„Az atomenergia olcsó, az atomenergia kell!” Nagyjából ezzel az egyszerű jelszóval kívánják a döntéshozók és lobbisták megmagyarázni, hogy miért kell itthon hónapokon belül elindítani az új atomerőművi kapacitások létesítését, kiírni a tendereket. Csakhogy a történet ennél összetettebb, ráadásul pont a lehető legkevésbé helytálló adatokat sikerül rendszeresen érvként felhoznia az atompárti döntéshozó oldalnak a bővítés mellett. Merthogy az új blokkok – valami rettenetes közgazdasági hókusz-pókusz nélkül – közel sem fognak hozzájárulni ahhoz, hogy Magyarországon legyen a legolcsóbb az áramdíj Európában.
Miközben ezt már korábban is sejtettük, a múlt héten végre a számok is megérkeztek. Azokkal vitatkozni pedig nagyon nehéz. De mennyi is az annyi?
A brit „Hinkley Point C” atomerőmű-fejlesztési projekt számai beszédesek: a brit kormány nagyságrendileg 110 eurót ígér megawattóránként 35 éven keresztül az erőművet építő konzorciumnak a termelt áramért. Ez „magyarra fordítva” azt jelenti, hogy kilowattóránként 30-32 forintot garantálnak a villamos energiáért. Ez pont annyi, amennyit most itthon a megújuló energiaforrások kötelező átvételi áraként fizetnek a termelőknek…
Félreértés ne essék, az atomenergiára igenis szüksége van a magyar energiamixnek. Zsinóráramot termelni alacsony és kiszámítható módon jelenleg nukleáris módon, vagy vízerőművekben lehet. Ez utóbbira viszont itthon a természeti és egyéb akadályok miatt (Bős-Nagymaros) esély sincs. Jelenleg ráadásul a vízenergia mellett szinte ez az egyetlen olyan valóban „ipari méretű” megoldás, amellyel a zsinóráramot tervezhető módon, a tüzelőanyag-importból fakadó kockázatok minimalizálása mellett meg lehet termelni.
Fontos viszont, hogy az atomenergia hasznosítása mentén mindenki tisztán lásson! Ha megnézzük az utóbbi idők szakértői (és nem deklaráltan zöld) megszólalásait, azt látjuk, hogy senki nem kérdőjelezi meg azt, hogy a paksi blokkokat valamilyen módon pótolni kell. De ezt a döntést józanésszel, az alternatívákat vizsgálva és a megfelelő időpontot kivárva kell meghozni.
Annak ugyanis nincs realitása, hogy az új és a régi paksi kapacitások párhuzamosan termeljenek – Európában áramtúltermelés van, kapacitások tömkelege áll már most itthon is, az olcsó import a hazai fogyasztás 30-40 százaléka között mozog. Egy ilyen telített piacon egyszerűen nincs olyan vevő, amelyik igényt tartana az exportált magyar nukleáris villamos energiára. A fogyasztás fellendülésére pedig egyelőre botorság lenne számítani.
A döntéssel kár tehát rohanni, a meglévő 2000 megawattnyi paksi kapacitás üzemidejének meghosszabbítása a döntés meghozatalára add még az érintettek számára legalább 4-5 évet. Ez alatt pedig akár a negyedik generációs atomerőművek fejlesztése terén is nagyot lehet előre lépni, de akár a megújuló-energetikai fejlesztések is kínálhatnak legalább részben alternatívát. Egy olyan beruházás kapcsán pedig, amelyik esetében egy gigawatt kapacitás kiépítésének a költsége 1500-1700 milliárd forint között mozog, nem mindegy, hogy mennyi és mekkora egységet kell létesíteni.
Amit viszont fontos lenne minél előbb tisztázni, hogy milyen finanszírozás mellett – állam, az MVM, vagy éppen a fogyasztó – látják megvalósíthatónak a fejlesztést a döntéshozók. A környezetvédelmi, műszaki és technológiai kihívásokra már menet közben is lehet megnyugtató megoldásokat találni, de egy kedvezőtlen finanszírozási konstrukció akár az egész beruházás megtérülését, rosszabb esetben megvalósulását is veszélybe sodorhatja. Egy átgondolatlan döntés pedig könnyen okozhatja, hogy egy feneketlen kútba lapátoljuk majd pénzt, feleslegesen.
Az mindenesetre látszik, hogy az atom nem hoz üdvösséget az áramárak tekintetében. Rohannunk pedig felesleges.
Amennyiben tetszett a bejegyzésünk, kövess minket a Facebookon!
