napjainkban. Azonban a világ változásaira ennek az iparágnak is reagálnia kell, és a környezetvédelem, a fenntarthatóság ma már nagyon erős vásárlói igény. A fogyasztók könnyen elfordulnak olyan márkáktól, amelyek nem képviselik az általuk fontosnak tartott értékeket, legyen szó akár környezetvédelmi, fenntarthatósági, vagy akár társadalmi kérdésekről.

Egy iparág megreformálása sosem egyszerű feladat, a McKinsey számításai szerint nem is lehetetlen.  A szén-dioxid kibocsátás csökkentéséhez ugyan át kell vizsgálni a teljes beszállítói láncot, de így akár a kibocsátás 60 százalékkal is csökkenthető. Lehetőség van változtatni az energiafelhasználás, a gyárak energiahatékonysága, a logisztika és akár a felhasznált növények termesztésének területén is. Ráadásul mindez , ha nem is kevés, de kontrollálható kiadásokkal járna, a McKinsey szakértői szerint a szén-dioxid kibocsátás csökkentés 90 százaléka tonnánként kevesebb, mint 50 euróból megvalósítható lenne.

És akkor jött a világjárvány...

Ahhoz azonban, hogy ez a folyamat felgyorsuljon, a fogyasztói igény mellett kellett egy olyan krízis, mint amit a koronavírus járvány eredményezett. Bármilyen furcsán is hangzik, a pandémia alkalmat teremt erre a változásra. A globális leállás, a beszállítói láncok felborulása, a vásárlói szokások megváltozása ugyan hatalmas csapást is mér a divatiparra, azonban a piaci szereplők jó része mégis optimista, lehetőséget lát a krízisben. Április 2-án a McKinsey, a Digital Luxury Group és a Lamborghini négy szakembere egy speciális IMD webinárt tartott, ahol 55 iparági vezető vett részt. A beszélgetésen egy rögtönzött felmérést is elvégeztek, és a résztvevők véleménye szerint a bizonytalanság mellett az optimizmus is jellemzi az ipar hangulatát. Az azonnali felmérésből kiderült, hogy 10 százalékuk úgy érezte: a válság negatív üzleti szempontból, 24 százalékuk bizonytalan volt annak hatásában, kétharmada azonban úgy vélte, hogy ez pozitív változásokat hoz. A változások pedig a gazdasági hatások mellett a környezetvédelmi szempontokat is érinteni fogják, hiszen a beszállítói és értékesítési hálózat felülvizsgálata, a termelés költséghatékonyabbá tétele, a globális helyett a lokális vállalkozásokra és vevőkre koncentráló üzleti modell magával vonhatja a környezetvédelmi szempontok érvényesítését is.

Mauritius mindannyiunknak a kék ég és még kékebb tenger, a csodálatos állatvilág szinonimája. Ebbe az idillbe rontott bele az a japán olajszállító tanker, amely egyelőre felmérhetetlen károkat okozott Mauritis élővilágában és éppen csak újraéledő turizmusában. De vajon biztonságosabbá tehető-e a tengeri olajszállítás?

Ha Mauritiusról beszélünk, mindannyiunknak elsőként azok a közhelyszerű kifejezések jutnak eszébe, mint a „turistaparadicsom”, „gyöngyszem”, „ékszerdoboz”. Rá is szolgált a sziget ezekre az eposzi jelzőkre, hiszen a csodálatos tengeri környezetben lévő szigetvilág óriásteknősök, dugongok és halak otthona, a szárazföldön különleges madarak és denevérek élnek. A koronavírus járvány előtt a turisták kedvelt célpontja volt, az itt élők fontos bevételi forrását jelentette ez az iparág.

A közelmúltban azonban nem ragyogó adottságaival került be Mauritius a hírekbe, miután partjainál futott zátonyra egy panamai zászló alatt hajózó japán teherhajó. A hajó megrepedt üzemanyagtartályából közel ezer liter olaj folyt a tengerbe, a szállítmányt azonban sikerült kiszivattyúzni, mielőtt a hajótest kettétört volna. A L'Express című helyi újságban így is elfeketedett strandokról és elpusztult tengeri élőlényekről készült fotók jelentek meg. A helyiek és a világ minden tájáról érkező segítők kétségbeesett küzdelembe kezdtek a szennyezés ellen, a világsajtót is bejárták a képek, ahogy vödrökkel és emberi hajjal szálltak szembe az olajjal.

A szakértők azonban érthető módon pesszimisták. A Greenpeace környezetvédő szervezet szerint félő, hogy a szennyezésnek elsöprő következményei lesznek, ezernyi fajt fenyeget pusztulás veszélye, ami súlyos következményekkel járna a gazdaságra, az élelmiszerbiztonságra és az egészségre is a szigeteken.

Hogy a szennyezés hogyan fog bekerülni a táplálékláncba és a természeti körforgásba, egyelőre még a tudósok előtt sem ismert, azonban a napokban tapasztalt tömeges delfinpusztulást már ennek tudják be.

Ugyan nem ez volt a világ eddigi legnagyobb olajkatasztrófája, de ismét felhívta a figyelmet arra, hogy egyetlen ilyen baleset is hatalmas károkat okoz a környezetben, valamint a termelő és szállító, de még a felhasználó cégek reputációjában is. A katasztrófa gazdasági hatása sem elenyésző, hiszen az olaj kitermelése, szállítása, finomítása roppant energiaigényes és költséges folyamat. Ahhoz pedig, hogy az olajipari vállalatok érdekeltek legyenek biztonságosabb és környezetkímélő(bb) megoldásokat alkalmazni, gazdaságilag is érdekeltté kell őket tenni.

Egy japán projekt éppen arra törekszik, hogy a tengeri szállítmányozást biztonságosabbá és környezetkímélőbbé tegye.  Olyan akkumulátoros, elektromos olajszállító tankerhajót fejlesztenek, amelyet teljes mértékben megújuló forrásból származó árammal töltenének a kikötőben. A projektet „e5” névre keresztelték, ezzel öt „e” betűvel kezdődő angol szóra utalnak: „electrification” (elektromosítás), „environment” (környezet), „evolution” (evolúció), „efficiency” (hatékonyság) és „economics” (gazdaságosság). Az olajszállításban részt vevő minden szereplőnek el kell fogadnia, hogy mind az öt szempont ugyanolyan fontos, csak ezek szem előtt tartásával érhető el valódi változás ezen a területen is.

Legalábbis amíg a világ energiaéhségét nagyrészt a fosszilis energiahordozókból próbáljuk fedezni.

A vulkáni kúpokból álló Azori-szigetekről sokunknak az jut először eszébe, mint rólunk anno a nyugatnémeteknek: a gulyás. Tény, hogy az Atlanti óceán közepén minivulkán a bogrács, hiszen a helyiek a forró talajból feltörő gőzzel készítik el jellegzetes pörköltjüket. Nos, a szigetcsoport második legapróbb szigete olyan hibrid villamosenergia ellátó rendszert üzemeltet februártól, amely nem csupán a geotermikus energia másfajta felhasználására tökéletes példa, nem csupán mérsékli a sziget függőségét az importált fosszilis tüzelőanyagoktól, valamint a károsanyagkibocsátást, hanem megmutatja azt is, hogyan lehet apró lépesekkel eljutni a tiszta energiamixig.

Méretét tekintve Graciosa az utolsó előtti a kilenc lávakúpszigetből álló Azori szigetek képzeletbeli tornasorában: a mindössze 60,65 négyzetkilométeres fehér sziget körülbelül akkora, mint Újbuda és Hegyvidék, azaz a főváros XI. és XII. kerülete együttvéve. Ez év februárjában viszont hatalmasat lépett afelé, hogy energiaigényét megújuló forrásokból fedezze, hiszen olyan fejlesztés fejeződött be a szigeten, amelynek révén a zöldenergia aránya 15-ről 65 százalékra emelkedett.

Pedig a történet szálai valóban a cozidóig nyúlnak vissza: évszázados hagyomány, ma már inkább turistacsalogató látványosság, ahogy a portugál ételkülönlegességet egy hőforrás gőzébe helyezett vaslábasban főzik órákon keresztül. Az azoriak elég korán túlléptek ezen az idegenforgalmi szenzáción, és már a nyolcvanas években komolyan gondolták a vulkanikus adottságok energetikai felhasználását: a São Miguel szigeti Pico Vermelhón 1981-ben állították üzembe az Azori szigetek és Portugália első geotermikus hőerőművét. Elméletileg 3 MW volt a kapacitása, azonban a kinyerőkúttal történt problémák, továbbá skálázási gondok miatt sokkal kevesebbet, átlagosan 0,6 MW-ot tudtak belőle kipréselni; ezzel együtt is 81 GWh-nyi elektromos áramot állított elő 2003-ig. Ezt követően továbbfejlesztették, a 12 MW-os utód 2006-tól működik.

Mivel az állandó szeizmikus mozgásoknak kitett vulkanikus kúpokon a szél is fúj, a nap is süt, ráadásul az Atlanti óceán hullámai is kitartóan verdesik a sziklafalakat, nem meglepő, hogy a megújuló energiák iránti fogékonyság másban is megmutatkozott: az első szélturbinákat még 1988-ban létesítették, és azóta ezekből is egyre több van a szigeteken. Mostanra eljutottak oda, hogy a villamosenergia 40 százaléka már megújuló forrásból származik: ennek 60 százaléka geotermikus eredetű, a fennmaradó részt főként a szelek és a vizek biztosítják.

Amelyek ugyanúgy kitartóan fújnak és hullámoznak a 759 négyzetkilométerével és 152 ezer lakosával egyaránt legnagyobbnak számító São Miguelen, mint a csupán 4700 lelket számlóló Graciosán. Nem véletlen, hogy az apró sziget új, „csupán” 6 MW-os hibrid energiatárolási megoldása minden energiát termelő és tároló eszközt képes integrálni és optimalizálni a földsávon. Az 1 MW napenergia és a 4,5 MW szélenergia betáplálásával a sziget villamosenergia-keringésébe csökken a függőség az importált fosszilis tüzelőanyagoktól: ez 17 000 liter gázolajat tesz feleslegessé havi szinten. A cél természetesen egy olyan állapot elérése, amikor az összes dízelgenerátor múzeumba vonulhat, azaz a sziget 100 százalékban megújuló energiával működik. Ez a célkitűzés Graciosán már nem tűnik nagyon távolinak, a szigetcsoport egészében azonban jóval messzebb van, hiszen az azoriak 60 százalékban továbbra is fosszilis tüzelőanyagokkal fedezik az energiaigényüket. Ezt pedig a szárazföldről kell behozniuk, ami sosem volt könnyű vagy olcsó az Európától 1500, Észak-Amerikától 3900 kilométerre fekvő szigetekre. Az minden esetre eltökéltségről árulkodik, hogy a portugál szigetcsoport az Európai Uniótól kért támogatást egy megvalósíthatósági tanulmányhoz: ebben azt vizsgálnák, hogyan lehetne a kilenc sziget áramigényét és termelését összehangolni tengeralatti elektromos hálózattal…