A legfiatalabb generációk már talán nem is ismerik; a jelenleg 20-as éveik végén, 30-as éveik elején járók viszont biztosan emlékeznek a Pom-Pom meséi című magyar rajzfilmsorozatra. Az alakváltó főszereplő – nevezzük csak parókának, szőrmekalapnak, esetleg kifordított bundakesztyűnek – mellett legalább egy karaktert, a csokiimádó Gombóc Artúrt, biztosan sokan meg tudják nevezni. A jövőben azonban könnyen rájárhat a rúd szegényre, ugyanis az egyre növekvő csokoládéfogyasztás kiszolgálása évről évre nagyobb nehézséget jelent a kakaóbab-termelőknek, hiszen a növény csak egy meglehetősen keskeny sávban terem az egyenlítő mentén. Szerencsére a csokigyártók is felismerték a problémát, és egyre többen tesznek azért, hogy fenntartható pályára állítsák az édességipart.
Mielőtt azonban rátérnénk a fenntarthatósági kérdésekre, lássuk előbb a globális csokoládé fogyasztási számokat. A Forbes összesítése alapján 2016-ban, nem meglepő módon, a legtöbb csokit a svájciak fogyasztják, fejenként picivel 8,9 kilogrammnál is többet évente. Őket a németek követik évi majdnem 7,9 kilogrammal; a dobogó harmadik fokán pedig az egyebekben sörfogyasztásukról ismert írek állnak 7,4 kilogrammal. Ebbe természetesen a csoki minden formája beletartozik a kerektől, a szögletesen át, egészen a tortakrémekben használt csokoládétól a különböző díszítésekig. A legkevesebb csokoládét egyébként a kínaiak fogyasztják, ott évente fejenként alig 5 deka csoki fogy. Globálisan az emberiség 2016-ban pedig összesen több mint 7 millió tonna csokoládét evett meg. Ráadásul a számok azt mutatják, hogy a csokifogyasztás rohamosan növekszik, amivel a kakaóbab-termelőknek lépést kell tartaniuk… ha tudnak.
Márpedig nem nagyon tudnak. Ennek alapvetően három oka van. Egyrészt a kakaóbab az egyenlítő mentén egy meglehetősen szűk sávban él csak meg, ami limitálja a termesztési lehetőségeket. Másrészt jellemzően nem nagyüzemi termesztésről beszélünk, hanem 2-5 hektáros (sok esetben meglehetősen zavaros tulajdonjogi aktusokkal szerzett földön működő) mini gazdaságokról, ahol egy-egy család biztosítja a megélhetését kakaóbabból. Harmadrészt pedig ma már egyáltalán nem elfogadott az, ha a termelés növelés érdekében akár csak egy hektárnyi esőerdőt is kiirtanak a földön, ami pedig 15-20 évvel ezelőtt bevett gyakorlatnak számított.
Megoldás lehetne, ha a termelők az elöregedő ültetvényeiket újratelepítenék, erre azonban nincs lehetőségük, hiszen a termőre forduláshoz átlagosan 5-8 év szükségeltetik, de az optimális hozam ennél csak 3-5 évvel később érkezik majd (akit érdekel egy kicsit jobban a téma, az ide kattintva nézelődhet).
A probléma tehát valós, és erre a nagy gyártók is rájöttek. Egyre több vállalat kezdi vizsgálni, hogy miként segíthetne növelni a kakaóbab-termesztés volumenét. A Hershey amerikai csokigyár például nemrég kezdett el egy programot a többi nagy gyártóval összefogva, hogy segítsenek rendbe tenni a földek tulajdonviszonyait, és ezzel párhuzamosan valamiféle támogatás és/vagy előfinanszírozás mentén támogassák az új ültetvények telepítését. A legutóbbi beszámolók alapján a program első eleme a helyi vezetők összefogásával egész jól halad, a második elemének beindítása azonban meglehetősen döcögős. Egyrészt a bizalmatlanság, másrészt a még mindig rendezetlen földtulajdoni viszonyok miatt.
Ez viszont azt jelenti, hogy az elkövetkező években a növekvő csokiigények kiszolgálása problémát jelenthet, és ha nem is aranyáron, de meglehetősen drágán juthatunk majd a nassolnivalóhoz. Gombóc Artúr pedig kénytelen lesz egyéb édességekre is kiterjeszteni étvágyát.
Amennyiben tetszett a bejegyzésünk, kövess minket a Facebookon!
