Ahogy közeledik 2015, egyre többször lángol fel a vita szakmai körökben is a hosszú távú energiaszállítási szerződések létjogosultsága kapcsán.

Az elmúlt évek gázár-emelkedési tendenciáját végignézve sokan hajlamosak átkozni az oroszokkal kötött hosszú távú gázszállítási megállapodást, holott a hiba nem is biztos, hogy a konstrukció kifutási idejében van. Sőt talán érdemes lehet feltenni a kérdést: tényleg olyan rossz lehet egy ilyen megállapodás egy fenntartható hazai energetikai rendszer létrehozása kapcsán? Egyáltalán nem biztos.

A hosszú távra szóló szerződéseknek – amennyiben azokat megfelelő körültekintéssel, mindkét fél érdekeit figyelembe véve, rugalmas kondíciók mellett kötik – sokkal több pozitív hatásuk van a partnerek üzletmenetére, mint amennyi hátránnyal járnak. Főleg az energetika területén. És ez itt a lényeg! 

Mert mit is kínál nekünk egy hosszú távra szóló kontraktus? Elsősorban kiszámíthatóságot. Egy hosszú távú szerződésből ugyanis nem lehet egyik napról a másikra kiugrani. Ennek legnagyobb jelentősége az ellátásbiztonság garantálása – azaz jöhet bármilyen (politikai vagy gazdasági) vihar, a gáz jönni fog.

A kérdés csak az, hogy milyen áron és kinek. És itt kell majd nagyon észnél lennie a majdani magyar tárgyaló félnek. Merthogy tárgyalások és új megállapodás biztosan lesz. Jelenlegi tudásunk szerint ugyanis az oroszok a jövőben is megkerülhetetlenek lesznek az ország gázellátásának tekintetében. Ennek oka egyszerű – nincsenek új, jelentős kapacitásokkal rendelkező alternatív importvezetékek, amelyekből fedezni lehetne az ország mintegy 11 milliárd köbméteres földgázigényét (ez ráadásul a gazdaság felfutásával várhatóan növekedni is fog). A Nabucco bedőlni látszik, a kisebb importvezeték-projektek, mint az ITGI vagy a TAP pedig egyelőre szintén nem ígérnek hamarosan konkretizálódó alternatívát, a Déli Áramlat pedig (amely egyébként gőzerővel halad előre a maga útján) nem diverzifikálja a forrásokat, csak a szállítási útvonal kerüli el Ukrajnát.

Persze a most épülő (szlovák) és a már kiépült (román, horvát) interkonnektorok a HAG vezetékkel és a hazai kitermeléssel jelenthetnek releváns mennyiséget, de az orosz szerződés mindenképpen kelleni fog, hiszen a szükséges földgázmennyiség felét még ezen lehetőségek mellett is orosz forrásból kell majd fedezni.

Nincs hát mese, kelleni fog az új megállapodás. Alexander Medvegyev egy korábbi beszéde alapján a Gazprom pedig csak hosszú távú megállapodásokban hajlandó gondolkodni. Ennél fogva pedig a fenti okok miatt mi is csak abban gondolkozhatunk.

Szerződéstörténelem

A jelenlegi is hatályos hosszú távú gázszállítási szerződést a Gazprommal még a Mol kötötte 1996-ban, és a megállapodás egészen 2015 júniusáig, az adott gázév végéig érvényes. Napjainkban a Gazprom magyar szerződéses partnere az E.On Földgáz Trade Zrt., amely 2004 novemberében vásárolta meg a Mol gázüzletágát. Erre a lépésre egyébként a Mol azért kényszerült, mert a kormány 2001-től megtiltotta a gázáremelést, ami az orosz gáz drágulása miatt 2004-ig a cégnek több százmilliárd forintos veszteséget okozott. Az üzlet végül 2004 novemberében köttetett meg, és érintette a gáztárolási és a gázkereskedelmi üzletágat is, de nem érintette az átviteli hálózatot, amely jelenleg is a Mol-kötődésű FGSZ Zrt. tulajdonában van. A vételár összességében több mint 900 millió eurót tett ki.

A részletekre viszont oda kell figyelni. Először is biztosítani kell a megállapodáson belüli rugalmasságot – és ezt nem is feltétlenül az időtávra értem (azért nem feltétlenül kell megint húsz évre elköteleződni), hanem sokkal inkább az árképzési mechanizmusokra. A kőolajár-indexálást ugyanis el kell felejteni. Az oly’ népszerű hasonlattal élve, az alma árát ne határozza meg a paradicsomé. Másodsorban pedig érdemes azt is megfontolni, hogy mekkora mennyiségre kötjük meg a hosszú távú szerződéseket. Ebben egyébként az elejtett nyilatkozatok alapján a kormánynak konkrét elképzelései vannak: csak a lakossági és közintézményi igények kielégítésére elegendő 3,5-4 milliárd köbméter éves kapacitást kívánják jelenleg hosszú távú kontraktusok révén fedezni 2015 után.

Hogy ez jó-e? Alapvetően úgy gondolom, hogy igen. Mert így habár az orosz gáz érkezik majd a vállalatokhoz is, de talán más kereskedők is odaférnek a keleti importvezetékek és a már említett interkonnektorok kapacitásaihoz, ami fokozhatja a versenyt. Plusz a hamarosan induló gáztőzsde árai mentén valószínűleg a valós világpiaci áron szerezhetik majd be az energiahordozót. Persze ha a világpiacon emelkednek az árak, azt bele kell kalkulálni majd az üzletmenetbe, de ez még talán mindig jobb, mint az alma-paradicsom tengely menti ármegállapítás. Merthogy a paradicsom ára várhatóan a jövőben is emelkedni fog. Kérdés persze, hogy önálló termékként a gáz értéke merre változik majd. De erre a dilemmára úgyis csak a jövő adhatja meg a választ.

És hogy addig mit tehet a kormányzat? Sokat – kezdetnek máris támogathatja az energiamegtakarítással járó fejlesztéseket, legalább azzal, hogy nem lehetetleníti el teljesen az iparágat. Másrészt egy jó, a megújuló energiaforrások felhasználását ösztönző támogatási rendszerrel segítheti a földgázfüggőség csökkentését. Ezzel máris jelentősen visszafoghatja az országból keletre áramló pénzek mennyiségét. És ez fontos, hiszen a multiplikatív hatás csak így érvényesülhet – a foglalkoztatásnövelés, az állami bevételek és a javuló külkereskedelmi mérleg pedig máris egy hatalmas előrelépés a magyar gazdaság fenntarthatósága felé.

A kérdés már csak az, hogy az egyébként kiszolgáltatott hazai földgázpiaci szereplők miként tudnak majd élni erejükkel az orosz medvével folytatott tárgyalások során. Szerencsére keletről is egyre többször hallani olyan hangokat, hogy fontos a Gazpromnak a kelet-európai térség kínálta piac. Ha pedig ez nem elég egy jó szerződés megkötéséhez, akkor gonoszul mondhatnánk, hogy ott van még nekünk Paks II., cserébe a megfizethető árú gázért…

 

Amennyiben tetszett a bejegyzésünk, kövess minket a Facebookon!