Az újrahasznosítási modellek közül talán az egyik legszélsőségesebb az a verzió, amely a természetes körforgást mintául véve céloz meg egy gyakorlatilag szemétmentes világot. A Bölcsőtől bölcsőig, másképp C2C modell (az angol Cradle to Cradle elnevezéss nyomán) valóban jól hangzik, de nem ad választ arra a kérdésre, hogy egy ilyen rendszerbe hogyan illeszkedhetnek az összetett, sokféle eljárással készült és sok alkatrészből álló iparcikkek. Egyelőre sehogyan. Számukra csak az utópián kívül maradt hely.
A C2C modellt egy német vegyész, Michael Braungart és egy amerikai építész, Bill McDonough fejlesztette ki a kilencvenes évek elején. Az elképzelés lényege, hogy két részre, biológiai és technológiai tápanyagra osztja fel a felhasznált matériákat, amelyeknek saját szférájukban ugyanolyan tökéletesen kell körbe-körbe forogniuk, mint ahogy az a természetben is történik. Az olyan biológiai tápanyagok, mint a polimerek vagy textíliák a bioszférában mozognak, és azáltal, hogy elhasználásuk után humusz képződik belőlük, az újrahasznosításuk is megtörténik. A fémek, műanyagok, üvegek pedig ideális esetben ehhez hasonló utat járnak be az úgynevezett technoszférában, vagyis újrahasznosításuk során nem rosszabb, hanem eredeti minőségükkel egyenértékű anyag keletkezik újra.
Ez mind nagyon szép, de annak, hogy ezek a kívánalmak teljesüljenek, vagyis egy cég gyártási technológiája megkapja a C2C-miősítést több súlyos feltétele is van. Az egyik, hogy sem a bioszférában, sem a technoszférában forgó anyagok nem tartalmazhatnak semmilyen mérgező összetevőt. Ehhez például olyan műanyagokat kell kifejleszteni, amelyek semmilyen olyan veszélyes nehézfémet nem tartalmaznak, mint például a pet palackokban nyomokban jelen lévő antimon.
Ez az elvárás persze komoly kihívás elé állítja az olyan cégeket, amelyek hozzá vannak szokva az olcsó alapanyagok felhasználásához. Ez az egyik legfogósabb kérdés. Több mint egymillió féle vegyi anyag van például világszerte forgalomban, és nem könnyű ezek közül kiválogatni azokat, amelyek alkalmasak arra, hogy teljes mértékben visszaforgatható biológiai vagy technikai „tápanyag” váljék belőlük. Éppen ezért az a kevés cég, szám szerint 140 világszerte, amely már megoldotta a problémát saját gyártási technológiájában, féltékenyen őrzi a titkot.
Az viszont sokkal közismertebb, hogy melyek azok az összetevők, amelyeket nem szabad alkalmazni egy C2C minősítésű gyártási folyamatban. Ilyen például PVC, vagy az elektromos berendezések műanyag burkolatában alkalmazott égésgátló anyagok. Az elektronikai cikkek egyébként fehér hollónak számítanak e téren, hiszen a legtöbb olyan anyagokat is tartalmaz, amelyek lehetetlenné teszik a C2C minősítést. És akkor még nem esett szó olyan összetettségű termékekről, mint egy autó, egy repülőgép vagy mondjuk egy 1500 kW teljesítményű szélkerék….
Ettől még persze a helyzet itt sem teljesen reménytelen. Az erre felkészült speciális üzemekben az epoxigyanta alapra nyomtatott áramkörök fém összetevőit vissza tudják nyerni, ráadásul végeredményként nagy tisztaságú ezüstöt, rezet és aranyat tudnak végül felmutatni, miközben a gyantából salak lesz. Persze egy ilyen eljárás nagyon messze áll a C2C-mősítéstől. Ráadásul az Európában elhasznált készülékek mindössze 30 százaléka jut el valamelyik újrahasznosító üzembe, miközben a nagyobbik része Afrikában vagy Ázsiában landol.
A teljes körű újrahasznosítás szempontjából tehát a jelenlegi ipari termelés óriási területei fehér foltnak számítanak, és belátható időn belül ez érdemben valószínűleg nem fog változni. Hacsak nem fésüli át valaki villámgyorsan azt az egymillió vegyi anyagot, és az eredményt nem osztja meg mindenkivel.
Amennyiben tetszett a bejegyzésünk, kövess minket a Facebookon!
