Rendkívül érdekes témát feszegetett egy minapi konferencián Jelasity Radován, a Magyar Bankszövetség elnöke. Azt boncolgatta, hogy vajon mikor honosodhatnak meg a magyarországi banki gyakorlatban olyan eszközök, amelyekkel nem csupán támogatni lehet a fenntarthatóságot, hanem akár fel is gyorsítható az oda vezető folyamat. A konkrét példában szelektív hitelezésről volt szó: arról, hogy a bankok más kondíciókkal finanszírozhatnák a zöld- és a kevésbé zöld cégeket vagy projekteket.
Így a környezetet nem vagy csak alig kímélő megközelítéseket felárakkal lehetne „honorálni” – feltéve, hogy adottak az eszközök, amelyekkel a bankok különbséget tudnak tenni ebből a szempontból vállalat és vállalat között.
Tény, hogy akár fenntarthatóságról, akár körforgásos gazdaságról beszélünk, nehéz egyértelműen megítélni, mi tekinthető releváns és sikeres gyakorlatnak. Az semmiképpen, ha a telephelyekre gondosan kihelyezett veszélyeshulladék-gyűjtők tartalma – sajnos az életből vett, idei példa – a kommunális szemétben végzi.
Mint ahogyan az sem számít modellértékűnek, ha egy cég tetemes összegeket költ arra, hogy zöldként tüntesse fel a tevékenységét a közvélemény előtt, miközben valójában alapvető fenntarthatósági kritériumoknak sem képes megfelelni – bizony, még manapság is gyakran ütközünk a greenwashing jelenségébe.
Az viszont örömteli, hogy rohamosan terjed az ökológiai lábnyom mérséklésére irányuló megközelítés. Ebben az is közrejátszik, hogy lassan teljesen kivész a köztudatból az a korábban uralkodó szemlélet, amely szerint a fenntarthatóság állami, politikai vagy legalábbis szabályozói feladat lenne. Meglepő módon ez nem csupán a közvéleményben volt elterjedt nézet, hanem az üzleti szféra nagy részében is általánosnak számított: a szabályozástól és „odafentről” várták a megváltást, a megoldásokat. Szerencsére ez az elvárás egyre határozottabban tolódik a vállalatok felé, amelyek bele is állnak ebbe a kitüntetett szerepbe. Az üzleti szektornak vitathatatlanul nagy az ereje és a befolyása, érdemi hatást azonban abban az esetben tud gyakorolni, ha ereje és befolyása minden fontos részletre kiterjed.
Ehhez két dologra van szükség.
Az első annak felismerése, hogy a fenntarthatóság üzleti kategóriává érett, amelyet a profittal egy lapon lehet és szabad említeni.
A másik a kooperáció: a környezeti rendszer összetettsége érdemi és hathatós együttműködést vár el az üzleti szereplőktől – akár azon az áron is, hogy ki kell lépni a hagyományos piaci verseny köréből.
És ha már erő és befolyás, a vállalatoknak nem elég az elszánás és a példamutatás szintjén tetemes erőforrásokat mozgósítaniuk: a fenntarthatósághoz konkrét megoldásokra van szükség. Tevékenységüket leginkább ezek alapján lehet megítélni, ehhez kifinomult eszközöket szállítanak az ESG- (Environmental, Social and Governance) minősítést végző intézmények.
A környezeti, társadalmi és vállalatirányítási aspektusokra kiterjedő megbízhatósági vizsgálatot nyugodtan tekinthetjük afféle fenntarthatósági auditnak: hasonló az üzenetértéke, mint egy független könyvvizsgáló által hitelesített mérlegé és eredménykimutatásé.
Az ESG csak nemrég fordult be a sarkon, azonban lóhalálában közelít felénk. Noha ma még talán kuriózumnak számít a minősítés megszerzése, meggyőződésem szerint pár éven belül nem lehet meglenni nélküle. A klímavédelem mind hangsúlyosabbá válása radikálisan alakítja át a fenntarthatósággal összefüggő befektetői mentalitást is, így hamarosan elvárássá érik egy ESG-értékelés megléte. És ettől a perctől fogva ez már pénzben mérhető versenyelőny, hiszen amelyik cég ebben élen jár, az ebből a szempontból megelőzi a többieket.
Azok a vállalatok pedig, amelyek nem rendelkeznek vele, egyre inkább a saját bőrükön tapasztalják meg azt a napról napra fájdalmasabb versenyhátrányt, amelyet a minősítés hiánya okoz.
Ráadásul előbb vagy utóbb azzal is szembesülnek majd, hogy drágább hiteleket kapnak a bankoktól, mint azok a versenytársaik, amelyek igazoltan zöldek.
ifj. Chikán Attila véleménycikke a https://www.vg.hu/ VG-PÁHOLY rovatában jelent meg 2021.06.24-én.
