A körülbelül 200 évig létező birodalom a Selyemút egy részét is irányította a Tibeti-fennsíkon, a hirtelen lehűlés és szárazság azonban tönkretette mezőgazdasági erőforrásait.

Az IFLScience írt arról, hogy a legújabb kutatások szerint a „világ tetejeként” emlegetett Tibeti-fennsíkon egykor melegebb volt az időjárás, ami nagyban hozzájárult a Tibeti Birodalom felemelkedéséhez. A régió a 7. és a 9. században hatalmas befolyással bírt az ázsiai geopolitikai viszonyokra, de nagyjából 60 év alatt összeomlott, miután a lehűlés és a szárazság katasztrofális csapást mért a mezőgazdaságára. 

A kutatók karbonátokat és oxigénizotópokat elemeztek egy, a fennsík közepén található tóban, melyeket az algák által hátrahagyott jelzőanyagokkal – biomarkerekkel – vetettek össze, hogy rekonstruálják az elmúlt két évezred hőmérsékletváltozásait és esőzéseit. Megállapították, hogy időszámításunk után 600 és 800 között nyaranta kb. 2 °C-kal melegebb volt az átlaghőmérséklet, mint a korábbi és későbbi, hűvösebb időszakokban. A tó méretének és mélységének változásai pedig rávilágítottak arra, hogy a felmelegedés egybeesett az esőzés mértékének növekedésével. Ezek mind arra engednek következtetni, hogy a melegebb periódusban a feltételek kedvezőbbek lehettek mind a mezőgazdaság, mind az állattartás szempontjából.

A tudósok kifejtik, hogy a melegebb, párásabb időszak szorosan egybeesik a Tibeti Birodalom legvirágzóbb korszakával. Az árpatermesztésre alkalmas művelhető föld mérete nagyjából 25 százalékkal növekedhetett meg. A mezőgazdaság és az állattartás fejlődése, valamint az extra erőforrások és nyersanyagok felgyülemlése a társadalmi osztályok kialakulásához, valamint az uralkodói elit felemelkedéséhez vezetett, így a birodalom a fennsíkra és a környező területekre is kiterjedhetett.

A klímaadatok és a történelmi források összevetéséből kiderül, hogy Tibet a szomszédos régiókat a kifejezetten meleg, esőzésben gazdag években támadta meg, míg ellenségei általában a hidegebb, szárazabb időszakokban indítottak ellenoffenzívákat. A békekötések ideje is ezzel függ össze, ugyanis az uralkodók akkor igyekeztek szövetségeket kiépíteni, amikor kevesebb erőforrásuk volt – tehát próbálták ellensúlyozni a klímaváltozás következményeit.

Kétszáz éves fennállása alatt a Tibeti Birodalom Kasmír és Hszincsiang régiókat is meghódította amellett, hogy uralta a Selyemút egy részét. A 800-ban bekövetkezett csúcs után azonban hirtelen visszaesés kezdődött, miközben a korábbi életforma természeti feltételei megromlottak. A 9. század közepére jelentősen lecsökkent az esőzés mértéke, és nagyjából 60 évnyi szárazság következett, amely 840-ben vált a legsúlyosabbá – ekkor bukott el a Tibeti Birodalom. A művelhető földterület összezsugorodott, emellett vallási konfliktusok is kialakultak. A különböző törzsek egyre többet háborúztak, a birodalom pedig regionális egységekre bomlott. Mindez rávilágít arra, hogy a természet milyen mértékben hatott és hat ki az emberi történelemre.