Alig egy éve látott napvilágot a Nemzetközi Energia Ügynökség (International Energy Agency – IEA) országjelentése a magyar energiapolitika és energetikai szektor jelenlegi állapotáról. Az anyag egyben tartalmazta a nemzetközi szakmai szervezet jövőbeni irányokra vonatkozó ajánlásait is. A dokumentum a lakossági végfelhasználói árak mesterséges alacsonyan tartását és a kiszámíthatatlan befektetői környezetet illette a legtöbb kritikával. Teszem hozzá rögtön, jogosan.

Merthogy ez a két elem alapvetően hatással van a hazai energetikai rendszer hosszú távú fenntarthatóságára. Egyáltalán van arra esély, hogy a hazai energetikai rendszerek és energiapolitika hosszú távon is fenntartható legyen? Az elmúlt fél év számos szakmai és privát diskurzusát szenteltük ismerőseimmel ennek a kérdésnek. A beszélgetések végül mindig abba torkollottak, hogy alapvetően az irányokkal nincs baj, sőt vannak kifejezetten pozitív és üdvözölendő megközelítések a stratégiai dokumentumokban, azonban hiába a hazai termelő ágazatokkal és a foglalkoztatással kapcsolatos körültekintő célmeghatározás, ha a hazai energiapolitika rákfenéi, az árkérdés és a bizonytalan befektetői környezet tönkrevágja az amúgy biztató összképet.

Merthogy az igenis méltányolandó, hogy végre olyan nemzeti energiastratégiája van az országnak, amelynek létrehozásakor a készítők levették a szemellenzőt, és az energetikai szektor hazai nemzetgazdaságban betöltött teljes szerepét – többek között a foglalkoztatásra és a hazai iparra gyakorolt hatásait – vették a kijelölendő fejlesztési irányok alapjául. Hiábavaló azonban a legjobbra törekvés, ha a megvalósíthatóság realitását viharfelhők árnyékolják be.

Amennyiben ugyanis egy valóban fenntartható – azaz a környezeti, társadalmi és gazdasági célokat egyaránt szolgáló (és kiszolgáló) – energetikai rendszert szeretnénk magunkénak tudni, nem szabad kiemelten kezelnünk egyes célokat. Főleg nem más elemek rovására. Márpedig ha a társadalmi célokat a gazdasági fenntarthatóság rovására helyezzük előtérbe, a struktúra idővel menthetetlenül torzul.

Persze a kormány álláspontja is érthető, sőt megérthető a társadalmi fenntarthatósági szempontok előtérbe helyezése kapcsán. A méltányosságra való törekvés (ugye emlékeznek erre az ábrára) egy egyébként sok család számára végletekig feszített gazdasági környezetben érthető. Illetve egészen pontosan: megérthető.

Egy dolog nem méltányolható csupán: az, hogy az alapvetően szociális problémákat miért nem a szociális szakpolitika és ellátórendszer keretein belül kezelik. Félreértés ne essék, ez nem csak a mostani kormányzó politikai erők kritikája, hanem az elmúlt húsz év kormányaié is. Merthogy az energetikai szolgáltatások (és termékek!) árának kérdése legalább akkor tabuvá vált az elmúlt két évtizedben, mint az elmúlt rendszerrel való szembenézés kérdése. E kettő kapcsán a bökkenő viszont az, hogy a szent tehén egyre csak hízik, és minél nagyobbra dagad, annál nehezebb lesz lemészárolni, és annál több sérelmet (és politikai kárt) okoz majd elveszejtése.

És amíg a szent tehén él, a takarmányt a többi állat elől eszi el. Ennek eredménye pedig egy a befektetők számára bizonytalan és kiszámíthatatlan gazdasági és jogszabályi környezet, amelybe nem szívesen pumpálnak pénzt, hiszen senki nem eteti szívesen a saját kárára és mások örömére a szent állatot.

Talán éppen ezért végre tenni kellene valamit, ha másért nem, hát azért, hogy ne kelljen emiatt az egész jelenleg érvényes energiastratégiát (annak számtalan pozitív megállapításával és célkitűzésével együtt) a szemétbe dobni pár év múlva. Annál azért többet ér. Éppen úgy, mint egy fenntartható energetikai rendszer.

 

Amennyiben tetszett a bejegyzésünk, kövess minket a Facebookon!