Welcome to the Real World!

A hazai felsőoktatás nagy bajban van. A rendszer recseg-ropog, hibáit mindannyian látjuk, tapasztaljuk. A szülő, amikor iskolába küldi a gyermekét. A fiatal, amikor belekezd a felsőfokú tanulmányaiba, vagy megpróbál frissdiplomásként elhelyezkedni. A cégvezető, amikor munkatársakat keres. Mégis az esélye sem látszik, hogy az elmúlt három-négy évtized becsontosodott – és ami még rosszabb, káros – struktúráját a közeljövőben jelentősen átalakítanák.

Habár az első lépéseket az állam, mint döntő finanszírozó, úgy tűnik, az idén megtette – jelentősen csökkentette az államilag finanszírozott rendszert. Amíg 2011-ben 53 ezer új hallgató oktatásának a költségeit állta az állam, idén szeptembertől már csak szűk 34 ezer új diáknak biztosít ingyenes képzést. Emellett kicsivel több mint 15 ezer hallgató kaphat 50 százalékos támogatást a képzési költségekhez. A többi hallgató önköltséges formában tanulhat tovább, képzésük teljes költségét nekik kell megfizetniük.

Ma egy alapvetően társadalmi, gazdasági és energetikai tekintetben is érzékeny – és közmegítélés szerint „bűzös” – kérdéssel foglalkozunk. Ez lenne a hulladék. Merthogy szemét az van bőven. Magyarország éves kommunális hulladéktermése a lakossági, közületi és gazdasági tevékenység révén keletkező szemetet is beleszámítva körülbelül 20-21 millió köbméter, mintegy 4,3-4,5 millió tonna.

A hulladék megjelenése nagyjából egyidős az emberi társadalmakkal, hasonlóan hosszú múltra tekint vissza a hulladékok különböző hasznosítása is. Ipari méretekben termelődő hulladék megjelenése azonban csak a modern idők „vívmánya”, éppen úgy, mint a le nem bomló vagy mérgező hulladékok megjelenése. 

Most hétfőn a reggel dolgozni, iskolába járó honfitársaink jó része alighanem morcos hangulatban ébredt. Az ok egyszerű: óraállítás volt. Ráadásul az a kellemetlen fajta, amikor elvesztünk egy órát a vasárnapunkból.  Minden évben március és október utolsó vasárnapján  felmerül a kérdés: szükség van még egyáltalán erre a veszett óraállítgatásra?

Ha hihetünk a magyar villamosenergia-rendszer legfőbb irányító szervezetének, a Mavirnak, akkor energetikai szempontból nem olyan érdemtelen a téli-nyári időszámítás megtartása. Az utóbbi években rendre egy kisebb város éves energiafogyasztását spóroljuk meg az óraállításokkal. Ez nagyjából 110-120 gigawattóra megspórolt – azaz meg nem termelt – áramot jelent. És azt tudjuk, hogy a legolcsóbb energia az, amelyet nem kell megtermelni.

„A hatékonyabb termelési és felhasználási technológiák megoldják a környezeti problémákat!” Ismerős a megállapítás? Ez talán az egyik legtöbbet használt érv például az energiahatékonyságot növelő technológiák fejlesztése mögött, hiszen a fenti logika mentén minél jobban hasznosítjuk az erőforrásokat, annál kevesebbet kell felhasználnunk belőlük. Elméletileg. Ugyanis egy 1800-as évek közepén élt angol közgazdász szerint ez közel sem ilyen evidens.

Ha hihetünk William Stanley Jevons (1835-1882) megállapításának kortalanságában sajnos el kell fogadnunk, hogy az erőforrások egyre hatékonyabb felhasználása nem fogja csökkenteni az energiafogyasztásunkat. A Jevons-paradoxonként ismert elmélet szerint ugyanis a hatékonyságnövelés nem feltétlenül csökkenti az erőforrás fogyasztását, sőt, valójában annak növekedéséhez is vezethet.

Ugyanakkor ez nem biztos, hogy fenntarthatósági szempontból olyannyira nagyon káros lenne.

Az energiatakarékosság biznisz. Méghozzá hatalmas, az emberek spórolási igényének és élhetőbb jövőbe vetett hitének pénzre váltására alapozott üzleti szegmens. És ami a legszebb, hogy a többség számára morálisan elfogadható és támogatható fajta. Merthogy az egyébként hangzatos szemléletformáló kezdeményezések mellett a fő üzenet minden esetben a költés körül mozog: cserélje le autóját, cserélje le villanykörtéjét, cserélje le energiafogyasztó berendezési tárgyait! A héten – egészen pontosan március 6-án, kedden – ezt meg is „ünnepeltük” az Energiatakarékossági Világnapon.

Csakhogy azok a tanácsok, amelyeket ezen a napon (is) kapunk az „okosoktól”, igazi változást nem hoznak. Lekapcsolhatjuk a villanyt magunk után a konyhában, a nappaliba tehetünk energiatakarékos izzót, a hűtőgépünket A+ energiaosztályúra cserélhetjük, és még az autónkat is vezethetjük az ecodriving módszerével, ám ezzel még nem váltjuk meg az egyébként igencsak pazarló hazai energiafogyasztási szokásainkat. Merthogy az igazi energiatakarékoskodás nem itt kezdődik.

Alig egy éve látott napvilágot a Nemzetközi Energia Ügynökség (International Energy Agency – IEA) országjelentése a magyar energiapolitika és energetikai szektor jelenlegi állapotáról. Az anyag egyben tartalmazta a nemzetközi szakmai szervezet jövőbeni irányokra vonatkozó ajánlásait is. A dokumentum a lakossági végfelhasználói árak mesterséges alacsonyan tartását és a kiszámíthatatlan befektetői környezetet illette a legtöbb kritikával. Teszem hozzá rögtön, jogosan.

Merthogy ez a két elem alapvetően hatással van a hazai energetikai rendszer hosszú távú fenntarthatóságára. Egyáltalán van arra esély, hogy a hazai energetikai rendszerek és energiapolitika hosszú távon is fenntartható legyen? Az elmúlt fél év számos szakmai és privát diskurzusát szenteltük ismerőseimmel ennek a kérdésnek. A beszélgetések végül mindig abba torkollottak, hogy alapvetően az irányokkal nincs baj, sőt vannak kifejezetten pozitív és üdvözölendő megközelítések a stratégiai dokumentumokban, azonban hiába a hazai termelő ágazatokkal és a foglalkoztatással kapcsolatos körültekintő célmeghatározás, ha a hazai energiapolitika rákfenéi, az árkérdés és a bizonytalan befektetői környezet tönkrevágja az amúgy biztató összképet.

Amint arra legelső bejegyzésemben is utaltam, a fenntarthatóság és a fenntartható fejlődés kifejezések a köznyelvben még mindig elsősorban a környezeti fenntarthatóság és a környezetvédelem szinonimájaként jelennek meg. És akár hiszik, akár nem, kezdetben valóban valami hasonló volt a jelentésük. Elöljáróban talán annyit érdemes elmondani, hogy a fenntarthatóság gondolata a világ erdeiből bújt elő.

A sustained yield (fenntartható hozam) kifejezés ugyanis majd’ két évszázadig az erdőgazdálkodók legfontosabb mottója volt. Ráadásul ennek a kifejezésnek a gyökerei is Európából, egészen pontosan Németországból erednek. Az eredeti terminus technikus – nachhaltiger Ertrag – először német földön jelent meg 1713-ban. Olyan gazdálkodási filozófiát jelöltek vele, amely a kitermelt famennyiség pótlásával garantálta az eljövendő faigények biztosítását.

"Development that meets the needs of the present without compromising the ability of future generations to meet their own needs."

Erről beszélgetünk majd. Azaz egy olyan fejlődési folyamatról, ami kielégíti a jelen szükségleteit anélkül, hogy csökkentené a jövendő generációk képességét, hogy kielégítsék a saját szükségleteiket. A mai bejegyzés alcíme ugyanis a fenntartható fejlődés fogalmának talán legismertebb definíciója. A mondat az Egyesült Nemzetek Szervezete által életre hívott Környezet és Fejlődés Világbizottság 1987-es jelentéséből (Brundtland Jelentés) származik. Az idők folyamán ez az alapvetés sok mindennel kiegészült, pontosították azokat az indikátorokat és pilléreket is, amelyek a fenntartható fejlődést meghatározzák.

A téma számomra egyik legszimpatikusabb megközelítése az ENSZ 2005-ös csúcsértekezletének megállapításain alapul. Ezekben határozták meg azt a három egymással kölcsönösen összefüggő és erősítő tartóoszlopot, amelyeken az általánosságban vett fenntartható fejlődés nyugszik. Ezek a gazdasági fejlődés, a társadalmi fejlődés és a környezetvédelem. Amikor ezek egymással találkoznak, akkor beszélhetünk valóban fenntartható fejlődésről.

Kedves Olvasó!

Ha röviden meg akarnám fogalmazni, hogy miről olvashatnak majd itt hetente, talán ebbe a fél mondatba tudnám összesűríteni: fenntarthatóság - gyakorlati megközelítésben. Közgazdász vagyok, nem is tudok másként beszélni erről a fontos témáról. Merthogy a téma fontos: a jelen és egy élhető(bb) jövő konfliktusának feloldása rejtezik abban, hogy a következő években, évtizedekben sikeresen tudjuk-e összehangolni a gazdasági, szociális és környezeti célokat. És a mi alatt nem csak a nemzeteket és a kormányokat értem. Lehetőségeinkhez képest mindannyiunknak tenni kell ezért.

De mitől lesz gazdaságunk, társadalmunk, létezésünk fenntartható? Ez az a kérdés, amire számtalan forrásból számtalan választ hallhattunk már. Nekem mégis hiányérzetem van. Hiányérzetem van, mert a fenntarthatóság kapcsán a közbeszéd hajlamos leragadni a környezetvédelem és az úgynevezett zöldmegoldások mérföldkövénél. Holott a fenntarthatóság sokkal összetettebb kérdés annál, minthogy kihúzzuk-e a mobiltöltőt a konnektorból, vagy hogy komposztáljuk-e a szerves hulladékot. Félreértés ne essék, családapaként számomra is fontos a környezet védelme, de egy az energiaszektorban működő vállalat vezetőjeként látom, hogy ez nem minden, nem elég.