Welcome to the Real World!
A hazai felsőoktatás nagy bajban van. A rendszer recseg-ropog, hibáit mindannyian látjuk, tapasztaljuk. A szülő, amikor iskolába küldi a gyermekét. A fiatal, amikor belekezd a felsőfokú tanulmányaiba, vagy megpróbál frissdiplomásként elhelyezkedni. A cégvezető, amikor munkatársakat keres. Mégis az esélye sem látszik, hogy az elmúlt három-négy évtized becsontosodott – és ami még rosszabb, káros – struktúráját a közeljövőben jelentősen átalakítanák.
Habár az első lépéseket az állam, mint döntő finanszírozó, úgy tűnik, az idén megtette – jelentősen csökkentette az államilag finanszírozott rendszert. Amíg 2011-ben 53 ezer új hallgató oktatásának a költségeit állta az állam, idén szeptembertől már csak szűk 34 ezer új diáknak biztosít ingyenes képzést. Emellett kicsivel több mint 15 ezer hallgató kaphat 50 százalékos támogatást a képzési költségekhez. A többi hallgató önköltséges formában tanulhat tovább, képzésük teljes költségét nekik kell megfizetniük.
A létszámok megvágását ráadásul úgy tűnik, az állam a munkaerő-piaci állapotoknak megfelelően próbálta elvégezni, jelentősen csökkentve például a közgazdász- és a jogászképzésen ingyenesen résztvevők keretszámát. Előbbi szak esetében az idén 250 diák kezdheti meg a tanulmányait ingyen, míg az utóbbi esetében ez a szám csupán 100 fő.
Ezért pedig pluszpont jár, merthogy a valóban minden érintett számára értéket biztosító, méltányos, és hosszú távon is fenntartható felsőoktatási rendszer meglátásom szerint csak három feltétel megléte esetén biztosítható: tandíj, intézményi autonómia és megfelelően szigorú szelekció.
A magyar gazdaság adottságait és méretét tekintve nyitott kell, hogy legyen, éppen ezért kiemelt szerepet kellene szánni benne a megfelelően magas színvonalú szolgáltatási szektornak, a hozzáadott értéket biztosító iparágaknak. Ennélfogva a (felső)oktatást nemzetgazdasági kitörési pontként kellene kezelnünk. Ami viszont – egy-két területtől eltekintve – nem valósul meg.
1. gondolat - érték
A Magyarországon kiadott diplomák értéke általánosságban egyre csökken. Márpedig a felsőoktatás gazdasági és társadalmi értékét a kiadott diplomák hazai és nemzetközi értékessége határozza meg.
Az elértéktelenedés egyik legfontosabb oka meglátásom szerint a felsőfokú oktatásnak az elmúlt évtizedekben felerősödött, döntően az állami finanszírozási forrásokra épülő kiszélesített elérhetősége. Azaz a magyar felsőoktatás pont olyan, mint a levegő: ingyen (de legalábbis rendkívül olcsón), mindenki számára elérhető.
Amíg a rendszer szabad jószág státuszán nem változtatunk, nem lehet valóban sikeres, és hosszú távon minden szereplő számára értéket teremtő rendszert létrehozni. Ha a megszerzett tudás nem piacképes – azaz később nem konvertálható át a tanuló részéről munkabérré, a munkaadó részéről pedig profittá –, akkor minden érintett számára teljesen felesleges erőforrásokat ölni az oktatásba.
Értéket kell tehát adnunk a hazai felsőoktatásnak.
2. gondolat – minőség
Az igazán kívánatos az volna, ha minőségi emberanyag kapna minőségi oktatást. Merthogy a kettő oda-vissza hatással van egymásra. Amennyiben az emberanyag alig közepes, lehetetlen tartani a magas színvonalat, hiszen a fejpénzre szüksége van az egyetemnek. Ha kiszórnák a gyengén teljesítőket, bezárhatnák a kaput. Hogy ezt elkerüljék, az oktatási intézmények akaratlanul is csökkentik a számonkérések és az oktatás színvonalát.
A minőségi oktatás hiánya pedig ahhoz vezethet, hogy a tehetséges, szorgalmas és kellően öntudatos diákok külföldre mennek tanulni, ahol ugyan fizetniük kell az oktatásért, de garantáltan minőségi szolgáltatást és piacképes tudást kapnak a pénzükért cserébe (elcsépelt, de külföldön valóban befektetnek a jövőjük sikerébe). Ezen diákok közül sokan egyébként vissza sem térnek dolgozni Magyarországra.
És a fenti gondolathoz kapcsolódva van még egy káros hatása a hanyatló minőségnek: történetesen az, hogy még a valóban elszánt, szorgalmas és tehetséges diákok is hajlamosak beleszürkülni a hazai mezőnybe. Ez pedig nagy kiszúrás velük, és a potenciális munkaadóikkal szemben is.
3. gondolat – társadalmi fenntarthatóság
Habár fentebb már említettem a megfelelő szelekció fontosságát, érdemes néhány gondolatot külön is kiemelni a kiválasztás fontosságáról. És ezt a kiválasztást nyugodtan nevezhetjük a felsőfokú oktatás elérési lehetősége szűkítésének is. Merthogy meggyőződésem, hogy nem kell mindenkinek diplomával rendelkeznie, csak azért mert ingyen van.
Úgy tűnik, hogy az állam eleddig kimondatlanul is leginkább egyfajta szociális jogként kezelte a felsőoktatást: ez nagyjából azt jelenti, hogy mindenki, aki elért egy bizonyos felvételi pontszámot, alanyi jogon mehetett egyetemre, főiskolára, mert az állam fizette a képzés költségeit. Ráadásul akik nem érik el a megkívánt követelményi szintet (!), azok után is juttat némi fejpénzt az oktatási intézményeknek a hallgatói költségtérítés mellé. Ez meg azt jelenti, hogy aki képes alig közepes szinten elvégezni egy középiskolát vagy gimnáziumot, voltaképpen „aprópénzért” cserébe mehet egyetemre.
A baj csak az, hogy az esetek döntő többségében teljesen feleslegesen. Merthogy a recepción a telefont érettségivel is fel lehet venni, mint ahogy az ingatlanközvetítéshez sem kell például történelemtanári diploma. Egy recepciósi álláshoz pedig igazán luxus három-négy éven át összesen 600-800 ezer forintért „tanfolyamra” járni. Ezzel a rendszer csak becsapja a fiatalokat. És saját magát is, amikor drága pénzért képez takarítónőket osztrák és német szállodák számára.
Most talán ez változik valamelyest.
4. gondolat – gazdasági fenntarthatóság
Látszik, hogy jelenlegi formájában a felsőoktatás gazdasági értelemben nem fenntartható. És itt kevésbé az egyes intézmények fenntartásáról, mint inkább az állam felsőoktatásra költött forrásaira gondolok. Az előző gondolatkörből már látszik, hogy hatalmas pénzek mennek el felesleges diplomák megszerzésének támogatására.
A problémán alapvetően a felsőoktatás piaci finanszírozási modellre történő átállítása segíthetne, ennek pedig alapvető eleme a tandíj. Most alighanem sokan felszisszennek, hiszen a tandíj intézményét az utóbbi években ördögtől való gondolatnak állították be. Pedig nem az. Sőt az oktatási rendszert és az össztársadalmi hatásokat nézve is jóval több előnnyel járna, mint hátránnyal.
Merthogy kézzelfogható értéket vinne az oktatási rendszerbe. Mindenki látná, hogy beárazva mennyit ér az a tudás, amelyet az adott oktatási intézmény számára nyújtani képes. Nem mindegy ugyanis, hogy egy közgazdász diplomáért félévente mondjuk 120 ezer forintot kellene kifizetni egy vidéki főiskolán, vagy éppen 450 ezret a legpatinásabb közgazdasági egyetemek egyikén. Az amerikai példánál maradva, lehet, hogy többe kerül a diploma a Yale-en, mint egy nevesincs utah-i egyetemen, de a Yale-en szerzett diplomával (és tudással!) könnyebb is meghódítani a Wall Streetet, ahol a munkát busásan megfizetik.
És itt lép be a képbe az össztársadalmi előny szempontja is. Merthogy egy ilyen rendszerben mindenkinek el kell döntenie, hogy mennyit ér meg számára a tudás, és hogy felelősen mit vállal fel a szebb és jobb jövő reményében. Az iskolaválasztás ez esetben már önmagában felelősségre nevel, megalapozza a társadalom tagjainak öngondoskodásra való hajlandóságát. Aki tandíjat fizet, és ehhez hitelt vesz fel, az legalább alapfokú pénzügyi és munkaerő-piaci ismeretekkel kell rendelkezzen, hiszen ilyen aspektusból is terveznie kell a jövőjét. Az esetek többségében a fiatalnak a diákhitel mellett dolgoznia is kell. Ezzel szakmai gyakorlatot szerez, vagy legalábbis megtapasztalja a felelősségteljes munkavállalói viselkedést. És higgyék el, cégvezetőként látom, hogy ez sem utolsó szempont!
A tandíj összegével persze játszhatnak az oktatási intézmények – amennyiben autonómiájuk van. Miért ne finanszíroztathatná meg egy-egy tanszéke működését például a hazai egyetemek és főiskolák többsége. Ez pluszbevételhez juttatja az intézményt (amiből például ösztöndíjakon keresztül támogathatja az anyagilag rászoruló tehetségeket), ugyanakkor jó lehetőséget biztosít az adott vállalatnak is a legjobb emberanyag és szakemberek megszerzésére.
És ez bizony egy abszolút win-win-win helyzet lenne minden érintett szereplő – diák, oktatási intézmény és állam – számára.
Amennyiben tetszett a bejegyzésünk, kövess minket a Facebookon!