„A háborúk és fegyveres konfliktusok a fenntartható fejlődés legnagyobb visszavetői!” Általános igazságként illik elfogadni a megállapítást, és a maga csupasz általánosságában talán igaz is. Csakhogy (főleg) a modern kor fegyveres konfliktusainak áttekintése nem feltétlenül támasztja alá a fenti kijelentést. Sok esetben ezek a háborúk ugyanis szoros kapcsolatot mutatnak a fenntartható fejlődésre törekvéssel, legalábbis az egyes szembenálló felek esetében. Még akkor is, ha itt most nem az elméleti, hanem nagyon is a gyakorlati fenntartható gazdasági, társadalmi, környezeti fejlődésről beszélünk.

A fegyveres konfliktusok ugyanis gyakran tünetei a fenntartható gazdasági, társadalmi és legritkábban természeti fenntarthatóság elérésére törekvésnek. Természetesen azt feltétlenül le kell szögezni, hogy gyakran ezek a fenntarthatósághoz kapcsolódó eszmei képzetek tévesek és elítélendők. Legyen szó akár a gazdasági fejlődés mindenhatóságába vetett hitről vagy egyes népcsoportok etnikai vagy vallási szembenállásról.

És akkor most sajnos nem tudjuk megúszni, hogy kicsit elmenjünk a demagóg összeesküvés-elméletek irányába. Tegyük fel, hogy minden hivatalos állítással szemben elhisszük: az Egyesült Államokat nem az önzetlen emberbaráti szeretete vezette el anno Irakba, hanem az olajéhség, amit manapság egy esetleges szíriai támadás előtti habozás formájában láthatunk, ami a környező országokban fellelhető olajkészítmények biztosításának vágyából ered. Ezek viszont egyértelműen az ország gazdasági fejlődésének fenntartását szolgáló indokok – nem is beszélve arról, hogy a felhasznált fegyverek újragyártása munkahelyeket tart fent, és növeli a GDP-t is, ráadásul remekül el is lehet adni azokat. Természetesen ez azzal jár, hogy az ellenfél veszít erőforrásaiból, a saját járulékos veszteség pedig eleve be van kalkulálva a tervbe, ugyanis mint tudjuk, áldozat nélkül nincs győzelem.

De hasonló tünetként tekinthetünk a természeti rendszerek fenntartásának célját szolgáló vadorzó-háborúra Afrika szavannáin. Ez utóbbi esetben cél a vadállomány – tehát a természeti erőforrások – megőrzése, amelynek pusztítására egyébként ironikus módon éppen a másik két célrendszer teljes megvalósíthatatlansága ösztönzi a szegénységben élő afrikaiakat.

A háború sok esetben viszont nem tünete – hanem szomorú módon – eszköze a fenntarthatóságra való törekvésnek. A nyilvánvaló gazdasági érdekek teljesítése miatt kirobbantott háborúkon túlmenően, sajnos van egy másik olyan fenntarthatósági célrendszer is, amelynek a fegyveres konfliktusok és a háborús uszítás az egyik leghatásosabb eszköze. Ez nem más, mint a társadalmi fenntarthatóság.

Háború és társadalmi fenntarthatóság

Mint tudjuk, a társadalmi fenntarthatóság egy olyan állapotot ír le, amelyben a társadalom különböző rétegei egy egységes egészet alkotnak, a különböző társadalmi csoportokat nem állítja szembe egymással semmilyen hatalom. Egy ilyen társadalomban megvan a szükséges összetartó erő, hogy megoldjon olyan problémákat, mint a faji, nemi, anyagi, etnikai, politikai vagy éppen vallási ellentétek. Az ilyen társadalom tökéletesen képes kezelni a különböző társadalmi rétegek erőforrásokhoz (oktatás, egészségügy, igazságszolgáltatás) történő eltérő hozzáférhetőségét.

És hogy ez az egység mivel érhető el? Adjunk a népnek egy ellenségképet vagy egy olyan célt, amelynek elérése annyira leköti a különböző a társadalmi rétegek figyelmét, hogy nem érnek rá a problémákkal foglalkozni. És ennek mi lehet az egyik legjobb (és vezetők által sajnos leginkább kedvelt) eszköze? Bizony a háború.

És hogy ennek a megközelítésnek a hátterében milyen képzetek húzódhatnak meg? Bizonyára létezik egyfajta tévesen értelmezett és alapvetően rossz szándékú evolúciós megközelítés, amely szerint, ha már a technika és az orvostudomány fejlettsége nem engedi a természetes szelekciót, akkor majd azt mi emberek megoldjuk, mondjuk egy háborúval. A népirtások döntő többsége legalábbis ezt a téves ideológiát igyekszik a tettek mögé felvonultatni. Azaz, ha az emberi faj már van olyan fejlett, hogy kijátssza „az erős életben marad, a gyenge elpusztul” természeti igazságot, akkor majd egy nemzet/nép/csoport/család megoldja ezt a problémát, és az általa gyengének gondolt (vagy számára éppen veszélyt jelentő) csoport tagjaival végez majd. Merthogy az evolúció nem más, mint erőforrások felhasználásának optimalizálására való törekvése a természetnek, a háború pedig egy eszköz az ember kezében, amivel az erőforrásokat a saját hasznára csoportosíthatja át.

Persze a fegyveres konfliktusok nem csak eszközei, de gyógyítói is lehetnek egyes társadalmi feszültségeknek – és itt most nem a népirtásra kell gondolni! A második világháború például jelentősen hozzájárult az afroamerikai népcsoport integrációjához az Egyesült Államokban. Ennek legjobb példája, hogy a korábban teljesen kirekesztő amerikai haderőnemek elkezdtek nyitni a fekete bőrű lakosság irányába. A kezdetben csak kisegítő szolgálatra alkalmasnak tartott afroamerikaik a háború végére harcoló alakulatokban is szolgálhattak (igaz még általában a csak nekik létrehozott, homogén egységekben, fehér tisztek irányítása alatt). Kétségtelen, hogy a nyitás nem volt azonnali, de a háború felgyorsította ezt a társadalmi integrációt.

A háború és a fenntarthatóság látszólag tehát hiába tökéletesen ellentmondó két fogalom, mint látszik, gyakran kéz a kézben járnak. Természetesen a gondolatmenet nem általánosítható minden egyes háborús vagy ellenséges konfliktusra, ugyanis az ember nem csupán gazdasági, de személyes és elvi indíttatásból is cselekszik, és nem is kell, hogy a másik fél a fenntarthatóság útjába álljon.

A szerző természetesen elutasítja a háborút és a fegyveres konfliktusokat, mint a nemzetek közötti ellentétek megoldásnak eszközét. A bejegyzés célja elsősorban a párbeszédre szólítani az olvasókat, elgondolkoztatni őket a két fogalom közötti (vélt vagy valós) összefüggésekről!

Amennyiben tetszett a bejegyzésünk, kövess minket a Facebookon!