A kevesebb néha több - legalábbis ezt vallja az az egyre szélesebb társadalmi réteg, akik elutasítják a fogyasztói társadalom vásárlásra ösztönző tendenciáit, és a tudatos egyszerűsítés jegyében egyszerűbb életmódra törekednek. Ez a modern minimalizmus, vagy ahogy angol nyelvterületen hívják, a simple living, voluntary simplicity vagy downshifting.

A fogyasztói társadalom legnagyobb csapdája, hogy akármennyit birtoklunk, sosem leszünk teljesen elégedettek. Az üzletek roskadozó polcai, a márkák ellenállhatatlan kínálata, a csillogó kirakatok és hirdetések mind azt az érzetet keltik bennünk, hogy csak akkor élhetünk teljes életet, ha minél több anyagi javat szerzünk meg. A vágyott boldogság és a teljesebb élet ideáját sokan egy-egy új telefonhoz, autóhoz vagy más fogyasztási cikkhez kapcsolják, pedig a konzumizmus nem csak a pénztárcánkat terheli meg, hanem a bolygónkat is.

Az igazság ugyanis az, hogy a Föld tartalékai egyszerűen nem teszik lehetővé, hogy minden vágyunkat kielégítsük. Éppen azért, mert a vásárlásnak és a felhalmozásnak sosincs vége: a használtat könnyebb eldobni, mint megjavítani, és amúgy is minden évben kijön egy szebb, újabb, vonzóbb verzió abból a ruhakollekcióból, telefonból vagy mosógépből, amit tavaly megvettünk. A vásárlással járó élvezet átmenetileg elégedetté tesz, de tegyük fel magunknak a kérdést, hogy valójában meddig örülünk egy-egy új szerzeménynek? Egy hónapig? Egy hétig? Vagy csak néhány óráig? Sosem lesz olyan, hogy egyszerre minden vágyunkat kielégítjük, vagy ha mégis, akkor egy-két napon belül újabb dolgokra áhítozunk.

Mi tehát a megoldás? A minimalisták szerint teljes gondolkodásváltásra van szükség, és el kell felejtenünk, hogy a birtoklás boldoggá tesz minket. Az önkéntes egyszerűségnek különböző formái vannak: vannak, akik az anyagiasságot utasítják el, és vannak, akik a felgyorsult világ technika- és információáradatát. De a letisztultabb életforma azt is jelentheti, hogy minél inkább önellátásra törekszünk, és megpróbáljuk megszüntetni a környezetünktől való függést, legyen szó az általunk elfogyasztott élelmiszerek megtermeléséről vagy a lakókörnyezetünk fenntartásáról, javításáról. A minimalisták fontosnak tartják az ökológiai lábnyomuk csökkentését és a természettel való bensőséges kapcsolat kialakítását. Emellett hisznek a kisebb méretű, ember-léptékű életterek és közösségek megteremtésében, ahol lehetőség van a szemtől-szembeni kapcsolatok kialakítására.

Egyensúlyban a világgal, az aszkézis és a hedonizmus között

A minimalizmus nem azt jelenti, hogy lemondunk az élvezetekről és sanyargatjuk magunkat: épp ellenkezőleg. Az ókori filozófiában is megjelenő alapgondolat szerint akkor érhetjük el a legnagyobb örömöt és nyugalmat, ha tudatosan úrrá leszünk csapongó vágyainkon. Ezzel bizonyára a klímakutatók és a környezetvédő aktivisták is egyetértenek, hiszen minél tudatosabban fogyasztunk, gyűjtjük a hulladékot, csökkentjük a szén-dioxid kibocsátásunkat és odafigyelünk közösségeinkre, annál többet teszünk Földünk, egészségünk és a következő generációk jövőjéért. A minimalisták nem a “vissza a természethez” jelmondatot követik, hanem arra törekednek, hogy meglévő társadalmi pozíciójukba és életterükbe több józanságot és érzékenységet vigyenek.  

Mit tehetünk mi, ha szimpatizálunk ezzel az életformával? Például eladhatjuk autónkat, és járhatunk helyette tömegközlekedéssel vagy biciklivel. Vásárolhatunk kistermelőktől, vagy elkezdhetünk saját kertünkben gazdálkodni, zöldséget, gyümölcsöt termeszteni. A körforgásos gazdaság elveit követve a vásárlás során figyelembe vehetjük a termékek életciklusát, és törekedhetünk arra, hogy minél inkább újrahasznosított vagy tartós, jó minőségű árucikkeket vegyünk. Kiselejtezhetjük az otthonunkban felhalmozott tárgyakat, a szükségtelen, de még jó állapotban lévő ruhákat, könyveket, bútorokat, gépeket pedig kidobás helyett eladhatjuk, elcserélhetjük vagy elajándékozhatjuk a rászorulóknak. Csökkenthetjük a közösségi médiában eltöltött időt, és tudatosan eldönthetjük, hogy egy nap mondjuk csak kétszer-háromszor nézünk rá az üzeneteinkre. Minél jobban egyszerűsítjük az életünket, annál több időnk és energiánk szabadul fel, amit például személyes készségeink továbbfejlesztésére, szeretteinkre vagy közösségeinkre fordíthatunk. Nem mellesleg pedig még a bolygó is jól jár.

Tavasszal drasztikusan visszaesett a repülőjáratok száma a koronavírus miatt. A Flightradar24  adatai szerint március végére az előző hónaphoz képest közel 40 százalékkal csökkent a járatok száma, a világ 38 országában pedig egy időre teljesen leállt a légiforgalom a kereskedelem kivételével. A járvány minden idők legnagyobb krízisét eredményezte a szektor történetében, ugyanakkor úgy tűnik, hogy pozitív környezeti hatással is járt.

Az első negyedévben az iparosodott világ megtorpanása rekordmértékben csökkentette a globális szén-dioxid kibocsátást. Ilyen mértékű visszaesésre a második világháború óta nem volt példa, hiszen leálltak a gyárak, visszaesett a közúti forgalom, és egy időre gyakorlatilag megszűnt a polgári légiforgalom. A legszennyezettebb nagyvárosokban érzékelhetően kitisztult a levegő, Budapesten például harmadára esett a károsanyag-koncentráció, Indiában pedig évtizedek óta először lehetett látni a Himaláját.

A kutatók szerint a globális szén-dioxid kibocsátás visszaesésének 10 százaléka a légiforgalom drasztikus mérséklődésének köszönhető. A járvány előtt a repülés szinte olyan természetes része volt modern mindennapjainknak, mint az autóvezetés. Becslések szerint a kereskedelmi repülőjáratok által elégedett üzemanyag körülbelül 4-5 százalékban járult hozzá a világ összes károsanyag-kibocsátásához.

A meteorológusok és a környezetvédők most azt vizsgálják, hogy a légiforgalom csökkenése milyen környezeti változásokat indított el, és hogyan hat mindez a globális felmelegedésre. A repülőgépeken elhelyezett műszerek és műholdak segítségével összevetik a felhőképződés folyamatát a légkör járvány előtti állapotával. Feltételezésük szerint a repülőgépek kondenzcsíkja befolyásolhatja a felhők mennyiségét és összetételét, ami hosszú távon hatással lehet a bolygó átlaghőmérsékeltére.

Ugyanis a kondenzcsíkok nem minden esetben oszlanak el. Ha magas a levegő páratartalma, akkor a repülőgépekből kiáramló üzemanyag-égéstermék kondenzációs magként szolgál, és beindítja a felhőképződést. Tehát a kondenzcsíkok “mesterségesen létrehozott” felhőkké alakulhatnak át, és ha a szél szétteríti őket, akkor akár tíz kilométerre is elnyújtózhatnak. Egyes elméletek szerint a kondenz legalább annyira fokozza az üvegházhatást, mint a repülőgépek szén-dioxid kibocsátása. Ha ugyanis újabb és újabb gépek szelik át ugyanazt a légi folyosót, akkor a kondenzcsíkok egyre nagyobb kiterjedésűvé válnak, és a több száz négyzetkilométeres rétegük csapdába ejtheti a hőt a Föld felszínén.

Persze ez a probléma már korábban is foglalkoztatta a tudósokat és a közvéleményt. Egy járvány előtti tanulmány szerint 2050-re háromszorosára nőhet a kondenzfelhők hőcsapda hatása 2006-hoz képest. Mások szerint a légiforgalom globális felmelegedésre gyakorolt hatása még így is elenyésző, és nem ez jelenti a legnagyobb problémát a klímaváltozás elleni harcban. Tehát jelenleg is viták folynak a jelenség valódi hatásáról, mindenesetre az átmeneti forgalomcsökkenés egyedülálló lehetőséget kínál arra, hogy új szemmel vizsgáljuk meg a problémát. Máskor ugyanis elképzelhetetlen lenne, hogy szinte teljesen eltűnjenek a repülőgépek az égről.

És lássuk be; a leállás valószínűleg nem lesz hosszú életű. A járványhelyzet enyhülésével újra fellendül majd a légiforgalom, újra fogunk nyaralni, utazni, üzleti utakra járni, még akkor is, ha esetleg eltérő mértékben. Nincs globalizáció mozgásszabadság és mobilitás nélkül, ezért nem gondolom, hogy a teljes leállás megoldást jelentene a légszennyezés problémájára. Én inkább abban bízom, hogy a légiipar újult erővel fog kilábalni a krízisből, és felismeri a változásban rejlő lehetőségeket. Ezáltal pedig innovatívabb, zöldebb és jövőbemutatóbb megoldásokat dolgozhatnak ki.

Ha csökkenteni akarjuk a globális szén-dioxid kibocsátást és így csökkenteni a klímaváltozás hatásait, energiaigényünk kielégítésére egyre nagyobb arányban kellene áttérnünk a megújuló energiákra. Igen ám, de mi történik, ha nem süt épp a Nap vagy nem fúj a szél? Örök kérdés, hogy hogyan tudjuk tárolni a megújuló energiákat?

Abban a szakemberek is egyetértenek, hogy a szél- és napenergia használata jóval kevesebb szén-dioxid kibocsátással jár, mint a fosszilis energiahordozók használata. Van azonban egy nagy probléma velük, nem állnak rendelkezésre folyamatosan, az igényeknek megfelelő mennyiségben. Ha bolygónk megóvása érdekében át akarunk térni ezeknek az energiaforrásoknak a nagymértékű használatára, meg kell tudnunk oldani a belőlük származó energia tárolását is, hogy a szélcsendes vagy borult napokon is ugyanúgy rendelkezésre álljon a megfelelő mennyiségű energia.

A tárolásra többféle verzió is létezik már világszerte, például a szivattyús energiatározó erőmű, vagy az általunk is használt akkumulátoros energiatározás. Ezeknek is megvannak azonban a hátrányaik, vagy költségesek, vagy bonyolultak, vagy korlátozottak a földrajzi követelmények miatt, ezért különböző fejlesztésekről is hallani lehet, amelyek a fenti hátrányokat igyekeznek kiküszöbölni.

Hőszivattyús tárolás

Az egyik ilyen újdonság a szivattyús hőenergia-tároló (TES). Ez a technológia körülbelül tíz éve létezik, azonban a németországi Siemens Gamesa a tavalyi évben kezdte meg a tesztelését.

A TES nagy teljesítményű hőszivattyúval alakítja hővé a villamos energiát. A termelt hőt egy közegben, például vízben vagy kavicsban (a Siemens kísérleti telepei esetében vulkáni kőzetben) tárolják, egy nagy, szigetelt tartályban. Az elektromos áramot ebben a közegben hőként tárolják, amíg szükség nem lesz rá, és akkor egy motort használnak az árammá történő visszaalakítására. A rendszer a termodinamikai ciklusok elvét használja fel. Ennek a megoldásnak rengeteg előnye van.

Mivel a rendszer a hagyományos technológiára támaszkodik, és olyan alkatrészeket használ, amelyeket az energia- és feldolgozóiparban már széles körben ismernek és használnak - például turbinákat, kompresszorokat, hőcserélőket és villamos generátorokat, így az ilyen létesítmény tervezéséhez és felépítéséhez szükséges idő lerövidül. A hőtároló-közeg összes variációja környezetbarát, vegyianyag és toxinmentes, ráadásul bőségesen és olcsón rendelkezésre áll.

A létesítmény a világ bármely pontjára telepíthető, annak földrajzi adottságaitól függetlenül. Ráadásul a technológia több energiát képes tárolni egy adott térfogatban (magasabb energia sűrűséggel), mint a szivattyús víztározók. Kevesebb helyet is igényel egy adott eltárolható energiamennyiséghez, azaz a létesítmény ökológiai lábnyoma is kisebb. Ehhez hozzájárul, hogy az alkatrészek hosszú élettartamúak - évtizedekig kibírják, mielőtt cserélni kellene őket.

Betonban tárolt energia

A közelmúlt egy másik érdekes megoldási kísérlete egy startuphoz kötődik. A svájci Luganóban indult Energy Vault a betonban bízik. Az alacsony technikai igényű projekt nagy előnye, hogy bárhol könnyen megvalósítható: az ötlettől a megvalósításig mindössze 9 hónapra és kevesebb mind 2 millió dollárra volt szüksége a cégnek, ennyi idő alatt sikerült megépíteni a működő modellt, amely méretét tekintve a tervezett betontároló egytizedének felel meg.

A „betontároló” egy 120 méter magas, motorokkal ellátott hatkarú daruból és a köré helyezett, a karoknál jóval mélyebben fekvő, egymásra pakolt betonhengerekből áll – ezek egyenként 35 tonnát nyomnak. Többletenergia esetén a daru felemeli a tömböket, ha pedig áramra van szüksége a hálózatnak, egy precíz szoftver segítségével a leghatékonyabb módon visszaengedi őket a földre, miközben a generátor energiát termel. Az Energy Vault tervezett betondarui ugyanannyi energiát (20-35 megawattóra) képesek tárolni, mint jelenleg egy átlagos akkumulátoros energiatároló, a Quartznak elmondott adat szerint ez 2000 svájci otthon egésznapos ellátására elég. Hatékonyságban is ezekhez a tárolókhoz hasonlítható a betonerőmű: a tömbök emeléséhez elhasznált energiához képest körülbelül 85 százalékban képes visszanyerni az energiát – a lítiumionos akkuknál ez 90 százalék körüli érték.

Azt még nem tudjuk, hogy melyik megoldás lesz a befutó, esetleg jön egy eddig kevéssé ismert módszer, az azonban biztos, hogy a közeljövőben ezen a területen is változások várhatók, hiszen a világ energiaigénye nem csökken, ugyanakkor egyre nagyobb az igény a környezetkímélő energiaforrások használatára is.

(Fotó: Siemens Gamesa)

A környezettudatos vásárlóknak elege van a könnyen szakadó műanyagzacskókból és a celofánba csomagolt banánokból: ők olcsó, praktikus és zöld csomagolóanyagokat keresnek. Ezt ismerték fel azok a cégek is, akik újrahasznosított vagy lebomló csomagolásokat fejlesztenek, és igyekeznek minimalizálni termékeik ökológiai lábnyomát. Egyre több csomagolásmentes bolt nyílik, és bizonyos szupermarketekben már használhatunk saját zöldségtasakokat, vászontáskákat is. De még mindig elég nehéz elkerülnünk, hogy a hétköznapi fogyasztásunk során szemetet termeljünk, hiszen sokszor egyszerűen nincs más választásunk, meg kell vennünk azt a műanyagdobozos tejfölt. De biztos, hogy ez akkora probléma?

2017-ben Európában 174 kg volt az egy főre jutó csomagolási hulladék, ami rekordmennyiségnek számít. Sokan még mindig egyszer használatos műanyagzacskóba pakolják a zöldséget és a gyümölcsöt a vásárlás során, ami aztán rögtön a kukában landol. De az italos kartonok, üvegek, papírdobozok és egyéb csomagolóanyagok is mind hozzájárulnak a napi szintű hulladéktermelésünkhöz, hacsak nem csomagolásmentes helyeken vásárolunk. Az internetes rendelések esetében például sokszor tapasztalhatjuk, hogy a ruhákat vagy a technológiai eszközöket feleslegesen sok műanyagba csomagolják, és ezzel már csak akkor szembesülünk, amikor kibontjuk az árut. Ez bosszantó és felesleges szemétgyártás, főleg akkor, ha a gyártók nem lebomló, környezetterhelő csomagolóanyagokat alkalmaznak.

Habár vitathatatlanul fontos, hogy szelektíven gyűjtsük a szemetet, mégis elsősorban a gyártók felelőssége, hogy környezetbarát csomagolásokat fejlesszenek. És itt merül fel a nagy műanyag-kérdés. Nem oldódna meg minden problémánk egy csapásra, ha végleg megszabadulnánk tőle? Vagy ha rendeletekkel, különadókkal korlátoznák a nem lebomló csomagolóanyagok használatát, hogy a gyártók kénytelenek legyenek zöldebb megoldásokkal előállni?

A műanyag esetében sajnos ez nem ilyen egyszerű. Ez ugyanis az egyik legpraktikusabb, legolcsóbb és leghigiénikusabb csomagolóanyag, amit az élelmiszeripar előszeretettel alkalmaz, hiszen a többi anyaghoz képest sokkal tovább megőrzi a termékek minőségét. A csomagolás véd a környezeti hatásoktól és a sérülésektől, valamint fontos információkkal látja el a vásárlókat. Innen értesülhetünk a termékek lejárati idejéről, származási helyéről, tápértékéről és összetevőiről is. Az élelmiszergyártóknak szigorú biztonsági előírásoknak kell megfelelniük; újrahasznosított műanyagból készült csomagolóanyagot például nem is igazán használhatnak, hiszen azok higiéniai szempontból nem alkalmasak arra, hogy élelmiszerrel érintkezzenek. A legtöbb nagyáruházban már vásárolhatunk gyümölcsöt, zöldséget és pékárut papírtasakban vagy saját textilzsákban, ugyanakkor a sajtot, felvágottat és hentesárut egyelőre csak bolti csomagolásban vihetjük haza.

A Pénzcentrum tavalyi körképe szerint a magyar áruházláncok nyitottak lennének arra a megoldásra, hogy a vásárlók saját tárolódobozukba kérjék a friss sajt- és hentesárut, de a jogalkotó, illetve az ellenőrző hatóság (NÉBIH) álláspontja egyelőre ismeretlen ebben a témában, ezért az áruházak sem léphetnek. A hozott csomagolóanyag tisztaságát a vásárlónak kellene garantálnia, ami megint csak problémákat vet fel. Úgy tűnik, hogy a teljes műanyagmentesség a jövő ígérete marad, mindenesetre bíztató, hogy egyre több gyártó felismeri felelősségét, és reagál a környezettudatos fogyasztói igényekre.

Vásárlásnál érdemes a termék várható élettartamát figyelembe venni, tehát azt a ciklust, ami a nyersanyagok előállításával kezdődik, és a termék feldolgozásáig tart. Ezzel tudjuk felmérni a környezeti lábnyomát, amelynek tekintetbe vételével felelős döntést hozhatunk. A jó hír az, hogy a legtöbb típusú műanyag újrahasznosítható, tehát visszakerülhet a körforgásba. Ha nem lebomló anyagban árusított terméket veszünk, akkor próbáljuk meg újrahasználni a csomagolását, az üres üvegeket például tegyük el lekvárnak, befőttnek. Ha pedig már nem látjuk többé hasznát, akkor ügyeljünk rá, hogy a hulladékot szelektíven gyűjtsük: ilyen módon megnövelhetjük a termék élettartamát, és hozzájárulhatunk a nyersanyagok körforgásához.

Október elején ünnepeljük az Állatok Világnapját – de valóban van mit ünnepelnünk manapság, amikor a WWF jelentése szerint épp egy hatalmas kihalási hullám közepén vagyunk, és a veszélyeztett fajokat gyűjtő ún. „vörös lista” is folyamatosan bővül? A legfontosabb kérdés pedig az, hogy tehetünk-e még bármit is az élővilág megóvásáért?

1931. óta ünnepeljük az Állatok Világnapját október 4-én, amely Assisi Szent Ferenc, az állatok védőszentjének halálának napja. Az állatok világnapjának alapelve, hogy az állatok boldogabbá teszik életünket, az ünnep célja pedig, hogy felhívja a figyelmet az együttélés fontosságára.

Ezt teszi a WWF is, a szervezet kétévente készíti el Élő Bolygó Jelentését, amelyben a Föld élővilágának aktuális állapotát és az emberi tevékenység hatását mutatja be tudományos alapokon nyugvó adatokra támaszkodva. Az idei jelentés, amelyet alig egy hónapja publikáltak, elég ijesztő számokat tartalmaz.

A jelentésből kiderül: az 1970 és 2016 közötti időszakban az egész világon megfigyelt 4392 faj 20811 populációja döbbenetes mértékben, átlagosan 68 százalékkal zsugorodott. A leggyorsabb ütemben az édesvizek biológiai sokfélesége romlik: 300 év alatt a globális vizes élőhelyek mintegy 90 százaléka eltűnt, a megfigyelt 3741 édesvízi populáció (944 emlős-, madár-, kétéltű, hüllő- és halfaj) pedig átlagosan 84 százalékkal lett kisebb.

A folyamat pedig nem állt meg napjainkban sem, a mi évszázadunkban a vadon élő fajok egyötödét fenyegeti a kihalás az éghajlatváltozás következtében. A növények kihalási kockázata szintén hatalmas: a dokumentált növényfaj-kihalás az emlősök, a madarak és a kétéltűek együttes csökkenésének kétszerese.

Márpedig az emberiség fennmaradása nagyban függ a természetes folyamatoktól: az élelmiszertermelésünk 35%-a a beporzásnak köszönhető, a világ lakosságának pedig 10-12%-a számára nyújt megélhetést a halászat és haltenyésztés. Sőt, a hal 4,3 milliárd ember elengedhetetlen fehérjeforrása.

A bolygó állapotának romló tendenciája nem véletlen és szorosan összefügg az emberi tevékenységgel: 1800 óta hétszeresére nőtt a népesség a bolygón – ma már közel 8 milliárdan élünk a Földön –, a világgazdaság pedig a harmincszorosára emelkedett. Földünket elsősorban olyan emberi tevékenységek vagy azok következményei veszélyeztetik, mint az élőhelyek pusztulása, a fajok kizsákmányolása, a túlhasználat, a környezetszennyezés, az éghajlatváltozás, valamint az invazív fajok és betegségek.

De mit tehetünk? Tehetünk-e még egyáltalán valamit?

A jó hír az, hogy a modellszámítások szerint országok közötti összefogással még megóvhatjuk a vadonterületeket, és így az élővilág sokszínűségét is. Ehhez azonban nem elég a természetvédelem: az élelmiszer-termelés és a fogyasztási szokásaink átalakítására is szükség van, ahogy át kell alakítanunk az energiafelhasználásunkat is, sokkal jobban kell támaszkodnunk a megújuló energiákra.

A WWF-hez hasonló célokat fogalmazott meg az ENSZ is, amelynek fenntartható fejlődési céljairól az országok 2021 szeptemberében tárgyalnak majd.

Az elmúlt években a körforgásos gazdaságra való áttérés az EU környezetvédelmi és gazdaságpolitikájának legfontosabb célkitűzésévé vált. Rengeteg konferencia, kezdeményezés és tanulmány jelenik meg a témával kapcsolatban, de vajon mit is jelent a körforgásos gazdaság pontosan? És mi benne a vállalatok és a lakosság szerepe? Új blogbejegyzésemben ezt foglaltam össze röviden.

A természetben nincsenek feleslegek. Minden anyag körforgásban vesz részt, ahol a folyamat végterméke egy másik folyamat kiindulási anyaga. A hulladék tulajdonképpen egy 200 éves emberi „találmány”, ami az iparosodáshoz kötődik: ekkor alakult ki a ma is uralkodó, úgynevezett lineáris gazdasági modell. Mit is jelent ez tulajdonképpen? A technikai és biológiai alkotóelemeket a természetből kivesszük, átalakítjuk, majd felhasználás után hulladékként kezeljük, melynek jelentős részét nem forgatjuk vissza a folyamatba. Fogyasztókként pedig az elromlott, elavult, elhasznált tárgyakat eldobjuk, amelyek a használatot követően hulladéklerakóban vagy hulladékégetőben végzik. Ezek a termékek kikerülnek a körforgásból, amellyel a bennük lévő anyag és energia örökre elveszik. Ez nem csak azért probléma, mert így folyamatosan csökken a rendelkezésünkre álló, nem megújuló természeti erőforrások mennyisége, hanem azért is, mert óriási energiát jelent a gazdaság számára a hulladékok feldolgozása és ártalmatlanítása.

Mi lenne tehát a megoldás? A körforgásos gazdaság, amelyben az anyagcsere-folyamatok zárt körben történnek, és a hulladék szinte 100 százalékosan hasznosul. A mostaninál jóval fenntarthatóbb modell a természet rendjéhez tér vissza. A keletkező hulladék közel teljes mennyisége hasznosul, másodlagos nyersanyagként visszakerül az ipari termelésbe, az elsődleges nyersanyagok pedig csak akkor kerülnek felhasználásra, ha másodlagos nyersanyagok nem állnak rendelkezésre.

Ehhez hozzájárul az is, hogy a termékeket környezetbarát módon tervezik meg, hogy minél tartósabbak, javíthatók, újrahasználhatók vagy hulladékká válásukat követően újrahasznosíthatók legyenek. Noha egyre nagyobb a környezettudatos termékek iránti igény, a legtöbb használati eszköz ma még csak korlátozottan javítható. Az okostelefonok például gyorsan elavulttá válnak, a minőségromlás pedig gyakran gyárilag beléjük van kódolva. A körforgásos gazdaság célja, hogy a nem lebomló, szervetlen anyagokat (például műanyagot vagy fémet) tartalmazó termékeket minél nagyobb arányban fel lehessen újítani, vagy anyagában újra lehessen hasznosítani.

A körforgásos gazdaságra való áttérés tehát nem más, mint a piacok, a fogyasztók és a természeti erőforrások közti viszony újragondolása, a természeti erőforrásokkal való felelős gazdálkodás révén. Ezért szorgalmazza az Európai Unió az átállás felgyorsítását, ami nem csak a gazdaság fenntartható növekedését tenné lehetővé, hanem új munkahelyeket is teremtene, ráadásul az emberi egészség és jól-lét szempontjait is figyelembe venné.

Hogyan valósulhat meg mindez a gyakorlatban?

Fontos szerepe van a fogyasztóknak, hiszen részben az ő felelősségük, hogy tartós termékeket vásároljanak, és újrahasználják, illetve újrahasznosítsák azokat. De még fontosabb, hogy a gyártók is környezetbarát termékeket, csomagolóanyagokat fejlesszenek, amelyek újrahasznosított vagy lebomló anyagokból készülnek, illetve megújuló energiát alkalmazzanak az előállításukhoz. Ezért a lakosság környezettudatos életmódja mellett az ipar, a kereskedelem, a szolgáltatások és a közintézmények tehetik a legtöbbet a körforgásos gazdaság megvalósításáért.  

A körforgásos gazdaság jellemzően felhasználókban gondolkodik fogyasztók helyett. A ma jellemző fogyasztói magatartással ellentétben inkább a tartós fogyasztási cikkek bérlését, lízingelését vagy megosztását szorgalmazza. Ha pedig megvásárolunk egy terméket, akkor a gyártók arra ösztönöznek, hogy az elsődleges felhasználás végeztével visszaváltsuk vagy újrahasznosítsuk azt.

Habár egyre többen ismerik fel a modell előnyeit, és egyre több cég fektet fenntarthatóbb innovációkba, mégis rengeteg külső feltételnek kell megvalósulnia ahhoz, hogy a változások a gazdaságban is végbemenjenek. Jelenlegi világunk a lineáris modellre épül, amit nehéz egyik napról a másikra felülírni, – mindenesetre bíztató, hogy a változás már elkezdődött.

Önök szerint a három közül melyik a legszennyezőbb iparág: a légiközlekedés, a tengeri szállítmányozás vagy a divatipar? Bármilyen meglepő, az ENSZ Környezeti Programja szerint a divatipar felelős az éves globális szén-dioxid-kibocsátás 10 százalékáért, ami több, mint a nemzetközi repülés és a tengeri szállítás együttes kibocsátása! A „fast fashion” ráadásul óriási mértékben növeli a hulladékmennyiséget is, ahogy erről már egy korábbi blogbejegyzésben írtam. A koronavírus járvány azonban most ennek is véget vethet.

A világ legnagyobb környezetszennyezői között valószínűleg mindannyian hamarabb említenénk élelmiszeripari, energetikai vagy akár szállítmányozási cégeket, mint bármely nagy divatipari márkát. Pedig az ENSZ Környezeti Programja szerint a divatipar felelős a globális szén-dioxid kibocsátás 10 százalékáért, ami több, mint a nemzetközi repülés és a tengeri szállítás együttes kibocsátása. Döbbenetes, ugye? Ráadásul a „fast fashion” üzleti modellje sem épp környezetkímélő: a gyártás – vásárlás -kidobás mechanizmus felgyorsítása, valamint a cégek által évenként piacra dobott tíz-húsz kollekciónak köszönhetően az évezred eleje óta a ruhagyártás közel megduplázódott a világban. Napjainkra az emberek 60 százalékkal több ruhát vásárolnak, mint 2000-ben, de csak fele annyi ideig használják átlagosan őket.

Ehhez hozzá kell adnunk a ruhák mosásából származó szennyezést, amely évente 500 ezer tonnányi szennyező anyaggal árasztja el az óceánt – ez kb. 50 milliárd műanyagflakonnak felel meg. És ha már a víznél tartunk, a ruházati ipar a világ második legnagyobb vízfelhasználójának számít, hiszen egy pamutpóló gyártásához közel 3000 liter víz szükséges, ami egy ember három és fél vényi ivóvízfogyasztásának felel meg, amennyiben naponta nyolc pohárnyi vizet megiszik. Ez hatalmas számnak tűnhet, de gondoljunk bele, 1 kg pamut előállításához olykor akár 20.000 liter vizet is felhasználnak, emellett pedig közel 3,6 kg szén-dioxidot, 0,3 kg műtrágyát és 0,3 kg növényvédő szert - mert a gyapotföldet nemcsak öntözni kell, de trágyázni, permetezni is. A gyapot feldolgozása pedig olyan kémiai folyamatokat is magába foglal, amelyek szén-dioxidot (is) termelnek – a kész terméket pedig még el kell szállítani a világ egyik feléről a másikra.

Egy farmer elkészítéséhez még ennél is több, közel 9000 liter vizet használnak fel, ami tíz évre lenne elegendő egy embernek napi 8 pohár fogyasztása mellett. És bár a textilt újra lehetne hasznosítani, a McKinsey adatai szerint jelenleg kevesebb mint 1 százalékát hasznosítják újra.

A számok tükrében tehát látszik, hogy mennyire környezetszennyező az a mód, ahogyan a ruhaipar termel és működik napjainkban. Azonban a világ változásaira ennek az iparágnak is reagálnia kell, és a környezetvédelem, a fenntarthatóság ma már nagyon erős vásárlói igény. A fogyasztók könnyen elfordulnak olyan márkáktól, amelyek nem képviselik az általuk fontosnak tartott értékeket, legyen szó akár környezetvédelmi, fenntarthatósági, vagy akár társadalmi kérdésekről.

Egy iparág megreformálása sosem egyszerű feladat, a McKinsey számításai szerint nem is lehetetlen.  A szén-dioxid kibocsátás csökkentéséhez ugyan át kell vizsgálni a teljes beszállítói láncot, de így akár a kibocsátás 60 százalékkal is csökkenthető. Lehetőség van változtatni az energiafelhasználás, a gyárak energiahatékonysága, a logisztika és akár a felhasznált növények termesztésének területén is. Ráadásul mindez , ha nem is kevés, de kontrollálható kiadásokkal járna, a McKinsey szakértői szerint a szén-dioxid kibocsátás csökkentés 90 százaléka tonnánként kevesebb, mint 50 euróból megvalósítható lenne.

És akkor jött a világjárvány...

Ahhoz azonban, hogy ez a folyamat felgyorsuljon, a fogyasztói igény mellett kellett egy olyan krízis, mint amit a koronavírus járvány eredményezett. Bármilyen furcsán is hangzik, a pandémia alkalmat teremt erre a változásra. A globális leállás, a beszállítói láncok felborulása, a vásárlói szokások megváltozása ugyan hatalmas csapást is mér a divatiparra, azonban a piaci szereplők jó része mégis optimista, lehetőséget lát a krízisben. Április 2-án a McKinsey, a Digital Luxury Group és a Lamborghini négy szakembere egy speciális IMD webinárt tartott, ahol 55 iparági vezető vett részt. A beszélgetésen egy rögtönzött felmérést is elvégeztek, és a résztvevők véleménye szerint a bizonytalanság mellett az optimizmus is jellemzi az ipar hangulatát. Az azonnali felmérésből kiderült, hogy 10 százalékuk úgy érezte: a válság negatív üzleti szempontból, 24 százalékuk bizonytalan volt annak hatásában, kétharmada azonban úgy vélte, hogy ez pozitív változásokat hoz. A változások pedig a gazdasági hatások mellett a környezetvédelmi szempontokat is érinteni fogják, hiszen a beszállítói és értékesítési hálózat felülvizsgálata, a termelés költséghatékonyabbá tétele, a globális helyett a lokális vállalkozásokra és vevőkre koncentráló üzleti modell magával vonhatja a környezetvédelmi szempontok érvényesítését is.

Mauritius mindannyiunknak a kék ég és még kékebb tenger, a csodálatos állatvilág szinonimája. Ebbe az idillbe rontott bele az a japán olajszállító tanker, amely egyelőre felmérhetetlen károkat okozott Mauritis élővilágában és éppen csak újraéledő turizmusában. De vajon biztonságosabbá tehető-e a tengeri olajszállítás?

Ha Mauritiusról beszélünk, mindannyiunknak elsőként azok a közhelyszerű kifejezések jutnak eszébe, mint a „turistaparadicsom”, „gyöngyszem”, „ékszerdoboz”. Rá is szolgált a sziget ezekre az eposzi jelzőkre, hiszen a csodálatos tengeri környezetben lévő szigetvilág óriásteknősök, dugongok és halak otthona, a szárazföldön különleges madarak és denevérek élnek. A koronavírus járvány előtt a turisták kedvelt célpontja volt, az itt élők fontos bevételi forrását jelentette ez az iparág.

A közelmúltban azonban nem ragyogó adottságaival került be Mauritius a hírekbe, miután partjainál futott zátonyra egy panamai zászló alatt hajózó japán teherhajó. A hajó megrepedt üzemanyagtartályából közel ezer liter olaj folyt a tengerbe, a szállítmányt azonban sikerült kiszivattyúzni, mielőtt a hajótest kettétört volna. A L'Express című helyi újságban így is elfeketedett strandokról és elpusztult tengeri élőlényekről készült fotók jelentek meg. A helyiek és a világ minden tájáról érkező segítők kétségbeesett küzdelembe kezdtek a szennyezés ellen, a világsajtót is bejárták a képek, ahogy vödrökkel és emberi hajjal szálltak szembe az olajjal.

A szakértők azonban érthető módon pesszimisták. A Greenpeace környezetvédő szervezet szerint félő, hogy a szennyezésnek elsöprő következményei lesznek, ezernyi fajt fenyeget pusztulás veszélye, ami súlyos következményekkel járna a gazdaságra, az élelmiszerbiztonságra és az egészségre is a szigeteken.

Hogy a szennyezés hogyan fog bekerülni a táplálékláncba és a természeti körforgásba, egyelőre még a tudósok előtt sem ismert, azonban a napokban tapasztalt tömeges delfinpusztulást már ennek tudják be.

Ugyan nem ez volt a világ eddigi legnagyobb olajkatasztrófája, de ismét felhívta a figyelmet arra, hogy egyetlen ilyen baleset is hatalmas károkat okoz a környezetben, valamint a termelő és szállító, de még a felhasználó cégek reputációjában is. A katasztrófa gazdasági hatása sem elenyésző, hiszen az olaj kitermelése, szállítása, finomítása roppant energiaigényes és költséges folyamat. Ahhoz pedig, hogy az olajipari vállalatok érdekeltek legyenek biztonságosabb és környezetkímélő(bb) megoldásokat alkalmazni, gazdaságilag is érdekeltté kell őket tenni.

Egy japán projekt éppen arra törekszik, hogy a tengeri szállítmányozást biztonságosabbá és környezetkímélőbbé tegye.  Olyan akkumulátoros, elektromos olajszállító tankerhajót fejlesztenek, amelyet teljes mértékben megújuló forrásból származó árammal töltenének a kikötőben. A projektet „e5” névre keresztelték, ezzel öt „e” betűvel kezdődő angol szóra utalnak: „electrification” (elektromosítás), „environment” (környezet), „evolution” (evolúció), „efficiency” (hatékonyság) és „economics” (gazdaságosság). Az olajszállításban részt vevő minden szereplőnek el kell fogadnia, hogy mind az öt szempont ugyanolyan fontos, csak ezek szem előtt tartásával érhető el valódi változás ezen a területen is.

Legalábbis amíg a világ energiaéhségét nagyrészt a fosszilis energiahordozókból próbáljuk fedezni.

A vulkáni kúpokból álló Azori-szigetekről sokunknak az jut először eszébe, mint rólunk anno a nyugatnémeteknek: a gulyás. Tény, hogy az Atlanti óceán közepén minivulkán a bogrács, hiszen a helyiek a forró talajból feltörő gőzzel készítik el jellegzetes pörköltjüket. Nos, a szigetcsoport második legapróbb szigete olyan hibrid villamosenergia ellátó rendszert üzemeltet februártól, amely nem csupán a geotermikus energia másfajta felhasználására tökéletes példa, nem csupán mérsékli a sziget függőségét az importált fosszilis tüzelőanyagoktól, valamint a károsanyagkibocsátást, hanem megmutatja azt is, hogyan lehet apró lépesekkel eljutni a tiszta energiamixig.

Méretét tekintve Graciosa az utolsó előtti a kilenc lávakúpszigetből álló Azori szigetek képzeletbeli tornasorában: a mindössze 60,65 négyzetkilométeres fehér sziget körülbelül akkora, mint Újbuda és Hegyvidék, azaz a főváros XI. és XII. kerülete együttvéve. Ez év februárjában viszont hatalmasat lépett afelé, hogy energiaigényét megújuló forrásokból fedezze, hiszen olyan fejlesztés fejeződött be a szigeten, amelynek révén a zöldenergia aránya 15-ről 65 százalékra emelkedett.

Pedig a történet szálai valóban a cozidóig nyúlnak vissza: évszázados hagyomány, ma már inkább turistacsalogató látványosság, ahogy a portugál ételkülönlegességet egy hőforrás gőzébe helyezett vaslábasban főzik órákon keresztül. Az azoriak elég korán túlléptek ezen az idegenforgalmi szenzáción, és már a nyolcvanas években komolyan gondolták a vulkanikus adottságok energetikai felhasználását: a São Miguel szigeti Pico Vermelhón 1981-ben állították üzembe az Azori szigetek és Portugália első geotermikus hőerőművét. Elméletileg 3 MW volt a kapacitása, azonban a kinyerőkúttal történt problémák, továbbá skálázási gondok miatt sokkal kevesebbet, átlagosan 0,6 MW-ot tudtak belőle kipréselni; ezzel együtt is 81 GWh-nyi elektromos áramot állított elő 2003-ig. Ezt követően továbbfejlesztették, a 12 MW-os utód 2006-tól működik.

Mivel az állandó szeizmikus mozgásoknak kitett vulkanikus kúpokon a szél is fúj, a nap is süt, ráadásul az Atlanti óceán hullámai is kitartóan verdesik a sziklafalakat, nem meglepő, hogy a megújuló energiák iránti fogékonyság másban is megmutatkozott: az első szélturbinákat még 1988-ban létesítették, és azóta ezekből is egyre több van a szigeteken. Mostanra eljutottak oda, hogy a villamosenergia 40 százaléka már megújuló forrásból származik: ennek 60 százaléka geotermikus eredetű, a fennmaradó részt főként a szelek és a vizek biztosítják.

Amelyek ugyanúgy kitartóan fújnak és hullámoznak a 759 négyzetkilométerével és 152 ezer lakosával egyaránt legnagyobbnak számító São Miguelen, mint a csupán 4700 lelket számlóló Graciosán. Nem véletlen, hogy az apró sziget új, „csupán” 6 MW-os hibrid energiatárolási megoldása minden energiát termelő és tároló eszközt képes integrálni és optimalizálni a földsávon. Az 1 MW napenergia és a 4,5 MW szélenergia betáplálásával a sziget villamosenergia-keringésébe csökken a függőség az importált fosszilis tüzelőanyagoktól: ez 17 000 liter gázolajat tesz feleslegessé havi szinten. A cél természetesen egy olyan állapot elérése, amikor az összes dízelgenerátor múzeumba vonulhat, azaz a sziget 100 százalékban megújuló energiával működik. Ez a célkitűzés Graciosán már nem tűnik nagyon távolinak, a szigetcsoport egészében azonban jóval messzebb van, hiszen az azoriak 60 százalékban továbbra is fosszilis tüzelőanyagokkal fedezik az energiaigényüket. Ezt pedig a szárazföldről kell behozniuk, ami sosem volt könnyű vagy olcsó az Európától 1500, Észak-Amerikától 3900 kilométerre fekvő szigetekre. Az minden esetre eltökéltségről árulkodik, hogy a portugál szigetcsoport az Európai Uniótól kért támogatást egy megvalósíthatósági tanulmányhoz: ebben azt vizsgálnák, hogyan lehetne a kilenc sziget áramigényét és termelését összehangolni tengeralatti elektromos hálózattal…

A szárazföldi szélerőműveknél régóta elvárás, hogy olyan helyre telepítsék őket, ahol nem zavarják a vadon élő állatokat, leginkább a kiemelt veszélynek kitett madarakat. A Norvég Természetkutató Intézet (Norwegian Institute for Nature Research, NINA) nemrég napvilágot látott kutatása szerint viszont rengeteget javít a forgó lapátok észrevehetőségén, ha legalább egyet feketére festünk közülük – ezzel pedig drasztikusan csökkenhet a repülő állatoknak okozott balesetek előfordulási gyakorisága.

Valószínűsíthetően sokaknak van meg a Paint it black című dal, a legendás The Rolling Stones több mint fél évszázaddal ezelőtti gigaslágere. No nem feltétlenül azért, mert Jaggerék ebben szólaltatnak meg először szitárt, hanem mert ez az egyik legismertebb száma a bandának. A cím magyarul úgy szól, hogy fesd feketére, ezért aztán nem is lepett meg, hogy épp erre a dalra asszociált a trondheimi székhelyű Norvég Természetkutató Intézet (Norwegian Institute for Nature Research, NINA) vezető kutatója, Roel May, amikor júliusban egy igen érdekes felfedezéséről tett közzé tanulmányt.

A BBC által idézett anyag legfőbb megállapítása ugyanis az, hogy akár 70 százalékkal is csökkenteni lehet a szélerőművek rotorjai által okozott madárbaleseteket, ha legalább az egyik lapátot feketére festik. Az ökológus May és öt szerzőtársa szerint a szárazföldi szélturbinák legrosszabb tulajdonsága egyértelműen a balesetveszély: az, hogy sok madár ütközik a forgószerkezetekkel és lesz az amúgy kifejezetten környezetkímélőnek szánt eszköz áldozata.

Kifejezetten érvényes mindez Norvégiára, ahol a szélerőművi kapacitások 2012 óta megsokszorozódtak: nyolc éve csupán 1,6 TWh volt az ebből származó éves áramtermelés, ez az idén már elérte a 5,5 TWh-t, amihez számos, nagy kiterjedésű, új szélparkot állítottak üzembe, rengeteg szélkerékkel. A 18 négyzetkilométeres, 150 MW összkapacitású Smølában például 68 turbina dolgozik, a 255,6 MW-os Roanban 71, az 1 GW-os, valójában hat kisebb mezőből álló Fosenben pedig 278.

Ahogy egy skandináv országhoz illik, a környezeti szempontokra természetesen már korábban is érzékenyek voltak: a kivitelezők lehetőség szerint gondosan elkerülik azokat a területeket, ahol a hatalmas lapátok különösen veszélyeztetnék a madarakat. Ezzel együtt fordulnak elő halálos kimenetelű balesetek: csak a Smøla szélerőműben évente 6-9 fehérfarkú rétisas lesz a lapátok áldozata.

A kutatók szerint halálos ütközések legfőbb oka a mozgásból eredő elmosódásnak (angolul motion smear) nevezett jelenség: a villámgyors tempóban repülő madárnak egész egyszerűen nem tűnnek fel a gyors és monoton forgást végző lapátok, vagy ha mégis, akkor már túl későn. Kétlem, hogy madaraknál is vizsgálták volna, az ember esetében azonban igazolták, hogy az elmosódás mértéke kisebb, amikor a mozgás a megfigyelő mozgásának az eredménye, és lényegesen nagyobb, amikor egy fizikailag mozgó célpont generálja az elmozdulást. A szélsebes tempóban száguldó rétisas esetében a két tényező ráadásul összeadódik, és feltehetően rengeteg új generációra és számtalan, fölösleges áldozatra volna szükség addig, amíg valami ösztönös védettség alakul ki ezekben a ragadozókban.

De szerencsére van egy egyszerű és ígéretesnek tűnő módszer – és itt jött képbe a The Rolling Stones nótája: a norvég tudósok feketére festettek egyet-egyet a lapátok közül, és arra a következtetésre jutottak, hogy egyetlen penge láthatóbbá tétele akár 70 százalékkal is képes visszavetni a halálos ütközések számát. A NINA kísérlete a tervek szerint Hollandiában és Dél-Afrikában folytatódik, további tesztekkel, hogy mihamarabb ki lehessen iktatni a szélenergia fejlődésével összefüggő legkritikusabb környezeti problémát: a madarakra, különösen a ragadozókra leselkedő veszélyeket.

Az emberiségnek csupán pillanatok jutnak a Föld teljes történetében, ám ez a rövidke idő bőven elég volt ahhoz, hogy fajunk fenekestől forgassa fel a világot. Azt a bolygót, amelynek élet- és élhetőképességén saját túlélése is múlik. Azt a planétát, amelynek kétes hírnevű globális formálójaként képtelenek vagyunk letenni arról, hogy elmenjünk a falig – isten hozott mindenkit az antropocén korban!

Három éve jelent meg a neves ausztrál etikaprofesszor, Clive Hamilton könyve arról, hogy az emberiség gyorsuló iramban rohan a pusztulás felé, a helyzet azonban azóta sem változott érdemben. A Dacos Föld: az emberiség végzete az antropocénben címet viselő mű szerzője azt állítja, hogy a rendkívüli hatalomra szert tett ember teljesen szétzilálja a bolygó működését, aláásva a civilizációk virágzását lehetővé tevő, stabil és kiszámítható környezeti feltételeket.

Az a felfogás, hogy az emberiség mélyreható és vissza nem fordítható változásokat hajt végre a világában, egyáltalán nem újkeletű. Az olasz pap, geológus és régész Antonio Stoppani 147 évvel ezelőtt egy új földtörténeti éra bevezetését szorgalmazta, mivel felismerte, hogy az ember brutális formálóerővé vált a természetben: olyan tényezővé, amely gyakorlatilag ismeretlen volt a korábbi időszakokban. Az antropozoikus korszak névadójának bevallottan az amerikai kontinens első környezettudósa, George Perkins Marsh szállította az ihletet, aki 1864-es, Ember és természet címet viselő könyvében az emberi tevékenységek visszafordíthatatlan hatásairól ír, mintegy lerakva a fenntarthatósági koncepció alapjait. Fél évszázaddal később szovjet geológusok jutottak hasonló felismerésre és vetették fel az antropogén elnevezés használatát (a kifejezés emberi eredetűt jelent, míg az antropocén új, emberi korszakot), de Oroszország egyik legnagyobb tudósától, Vladimir Ivanovics Vernadsky geokémikustól származik az emberi tevékenységek által befolyásolt földi övezet, a nooszféra fogalma is.

Tíz évvel ezelőtt azért kardoskodott egy ismert tudósokból álló csoport, benne az ózonlyuk feltérképezésével foglalkozó kutató, Nobel-díját légköri kutatásaiért kiérdemlő Paul Crutzen kémikus, hogy eljött az ideje annak, hogy bolygónk a jelenkornak megfelelő holocénből hivatalosan is új geológiai korszakba lépjen. Szerintük az elmúlt két évszázad olyan meghatározó eseményei, mint a gyorsuló városiasodás, az ugrásszerű népességbővülés, a fajok tömeges kihalása vagy a légköri kémia drasztikus átalakulása, átfogó és globális érzékelhető változásokat indítottak el: olyan erejűeket, amelyek akár évmilliókon át is kihathatnak a Föld működésére.

Noha a robbanásszerű átalakulás gyökereit az ipari forradalom környékén érdemes keresni, a kutatók szerint a második világháború jóval gyorsabbá és átfogóbbá tette a változást. Hasonló véleményt fogalmaz meg Clive Hamilton is már említett könyvében: az utóbbi hét évtizedben egyre félelmetesebb arcát mutatja az úgynevezett nagy gyorsulás, amely a globális gazdaság részegítő ütemű növekedéséhez kizsigerelt természeti erőforrásokat, a sokféleség elvesztését, számos faj kihalását, gyarapodó hulladékmennyiséget, az emberi kapcsolatok mélyreható átalakulását rendeli hozzá.

Hamilton szerint az antropocén a Föld eddigi rendszerének repedéseit írja le, mivel az emberi hatások – sajnos a szó rossz értelmében – immár vetekszenek a természettel. Olyannyira, hogy a végén tényleg oda jutunk el, mint Arany János Családi kör című versének fontoskodó rovarja:

„Zúg az éji bogár, nekimegy a falnak, nagyot koppan akkor, azután elhallgat.”

Tavaly adták át a világ első, 1 GW-ot meghaladó névleges kapacitású tengeri szélfarmját, a 407 négyzetkilométeres erőműparkot azonban hamarosan saját kistestvérei fogják letaszítani a trónról. A Don Quijote lázálmaiból ismert óriások, a kasztíliai szélmalmok jelenkori utódai olyan óriási szélturbinák, amelyek hatalmas lapátjaik egyetlen fordulatával akár egy átlagos család egynapi áramszükségletét is képesek előállítani.

Több mint négy évszázad telt el azóta, hogy az elmés nemes, Don Quijote de la Mancha nekirontott az óriásoknak látott szélmalmoknak Cervantes világirodalmi klasszikusában, és már annak is százötven éve, hogy az Egyesült Államok nyugati részén hadrendbe álltak a vízszivattyúzásra használt, többlapátos szélerőművek.

Ma már nehéz elhinni, de 1889-ben 77 szélerőműgyártót tartottak nyilván a kontinensnyi országban, így nem csoda, hogy a két világháború között az amerikai farmokat már villamosárammal is a szélerőművek látták el. Ezek azonban igencsak aprók voltak: az első komoly teljesítményű, névleges tudását tekintve 100 kilowattos létesítményt 1931 májusában adták át a Kaszpi-tenger partján. Újabb három évtized telt el a következő mérföldkőig: Franciaországban 1963-ban kezdett el üzemelni egy 1000 kW-os szélturbina.

A technológia eleinte nem igazán akart beindulni – még a később globális éllovassá váló Dániában is 1976-ig kellett várni, hogy kereskedelmi forgalomban is kaphatók legyenek a szélerőművek, amelyek első vásárlói saját célra áramot előállító magánszemélyek voltak. Aztán döcögősebb tempóra váltott, majd jött egy hirtelen lendületvétel: míg a kilencvenes évek elején a 0,5 MW még rekordnak számított, fél évtizeddel később sorra adták át az 1 és 1,5 MW teljesítményű berendezéseket. A 20. század végén üzemelték be az első 2,5, majd 3 MW-os eszközöket, a 2002 augusztusában megjelent, 4,5 MW-os Enercon E-112-es pedig már igazi gigásznak számított: a 124 méteres tornyon elhelyezett, 10 méter átmérőjű generátort 56 méteres lapátok mozgatták.

Az egyre durvább méretek mögött az az egyszerű és ésszerű megfontolás húzódik meg, hogy minél magasabbra juttatjuk fel a rotort, annál nagyobb lesz a szélsebesség. Annak a 174 Siemens Gamesa turbinának például, amelyeket a tavaly átadott Hornsea One projektben használtak, 190 méter magasságban forognak a 75 méteres lapátjai. Egyetlen turbina egyetlen fordulata elég egy átlagos brit háztartás egynapi áramszükségletének kielégítéséhez – a világ első, 1 GW-ot meghaladó névleges kapacitású szélfarmja több mint egymillió brit otthont lát el villamosenergiával. Ezen kívül az 1,2 GW teljesítmény arra is képes, hogy – a fosszilis energiahordozókkal összevetve – éves szinten 2 720 000 tonna szén-dioxidot, 4144 tonna kén-dioxidot, 2044 tonna nitrogén-oxidot, valamint 112 tonna port „spóroljon meg” nekünk.

A „kistesók” persze még erre is rátesznek néhány lapáttal: a Hornsea Two 1,4, a harmadik ütem pedig 2,4 GW-os lesz, ám a teljes család eltörpül a Dogger-pad projekt mellett. Utóbbi ugyanis az Egyesült Királyság teljes áramfogyasztásának 5 százalékát készül lefedni három szélparkkal, kihasználva az angol Yorkshire grófság és a dán Jütland-félsziget közti Északi-tengeri homokpad feletti sekély vizet: itt ugyanis a vízmélység csak harmada az Északi-tengeri átlagnak. A területen a földkerekség jelenlegi legnagyobb szélturbináit állítják szolgálatba: a GE Renewable Energy 12 MW-os Haliade-X-ei 260 méterre tornyosulnak majd a hullámok fölé, a lapátok hossza pedig 107 méter.

Nem kell különösebb jóstehetség annak belátásához, hogy amire a Dogger-padon beindul a termelés pár év múlva, lesz gigászabb gigász a Haliade-X-nél. A repülőgépgyártásban már bizonyított üvegszál-kompozit technológiák forradalmasították a turbinagyártást, tehát megnyílt az út az egyre nagyobb teljesítményű és egyre jobb hatásfokú szélerőművek előtt.

A poszthoz felhasznált elsődleges forrásmunka dr. Tóth Péter, dr. Bulla Miklós és dr. Nagy Géza 2011-es Energetika könyve. Ez pedig egy friss, izgalmas és átfogó olvasmány a szélenergiáról.

Az Antarktiszi-félsziget hallatán a legtöbb embernek a végtelen jégtáblák és a vakítóan fehér sziklaszirtek jutnak eszébe, de a kutatók nemrég észrevették, hogy zöldülni kezdett a hótakaró. És nem csak egy-két helyen: a jelenség annyira feltűnő, hogy már a világűrből is látszódnak a foltok. Vajon mi állhat emögött? Annyit előre bocsátok, hogy van köze a klímaváltozáshoz.  

A Cambridge-i Egyetem és a brit antarktiszi kutatóprogram (BAS) szakemberei májusban publikálták legújabb felfedezésüket a Nature Communicationsben, miszerint világoszöldre színeződött az Antarktiszi-félsziget hótakarójának jelentős területe. A furcsa jelenség mögött természetes folyamatok állnak: a zöld színt az olvadó hótakaró tetején szaporodó algák okozzák. Igaz, hogy ez nem teljesen új felfedezés, hiszen már az 1950-es években is dokumentálták ezt az arra járó felfedezők. A korábbiakhoz képest azonban jelentősen megnőtt az algával borított területek nagysága: a műholdfelvételek alapján körülbelül 2 négyzetkilométernyire becsülik a kontinens északnyugati részén terülő zöld mezőket, és összesen 1679 telepet számoltak meg.

Ez feltételezhetően az éghajlatváltozás miatt van. Köztudott, hogy az elmúlt évtizedekben gyorsan emelkedett a kontinens átlaghőmérséklete, az olvadó hótakaró pedig kedvez a különböző mikroorganizmusok szaporodásának. Matt Davey, a Cambridge-i Egyetem kutatója szerint egy új ökoszisztéma születésének lehetünk tanúi, amely az algák, mikroszkopikus gombák és baktériumok szoros együttműködéséből áll. A szakember szerint nem kizárt, hogy ennek nyomán akár új élőhelyek is kialakulhatnak. Ráadásul a zöld algán túl vörös és narancssárga moszatok is szaporodnak, amelyek terjedését még csak most kezdik nyomon követni.

De vajon problémát jelent-e a hótakaró elszíneződése? Bár a klímaváltozást általában inkább nyugtalanító jelenségek szokták kísérni, ez esetben nem kell környezeti katasztrófától tartanunk. A kutatók szerint ugyanis az eddig biológiailag inaktív területeken megjelenő ökoszisztémának nagy szerepe van a tápanyagkörforgásban, ráadásul szén-dioxid megkötő képességgel is rendelkezik: a közel két négyzetkilométernyi algás terület mintegy 500 tonnát nyel el évente. A szakemberek most arra kíváncsiak, hogy az algamezők növekedése miként fogja befolyásolni a táplálékláncot, a legalacsonyabb szinten történő változás ugyanis minden élőlényre kihat. Sőt, az is kérdéses, hogy megáll-e a folyamat, vagy a felmelegedés kedvez a mezők további szaporodásának. A smaragdzöld foltok kétségtelenül különleges látványt nyújtanak az Antarktisz kék-fehér-szürke színvilágában, ugyanakkor sötétebbre festik a havat, ami így több hőt nyel el, és ezáltal gyorsabban megolvadhat.

Mindenesetre érdekes látni az éghajlati rendszer és a természet egyensúlyát: az ipari forradalom óta 30%-kal növekedett a légköri szén-dioxid szintje, ami nagy mértékben felel a fokozott üvegházhatásért. Ennek következtében emelkedik a Föld átlaghőmérséklete, olvadnak az északi jégtakarók, a havas mezők latyakossá válnak… És megjelennek rajta a moszatok, amelyek képesek a szén-dioxid megkötésére. Ez összességében talán nem sokat változtat a Föld karbonegyenlegén, mindenesetre felhívja a figyelmünket a természet érzékeny egyensúlyára, amelynek megbomlása váratlan változásokat vonhat maga után.

Egyre többet hallunk a sci-fibe illő találmányról, a fúziós erőműről, amellyel szinte végtelen mennyiségű energiát állíthatunk elő, ráadásul biztonságosabb és hatékonyabb módon, mint egy atomerőművel. A fúziós reaktorok a Nap és a csillagok energiatermelését modellezik. A franciaországi ITER-ben már kísérleteznek a technológiával, de arra még egyelőre nincs megoldás, hogy a keletkező energiát elektromos árammá alakítsák. Pedig ha sikerrel járnak, az hatalmas változásokat hozhat az energiaiparba.  

Arthur Eddington brit asztrofizikus 1920-ban publikálta világszenzációs tanulmányát, amelyben bemutatta a Nap és más csillagok energiatermelését. A kutató arra kereste a választ, hogy miként tudnak látszólag végtelen mennyiségű energiát kiaknázni a csillagok, és rájött arra, hogy az atomokban rejlik a titok nyitja. Az ő felfedezéseit követték a fúziós reaktor megvalósításán munkálkodó tudósok és feltalálók, többek között Hans Bethe, aki 1939-ben Nobel-díjat kapott a csillagok energiatermeléséről szóló részletes kutatásáért. Érdekesség, hogy a reaktor elméleti alapjait már a második világháború idején lefektették, az első szabadalmat 1946-ban adták be Nagy-Britanniában. Az ötvenes években komoly kutatások indultak az erőmű megvalósítása érdekében, 1988-ban pedig Mihail Gorbacsov és Ronald Reagan kezdeményezésére elkezdődtek a Nemzetközi Termonukleáris Kísérleti Reaktor, más néven ITER tervezési munkálatai. A reaktor 35 nemzet összefogásával és közel 23,7 milliárd dollár költséggel épült fel a franciaországi Cadarche kutatóközpontban. A 25 ezer tonnás gépezetet a tervek szerint 2025-ben fogják beüzemelni, azonban a fizikusok szerint legkorábban a század második felére válhat valósággá a végtelen mennyiségű energiát termelő erőmű víziója.

De hogyan is működik egy fúziós reaktor?

A fizikusok magyarázata szerint a termonukleáris reaktorral tulajdonképpen a Nap energiáját hoznák le a Földre. A csillagokban a hidrogénatomok egyesülésével energia keletkezik, amelyet földi környezetben is lehetne modellezni. Ehhez az elemi hidrogén két izotópjának, a deutériumnak és a tríciumnak nagy nyomáson és magas hőmérsékleten történő fúziója szükséges, – tehát ez a fajta energiatermelési mód meglehetőségen extrém körülményeket igényel. Zoletnik Sándor, a Wigner Fizikai Kutatóközpont tudományos főmunkatársa szerint ehhez tízszer magasabb hőmérsékletet kellene létrehozni, mint ami a Nap központjában uralkodik, amit körülbelül 10 millió Kelvin-fokra becsülnek. Ehhez olyan berendezésekre lenne szükség, amelyek még soha nem voltak a világban, és ez nem csak fizikai és technikai, hanem anyagi kihívással is jár. Ahogy a magfuzio.hu írja: a fő akadályokat ma már nem annyira az elvi, sokkal inkább a technológiai nehézségek jelentik. Az utóbbi ötven évben egyre fejlettebb kísérleti berendezések születtek, amelyek teljesítménye gyorsabban növekedett, mint ahogyan a számítógépek számítási kapacitása. A fúziós berendezések óriási lehetőségeket nyithatnak meg, ugyanakkor még hosszú utat kell bejárni a megvalósításig.

Pedig, ha sikerrel járnak a fizikusok, azzal hosszú távon megoldódhatna az emberiség energiaellátása. A termonukleáris erőmű ugyanis sokkal környezetkímélőbb és biztonságosabb megoldást jelentene az atomerőműhöz képest. Nem termel hosszú távon bomló radioaktív anyagokat és szén-dioxidot sem, a Föld pedig bővelkedik a működéséhez szükséges nyersanyagokban, tehát évezredekre megoldaná az emberiség energiaellátását. A fúziós erőmű sérülése nem járna olyan hatalmas kockázattal, mint egy atomerőműé, hiszen pillanatok alatt lehűlne a forró plazma, és azonnal megállna a fúziós kémiai reakció. A reaktor működtetéséhez rendkívül kevés üzemanyag szükséges, a pedig egy-két évszázadon belül általánosan elterjedtté válna, akkor gyakorlatilag megszűnne a villamosenergia-termeléssel kapcsolatos szén-dioxid kibocsátás.

Bár még bőven a kísérleti fázisban jár, mégis számtalan okunk van arra, hogy bizakodjunk a termonukleáris energia sikerében. A fúzió gyakorlatilag az atomerőműveket tudná kiváltani, és jól kiegészítené a megújuló energiaforrásokat.

Az ártéri gazdálkodás története egyidős az emberiséggel. A Kárpát-medencében évszázadokon keresztül hasznosították a folyami ártereket, amelynek nyomai egészen az államalapítás koráig visszavezethetők. A történészek szerint ezeken a területeken az egész középkor alatt fejlett gazdasági rendszer működött, amely fenntartható módon hasznosította a természet erőforrásait. Bár a folyószabályozással jórészt eltűnt ez az életforma, mégis sokat tanulhatunk őseinktől, akik maximális harmóniában éltek a természettel, és az ökológiai erőforrásokat találékonyan hasznosították.

Az ártéri gazdálkodás és a vízhaszonvétel lényege az, hogy az ember nem akarta megakadályozni a víz kiáradását, épp ellenkezőleg: minél jobban igyekezett szétteríteni a kiáradó folyót a földeken. Ezzel megelőzték a magas vízszintek és árvizek rombolását, hiszen a víztömeg csendesen, kontrolláltan emelkedett. A csatornákat állandóan tisztították és karbantartották, ezért apadáskor magától visszatért eredeti medrébe a folyó. Nem maradt az ártérben lefolyástalan, pangóvizes mocsárterület, a rövid ideig tartó elárasztás viszont öntözte és megtermékenyítette az egész árteret. A helyi népek sokoldalúan és tervszerűen hasznosították az ártér minden egyes négyzetméterét. Megélhetésük alapját az állattartás, a gyümölcstermesztés, a méhészet és a halászat adták, amelyhez kiváló feltételeket biztosított az ártéri gazdálkodás. A történeti források szerint a középkorban folyóink mentén virágzó ártéri kultúra alakult ki, és rengeteg utazó beszámolt a magyar vizek gazdagságáról. Egy névtelen francia szerzetes 1308-ban például így írt hazánkban tett látogatásáról: „Legelőkben, kenyérben, borban, húsban, aranyban és ezüstben bővelkedő föld, halakban pedig minden országnál gazdagabb, Norvégia kivételével, ahol kenyérként és kenyér helyett esznek halat.”

Mi lett ezzel a bőséggel és gazdagsággal? Az ártéri gazdálkodás a 18-19. századra szinte teljesen eltűnt, amelynek összetett történelmi és társadalmi okai vannak. Már a török hódoltság idején pusztulni kezdett ez az életforma, hiszen az állandó háborúk nem kedveztek az összehangolt ártéri együttműködésnek. Később nagy folyószabályozások kezdődtek a kereskedelem fellendítésére, a termékeny területek pedig a Habsburg Birodalom éléskamrájává váltak, miután ármentesítették őket. Kétségtelen, hogy sokat köszönhetünk ezeknek az átalakításoknak: a folyókat gátak közé szorították, a közlekedés fejlődött, és az öntözéses gazdálkodás megnövelte a mezőgazdaság termelési értékét. A nagy természetátalakító munkával azonban megszűnt az a szerves életforma, ami gyakorlatilag maradéktalanul megvalósította az Európai Unió által előirányzott körforgásos gazdaság eszményi modelljét.

Mit tanulhatunk az ősöktől?

Az ártéri gazdaság rendszere a természeti folyamatokat használta fel: az árvizeket, a folyók áradását-apadását és természetes mozgását. Ez a modell egyáltalán nem áll távol a mai zöldmozgalmak törekvéseitől. A körforgásos gazdaságnak épp az a célja, hogy megállítsa a természeti erőforrások kizsákmányolását, és megszüntesse azt az önmaga alapjaitól elkülönülő gazdasági szerkezetet, ami szép lassan felemészti magát. Ez nem könnyű feladat, de a jó hír az, hogy sokat tanulhatunk az őseinktől, akik mesterei voltak a fenntartható gazdálkodásnak.

Hogyan tegyük ezt? Megoldást kell találnunk arra, hogy a hulladékokból nyersanyag váljon. Fokozatosan vissza kell térnünk a zárt, önfenntartó, szerves rendszerekre, legyen szó akár az iparról, akár a gazdaságról, akár a társadalomról. És ehhez bizony mélyen át kell formálnunk a gondolkodásunkat. A fejlődés nem egyenlő azzal, hogy a természet kirablásával rövid távú előnyökhöz jutunk. Ezzel elpazaroljuk az erőforrásainkat, és hosszú távon ellehetetlenítjük a földi létet. Az ártéri gazdálkodás példáján láthattuk, hogy a fejlődés fogalma sokszor összekapcsolódik a termésátlag növelésével. Érdemes ezen is elgondolkodnunk: vajon a mennyiségi gyarapodás milyen minőségi változással jár? Megéri feláldozni a természetes élővilág gazdagságát és sokszínűségét?

És végül: hogyan hat mindez ránk, emberekre? Hiszen a hétköznapi életben teljesen magától értetődően azonosítjuk magunkat a környezetünkkel. Az elhanyagolt lakás, a szemetes udvar láttán a benne élő emberről is véleményt alkotunk. Nincs ez másként akkor sem, ha tágabb értelemben vesszük szemügyre a dolgokat. A lecsupaszított esőerdők, a hulladékban fuldokló folyók vagy az elsivatagosodott földek épp ugyanúgy jellemeznek minket: a természetet birtokba vevő embereket.

Forrás: Andrásfalvy Bertalan – A Duna mente népének ártéri gazdálkodása, Ekvilibrium, 2007.

Az ökológiai gazdálkodásból származó vagy organikus termékek térnyerésével sokakban felmerülhet a kérdés, hogy tényleg jobb-e az a több száz forinttal drágább bioparadicsom, és vajon elhihetjük-e, hogy teljesen vegyszermentesen termesztették. Meg úgy általában, mit is jelent az, ha egy termék bio, öko, organikus vagy natúr? Új bejegyzésemben ezeknek a népszerű és gyakran félrevezető fogalmaknak jártam utána.

Az elmúlt tíz-húsz évben jelentősen megnőtt a fogyasztói tudatosság. Egyre többen választanak mesterséges vegyszer- és adalékanyag mentes élelmiszert, és odafigyelnek arra, hogy az általuk megvásárolt hús- vagy tejtermék milyen gazdálkodásból származik. Soha nem volt ennyi zöld jellel ellátott árucikk a boltok polcain: a boroktól kezdve a lisztekig szinte mindenből választhatunk biót. Az új mozgalmak célja, hogy megreformálják és környezetbaráttá tegyék a mezőgazdaságot, valamint megőrizzék a természet gazdag ökoszisztémáját. A fogyasztók cserébe vegyszertől és adalékanyagoktól mentes, egészségesebb termékeket kapnak.

A bio, öko vagy organikus kifejezések az élelmiszerek esetében ugyanazt jelentik: olyan terméket, amelyet ellenőrzött körülmények között termesztettek, és nem tartalmaz semmilyen toxikus vagy szintetikus anyagot. A növénytermesztésnél figyelembe veszik a termőföld állapotát, a vetőmag származását és a növényvédő szerek alkalmazását. Az Európai Unió szabályai szerint az ilyen gazdaságból származó zöldséget vagy gyümölcsöt nem kezelték mesterséges permetezőszerekkel, és nem használtak termesztéséhez műtrágyát sem. Ez azt jelenti, hogy a rajtuk lévő, kizárólag szerves eredetű növényvédőket vízzel könnyedén lemoshatjuk.

Állati eredetű termékek esetében azok kaphatnak bio minősítést, amelyeknél az állatállomány megfelelő élettérrel rendelkezett, természetes anyagból készült táppal etették, és nem kapott növekedési hormont vagy egyéb hozamfokozó szert.

Honnan tudjuk, hogy nem átverés?

A biotermesztés szabályai az egész Európai Unióban egységesek. A feltételek betartását és a tanúsítványok kiállítását országonként különböző független szervezetek ellenőrzik. Az EU területén előállított, előre csomagolt bio termékeket egységes ökológiai logóval látják el. A jelölés mellett fel kell tüntetni az ellenőrző szervezet kódszámát, valamint azt a helyet, ahol a terméket alkotó mezőgazdasági nyersanyagokat előállították.

A zöld leveles logó láttán tehát biztosak lehetünk abban, hogy az adott termék megfelel a szigorú feltételeknek. Előfordul viszont, hogy a gyártók önkényesen ráírják termékükre a bio vagy organikus szavakat annak ellenére, hogy nem rendelkeznek megfelelő tanúsítvánnyal. Erre azért van lehetőségük, mert a törvény nem szabályozza szigorúan a fenti jelzők használatát. Ezért érdemes alaposan megvizsgálni a címkét, ha már egyszer eldöntöttük, hogy bioterméket veszünk.

Tényleg egészségesebb és környezetkímélőbb a bio?

Rengeteg felmérés készül a biotermelés valódi hatásáról. Persze a mozgalom ideológiájával könnyű azonosulni, hiszen ki ne támogatná az egészségesebb és környezetkímélőbb élelmiszerek előállítását? A piackutatók szerint a biotermékek népszerűsége nagyrészt a társadalmon eluralkodó kemofóbia, azaz a kémiai anyagoktól való félelem miatt van. A fogyasztók egyre jobban tartózkodnak a mesterséges tartósítószerektől és adalékanyagoktól. Ami permetezővel, növényvédő szerrel kezelt, az meg pláne gyanús. De vajon ártalmas is? Nem feltétlenül. A Stanford Egyetem kutatása szerint a hagyományos termékek hasonló tápanyagtartalommal rendelkeznek, mint a bio termékek, és a bennük található kemikáliák szintje nem olyan magas, hogy annak egészségügyi kockázatai lehetnének. Egyedül az antibiotikum-rezisztens baktériumok tekintetében találtak különbséget: a nem bio módon tenyésztett húsokban magasabb volt az antibiotikumnak ellenálló baktériumtörzsek előfordulása.

A biogazdálkodás ökológiai jelentőségéről is megoszlanak a vélemények. Az Oxfordi Egyetem összefoglalója szerint az organikus farmok tagadhatatlanul pozitívan befolyásolják a biodiverzitást, és tágabb értelemben véve is előnyösebb ökológiai hatással bírnak. Ugyanakkor a termelt termékek mennyisége szempontjából nem feltétlenül előnyösebbek, mint egy hagyományos gazdaság. Hiszen egy biofarm termésátlaga átlagosan kevesebb, ezért ugyanannyi élelmiszer előállítása akár nagyobb szén-dioxid kibocsátással járhat.

Mindazonáltal azt gondolom, hogy ha a pénztárcánk is megengedi, akkor érdemes a biopiacon is vásárolni, biotermékeket venni. Ezzel hozzájárulhatunk a Föld természeti kincseinek megóvásához, és a holisztikus szemlélet jegyében más élőlények jólétéért is tehetünk a sajátunk mellett. Ez pedig hosszú távon biztosan kifizetődik.

A vegetáriánus, vegán és növényi alapú étrend már nem csak a nyugati világ szubkultúrájára jellemző. A hippiken és aktivistákon túl egyre többen döntenek úgy, hogy elhagyják a húst és az állati eredetű termékeket étrendjükből. Van, aki az állatokkal való együttérzésből választja ezt a táplálkozási formát, és van, aki egészségügyi okokból. De sokakat fenntarthatósági megfontolások vezérelnek, hiszen a nagyüzemi állattartás világszerte hatalmas környezetterhelést jelent.

Mi lenne akkor, ha egyszer mindenki vegánná válna? Ez egy hipotetikus kérdés, mindenesetre érdemes elgondolkodni a lehetséges következményeken.  Már csak azért is, mert a brit Vegan Society statisztikái szerint az Egyesült Királyságban tíz év alatt 350 százalékkal nőtt a vegánok száma, ami azt jelenti, hogy 2016-ban 542 ezer brit vallotta magát vegánnak. Itthon is egyre jobban növekszik a húsmentes életforma népszerűsége, amit jól szemléletet a helyettesítő termékek iránti kereslet növekedése. A húsfogyasztás csökkentése ugyanis az ismeretterjesztő filmek és a kampányoló celebek hatására a korábban radikális életmódváltásnak számító veganizmus szép lassan beszivárog a mainstream kultúrába is. És ez nem csak a dietetikusok számára érdekes, hanem a környezetvédelemmel foglalkozó tudósoknak, közgazdászoknak és döntéshozóknak is.

Talán nem is gondolnánk, de a hűtőnk tartalma sokat elárul személyes karbonlábnyomunk nagyságáról. Az ENSZ szerint az ember által okozott üvegházhatású gázok 14,5 százaléka az állattenyésztés során termelődik. Ez a körülbelül ugyanannyi, mint a Föld összes autójának, hajójának és repülőgépének a kipufogógáz-kibocsátása együttvéve. Egy kutatás szerint ha a bolygó összes lakosa vegán életmódra váltana, akkor több mint felére csökkenne az élelmiszer előállítással összefüggő károsanyag-emisszió. Ez 2050-ig évente mintegy 8 millió emberi életet mentene meg. A The American Journal of Clinical Nutrition szerint a húsevők étrendje tizenhétszer több földterületet, tizennégyszer több vizet és tízszer több energiát igényel, mint egy vegetáriánusé. Ez azt jelenti, hogy a rendelkezésünkre álló mezőgazdasági területek nagy részét állattenyésztésre és takarmánytermelésre használjuk fel ahelyett, hogy az emberi egészség számára fontos növényeket termesztenénk rajtuk.

Megfontolandók ezek a nagy számok. Már csak azért is, mert a következő ötven évben népességrobbanásra számítanak a tudósok, és ennyi ember táplálásához bizony fenntarthatóbb megoldások szükségesek. Persze nem minden legelő alkalmas növénytermesztésre, – szólhat az ellenérv. Ez igaz, ugyanakkor az éhezés ennél sokkal összetettebb probléma. Igazság szerint világszinten már most is jóval több élelmiszert állítunk elő a kelleténél, tehát adva van a lehetőség, hogy a Föld minden lakója elegendő táplálékhoz jusson. Legalábbis elméletben. Az egy főre jutó élelmiszermennyiség ugyanis legalább annyira függ a politikától és a nagyvállalatoktól, mint az egyes egyének táplálkozási szokásaitól. Ráadásul a felsorolt előnyök ellenére nehezen elképzelhető, hogy képesek lennénk világszinten egyszer s mindekorra lemondani a húsevésről. Az emberiség története 10 000 éve szorosan összefonódik az állattenyésztéssel. És most nem csak a táplálkozásra gondolok, hanem a foglalkoztatásra, a kereskedelemre, a vallásra és a kultúrára is. A húsipar világszerte több millió embernek jelent megélhetést, gyakran rendkívül hátrányos helyzetű területeken. Összességében tehát a veganizmus nem menti meg a Földet, – mindenesetre mérsékelheti a környezetvédelmi és gazdasági problémákat.

Érdemes elgondolkodni táplálkozási szokásainkon, mert a túlzott húsfogyasztás nem csak környezetünket, hanem szervezetünket is terheli. Egyre nagyobb trend az úgynevezett flexitáriánus étrend, ami növényi eredetű ételekben gazdag, de húsban szegény. Ahogy a neve is utal rá, ez az életmód nem a szigorú szabályokról szól, hanem a mértéktartást hirdeti. Előnyben részesíti a zöldségeket, gyümölcsöket, hüvelyeseket és teljes értékű gabonákat, és az állati eredetű fehérjét gyakran növényi eredetűekkel helyettesíti. Egy jól összeállított flexitáriánus étrenddel nem csak a szív-és érrendszeri megbetegedések kockázatát csökkenthetjük, hanem a természeti erőforrások fennmaradását is támogathatjuk.

Szóval a környezetvédelmi témák legtöbbjéhez hasonlóan a táplálkozás esetében sem kell extrém dolgokra gondolnunk, ha zöldebbek akarunk lenni. Mindenki gondolja át lépésről lépésre, hogy melyek azok a területek, amelyeken változtatni képes. Ami az anyatermészetnek jó, az hosszú távon az egészségünknek is jó. Higgyük el, hogy az is nagyon sokat számít, ha hetente csak egyszer eszünk vörös húst, vagy időnként gabonafélékkel, hüvelyesekkel, zöldségekkel helyettesítjük azt.

Valószínűleg sokak konyhapolcán rejtőzik olyan élelmiszer, amit pánikolva tett be a bevásárlókocsiba a koronavírus-járvány kezdetén. És valószínűleg erre csak akkor jön rá, amikor a kukába dobja ki, mert megromlott. Az élelmiszer-pazarlás a jobb módú és diplomás családokban gyakrabban fordul elő, miközben a világon közel egy milliárd ember éhezik. Az élelmiszer-hulladék azonban nem csak etikai kérdés, a klímaváltozás egyik főszereplője.

A minap többen ironikusan fogadták az egyik lakberendezési áruház Facebook-hirdetését, amiben egy ételtárolót ajánlottak azzal a szöveggel, hogy “a maradékokat a hűtőbe tedd a szemetes helyett”. Néhány kommentelő azt kritizálta, hogy kevés olyan van, aki megfőz egy kondérnyi ételt a nyári hőségben, majd az egészet inkább kidobja a kukába, ahelyett, hogy eltenné. Egyet is érthetnénk a kommentelőkkel, hiszen melyik magyarnak ne csomagolt volna anyukája kimosott fagylaltos dobozba ételt, vagy épp ő maga ne tette volna el a hűtőbe a maradékot.

Szomorú, de a hirdetés mégis releváns 2020-ban: Magyarországon ugyanis az uniós statisztikák szerint az ételek harmadát kidobjuk.

A világon évente 1,3 milliárd tonna emberi fogyasztásra termelt élelmiszert dobunk ki. Magyarországon évente 1,8 millió tonna étel végzi a kukában, és ennek több mint a felét nem a hipermarketek vagy a vendéglők termelik, hanem maguk a háztartások. A Nébih kutatása szerint egy évben fejenként 65 kilónyi élelmiszert dobunk ki, leginkább főtt ételt, pékárut, zöldséget és gyümölcsöt. Mindez az anyagiakat nézve is 50-60 ezer forintot jelent évente.

És minél fejlettebb egy ország, annál több élelmiszer-hulladékot termel. A jólét velejárója ugyanis az élelmiszer-pazarlás. Érdekes ellentmondás, hogy a magasabban kvalifikált, jól keresők (és főleg, ha gyerekeik is vannak), sokkal jobban aggódnak a környezetért, a klímaváltozásért, tudatosabban élnek, viszont több élelmiszer-hulladékot is termelnek. A kutatások szerint a tehetősebbek ugyanis sokszor több élelmiszert vesznek, nagyobb kiszerelésben, a hűtőt rogyásig megpakolják, aztán persze nem fogy el, és a fele a kukában végzi. Az élelmiszer-halmozók köztünk élnek, és nem csak egy világjárvány kezdetén bukkannak fel. Sőt, akkor szinte meg is sokszorozódnak.

Szerintem még mindenki emlékszik, amikor márciusban és áprilisban az üzletek polcai üresen álltak, kétségbeesve vásárolta mindenki tele a bevásárlókocsit attól félve, hogy éhen fog veszni. Előbb csak a WC-papíros polcok, később a konzervek, mirellitáruk fogytak szép számmal. Mivel pár nap leforgása alatt tízmillió pék országa lettünk, ezért a liszt után az élesztő, majd a sütőpapír lett hiánycikk. Elég valószínűnek tartom, hogy mindannyiunk konyhaszekrényében van még étolaj, rizs vagy paradicsomkonzerv, amit pánikolva vett meg, de igazából már el is feledkezett róla. Nem véletlen, hogy a rászorulókat megsegítésére létrejött Magyar Élelmiszerbank Egyesület adományozási programot indított a lakosságnál a koronavírus miatt felhalmozott élelmiszerek adományozására.

Az élelmiszerpazarlás ugyanis etikai kérdés is: a világon mintegy 2 milliárd ember nem jut megfelelő minőségű élelmiszerhez, 820 millióan pedig éheznek. Amikor legközelebb kidobjuk a még ehető, de már nem friss kenyeret, gondoljunk arra, hogy ma Magyarországon 4-500 ezer gyermek nem jut elegendő mennyiségű és minőségű ételhez, 40-50 ezer pedig szó szerint éhezik.

Az élelmiszerpazarlás azonban energiapazarlást is jelent és az éghajlatváltozásra is hatással van. Egy mondás szerint, ha az élelmiszer-hulladék egy ország lenne, akkor üvegházhatású-gáz kibocsátásával az Egyesült Államok és Kína mögött a harmadik helyet foglalná el.

Az üvegházhatású gázok kibocsátásának ugyanis 30 százaléka kötődik az élelmiszer-hulladékhoz. A kidobott élelmiszer tökéletlen bomlása metánt hoz létre, ami huszonötször erősebb hatást vált ki, mint a szén-dioxid.

És mi lehet a megoldás? A legegyszerűbb az lenne, ha holnaptól csak annyit vásárolnánk, amennyit meg is eszünk. Ez persze egyszerűen hangzik, de a megvalósítása nehéz. Így aztán az elmúlt években egyre többször ismételt gondolkodásmódot kell elsajátítani: a tudatosságot. Máris teszünk a környezetünkért, ha egy hétre előre megtervezzük az ételsort, és ahhoz vásárolunk. Ha bevásárlókocsi helyett kosarat veszünk magunkhoz, ha komposztálunk otthon, vagy épp a fent említett ételtároló dobozba tesszük a maradékot és nem egyenesen a kukába. Ha végre tudatosítjuk, hogy a minőségét megőrzi lejárati idő után nem kell feltétlenül kidobni az élelmiszert,  az néha csak annyit jelent, hogy az adott dátum után élvezeti értékéből veszthet, de még fogyasztható.

Szerencsére már a technika és egyre több startup is segíti az élelmiszerpazarlás csökkentését. A londoni Winnow például azzal robbant be, hogy egy intelligens mérleg segítségével megmutatja, mennyi értékű hulladékot termel a szakács. Ha pedig tudjuk, mennyi pénzt dobunk ki szó szerint a kukába, akkor jobban takarékoskodunk. Az IKEA Norvégiában így például 126 ezer eurónyit spórolt meg.

Számos olyan applikáció létezik (például az Olio) amelyik megmutatja, a szomszédnál milyen felesleges élelem, élelmiszer rejtőzik, amit mi épp hasznosítani tudunk. A SpareEat pedig azt jelzi, hogy a közeli étteremben, pékségben szállodában milyen lejárati dátumhoz közeli élelmiszereket lehet megvásárolni olcsóbban.

Az elmúlt hónapok koronavírus-krízise sok gazdasági és társadalmi összefüggésre rámutatott. Feltűnt például, hogy mennyire másképp álltak hozzá a pandémiás veszélyhelyzethez a fiatalabb és idősebb generációk. A jelenség annyira szembetűnő volt, hogy több hazai és nemzetközi kutatócsoport is vizsgálni kezdte a köztük feszülő különbséget. Vajon tényleg igaz, hogy sokszor a leginkább veszélyeztetett korosztályba tartozók hagyták figyelmen kívül a szabályokat? A koronavírus tényleg kiélezte a feszültséget az idősek és a fiatalok között? Valóban maradandó nyomot hagyhat az elmúlt időszak egy egész felnövekvő generációban? Talán már eltelt annyi idő a járvány kirobbanása óta, hogy megkíséreljük megválaszolni ezeket a kérdéseket.

A generációs identitás, a szociális élethelyzet és a gazdasági státusz mind befolyásolták, hogy miként éltük meg az elmúlt hónapok valóságát. Bár az alapprobléma közös volt, mégis eltérő nehézségekkel kellett, illetve kell szembenéznünk, ami eltérő reakciókat váltott ki. Sokan arra panaszkodtak, hogy 65 év feletti rokonaik nem elég elővigyázatosak, nem tartják be a szükséges óvintézkedéseket, és továbbra is ugyanúgy eljárnak bevásárolni, intézkedni, közösségi életet élni, mint azelőtt. Egy amerikai kutatás szerint a baby boomerek, azaz az 1946 és 1964 között születettek 77 százaléka valószínűtlennek tartja, hogy elkapja a koronavírust, – márpedig a statisztikák alapján a COVID-19 leginkább rájuk nézve veszélyes. A Mental Health America szakértője, Paul Gionfriddo szerint ennek az az oka, hogy az idősebb generációk tagjai már számos megpróbáltatást átéltek, ezért a mostani helyzetben jobban féltik családtagjaikat, mint saját magukat. Sokan nem tudnak azonosulni az „idős”, „kiszolgáltatott”, „veszélyeztetett” jelzőkkel, és úgy gondolják, hogy nem szorulnak segítségre, továbbra is képesek gondoskodni magukról. Olyanok is vannak, akik nehezen élik meg, hogy fordult a kocka, és most a gyerekeik, unokáik diktálnak.

De vajon valóban felelőtlenebbek lettek volna az idősebbek? Hiszen vannak olyan állampolgárok, akik lelkiismeretesen betartották a szabályokat, kesztyűt, maszkot viseltek, és adott esetben segítséget kértek. Egy másik, szintén amerikai kutatás némileg árnyalja a közösségi médiában elterjedt nézetet, miszerint az idősek nem vették elég komolyan a veszélyhelyzetet. A teszt szerint a 65 év felettiek jóval nagyobb arányban tartották magukat a social distancing alapelvéhez, mint az X vagy Y generációsok, csak az ő hangjuk kevésbé volt hangos az interneten, ahonnan a legtöbben tájékozódnak. Egyes esetekben pedig az elővigyázatosság szélsőséges formát öltött, és a „sose lehet tudni mi fog történni” elve alapján sokan élelmiszer-felhalmozásba kezdtek.

Ami viszont fontos és figyelemreméltó jelenség: a korlátozásokkal egy időben szinte mindenhol felerősödött a lokális szolidaritás és az összefogás. Az emberek bevásároltak idősebb szomszédaiknak, sokan pedig önkéntesen segítettek a távoktatásra történő átállásban. Talán a vírus jó esélyt adott arra, hogy az eddiginél szorosabb védőháló fonódjon a veszélyeztetett időskorúak köré, és felhívta a figyelmet a jó minőségű egészségügyi ellátás fontosságára is.  

És mi a helyzet a fiatalokkal?

Az elmúlt időszakban sok olyan véleménycikk született, ami a fiatalabb generációk hozzáállását dicsérte, hiszen látszólag ők voltak azok, akik igazán komolyan vették a problémát, lelkiismeretesen otthon maradnak, és erre idősebb hozzátartozóikat is figyelmeztették. Sok X-Y generációs most szembesült szülei sérülékenységével, és aggodalmát fejezte ki idősebb rokonainak egészségével kapcsolatban. A millenniumi korosztály tudomásul vette, hogy ez most nem a bulizás ideje: otthon maradtak, távolságot tartottak, a szorongásaikat Netflix-szel és koronavírus-mémekkel csökkentették. Más kimutatások szerint a millenniumi fiatalok a járványhelyzet kezdete óta sokkal óvatosabban költenek és jobban átgondolják pénzügyeiket, továbbá inkább online vásárolnak, hogy elkerüljék a tömeget. Bár a vírus közvetlenül az idősebbeket veszélyezteti, a járványt akár rövid, akár középtávon inkább a fiatalok szenvedik meg. Ők ugyanis jellemzően kevesebb anyagi tartalékkal rendelkeznek, és sokan elvesztették munkájukat, megélhetésüket. Székely Levente, a Budapesti Corvinus Egyetem Kommunikációs és Szociológiai Intézet tudományos munkatársa szerint, ha hosszú távon nem tud visszaállni a normális társadalmi, gazdasági működés, az akár valós generációs feszültséget is szülhet.

Az eltelt időszak egészen biztosan nagy hatással lesz az 1994 és 2004 között világra jött Z generációra is. Az elmúlt évtizedben sok kritika érte őket azért, mert folyton otthon vannak és a virtuális térben léteznek, de a mostani helyzetben hirtelen ez lett a mainstream, az elvárt magatartásforma. Ebben a tekintetben hasonlók a ’68-as fiatalokhoz, akiknek alternatív attitűdje, látásmódja szintén egy korszak meghatározó kultúrájává vált.

Szabó Andrea, az MTA Társadalomtudományi Kutatóközpont Politikatudományi Intézetének igazgatóhelyettese és tudományos főmunkatársa szerint elképzelhető, hogy létrejöhet egy új generáció a mostani 14-25 év közötti fiatalokból, akiket a koronavírus-járvány formál élményközösséggé. Hiszen a pandémia globális léttapasztalat, ami politikai, gazdasági és történelmi körülményeket is magában foglal, így meghatározhatja a fiatalok kialakuló identitását. Egyedülálló tapasztalat lehet számukra például a távoktatásra való átállás. Gondoljunk csak bele: az elmúlt évszázadban egyre több és több időt követelt tőlük az iskolarendszer. A gyerekek szocializációját 6-7 éves koruktól kezdve az oktatási intézmények határozták meg. A távoktatással tulajdonképpen fordult a kocka, és a régebbi korokhoz hasonlóan ismét nagyobb szerephez jutott a család és a közvetlen környezet nevelő szerepe.

Érdekes lesz látni, hogy hogyan rendeződnek vissza a dolgok a normális kerékvágásba, –visszarendeződhetnek-e egyáltalán, vagy érdemes inkább új irányokat keresni? Egyes jóslatok szerint akár két évig is eltarthat a szigorítások és enyhítések váltakozása: ennek pedig valószínűleg tényleg hosszú távú generációs hatása lesz.

Az elmúlt években egyre nagyobb hangsúlyt kapnak a zöld szempontok a bankok, befektetők és biztosítók szolgáltatásaiban. Ez nem csupán üzleti lehetőség, hanem egyre inkább társadalmi és jogszabályozói elvárás is. Az Európai Unió egyre több eszközzel tesz azért, hogy a kontinens minél inkább a zöldgazdaság irányába mozduljon el: ezt a célt szolgálja többek között a European Green Deal bejelentése, a különleges karbon-határvám bevezetése, valamint a körforgásos gazdaság akciótervének kidolgozása is. Ezek a tendenciák a kisebb vállalatokat is egyre inkább arra ösztönzik, hogy felülvizsgálják saját fenntarthatósági szemléletüket és pénzügyeiket.  

Úgy tűnik, hogy a COVID-járvány csak felerősítette a fenntarthatósági törekvéseket mind társadalmi, mind nagypolitikai szinten. Nézzünk csak szét saját környezetünkben! Egyre nagyobb társadalmi igény van a változásra, amelyet a koronavírus-krízis még nyomatékosabbá tett. A fogyasztók és a munkavállalók ugyanis valódi, jelentőségteljes intézkedéseket várnak a nagyvállalatoktól a társadalmi problémák enyhítésére és az ökológiai lábnyomuk csökkentésére. De nem csak ők, hanem az érintett felek is elvárják a cégek tevékeny akcióit: erről számolnak be különböző nem-pénzügyi jelentések.

Az új tervek szerint az Európai Bizottság a jövőben várhatóan felülvizsgálja a nem-pénzügyi jelentéstételben kötelezett vállalatok körét. Ezt jelenleg a több mint 500 főt foglalkoztató cégeknek teszik kötelezővé, a jövőben azonban az ennél kisebb szervezeteknek is fenntarthatósági jelentést kell készíteniük. Érdekes lehet nyomon követni Kanada példáját, ahol a kormány kötelezővé tette a fenntarthatósági jelentéstételt azon vállalatok számára, amelyek a COVID-19 miatt gazdasági támogatást igényeltek. Ezek a tendenciák azt mutatják, hogy a koronavírus-válság csak még jobban felerősítette az igényt a gazdaság fenntarthatóbbá tételére.

A klímaváltozás és a kapcsolódó ökológiai problémák nem függetlenek a pénzrendszertől. A World Economic Forum legfrissebb globális kockázati felmérése alapján a megkérdezett gazdasági és politikai döntéshozók, kutatók a környezeti jellegű krízisektől tartanak leginkább. Az extrém időjárási hatásokat már a hitelminősítők is több éve figyelembe veszik hosszú távú előrejelzéseikben. Nincs mese tehát: tényleg mély, strukturális változásokra van szükség, hogy megelőzzük a katasztrófát.  

A jövőorientált gondolkodásmód azonban nem csak drasztikus intézkedésekből, hanem üzleti lehetőségekből is áll, hiszen a „zöld útra tért” vállalatok sokat profitálhatnak az átállásból. A fenntartható beruházásoknak azonban jelentős költségük van, amelyet közpénzekből szinte lehetetlen finanszírozni. Ezt az üzleti lehetőséget ismerték fel világszerte a pénzügyi intézetek, amelynek nyomán elindították a fenntartható beruházásokat támogató green finance üzletágukat. A zöld pénzügyi szolgáltatások rendkívül sokszínűek és innovatívok. Legfontosabb szegmensének, a zöld kötvények kibocsátásának mértéke az elmúlt három évben megötszöröződött. A fellendülés hatását már Magyarországon is érezhetjük: az MNB például tavaly indította el Zöld Programját az ország fenntartható felzárkóztatása céljából.

A feladat tehát adva van: általánossá kell tennünk a zöld pénzügyeket, hogy a környezeti hatás mint szempont beépüljön az üzleti döntésekbe. És ezzel nem csak a gazdaság, hanem a Föld is jól jár.  

Össznemzeti sport lett a kenyérsütés. Hogyan készítsünk kovászt? Lehet-e kovász nélkül kenyeret sütni? Milyen a jó kenyérrecept? Kakaóscsiga házilag? Ilyen és ehhez hasonló kérdésekre választ kereső, fotókkal és videókkal gazdagon illusztrált írásokkal lehet találkozni nem csupán a közösségi médiában, de a legnagyobb látogatottságú híroldalakon is. Úgy tűnik, a vírusjárvány megfékezésére bevezetett karantén hatására a magyarok ráébredtek arra az elvre, amivel nagyszüleink tökéletesen tisztában voltak: az önellátás bizony fontos dolog!

A COVID-19 járvány és a nyomában járó korlátozások váratlanul, ám félreérthetetlenül mutattak rá arra, mennyire sérülékeny a világ és benne Magyarország gazdasági és társadalmi rendszere, mennyire kiszolgáltatottak a fejlett nyugati országokban élők. Bebizonyosodott például, hogy hiába van minden sarkon egy bolt, hiába roskadoznak a polcok a különféle árucikkektől, hiába lehet jóformán bármit megvásárolni, a kiskereskedelem működését biztosító áruellátási lánc igencsak sebezhető. Elég egy pár hetes korlátozás, megspékelve egy kis bevásárlási rohammal, és a bőségnek azonnal végeszakad.

Szerencsére a rendkívüli helyzet rendkívüli megoldásokat szült e kiszolgáltatottság csökkentésére. Olyan megoldásokat, amelyekből hosszabb távon is hasznot húzhatunk. Az egyik ilyen lehetséges megoldás az önellátás. Ha ugyanis előrelátóak vagyunk és hosszabb távon is felkészülünk arra, hogy legalább néhány dolgot magunk intézzünk, akkor nyugodtabban és zökkenőmentesen vészelünk át a mostani járványhoz hasonló váratlan eseményeket. Ráadásul ezzel pénzt spórolhatunk és még a Föld megóvásáért is teszünk valamit.

Az ismeretterjesztő televíziós csatornák sorozataiban gyakran találkozunk a világtól elvonultan élő, maguknak mindent megtermelő, a civilizációval évente legfeljebb néhány alkalommal találkozó hivatásos túlélőkkel. Gyakorta hallani tőlük, hogy ők aztán mindenre fel vannak készülve, jöhet bármi. Ez véleményem szerint éppen olyan végletes viselkedés, mint az, amikor minden nap le kell mennünk a boltba, mert egy falat ennivalónk sincsen otthon. Az igazi megoldás – mint oly sokszor az életben – valahol a két véglet között van.

Nem véletlenül kezdtem a bejegyzést a kenyérrel, hiszen ezt az élelmiszert mindenki naponta fogyasztja. Nagyon jól esik frissen sült péksüteményekért naponta akár többször is betérni a boltba, de vajon tényleg szükség van erre? A karantén bebizonyította, hogy nem feltétlenül. Ha előrelátóak vagyunk és tartunk otthon lisztet és élesztőt, akár naponta többször frissen sült jó minőségű pékáru kerülhet az asztalunkra. Ha utánaszámolunk, kiderül: olcsóbban jövünk ki így. De akkor miért nem csináljuk?

Valószínűleg azért, mert kényelmetlen. Visszautalnék a már emlegetett önkéntes remetékre. A róluk szóló filmekből egyértelműen látszik, hogy a teljes önellátás bizony rengeteg munkával és még több lemondással jár. Talán ezért is vállalják olyan kevesen ezt az életmódot. Az otthoni kenyérsütés persze nem jár ekkora áldozatokkal, de azért mégis kényelmetlen. Korábban kell kelni, elkészíteni a tésztát, kisütni a kenyeret. Tudom, vannak kenyérsütő gépek, amelyek megkönnyítik ezt a munkát is, de betérni egy boltba és levenni a polcról a friss cipót még így is egyszerűbbnek tűnik. De mi van, ha valami miatt nincs nyitva a bolt? Nincs mese, nagyon úgy tűnik, választanunk kell a kényelmünk és a biztonságunk között.

Az nem megoldható persze, hogy mostantól mindenki háziállatokkal, veteményessel „felszerelt” kertes házban éljen, de azért a város közepén, a hetedik emeleten élve is sokat lehet tenni az önellátásért. És nem csak azzal, hogy lisztet meg élesztőt halmozunk fel! Itt van például a befőzés tudománya. Nagyanyáink rengeteg befőttet, lekvárt, savanyúságot, aszalványt, szörpöt tettek el. Erre azért nekünk is van lehetőségünk. Csak észre kell venni, mikor akciós egy-egy alapanyag és rászánni az időt a feldolgozásra. A házi biztosan olcsóbb a boltinál, ráadásul ha szezon idején vásárolunk, a helyi termelőket támogathatjuk a forintjainkkal. Arról nem is beszélve, hogy ezzel a lépéssel a karbonlábnyomunkat is csökkenthetjük, hiszen nem a világ másik végéről érkező zöldségeket és gyümölcsöket tesszük a kosarunkba nap, mint nap.

Az önellátást szolgáló megoldások tárháza végtelen. Kis fáradtsággal otthon is készíthetünk gyógyteákat, tejtermékeket, tésztaféléket, sőt kozmetikumokat és illatszereket is. A mesterfogásokat könnyen elsajátíthatjuk az interneten ezerszám fellelhető cikkekből és videókból. Csak el kell határoznunk magunkat és vállalni a munkával járó apró kényelmetlenségeket, majd gyakorolni, tökéletesíteni a tudásunkat s a siker nem maradhat el!

Mikor ez a téma szóba kerül, sokan ingatják a fejüket, hogy bizony a bolti alapanyag drága, ha abból készítünk bármit, az bizony drágább lesz a boltinál. De miért ne termelhetnénk mi magunk legalább néhány alapanyagot? Balkonon, sőt napsütötte ablakpárkányon cserépben lehet zöldséget, fűszer- és gyógynövényeket nevelni, de kirándulás közben az erdőn-mezőn nyitott szemmel járva is bőségesen és ingyen gyűjthetünk különféle alapanyagokat. A szinte mindenhol növő bodza virágából készült szörpnél nincs is jobb!

Ha belejöttünk a dologba és tovább léptünk, elővehetjük szüleink példáját és jöhet a hétvégi kert! A városok környékén még mindig viszonylag olcsón lehet üres területeket vásárolni. Kedvező esetben egy kétfős család zöldség- és gyümölcsszükségletét egy 700-800 négyzetméteres területen már biztosítani lehet. Persze egy hétvégi kerttel már nem kevés munka van, de fáradtságunk eredményeként friss és jó minőségű élelmiszer kerülhet az asztalra.

Végezetül ejtsünk néhány szót szűkebb szakterületemről, az energetikáról is. Merthogy itt is létezik ám önellátás, ha nem is egyszerűen és nem is mindenhol lehet azt megvalósítani. Az első lépés e területen mindenképpen a nyílászárócsere és a hőszigetelés, hiszen ha magunk szeretnénk energiát termelni, egyáltalán nem mindegy mennyit kell előállítanunk. Ráadásul ez a módszer a társasházakban élőkön is segíthet, akik külön-külön aligha kezdhetnek energiatermelésbe. Amikor ezzel megvagyunk, csak a pénztárcánk és a fantáziánk szabhatja meg, hogy milyen megoldást választunk az energiafüggetlenségünk megvalósításához. Az egyszerűen és olcsón bárki által kivitelezhető sörkollektortól, a napkollektorokon és napelemeken át a hőszivattyúig vagy az elfogyasztottnál több energiát termelő házig széles a választék. Egy a lényeg: vállaljuk az apró kényelmetlenségeket és csináljuk, mert megéri!

2018-ban, Spanyolország déli partjainál egy fiatal ámbráscetet mosott partra a víz. Mint később kiderült, pusztulásának oka hasnyálmirigy-gyulladás volt, amit az a több mint 29 kilogramm tengeri hulladék okozott, amit a gyomrában találtak. Ennek jelentős része műanyag volt. Az eset látványosan szemléltette az addigra már igen komoly méreteket öltő műanyag szennyeződési problémát: 2018-ra összesen kb. 150 millió tonna műanyag hulladék került az óceánokba, amelynek mértéke a World Economic Forum kimutatása alapján évi 8 millió tonnával nő. Ez olyan, mintha percenként egy kukásautónyi nem lebomló műanyagot öntenének a tengerekbe. A szervezet figyelmeztetése is rémisztő volt: tíz éven belül megháromszorozódik ez a mennyiség. Ami még borzasztóbb, hogy a tengerekben található hulladék legnagyobb részét az egyszer használatos műanyag termékek teszik ki: a műanyag evőeszközök, poharak vagy fültisztító pálcikák. 

Szerencsére nem mindenki ül a fenekén hüledezve vagy vállvonogatva. Az 1994-es születésű holland Boyan Slat egy görög nyaraláson, amikor búvárkodás alatt több műanyagzacskót látott, mint halat, annyira felbosszantotta magát, hogy hazatérve egyik középiskolai projektjében arra kereste a választ, mi okozza az óceánok műanyagszennyezését és miért áll a jelenség előtt tehetetlenül a világ. Alig két évvel később a feltaláló, vállalkozó és környezetvédelmi aktivista létrehozta The Ocean Cleanup alapítványát, melynek célja az volt, hogy egy saját fejlett technológián alapuló eljárással eltávolítsa az óceánok vizéből a műanyag szemetet. 2014 júniusában publikálták 528 oldalas megvalósíthatósági tanulmányát, amelyet több oceanográfus technológiai képtelenségnek könyvelt el. Ennek ellenére Boyan Slat 2017 áprilisáig 31,5 millió amerikai dollárt gyűjtött össze tervei megvalósításához közösségi finanszírozással. 2018 szeptemberére végül megépítette és tengerre bocsátotta az első passzív műanyaghulladék-gyűjtő rendszert, a System 001-et. Ez a rendszer egy 600 méter hosszú, a víz felszínén lebegő U-alakú műanyag csőből és három méter mélyen a víz alá merülő fésűszerű filterből áll. A System 001 napenergiával működik, lámpákkal, kamerákkal, szenzorokkal és műholdantennákkal felszerelt, és folyamatosan jelzi a helyzetét. Így találja meg az a hajó, amelyik az összegyűjtött szemetet néhány havonta a szárazföldre szállítja. 

Az első misszió a csendes-óceáni nagy szemétsziget (Great Pacific Garbage Patch) felszámolása volt, amelynek 2018 októberében vágtak neki. Sajnálatos módon, kevesebb mint három hónappal az indulás után le kellett állítani a rendszert, a begyűjtőberendezés megrongálódása miatt. 2019 júniusában azonban a System 001 másodszor is elindult a Kalifornia és Hawaii között a Csendes-óceánon úszó hatalmas szemétszigetet eltakarítására, ezúttal sikerrel. 2019 decemberében büszkén számoltak be az első nagy „fogásról”, és jelentették be, hogy a hulladékból nyomon követéssel (hogy a vásárló biztos lehessen benne, hogy a tengeri hulladékból származik) fenntartható termékeket készítenek. A műanyagok eredetét egy nemzetközi társaság, a DNV GL eljárása szavatolja, a „zsákmányból” készült termékek értékesítéséből pedig további projekteket finanszíroznak, hiszen 100%-ban nonprofit cégről van szó. A mai világban a legfontosabb a bizalom, hiszen duplán káros lenne olyan csalás áldozatává válni, ahol nem tengeri műanyaghulladékból készült terméket vásárolunk meg, és ezzel pont az ellenkezőjét érjük el annak, mint amit akartunk. Erre szolgál a DNV GL és a The Ocean Cleanup által létrehozott Ocean Plastic Standard. Ez a szabvány biztosítja a nyomon követhetőséget, a szabványt használók kötelesek igazolni az anyag forrását és azt, hogy nem volt keverve más anyagokkal. Az, hogy mik lesznek ezek a termékek pontosan, majd 2020 szeptemberében derül ki, de aki a jó célt szeretné szolgálni és nem akar lemaradni az első ilyen termékről, előre biztosíthatja a helyét egy 50 dolláros adománnyal a The Ocean Cleanup projekt oldalán.  

A sikeres első begyűjtés optimizmusra adhat okot, de Boyan Slat és munkatársai figyelmeztetnek: sietni kell, mert bár a lebegő műanyag szennyeződés java része (mintegy 90%) a 2000 méteres mintavételi oszlop felső 5 méterében tartózkodik, addig a mikroműanyagokra való bomlási folyamat zajlik és felgyorsulóban van. Ennek következtében ezek a parányi részecskék lesüllyednek a tengerfenékre, ahonnan aztán lehetetlen lesz begyűjteni és eltakarítani.  Az persze végtelenül szomorú, hogy a szennyeződés kb. 43%-a eleve elsüllyed. 

Éppen ezért, hogy eleve ne juthasson el a tengerekbe és óceánokba a műanyagszennyeződés, tavaly októberben egy újabb projektet mutatott be a fiatal holland vállalkozó: az új fejlesztés, a The Interceptor nevű találmány folyókon haladva kotorja ki a műanyagszemetet. Ez azért nagyon fontos, mert mintegy ezer folyó „felelős” az óceánokat érintő műanyagszennyezés csaknem 80 százalékáért. A The Interceptor is napenergiával működik, és naponta 50 ezer kilogramm(!) műanyaghulladékot képes összegyűjteni íves alakú felfogó berendezésével. Ez a mennyiség pedig megfelelő feltételek mellett akár kétszeresére is növelhető.

Sajnos, úgy tűnik, hogy szükség is lesz rá. 

A zero waste szemlélet egy-két generációval ezelőtt a vidéki háztartásokban magától értetődő volt, ma viszont folyamatos tervezést és előrelátást igényel. Nem könnyíti meg a helyzetet, hogy a fogyasztói társadalom legtöbb produktuma előre csomagolt vagy eldobható, ezért néha valóságos stratégiai játéknak tűnik, hogy elkerüljük a felesleges pazarlást. Pedig a kidobott szemét nem tűnik el nyomtalanul: jó esetben hulladéklerakóban vagy hulladékfeldolgozóban végzi, rossz esetben az óceán mélyén vagy egy állat gyomrában. Egyre többen ébrednek rá a környezetvédelem fontosságára, de a hulladékcsökkentés még a legelhivatottabbaknak is kihívást jelent. Hogyan legyünk hulladékmentesek tehát úgy, hogy ne kelljen átszerveznünk az egész életünket? A szakértők első lépésként azt javasolják: ne akarjuk rögtön megmenteni a világot!

Ellentmondásosnak hangzik? Pedig nem az. Csak arról van szó, hogy ha fenntarthatóbb életmódra szeretnénk áttérni, akkor először tudatosítanunk kell, hogy száz százalékban hulladékmentes háztartás nincsen. A zero waste nem azt jelenti, hogy szó szerint nulla szemetet termelünk, hanem hogy a mindennapi életvitelünk során keletkezett hulladék mennyiségét minimálisra csökkentjük. Ne várjuk magunktól, hogy egyik napról a másikra megmentsük a Földet, a lényeg, hogy tudatos tervezéssel és folyamatos gondolkodással apránként felülvizsgáljuk mindennapi szokásainkat. Mindenkinek a saját idejéhez és lehetőségeihez érdemes igazítania a lépéseket. Az is több a semminél, ha szelektíven válogatjuk a szemetet, vagy esetleg komposztba gyűjtjük a konyhai hulladékot ahelyett, hogy a kukába borítanánk mindent. Ez egy folyamat, amelynek a környezetvédelmen túl az is célja, hogy megkönnyítse az életet; ideális esetben tehát nem igényel extra időt, pénzt és energiát.  

A közösségi média rengeteg tanáccsal és ötlettel szolgál arra vonatkozóan, hogy hogyan éljünk környezetkímélő, hulladékszegény életet. Az irreális összkép, ami a látottak és olvasottak alapján összeállhat bennünk, összehasonlítva a valóságunkkal akár lesújtó is lehet. Érdemes tudatosítanunk: semmivel sem érnek kevesebbet a törekvéseink, ha csak fokozatos lépésekben nyilvánulnak meg. Az életmódváltáshoz hasonlóan ugyanis a zero waste szemlélet is csak akkor működhet, ha nem érezzük nyomasztó tehernek, ami ránehezedik a mindennapjainkra. Azt tanácsolom, hogy a számunkra nehezen kivitelezhető megoldások helyett találjuk meg azt a területet, ahol szívesen és könnyen változtatunk. Ezáltal sikerélményünk lesz, és a pozitív tapasztalatok által még nagyobb lendületet nyerünk.

10 tipp kezdőknek

Az alábbi néhány terület példával szolgálhat arra, hogy miként kezdjünk hulladékmentes életet. Sok kicsi sokra megy, tehát nem baj, ha egyszerre csak az egyik lépést próbáljuk ki. Hosszú távon pedig minél többen tesszük meg ezeket a lépéseket, annál nagyobb hatást gyakorlunk az ipari szereplőkre, akik maguk is kénytelenek lesznek a fogyasztói elvárásokhoz igazítani működésüket. A következő tippek tehát segíthetnek a háztartási hulladék mennyiségének csökkentésében:

Első lépésként tudatosítsuk, hogy milyen típusú és mekkora mennyiségű szemetet termelünk. Figyeljük alaposan több héten át a szokásainkat, és gondoljuk át, hogy miből hogyan tudnánk lefaragni.

Ha eddig nem tettük, kezdjünk bele a szelektív hulladékgyűjtésbe! Járjunk utána a helyes szelektálás alapszabályainak, és tanuljunk meg otthon komposztálni!

Egy átlagos háztartás a bevásárolt élelmiszerek 20-30 százalékát fogyasztja csak el, a többi általában a szemetesben végzi. Ha előre megtervezzük a hetünket, és listával megyünk a boltba, elkerülhetjük a túlvásárlást.

Ugyanez érvényes a használati cikkekre. Az új tárgyak vásárlásra előtt érdemes rákeresni, hogy nem találunk-e használtan olcsóbbat vagy nem kaphatjuk-e kölcsönbe ugyanazt a terméket.

Nagyon egyszerű trükk, ha mindig van a táskánkban vagy az autónkban egy vászonszatyor. Ezzel elkerülhetjük, hogy egyszer-használatos műanyag zacskót kelljen venni a gyümölcsökhöz vagy zöldségekhez.

Nem kell mindig bolti ásványvizet inni: használhatunk csapvizet, vagy ha ettől idegenkedünk, akkor felszereltethetünk szűrőberendezést, vagy ihatunk ballonos ásványvizet is. Ez nem csak olcsóbb és környezetkímélőbb megoldás, hanem kényelmesebb is.

Legyünk kreatívak, ha a hűtőben talált feleslegről van szó! Improvizáljunk vagy keressünk az interneten új recepteket, hogy minél előbb felhasználjuk a romlandó élelmiszereket.

Ha van a közelben csomagolásmentes bolt, menjünk el és próbáljuk ki, hogy milyen! Vigyünk magunkkal vászonzsákokat, zárható dobozokat és üres üvegeket, amikben lemérhetjük a megvásárolni kívánt termékeket.

Online rendelés esetén keressünk olyan áruházakat, ahol környezetbarát vagy újrahasznosított csomagolást használnak, így elkerülhetjük, hogy egy csomó felesleges polisztirol töltőanyagot kapjunk a megrendelt termékek mellé.

A vonzó, környezetbarát termékek megvásárlása előtt előbb használjuk el a már meglévőket!

Váratlanul jött a koronavírus-válság, és rövid időn belül kellett alkalmazkodnunk az új körülményekhez. Az átalakuló mindennapok a társadalmi magatartásban is változásokat hoztak, ami a higiéniás intézkedésekben, vásárlási szokásokban és napi életvitelben is megmutatkozott. Most, hogy a gazdaság túljutott a válságkezelés első fázisán, és lassan mindenki magához tér a sokkból, ideje összegezni az eddigi tapasztalatokat és elgondolkodni az új utakon.

A piackutatók már a járvány kirobbanása óta folyamatosan vizsgálják a társadalmi magatartás álalakulását. Különösen azok az országok érdekesek, ahol lassan kezdenek visszatérni a normális hétköznapok. Ezek a változások ugyanis tapasztalati úton adhatnak támpontokat az olyan államoknak, ahol a járvány még javában zajlik. Vajon milyen új szokásokra és normákra számíthatunk?

Az Ipsos április elején azt írta, hogy a pandémia hatására a felnőtt hazai lakosság fele (52%) egyáltalán nem hagyja el otthonát, míg tizenkettőből csupán egy fő mozog továbbra is változatlanul. A kijárási korlátozást inkább a fiatalok veszik komolyan: a 30 év alattiak 69 százaléka marad otthon, míg az 50 év felettiek kisebb arányban (43%) veszik komolyan a figyelmeztetést. A munkarend megváltozása első sorban a felsőfokú végzettségűeket és a közép-magyarországiakat érinti: a lakosság 31 százaléka teheti meg, hogy otthonról dolgozik, míg a társadalom nagyobb része, 40 százaléka továbbra is ugyanúgy bejár a munkahelyére. Ezek a számok azt igazolják, hogy a magyar lakosság elég eltérően éli meg a kijárási korlátozást, amit nem feltétlenül tapasztalnak meg azok, akik tényleg csak vásárlás céljából hagyják el a lakást.

A munkarendünkön túl a fogyasztói szokásaink is megváltoznak. Míg az első karanténintézkedések meghozatalakor sokan megrohanták a boltokat, most az látszik, hogy ritkul a fizikai üzletben történő vásárlás. Az Ipsos szerint sokkal gyakoribbá váltak az online megrendelések, főleg a magas iskolai végzettségűek, az egyedül élők és home office-ban dolgozók körében. Az is átalakult, hogy milyen termékeket tartunk feltétlenül szükségesnek: a kezdeti fázisban tartós élelmiszert, fertőtlenítőszert, maszkot és egyéb higiéniás felszereléseket vásároltunk, továbbá olyan informatikai cikkeket, amelyek az otthoni munkavégzéshez kellettek. Aztán ahogy alábbhagyott a kezdeti pánikhangulat és megszoktuk a tartós bezárkózás gondolatát, inkább az otthonlétünket kényelmesebbé tevő árucikkek lettek fontosak: játékkonzolok, bútorok, edzőfelszerelések.

A válság következtében sokan elvesztették munkájukat, és a romló gazdasági kilátások arra ösztönözték őket, hogy átgondolják pénzügyeiket. Egy németországi felmérés szerint a fogyasztók hosszútávon gazdasági visszaeséssel és a mostaninál szűkösebb jövedelemmel számolnak, ezért már most meghúzták a nadrágszíjat. A megkérdezettek negyede lemondta a betervezett nyaralását, 7 százalékuk pedig megfontolja, hogy vegyen-e új autót vagy ruházati cikkeket. A munkahelyek megszűnésével a társadalom jelentős részének romlott a vásárlóereje, ami a korlátozások megszűnte után új kihívások elé állítja a kereskedőket.

És akkor még nem beszéltünk a járvány pszichológiai tényezőjéről: a félelemről. Egyik napról a másikra rettegni kezdtünk egymástól, az irodaházaktól, a tömegközlekedéstől, a plázáktól, a lépcsőházak ajtókilincseitől és a liftek gombjaitól. Az elmúlt hónapokban láthattuk, hogy a digitális korban minden eddiginél gyorsabban terjednek a rémhírek, és a pánik egész országokat béníthat meg. A mostani tudásunkkal nehéz megítélni, hogy a fenyegetés mértékének megfelelően reagáltunk-e. Mindenesetre a jövőben arra is ügyelnünk kell, hogy a tömeges szorongás ne váljon tartós állapottá, és az elővigyázatosság ne csapjon át társadalmi elidegenedésbe.

És hogy mit tartogat a jövő? Az erre vonatkozó találgatásokkal tele van az internet, és néha nehéz eligazodni az egymásnak is ellentmondó elméletek között. Én inkább arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy milyen társadalmi párbeszédek zajlanak. Biztos sokan észrevették, hogy mostanában mindenhol ilyen mondatokat hallunk: „az életünk már sohasem lesz a régi” és „a járvány után új világ jön el.” Úgy tűnik, hogy amíg nem áll rendelkezésünkre a vírus elleni csodaszer, addig meg kell tanulnunk együtt élni a járvány következményeivel. A piackutatások is azt sugallják, hogy sok minden fog változni a mindennapjainkban, átalakulhatnak egyes szokásaink, mechanizmusaink. De mégis azt mondom, hogy bánjunk óvatosan az egyértelmű kijelentésekkel, és kezeljük kritikával a leegyszerűsítő magyarázatokat, még akkor is, ha hangzatosak. A történelem ugyanis azt igazolja, hogy az igazság sokrétű és összetett. Ráadásul még semmi sincs eldöntve: rajtunk áll, hogy milyen játékszabályok szerint szervezzük meg az újrainduló életünket.

Egy korábbi bejegyzésben már írtam róla, hogy a járvány miatti korlátozások következtében lassulni látszik a klímaváltozás. A gyógyuló bolygónkról szóló híradásokkal azonban óvatosan kell bánni, hiszen tudjuk, hogy a javulás csak átmeneti és a globális gazdaság hibernálásának köszönhető. Ráadásul aki figyelmesen olvassa a hírportálokat, az látja, hogy a koronavírus mellett továbbra is feltűnnek olyan cikkek, amik a klímahelyzet kapcsán aggodalomra adhatnak okot. Az MTI például nemrég beszámolt róla, hogy körülbelül 2,4 millió hektárnyi esőerdőt áldoznának fel az Amazonas-medence térségét érintő jövőbeli útépítések során. Pedig a kutatók arra figyelmeztetnek, hogy az ökoszisztéma felborulása szoros összefüggésben áll a modern kori világjárványok kitörésével.

Az amazonasi esőerdő kulcsfontosságú szerepet játszik a légköri szén-dioxid megkötésében, és a közismert mondás szerint a Föld tüdejeként funkcionál. Ennek ellenére a térség országainak kormányai továbbra is engedélyezik az erdőterületeket érintő útépítéseket, gyakran anélkül, hogy egyáltalán felmérnék ezeknek a projekteknek az ökológiai hatását, vagy azt, hogy gazdaságilag életképes beruházásokról van-e szó. Az Amazonas-medence térségén osztozó országok a következő években nagyjából 12 ezer kilométernyi utat terveznek megépíteni, hogy fellendítsék a mezőgazdasági termelést és a szarvasmarha-tenyésztést. A Kolumbiát, Perut, Ecuadort, Bolíviát és Brazíliát érintő beruházás hozzávetőleg 27 milliárd dollárból valósulna meg, ami a jelenlegi tervek szerint körülbelül 2,4 millió hektárnyi esőerdő kivágását jelentené.

A Proceedings of the National Academy of Sciencesben publikált tanulmányban az amerikai, bolíviai, brazil, svéd, perui és kolumbiai tudósokból álló kutatócsoport végigelemezte a projekt potenciális hatásait. A kutatók 75 útépítési projektet vizsgáltak meg, és megállapították, hogy az útépítésekre fordított pénzek nagy része nem fog megtérülni, sőt, a beruházások majdnem fele veszteséges lesz. A szakemberek szerint az általuk ráfizetésesnek értékelt projektek törlésével 7,6 milliárd dollárnyi veszteséget lehetne kiküszöbölni és durván 1,1 millió hektárnyi esőerdőt lehetne megkímélni. Ha az illetékesek csupán a legkisebb környezeti és szociális hatással bíró beruházásokat hagynák jóvá, az a fakivágás tekintetében is megmentené az eredetileg becsült 2,4 millió hektár 90 százalékát.

Az erdőirtás és a világjárványok összefüggései

Az erdőpusztítás problémája már sokadszorra merül fel az amazóniai térség kapcsán. Tavaly nyáron drasztikusan megugrott az erődtüzek száma Brazíliában, és arról cikkeztek az újságok, hogy az előző évhez képest 2019-ben 85 százalékkal nagyobb területen irtották ki a fákat Amazónia észak-brazíliai részén. Ez 9166 négyzetkilométernyi esőerdő halálát jelentette. Most, hogy mindenhol a koronavírus uralja a szalagcímeket, és mindenkinek a járvány megfékezésén jár az esze, kevesebb figyelem irányul azokra a problémákra, amiket az elmúlt években fontosnak tartottunk. Ennek ellenére azonban nem évül el a jelentőségük. Sőt! Az amazóniai esőerdők példája jól mutatja, hogy a pandémiás helyzet ellenére a világvezetők ugyanúgy meghoznak környezetpolitikai döntéseket, mint azelőtt. A különbség csak annyi, hogy a jelenleg nagyobb problémának ítélt koronavírus-járvány miatt a nemzetközi sajtónak és a politikának kevesebb figyelme esik ezen döntésekre. Pedig azt gondolom, hogy a mostani helyzettel járó radikális perspektívaváltás jó lehetőséget teremt arra, hogy friss szemmel lássunk rá olyan megoldhatatlannak tűnő globális válságokra, mint a klímaváltozás.

A virológusok és a biológusok már korábban is figyelmeztettek arra, hogy az új típusú koronavírus megjelenése természetes következménye az ökoszisztéma pusztításának. Egyes tudósok szerint a jövőben újabb világjárványok kitörésére számíthatunk, ha nem hagyunk fel a vadon élő állatok környezetének felszámolásával. Ez ugyanis azzal a veszéllyel fenyeget, hogy a rágcsálók, denevérek és bizonyos emlősök által hordozott kórokozók utakat találhatnak az emberi szervezetbe, amely nincs felkészülve az ismeretlen mikroorganizmusok támadására. Számos kutatás bizonyította, hogy az amazóniai erdőterületek csökkenése összefüggést mutat a fertőzések terjedésével. Egy tanulmány például rámutatott, hogy a kiirtott amazóniai területek egy százalékával 23 százalékban nőtt a maláriás megbetegedések száma. A globális felmelegedés extrém időjárásváltozásokat okoz, ami szintén újabb fertőzések kialakulásának ágyazhat meg.

Épp ezért most újabb okunk van kiállni az esőerdők megóvása mellett. Egy társadalom annál egészségesebb, minél nagyobb összhangban él a környezetével. A járványhelyzet rávilágított arra, hogy milyen érzékeny az ökológiai egyensúly, és annak megbomlása milyen sok társadalmi, politikai és gazdasági következménnyel jár. Most a saját bőrünkön tapasztaljuk, hogy elválaszthatatlanok vagyunk a környezetünktől: a természetben okozott károk előbb-utóbb a mindennapi életünkre is visszahatnak, és ez már nem csak az unokáink problémája lesz. Hiszen most is, ebben a pillanatban is benne élünk.