Felfoghatatlanul sok áldozat, sokkoló képek: idejük javát békés csordogálással töltő folyók pusztítottak nemrég Belgium és Németország egyes részein, rengeteg fájdalmat és eurómilliárdokban mérhető károkat okozva. Tetszik vagy sem, az éghajlatváltozás hasonlóan tragikus következményű jelenségek képében és akár napi rendszerességgel szembesít minket azzal a nemtörődömséggel, amellyel az emberiség az elmúlt években, évtizedekben, sőt évszázadokban a környezet iránt viseltetett: az árvizek mellett aszályokkal, szélsőséges időjárással, erdőtüzekkel.

Ahogyan annak az eltökéltségnek is megisszuk a levét, ahogy a természetből vagy előle a városokba menekültünk. Ezekben él jelenleg a világ népességének több mint a fele, a század közepére pedig már csaknem 70 százaléka. Csakhogy ez az erőltetett ütemű urbanizáció úgy zajlott és zajlik, hogy a városi területek nagy része partvidékeken, ártereken vagy szigeteken található. Olyan helyeken tehát, amelyek kiemelten kitettek az éghajlatváltozás által okozott időjárási anomáliáknak.

Márpedig ezek súlyossága és gyakorisága egyaránt emelkedik. Az ENSZ 2018-as jelentése szerint 1998 és 2017 között 1,3 millió ember halálát okozták a felbolyduló klimatikus viszonyokra visszavezethető természeti katasztrófák. Jelenleg nem látni arra utaló jelet, hogy a trend megtorpanna, sőt. Néhány példa csak: a városias élőterek több mint 90 százaléka vízparton van. A vízszint emelkedése és az áradások több mint 800 millió ember életét fogják felforgatni a század felére – áll a McKinsey és a C40 Cities Climate Leadership (az éghajlatváltozás hatásainak tompítása iránt elkötelezett nagyvárosok szervezete) friss, közös elemzésében. Ebből az is kiderül, hogy 2050-re a jelenlegi 200 milliónál nyolcszor több földlakó mindennapjait keserítheti meg a tartós és szélsőséges hőség, vízhiánnyal pedig 650 milliónak kell majd szembenéznie.

Dermesztő kilátások ezek mind a 7,85 milliárdunknak, akik nagyjából három év múlva már nyolcmilliárdan lakjuk a bolygót. Ugyanígy nem az optimizmust táplálja az sem, hogy az éghajlatváltozáshoz való alkalmazkodás jellemzően csupán egy a sok egymással versengő prioritás közül a korlátozott városi erőforrásokért folytatott versenyben.

A kutatás szerzői úgy vélik, mivel minden város más-más éghajlati kockázatokkal szembesül, és azoknak eltérő mértékben vannak kiszolgáltatva, egyedi intézkedésekre van szükség. Ezek között nagy népszerűségnek örvendenek a természetalapú megoldások. Az utcák melletti fák ültetése, a folyók vízgyűjtőinek kezelése vagy a fenntartható, a mesterséges beton- és aszfaltfelületek visszaszorításával járó települési szintű vízelvezetési megoldások nem szorulnak magyarázatra környezeti szempontból sem. Ráadásul könnyen megvalósíthatók, és ténylegesen hozzásegítik a városokat ahhoz, hogy alkalmazkodni tudjanak a klímaváltozás kihívásaihoz.

Szintén fontos megállapítás, hogy a városok ellenállóképességének rendszerszintű javításához ismertebbé kell tenni az éghajlati kockázatokat, tudatosabban kell felmérni a kockázatokat, kialakítani és optimalizálni a vészhelyzeti válaszlépéseket, hogy az így szerzett felkészültséget be lehessen építeni a várospolitikába. Nem mehetünk el szótlanul a méltányosság mellett sem, hiszen azt aligha kell bizonygatni, hogy az éghajlatváltozás okozta katasztrófák nagyobb veszélyt jelentenek az idősekre, az alacsony jövedelműekre, egyes kisebbségi csoportokra, vagy például a fogyatékkal élőkre nézve.

A felsoroltakhoz elengedhetetlen a kellő helyismeret, valamint az azonnali cselekvés. A természet most visszaüt, pontosabban visszahullik ránk annak a következménye, ahogy módszeresen kizsigereltük. De a következmények nagyban múlnak azon, mennyire leszünk felkészültek, ellenállók és alkalmazkodók mi, városlakók.