Kedves Olvasó!
Ha röviden meg akarnám fogalmazni, hogy miről olvashatnak majd itt hetente, talán ebbe a fél mondatba tudnám összesűríteni: fenntarthatóság - gyakorlati megközelítésben. Közgazdász vagyok, nem is tudok másként beszélni erről a fontos témáról. Merthogy a téma fontos: a jelen és egy élhető(bb) jövő konfliktusának feloldása rejtezik abban, hogy a következő években, évtizedekben sikeresen tudjuk-e összehangolni a gazdasági, szociális és környezeti célokat. És a mi alatt nem csak a nemzeteket és a kormányokat értem. Lehetőségeinkhez képest mindannyiunknak tenni kell ezért.
De mitől lesz gazdaságunk, társadalmunk, létezésünk fenntartható? Ez az a kérdés, amire számtalan forrásból számtalan választ hallhattunk már. Nekem mégis hiányérzetem van. Hiányérzetem van, mert a fenntarthatóság kapcsán a közbeszéd hajlamos leragadni a környezetvédelem és az úgynevezett zöldmegoldások mérföldkövénél. Holott a fenntarthatóság sokkal összetettebb kérdés annál, minthogy kihúzzuk-e a mobiltöltőt a konnektorból, vagy hogy komposztáljuk-e a szerves hulladékot. Félreértés ne essék, családapaként számomra is fontos a környezet védelme, de egy az energiaszektorban működő vállalat vezetőjeként látom, hogy ez nem minden, nem elég.
Merthogy bármilyen nemes is legyen a környezeti fenntarthatóság megteremtésének célja, a szociális és gazdasági fenntarthatóság gondolatának érvényesítése nélkül elérhetetlen. Elég csak például az energiaszektor németországi erőltetett zöldítésére gondolnunk. A problémák máris látszanak. A gondok gyökere pedig meggyőződésem szerint a környezeti célok szociális és gazdasági fenntarthatósági kritériumok elé helyezése. Mondhatni: Németországban nem sikerült valóban okos döntést hozni.
Számomra a fenntarthatóság annak a paradigmája, hogy úgy fogyasztunk és termelünk, és csak annyit, amennyit nagyobb társadalmi feszültségeket elkerülve lehetséges. Tudom, ez első olvasatra igencsak filozofikus. És el kell ismernem, hogy aki így érzi, annak részben igaza is van. Csakhogy a fenti szemlélet meggyőződésem szerint számos modellre ráhúzható: elég csak a fejlett nyugat, illetve Afrika viszonyára gondolnunk, de a képet szűkíthetjük a nyugat-európai államok és a kelet-európai régió országainak viszonyára, a termelő vállalkozások és ügyfeleik, versenytársaik kapcsolatára, de akár a háztartások szintjére is.
És ez a lényeg, merthogy minden mindenre hatással van. Ha a mindennapi életünkben elkezdünk okos döntéseket hozni, az hatással lesz munkahelyi döntéseinkre is. És ha ezeket a döntéseket – és a felmerülő alternatívákat – megvitatjuk egymással, bevisszük a közbeszédbe, akkor az igazán fontos döntések meghozói sem tudnak elhajolni a fenntarthatóság gondolata elől.
Félre ne értsék, nem akarok fogadatlan prókátorként beállni a sorba, és a partvonalról mindenáron „okosságokat” bekiabálni a pályára. Illetve dehogynem, csakhogy szeretném, ha ezekre a kiáltásokra válasz is érkezne. Édesapám – egyetemi oktatóként és egykori gazdasági miniszterként is – mindig azt vallotta: az építő vita, a fejlett vitakultúra önmagában előreviszi a dolgokat. Egyre inkább értem, mire gondolt. Egy okos ember monológjánál sokkal eredményesebb kettő, három, ezer, kétezer okos ember párbeszéde.
Erre hívom most Önöket: párbeszédre. Ezért kezdem el írni ezt a blogot, és ezért van a komment intézménye (amit használjanak bátran!). Elmélkedjünk közösen a fenntarthatóság és az energetika (merthogy az energetika egyre fontosabb eleme lesz a fenntarthatóságról szóló párbeszédeknek) kérdéseiről, keressük együtt a megoldást, és előbb-utóbb elkezdünk majd valóban okos döntéseket hozni. Nemcsak mi, de talán azok is, akik az igazán fontos döntéseket meghozzák.
Ne feledjék, a világkörüli út is egy kis lépéssel indul…
Ifj. Chikán Attila
Amennyiben tetszett a bejegyzésünk, kövess minket a Facebookon!
