A városainkat évtizedek óta a gyorsaság és az autózás logikája formálja. Egyre gyorsabban jutunk el A-ból B-be, miközben egyre kevesebbet érzékelünk abból, ami körülöttünk van. A Cycling Without Age kezdeményezés azt mutatja meg, milyen lenne egy város, ha nem a tempó, hanem az ember lenne a középpontban.

A Dániából indult program alapja egyszerű: önkéntesek speciális riksákkal viszik körbe az időseket a városban, ingyen. Az önkéntes teker, az idős ember mellette ül és utazik. Közben mesél, felidézi a régi utcákat, házakat, rég elfeledett történeteket. A cél, hogy a mozgásukban korlátozott, bezártan élő idősek kimozduljanak otthonról, beszélgessenek valakivel, és ne érezzék magukat elszigeteltnek.

Közben a kezdeményezés a közlekedésről is mást állít. A kerékpár itt nem alternatíva, hanem kiindulópont: egy olyan eszköz, amely csendes, alacsony kibocsátású és nem foglalja el a várost az emberek elől. A program a „lassúságot” választja alapelvként, és ezzel nemcsak a tempót, hanem a városi jelenlét minőségét is újragondolja. Egy lassabb város kevesebb zajjal, tisztább levegővel és több kapcsolódással jár.

A környezeti hatás így nemcsak a kibocsátás csökkentésében mérhető. Az ilyen kezdeményezések azt is megmutatják, hogyan lehet visszaszorítani az autóközpontúságot, és helyet adni egy élhetőbb, emberléptékű városi működésnek. A kerékpár nemcsak a közlekedésben fontos, hanem eszköz arra, hogy újraosszuk a városi teret: csendesebbre, zöldebbre, közösségibbre.

A program már világszerte több ezer helyszínen működik, és Magyarországon sem ismeretlen. Az itthoni kezdeményezések is azt mutatják, hogy ez a modell könnyen átültethető bármelyik országba, mert nem infrastruktúrát, hanem szemléletváltást igényel. Már kutatások is azt jelzik, hogy az ilyen és ehhez hasonló programok csökkentik az idősek elszigeteltségét, miközben erősítik a közösségi kapcsolatokat.

A fenntartható város tehát nem feltétlenül nagy beruházásokkal kezdődik. Néha egy lassabb tempóval, egy másik nézőponttal, és azzal a döntéssel, hogy a várost nemcsak használni akarjuk, hanem újra élni benne.

Az elmúlt időszakban több helyen találkozhattunk ugyanazzal a fordulattal: egy élőhely, egy ökoszisztéma vagy egy faj visszakapott valamit abból, amit az ember korábban elvett. Ezek a történetek nemcsak a természetvédelem ritka sikerei miatt figyelemre méltók, hanem azért is, mert a változás minden esetben a helyi közösségek kezdeményezésére indult. Nem külső megmentők érkeztek, hanem az ottlakók döntöttek úgy, hogy megpróbálják helyrehozni a saját környezetüket.

A mexikói Yucatán-félszigeten fekvő Isla Arena mangróve-erdeje például évtizedekig pusztult, miután egy út ketté vágta az erdőt, és az egyik oldalt elszigetelte a természetes vízáramlástól. A területen a talaj elsavasodott, az erdő kiszáradt, az élővilág eltűnt. Végül a helyi halászközösség a kezébe vette a saját és a természet sorsát: csatornákat ástak, az elzárt területen újranyitották az ár-apály útját, és tízezrével ültettek mangróve-csemetéket. A változás látványos lett: a rég nemlátott flamingók visszatértek, velük együtt pedig a halak és a rákok is. A következő évekre 500 hektárra tervezik kiterjeszteni a helyreállítást, ami így már nemcsak természetvédelmi projekt, hanem a közösség jövőjének része lett.

Hasonlóan törékeny a mexikói axolotl helyzete is. A különleges kétéltű állománya néhány évtized alatt drámaian visszaesett az élőhelyük szennyezése és az inváziós halfajok betelepítése miatt. A megoldást végül egy több száz éves azték gazdálkodási forma modern újragondolása hozhatja el: az újraalkotott chinampa-szigetkertek biofilterekkel védik a vizet, egyszerre tisztítják azt és zárják ki az inváziós fajokat, így teremtenek új élőhelyet az axolotlnak. A rendszer ráadásul nemcsak ökológiai, hanem gazdasági előnyt is ad a helyi gazdáknak, akik így közvetlenül érdekeltté válnak a természet helyreállításában.

Kína legnagyobb édesvizű tava, a Poyang-tó nyáron hatalmas beltenger, télen sekély iszaplapály – és ez az évszakos ritmus vonzza ide a kritikusan veszélyeztetett szibériai darvak szinte teljes világpopulációját telelni. A klímaváltozás és az emberi beavatkozások ezt a ritmust zavarják meg, a vizes élőhelyek fokozatosan pusztulnak. A kutatók mellett egy 80 éves falusi orvos is évtizedek óta szívén viselte a tó és a madarak sorsát. Munkája hatására a helyi közösség madárklinikát, természetkönyvtárat épített fel a tónál, önkéntes őrjáratot indítottak. Mára a falusiakból lett természetvédők figyelik a vizet, dokumentálják a delfines megfigyeléseket, és 2022-ben saját mesterséges vizes élőhelyet is létrehoztak a szennyvíz kezelésére. A tó megóvása így fokozatosan közösségi üggyé vált.

A három történet közös tanulsága egyszerű, mégis ritkán látható ilyen tisztán: a természet sokszor képes regenerálódni, ha visszakapja a működéséhez szükséges feltételeket. A mangrovék visszakapták a vizet, az axolotlok és a szibériai darvak pedig az élőhelyüket, mindezt azzal, hogy az emberek elkezdtek kicsit jobban figyelni rájuk. És talán ez a legfontosabb: amikor a természetvédelem nem kívülről érkezik, hanem a helyi közösségek saját ügyévé válik, a helyreállítás esélye is sokkal nagyobb.

Európa több országában válik üzleti szolgáltatássá a kétirányú töltés: a parkoló elektromos autó akkumulátora akkor veszi fel az áramot, amikor az bőséges és olcsó, majd csúcsidőben visszaad belőle a hálózatnak. A technológia már bizonyított, most annak kell eldőlnie, kialakul-e körülötte működő piac is.

Az elektromos autó sokáig egyszerűen a közlekedés zöldítésének eszköze volt. Mivel azonban egy átlagos magántulajdonú személyautó pályafutásának mindössze 3-4 százalékát tölti ki a mozgás, a fennmaradó 96-97 százalék fizikai állásidő, szinte kézenfekvő az ötlet: amikor éppen nem közlekedik, miért ne működhetne az akkumulátora az energiarendszer részeként?

Az elsőre talán meglepő elgondolásnak Utrecht a leglátványosabb európai példája. A holland városban 2025 júniusában indult el a kontinens első nagy léptékű Vehicle-to-Grid (V2G) autómegosztó rendszere. Az ötszáz autót megcélzó flottában kezdetben ötven Renault 5 állt szolgálatba. Egy évvel később azonban már több mint 350, kétirányú töltésre képes megosztott autó működött Utrechtben és Eindhovenben, közel 2 megawatt visszatáplálási teljesítménnyel és összesen 25 megawattóra akkumulátorkapacitással.

Ez év májusától már a magánügyfelek is elérhetik a Renault és a We Drive Solar V2G-szolgáltatását, és hasonlóval próbálkoznak Németországban is: a BMW és az E.ON 2026 februárjában indította el első lakossági kereskedelmi ajánlatát. A BMW iX3 tulajdonosai dönthetnek úgy, hogy autójukat a hálózatra kapcsolják: ha ezt folyamatosan csinálják, évente akár 720 eurós bónuszt kaphatnak a ténylegesen visszatáplált energia utáni külön díjazáson túl. Hasonló, kilowattóránként elszámolt V2G-tarifát kínál az Octopus Energy Nagy-Britanniában, vagyis már nem technológiai bemutatóról van szó, hanem egy új üzleti modell csíráit látjuk.

A mögöttes logika egyszerű. Az elektromos autó naponta hosszú pihenésre ítélt akkumulátorát érdemes olcsó, bőséges – például nap- vagy szélenergiából származó – árammal tölteni, majd a drágább, szűkösebb órákban az energia egy részét „visszakérni”. Ez ugyanis pótlólagos rugalmasságot adhat a villamosenergia-rendszernek, miközben a különbözet bevételt is termelhet.

Össztársadalmi szinten persze a rugalmasság az igazi érték, hiszen minél több időjárásfüggő megújuló kerül a rendszerbe, annál fontosabb a termelés és a fogyasztás időbeli összehangolása. A V2G természetesen nem helyettesíti a nagy akkumulátoros tárolókat, a gyorsan szabályozható erőműveket vagy a hálózatfejlesztést. Viszont sok ezer, később akár több millió kis tárolót képes egyetlen virtuális erőforrássá szervezni – amihez az aggregátorok és a digitális vezérlés legalább olyan fontosak lesznek, mint maga az akkumulátor.

A technológia azonban csak a könnyebbik fele a történetnek. A valódi piac kialakulásához tudni kell, ki kapja a visszatáplált áram ellenértékét, hogyan számolják el az energiát, milyen hálózati díjak terhelik, és ki viseli az akkumulátor többlethasználatának költségét. Németországban ezért jelentős lépés a korábbi kettős hálózati díjterhelés egyik fontos akadályának felszámolása: várhatóan 2026. október 1-jétől alkalmazhatók lesznek a tárolók és kétirányú töltők piaci integrációjának részletszabályai, amelyekkel elkerülhető, hogy ugyanazt az energiát hálózati díj terhelje akkor is, amikor betöltik az autó akkumulátorába, és akkor is, amikor később visszakerül a hálózatba.

Nem mellékes szempont az akkumulátor élettartama sem. A Nemzetközi Energiaügynökség (IEA) szerint megfelelő akkumulátormenedzsment mellett a V2G okozta degradáció korlátozható, sőt bizonyos töltési stratégiák kedvezőbbek lehetnek az ellenőrizetlen töltésnél. A holland Renault-rendszer ezért például V2G-használat mellett is ugyanazt a nyolcéves, 160 ezer kilométeres akkumulátorgaranciát adja. Ettől még a plusz ciklusoknak van költségük: egy 2025-ös kutatás szerint a V2G-ből eredő többlethasználatot megfelelő díjazással érdemes kompenzálni.

És van még egy akadály: egy Renault, egy BMW, egy töltő és egy energiaszolgáltató ma még nem feltétlenül beszéli ugyanazt a nyelvet. A kétirányú kommunikáció technikai alapját az ISO 15118-20 szabvány már megteremtette ugyan, ám az IEA szerint jelenleg mindössze 22 elektromosautó-modell rendelkezik V2G-képességgel, ami az elérhető változatok kevesebb mint 1,5 százaléka. Európa ezért most nemcsak töltőket épít, hanem közös elszámolási, adatkezelési és interoperabilitási szabályokat is gyárt.

Az elektromos autó természetesen nem lesz erőmű a szó hagyományos értelmében. Ha azonban elegendően sok járművet megfelelő szabályozással, digitális irányítással és piaci ösztönzőkkel kapcsolunk össze, akkor a parkoló autók tömege olyan rugalmassági erőforrássá válhat, amely ma még külön beruházást igényel. A technológia már megugrotta ezt a szintet, így a kérdés jelenleg az: sikerül-e olyan piacot teremteni köré, amelyben a hálózat, az energiaszolgáltató és az autó tulajdonosa egyszerre jár jól. És ez már Magyarországról nézve sem elméleti felvetés, miután 2025 végén már több mint százezer tisztán elektromos jármű futott a hazai utakon…

ifj. Chikán Attila véleménycikke a VG-PÁHOLY rovatában jelent meg 2026.09.22-én. 

A városi zöldterület önmagában nem egyenlő az élőhellyel. A kutatások egyre inkább azt mutatják, hogy a városi biodiverzitás nem az egyes zöld elemeken – beépített tetőn, parkosított tereken vagy méhlegelőkön – múlik, hanem azon, hogy ezek az elemek összekapcsolódnak-e egymással. Egy gondosan megtervezett városi ökoszisztémában ugyanazok a megoldások egyszerre tartják meg a vizet, hűtik az utcákat és adnak otthont a városban megbújó élőlényeknek is.

Az egyik legtöbbet említett példa a városi biodiverzitás kapcsán a „gondozatlan” kertek, méhlegelők kérdése. Ezek az elhanyagolt (legalábbis annak tűnő), vegyes növényzetű zöldfelületek több rovarnak, madárnak és kisállatnak adnak otthont, mint az ápolt gyepek. A sokszor megosztó városi megoldások már Magyarországon is bizonyítottak, azonban egy-egy kis terület még nem jelent megoldást a lakott területek biodiverzitásában.

A kérdés ugyanis az, hogy ezek a zöldterületek kapcsolódnak-e egymáshoz. Egy elszigetelt vadvirágos sarok értékes, de ha körülötte mindenütt beton van, a fajok nem tudnak mozogni, nem tudnak terjeszkedni, és a populáció előbb-utóbb összeomlik

A tetőtől a járdaszegélyig

A zöldtetők és zöldfalak lépőkövekként működhetnek a magasban. Persze csak akkor, ha kellő sűrűségben helyezkednek el, hogy a rovarok és madarak ezeket érintve mozoghassanak a városon keresztül. De ahhoz, hogy valódi élőhelyhálózat jöjjön létre, a tetőknek – azon kívül, hogy egymáshoz kapcsolódnak – rendszert kell alkotniuk járdákkal, parkokkal, egyéb zöldterületekkel is. A zürichi zöldtető-program harminc év alatt azt mutatta meg, hogy ahol ez a vertikális és vízszintes kapcsolat kialakul, ott a legveszélyeztetettebb fajok is megtelepednek a város közepén.

A természetnek vízre is szüksége van

A betonnal körbevett zöldterületek és vizes élőhelyek nemcsak ökológiai szempontból fenntarthatatlanok, árvíz idején is problémát okoznak. A városi patakok, csatornák a természetes visszatartást kellene segíteniük a víz gyors elvezetése helyett. Ahol a városok felszínre hozták a korábban elterelt vízfolyásokat – ahogy Párizs tette a Szajnával, vagy számos európai város kisebb patakjaival –, ott az élőhelyek minősége és a klímaadaptáció egyszerre javult. Egy természetes vízpart nem csak a vizet tartja vissza: part menti növényzetével, árnyékával és mikroklímájával önálló ökológiai folyosóvá válik, mely része lehet egy biológiailag diverz városnak.

Amikor lemegy a nap

A városi ökoszisztémát éjszakára sem lehet kikapcsolni, de a fényszennyezés pontosan erre kényszerítené az élővilágot. A folyamatosan megvilágított városrészekben a rovarok megzavarodnak, és az éjszakai beporzás szinte teljesen leáll. A denevérek, melyeknek az ökológiai egyensúly fenntartásában fontos szerepe van, teljesen elkerülik a kivilágított területeket.

Egy kis tervezéssel azonban sokat javíthatnánk a helyzeten. Nem kell ugyanis teljes sötétség: a kutatások szerint az irányított, melegebb fényű és lefelé világító köztéri lámpákkal jelentősen csökkenthető a fényszennyezés hatása, miközben a közlekedési biztonság megmarad. A sötétebb zöldfolyosók kialakítása pedig hatalmas segítséget jelent, és nem csak az éjjeli állatoknak.

A nagy városi kirakós

Egy városi rét, zöldtetők, szabad vízfolyások és tudatosan tervezett fényhasználat – ezek külön-külön mind értékesek, de együtt összekapcsolt élőhelyhálózatot alkotnak. Élhető városokat nemcsak látványos, nagy beruházásokkal, hanem tudatossággal is létrehozhatunk. És hogy mindez nem csupán elmélet, azt a Gardenfutura budapesti szivacsváros-projektjei mutatják meg. A Graphisoft Parkban öt különálló helyszínen dolgoztak a csapadékvíz helyben tartásán: például szegélyeket alakítottak át úgy, hogy a víz a fák gyökérzónájába folyjon, és a tetőről levezetett vizet visszajuttatták a zöldterületekre. Az óbudai Fő téren a Stockholm Faültetési Rendszerben ültettek új fákat, a Pók utcában pedig egy valóban elhagyatott út menti zöldsávból lett 564 négyzetméteres méhlegelő cserjékkel. Ezek a projektek működő rendszerek, amelyek a csapadékot helyben tartják, javítják a talajéletet és mérséklik a városi hőterhelést.

Hogy néz ki a biodiverzitás Budapesten? Október 7-én a budapesti Circular Economy Hotspot Feel the nature in the city programján ezt is bárki megnézheti több körforgásos, fenntartható és valóban működő példával együtt. A háromnapos nemzetközi konferencián közel 50 hazai és nemzetközi szakértő mutatja meg, hogyan válhat a körforgásos gazdaság üzletileg is működő gyakorlattá. A program élő helyszínbejárásokkal, kiállítással és őszinte szakmai vitákkal bizonyítja: a körforgásosság Magyarországon már nem csupán elmélet.

Japán kutatók olyan műanyagot fejlesztettek, amely sós vízben néhány óra alatt, a szárazföldön pedig nagyjából 200 óra alatt maradéktalanul elbomlik. A RIKEN Kutatóintézet és a Tokiói Egyetem közös projektjének eredménye nem csupán egy lebomló műanyag, hanem az első, amely nem hagy maga után mikroműanyagot  sem.

A világ tudósai versenyt futnak az idővel, hogy megoldást találjanak a növekvő műanyaghulladék-válságra, a küzdelemhez most egy új japán szakértő csapat csatlakozott. A kutatók a biológiailag lebomló műanyagokkal már évtizedek óta kísérleteznek, de ezek többsége lassan bomlik le, és a folyamat során apró részecskéket – mikroműanyagokat – hagy maga után, amelyek bejutnak a táplálékláncba, károsítva a tengeri élővilágot. Az új japán anyag ezzel szemben sóval érintkezve visszaalakul alkotóelemeire, amelyeket a természetben előforduló baktériumok tovább bontanak.

Az anyag petróleumalapú műanyagokhoz hasonlóan erős, nem mérgező, nem gyúlékony, és nem bocsát ki szén-dioxidot. A japán kutatók tesztjeiből kiderült, hogy az anyag sós vízben egy óra keverést követően maradék nélkül lebomlik. Sőt, mivel a talaj is tartalmaz sót, az anyag szárazföldön is elbomlik – igaz, ehhez valamivel több mint 200 órára van szükség.

Bevonatolva ugyanúgy használható, mint a hagyományos műanyag, a bevonat hidalja át ugyanis azt a problémát, hogy az élelmiszerek és italok sótartalma idő előtt ne indítsa el a bomlást. A csapat jelenleg a legjobb bevonatolási módszereket kutatja, és a csomagolóipar már felfigyelt a fejlesztésre. A tét nagy: az ENSZ Környezeti Programja szerint a műanyagszennyezés 2040-re megháromszorozódhat, évente 23-37 millió tonna hulladék kerülhet a tengerekbe. A kutatók a kereskedelmi hasznosítás részleteit még nem közölték, de az érdeklődés már most jelentős.

A műanyagszennyezés nem az egyik napról a másikra alakult ki, és megoldani sem lehet egyetlen áttöréssel. A japán kutatók eredménye azonban fontos lépés: nem csupán egy újabb lebomló anyag, hanem az első, amely nyomtalanul, mikroműanyag nélkül tűnik el a környezetből. Ha a bevonatolási technológia és a gyártási skálázás sikerül, ez az anyag éppen ott fejtheti ki hatását, ahol a műanyagszennyezés a legnehezebben megfogható: a csomagolásban, az egyszer használatos termékekben, a tengerbe kerülő hulladékban. A válasz még nem kész, de a lehetséges irányvonalak egyre tisztábban látszanak.

A tengerpartok védelme és a tengeri ökoszisztémák helyreállítása általában két külön feladat, egy floridai mérnök és csapata azonban megpróbálja egyszerre megoldani mindkettőt. A Miami Egyetem kutatói egy hatszögletű, lyuggatott betonelem segítségével olyan partszakaszt hoznak létre, amelybe mangróve is gyökerezhet, és ahol halak és teknősök is otthonra találhatnak.

A floridai Pompano Beach partjainál az elmúlt évtizedben visszaszorult a hínárágy, csökkent a kishal-állomány, és a partszakasz egyre védtelenebbé vált a viharokkal szemben. A védelem azonban nem segíti a természetet, a hagyományos hullámtörők ugyanis betonból és kőből épülnek – megállítják a hullámokat, de élettelen felületet hagynak maguk után. A SEAHIVE nevű elemeket ezzel szemben kifejezetten úgy tervezték, hogy a tengeri élővilág benépesíthesse őket.

A SEAHIVE egy átlyuggatott, hatszögletű betonelem, amelyet a Miami Egyetem mérnökei 2019 óta fejlesztenek. Az elem formája lelassítja és szétoszlatja a hullámokat, a nyílásai pedig búvóhelyet és felkötési felületet kínálnak a tengeri élőlényeknek. Az oktatási és kísérleti célokra is szolgáló Wahoo Bay-ben most több mint 30 méteres szakaszon helyezték el a falhoz támasztott egységeket – ez az eddigi legnagyobb telepítés. A csapat mangróve-csemetéket és partifüvet is ültet az elemek tetejére, hogy élő partvédelem épüljön ki a betonszerkezet körül.

Az első eredmények biztatóak: a telepítés óta a helyi halászok több halat figyeltek meg a területen. A helyi tengerészeti intézet kutatói pedig két éven belül szivacsos, rákos, algás felületet várnak, és remélhetőleg halak és teknősök is betelepülnek majd.

A projekt nem csupán tudományos kísérlet. A Wahoo Bay Park közösségi kezdeményezésként indult, és mára szövetségi és helyi támogatásokat is bevont. Terveznek oktatási weboldalt élő víz alatti kameraközvetítéssel, és hamarosan iskolai kirándulások fogadására is alkalmas lesz a park. A cél kettős: megvédeni a partot a viharoktól, és visszahozni azt az ökoszisztémát, amely az elmúlt évtizedekben fokozatosan eltűnt az öbölből. A csapat eredményei eddig reménykeltőek, a következő évek pedig biztosan megmutatják majd, hogy az ötletük bevethető-e máshol is.

A hűtési lánc a világ élelmiszer-ellátásának egyik legkarbonigényesebb eleme: a világ áramfelhasználásának 11 százalékát viszi el, és a globális üvegházgáz-kibocsátás 2,5 százalékáért felelős. Nanjiing-i kutatók egy különleges fóliával próbálnak ezen változtatni. Létrehoztak egy anyagot, ami hatékonyan veri vissza a napfényt.

A nyár egyik alapélménye, hogy a fagylalt gyorsabban olvad, mint amilyen gyorsan képesek vagyunk enni. Ez persze inkább bosszantó, mint tragikus. Ám ugyanez a folyamat, a hő és a napfény kombinációja, az élelmiszeripar egyik legnagyobb kihívása is egyben: a hűtési lánc fenntartása az előállítástól a fogyasztóig hatalmas energiaigénnyel jár. Egy kínai kutatócsoport most egy olyan fólia előállításán dolgozik, ami energiafelhasználás nélkül oldja meg a problémát.

A Nanjing University kutatói megoldásának alapanyaga meglepően hétköznapi: a cellulóz-alginát, ami egy természetes, növényi eredetű polimer és egyébként is használják az élelmiszeriparban, például zselésítőként. A kutatók ezt az anyagot oldatban apró tűkön keresztül fújták ki, így rendkívül vékony, mikroszkopikus szálakat kaptak. Ezek a szálak összeszövődnek és változó méretű apró lyukakat alkotnak – és pont ezek a pórusok végzik a munkát: szétszórják és visszaverik a napfényt, mielőtt az hőt termelhetne. Az eredmény egy passzív hűtési rendszer, amely energiafelhasználás nélkül működik.

A kutatók ezután letesztelték: a fóliából készült zacskóba tettek egy jégkrémet, ami 80 percen át változatlan állagú maradt napfényben, miközben a csomagolás nélküli verzió jóval hamarabb elolvadt. A kutatók szerint az anyag skálázható és olcsón előállítható, mivel a cellulóz-alginát bőségesen elérhető nyersanyag.

A gleccserektől a raktárig

A kutatók nem állnának meg az élelmiszeriparnál. Ugyanez a fólia elvben lelassíthatja a gleccserek olvadását is: ha nagy felületen alkalmazzák, visszaverhetné azt a napenergiát, amelyet a jég felszíne egyébként elnyelne. Ez persze nem helyettesíti a kibocsátáscsökkentés fontosságát, de kiegészítő megoldásként szóba jöhet olyan hegyvidéki térségekben, ahol a gleccserek ivóvízbázisként is funkcionálnak.

Az igazi tét azonban az élelmiszer-hűtési lánc reformja. Az élelmiszerek 40 százaléka igényel hűtést a termőföldtől az asztalig, és ennek energiaigénye globálisan, a városok számának gyarapodásával folyamatosan nő. Egy passzív, biológiailag lebomló fólia, amely energia nélkül csökkenti a hőterhelést, nem varázsmegoldás, de pontosan az a fajta olcsó és egyszerű innováció, amelyre a rendszernek szüksége van: nem helyettesíti a hűtőláncot, de némileg csökkentheti annak terhelését.

A szélsőséges meleg egyszerre növeli a hűtési célú villamosenergia-igényt és fogja vissza több erőműtípus teljesítményét. A hőhullám ezért már nem csupán egészségügyi vagy várostervezési kihívás: közvetlen energiapiaci és gazdasági kockázat, amelyre termelési, hálózati és energiahatékonysági beruházásokkal kell válaszolni.

Noha a hőhullámok térségünkben sem újkeletűek, mindeddig inkább egészségügyi és várostervezési problémaként kezeltük őket: árnyékot, ivóvizet, hűtött helyiségeket és több zöldfelületet kerestünk. Az idei nyár azonban Magyarországon is kézzelfoghatóvá tette, hogy a tartós forróság az energiarendszert is „támadja”, ráadásul két oldalról: miközben egyre több áramot fogyasztunk a növekvő hűtési igények miatt, több erőműtípus teljesítménye éppen azokban az órákban csökken, amikor a legnagyobb szükség volna az általuk termelt energiára.

A probléma első fele, miszerint az extrém meleg feljebb tolja a fogyasztást, nálunk is egyre láthatóbbá vált az utóbbi időszakban; nem véletlenül írtam arról két évvel ezelőtt, hogy a hőhullámok a légkondicionálás terjedésén keresztül a villamosenergia-kereslet egyik fő hajtóerejévé válnak. A paksi atomerőmű teljesítményének kényszerű visszafogása a Duna rekordalacsony vízállása és a magas vízhőmérséklet miatt azonban nagyon élesen mutatta meg az érme másik oldalát is: a hőség az áram kínálati oldalán is óriási zavarokat okozhat.

Az Európa nagy részét fenyegető aszály és az erdőtüzek mellett tehát egy újabb, közvetlen gazdasági kockázattal is számolnunk kell. Ennek nagyságát jól érzékelteti, hogy június 23-án a másnapi német áramár megawattóránként 210 euróig emelkedett; Franciaországban és Nagy-Britanniában szintén a 2025 januárjában tapasztalt szintek tértek vissza. Nem egy téli hidegbetörés idején, hanem nyár elején. A szigetország rendszerirányítója ekkor adta ki története első nyári figyelmeztetését arra, hogy szűkössé válhat a rendelkezésre álló termelési tartalék.

A kínálati oldalon több kedvezőtlen hatás adódott össze. A francia atomerőművek egy részének vissza kellett fognia a termelését, mert a folyók felmelegedése korlátozta a hűtést: a legforróbb napokon tizenkét reaktor termelése összesen több mint 9 gigawattal esett vissza. A tartósan szélcsendes idő a szélerőművek teljesítményét csökkentette, miközben a magas hőmérséklet a gázturbinák hatásfokát is rontja: egy 30 Celsius-fokos napon egy átlagos gázerőmű teljesítménye akár 7-12 százalékkal is alacsonyabb lehet.

Mindez azért fontos, mert Európában a nyári csúcsterhelés eddig jóval kisebb figyelmet kapott, mint a téli ellátásbiztonság. A hőhullámok gyakoribbá válásával azonban új szezonális kockázat jelenik meg: a kontinensnek úgy kell egyre több hűtési igényt kiszolgálnia, hogy közben a termelési és hálózati infrastruktúra egy része maga is megszenvedi a forróságot. A magasabb fogyasztás és az alacsonyabb kínálat együtt ráadásul nemcsak a hálózatot terheli, hanem az árakat is gyorsan felhajthatja.

Ebben a helyzetben a hűtési igények kiszolgálását nem lehet kizárólag még több egyedi klímaberendezés felszerelésére építeni. Ezek az otthonokban sok esetben nélkülözhetetlen enyhülést adnak, rendszerszinten viszont gondot jelentenek: ugyanabban az időszakban kapcsolnak be, erősítik a fogyasztási csúcsot, és a kültérbe leadott hővel tovább melegítik a városi környezetet. 

Franciaországban éppen ezért kezdtek felértékelődni a központi hűtési hálózatok. A hideg vizet elosztó rendszerek energiahatékonysága két-háromszor jobb lehet a hagyományos légkondicionálásénál, jégtárolással pedig éjszakára, az alacsonyabb terhelésű órákra helyezhető át az energiaigény egy része. Franciaországban 2023-ban még csak 43 ilyen hálózat működött, a cél azonban a szolgáltatott hűtési energia csaknem megháromszorozása 2035-ig.

A francia példa érzékletesen illusztrálja, hogy a klímaadaptáció nem pusztán védekezés, hanem energetikai beruházási program is. Szükség van az épületek árnyékolására és szigetelésére, hatékonyabb hűtésre, okos vezérlésre és fogyasztásoldali rugalmasságra. Emellett olyan energiatárolókra, gyorsan reagáló erőművekre és megerősített hálózatokra is, amelyek akkor lépnek működésbe, amikor az időjárás egyszerre növeli a keresletet és gyengíti a kínálatot.

A kérdés tehát nem egyszerűen az, hogyan tudunk minden nyáron több villamos energiát előállítani. Hanem az, hogyan kerülhetjük el, hogy mindenki ugyanabban az órában ugyanabból a szűkös rendszerből kérjen egyre többet. Ehhez a termelés és a fogyasztás oldalán egyaránt rugalmasságra, a beruházási döntésekben pedig hosszabb távú gondolkodásra van szükség.

A következő években azok az országok lesznek ellenállóbbak, amelyek nem csupán a következő hőhullámot próbálják túlélni, hanem már az infrastruktúrájukat is a megváltozott éghajlathoz igazítják. Ugyanez érvényes a városokra, a vállalatokra, az intézményekre és az otthonokra is. A forróság ugyanis ma már nemcsak a hőmérőt, hanem az energiaárakat és az alkalmazkodás számláját is egyre magasabbra tolja.

ifj. Chikán Attila véleménycikke a VG-PÁHOLY rovatában jelent meg 2026.08.19-én. 

A zöldtető ma már nem luxus és nem is esztétikai döntés – Zürichben legalábbis. A svájci városban több mint harminc éve kötelező növényzetet telepíteni az újépítésű házak lapostetőire, így a város lapostetejű épületeinek 40 százalékán már növények élnek. Ennek különösen a nyári melegben és az aszályban van jelentősége, e megoldás révén ugyanis könnyebben birkóznak meg a globális felmelegedés hatásaival.

Zürich egy medencében fekszik, ami csapdába ejti a nyári hőséget. Ráadásul Svájc az elmúlt évtizedekben kétszer olyan gyorsan melegedett, mint a globális átlag, és a szakértők 5,7 fokos hőmérséklet-emelkedést jeleznek egyes területeken. A zöldtetők erre adnak kézzelfogható választ: egy kiterjedt zöldtető felszíne átlagosan 5 fokkal hűvösebb, mint egy kavicstetőé, sőt, a vastagabb aljzatú tetőkön ez a különbség elérheti a 18 fokot is, írta meg a Reasons to be Cheerful. Sőt, az eredmények szerint két méterrel a tető felett a levegő hőmérséklete szintén mérhetően csökken.

De a hűtőhatás csak az egyik oldal. A zürichi tetők esővíz-gazdálkodási szerepe legalább ennyire fontos: a növényzet felszívja és lassan engedi el a csapadékot, tehermentesítve az öreg városi csatornarendszert. Ráadásul a növényekkel borított tetők kétszer olyan tartósak, mint a kavicsosak, mert a növénytakaró védi a szigetelőréteget az ultraibolya sugárzástól és a hőmérséklet-ingadozástól.

A modell máshol is működik. Bázelben a lapostetők közel fele zöld, és a városban 4,6 négyzetméter zöldtető jut minden lakosra. Szingapúr az állam által finanszírozott telepítési támogatással ösztönöz, Chicago gyorsított engedélyezési eljárással jutalmazza a zöldtetős épületeket, San Francisco 2016 óta kötelezővé tette, hogy az új épületek tetőfelületének 15-30 százaléka zöld vagy napelemes legyen. Zürich számításai szerint, ha New York tetőinek 50 százalékára növényt telepítenének, a városi hősziget-hatás 0,8 fokkal csökkenne. Toronto összes tetőjének beültetése 2 fokos csökkentést hozhatna.

A technológia egyszerű, az eredmények bizonyítottak – ami hiányzik, az nem a tudás, hanem a szabályozási bátorság. Zürich vezetése harminc évvel ezelőtt meghozta a döntést, a város tetői azóta bizonyítják, hogy megérte.

A városi hőségnek évente 350 ezren esnek áldozatául. Két friss kutatás egybehangzó eredménye szerint a fakorona akár a városi hőszigethatás felét is semlegesítheti, míg az erősen fásított negyedek lakói 20–40 százalékkal kevesebb többlethőt szenvednek el, mint a fátlan területek lakói.

A városi hőszigethatás abból adódik, hogy a beton és aszfalt elnyeli a nap hőjét, majd éjszaka is sugározza vissza, megakadályozva azt a lehűlést, amelyre különösen a légkondicionáló nélküli háztartásoknak lenne szüksége. A növényzet ezzel szemben kétféleképpen hűt: a fák árnyékot adnak, a levelek pedig párologtatással aktívan vonnak el hőt a levegőből. A Nature-ben megjelent kutatás szerint, ha a világ városaiban nem lennének fák, a hőszigethatás kétszer akkora lenne, mint most.

A Healthy Green Spaces Coalition 65 amerikai városon végzett összehasonlítása szerint a fakoronában szegény negyedek átlagosan 40 százalékkal több többlethőt kapnak, mint a fásított területek – és néhol ez a különbség közel 2,2 fokot jelent. A legkiszolgáltatottabbak az alacsonyabb jövedelmű lakónegyedek, ahol a fakorona aránya jellemzően töredéke a gazdagabb területekéhez képest.

Melyik fát, hova

Nem mindegy azonban, hogy egy város milyen fát ültet. A legnagyobb koronájú fajok adják a legtöbb árnyékot, de a párolgási hűtőhatás fajonként eltér: a szárazsághoz alkalmazkodott fajok visszatartják a vizet, így kevésbé hűtenek. Emellett a klímaváltozás maga is átírja a kalkulációt: az arboristák ma már nem azt nézik, melyik faj él meg most, hanem melyik viseli el a húsz év múlva várható hőmérsékletet és csapadékviszonyokat.

Sajnos a fák sem oldanak meg mindent

A kutatók hozzáteszik, hogy még ha a városok a legnagyobb lehetséges fás területet ki is alakítanák, az a klímaváltozás miatti hőmérséklet-emelkedésnek csak 20 százalékát kompenzálná. A többi megoldást, mint például a hővisszaverő tetőfelületeket, az okos városszerkezetet vagy az energiahatékony épületeket nem váltják ki a fák, csak kiegészítik. De hogy hol kell kezdeni, az egyértelmű: azokban a negyedekben, ahol ma a legkevesebb a zöld és a legtöbb az ember, aki a hőség hatásait a bőrén tapasztalja meg.

Az, aki egy péntek délután autózott már a Balaton felé, tudja milyen az, ha sokan vannak az utakon. De vajon mennyi szennyezést termel valójában ez a forgalom? Az MIT kutatói most közelebb kerültek a válaszhoz, miután valós idejű kibocsátástérképet készítettek, és kiderült: eddig 23-49 százalékkal alábecsülték a közlekedési szennyezést.

A probléma nem az volt, hogy eddig nem mérték a kutatók a közlekedési szennyezést, hanem hogy rossz módszerrel. A korábbi becslésekben vagy túl durva, városszintű átlagokat használtak, vagy egyedi autókra szerelt kipufogómérőkre támaszkodtak, ami drága és nehezen skálázható módszer. Az MIT kutatói most egy harmadik utat találtak: 331 forgalmi kamera képeit és 1,75 millió mobiltelefon anonim helyadatát kombinálták egy járműkibocsátási modellel, hogy háztömbszintű, közel valós idejű képet kapjanak Manhattan levegőjéről. Az eredmény meglepő volt: a szén-monoxid, szén-dioxid, nitrogén-oxidok és a PM2.5 részecskék kibocsátása egyaránt 23-49 százalékkal magasabb, mint ahogy azt az Egyesült Államok Környezetvédelmi Ügynökségének korábbi becslései mutatták.

A különbség nagy részét a közlekedési lámpák okozzák. A megállás-indulás ciklus, amit mindenki ismer, aki ült már dugóban jelentősen emeli a kibocsátást, és ha ezt figyelmen kívül hagyják a modellekben, egyes szennyező anyagokat akár 50 százalékkal is alábecsülhetnek. Ez nem csupán módszertani hiba: ha nem tudjuk, hol és mikor szennyez legtöbbet a forgalom, rossz helyen és rossz időben hozhatunk döntéseket.

A kutatás másik fontos eredménye a manhattani dugódíj hatásának mérése. A 2025 januárjában bevezetett rendszer az első ilyen az Egyesült Államokban. Nyolc héttel a bevezetés után a forgalom 10 százalékkal, a kibocsátás 16-22 százalékkal csökkent. De a részletek is fontosak: a csökkenés a főbb útvonalakon volt a legnagyobb, miközben a zóna határain kívül egyes területeken enyhe növekedés mutatkozott, jelezve, hogy az ilyen intézkedések tervezésekor a térbeli eloszlás legalább annyit számít, mint az összesített adat.

A Nature Sustainability folyóiratban publikált módszer skálázható és viszonylag olcsó: nincs szükség új infrastruktúrára, csak a már meglévő kamerák és mobiladatok okos kombinálására. Ha más nagyvárosok is alkalmazzák, először láthatják pontosan, hol és mikor szennyez legtöbbet a saját forgalmuk.

A közlekedési szennyezés mérésének pontosítása nem csak New York-i kérdés. Magyarországon a Magyar Közút éves forgalomszámlálásának legfrissebb elérhető elemzése 2024-ből azt mutatja, hogy az autópályák forgalma 4,6 százalékkal nőtt, és ez a tendencia feltételezhetően folytatódik. Ha a városok és az útkezelők pontosan tudnák, mikor és hol termelődik a legtöbb szennyezés – egy péntek délutáni M7-es csúcsforgalomban, egy belvárosi lámpás kereszteződésnél, vagy a reggeli budapesti dugókban –, az már elegendő alap lenne jobb döntésekhez. Hiszen a technológia megvan, és az adatok nagy része már most is rendelkezésre áll.

A 2026-os El Niño az átlagoshoz képest 2 fokkal emelheti az óceánfelszín hőmérsékletét, így az idei lehet a valaha mért második legmelegebb év. Ez nem csupán meteorológiai rekord, hanem egy globális ökológiai láncreakció kezdete, amelynek pusztító hatásai – a nem is olyan távoli jövőben – a mindennapjaink részévé válhatnak.

Az El Niño néhány évente visszatérő természetes jelenség: a Csendes-óceán keleti részén a felszíni vízhőmérséklet megemelkedik, ami átírja a szélrendszereket, a csapadékeloszlást és a tengeráramlásokat szerte a bolygón. Önmagában nem újdonság, de az emberi tevékenység hatására növekvő átlaghőmérséklettel együtt a hatások egyre szélsőségesebbé válnak. A kutatók előrejelzései szerint az idei lehet az eddigi legmelegebb El Niño – írja az Euro News. Az aszályok egyre hosszabbak, a hőhullámok egyre intenzívebbek lesznek, és mindez nem csupán ökológiai probléma, hanem az energiatermelés stabilitását is érinti.

Ökológiai kockázat szembetűnő hatásokkal

A korallzátonyok pusztulása vagy az amazóniai erdőtüzek távolinak tűnnek, de a hatásuk a mi mindennapjainkban is megjelenik. A korallzátonyok különösen érzékenyek a hőstresszre.

Részben az előző El Niño hatására 2024-ben dokumentálták a legnagyobb globális korallfehéredést. Ha 2026 valóban olyan meleg lesz, mint amennyire a kutatók jósolják, a zátonyoknak alig lesz idejük regenerálódni a két esemény között. Mivel a zátony körül élő halak biztosítják a part menti lakosok élelmezésének nagy részét, akár egymilliárd ember veszítheti el a legfontosabb fehérjeforrását, és az a halászközösség, amely ma a zátonyokból él, holnap a globális élelmiszerellátás egyik legsebezhetőbb pontjává válik. Ha pedig a trópusi halállomány összeomlik, az árak emelkednek, az exportpiacok átrendeződnek, ami a mi bevásárlólistánkon is megjelenik.

Az Amazonas-medencében az El Niño szárazabb időszakokat hoz, ami növeli az erdőtüzek kockázatát és csökkenti az esőerdők szénmegkötő képességét. Emiatt gyorsabban nő a légkör CO₂-koncentrációja, ez pedig felgyorsítja a klímaváltozás ütemét, és minden következményét – szélsőséges időjárás, aszályok, árvizek – gyakoribbá teszi. Egy újabb példa, ami bizonyítja, hogy a távolinak tűnő események hatással lehetnek a mindennapjainkra. Sőt, elemzések szerint, ha az El Niño visszatérő aszályokkal és áradásokkal megzavarja a világ legfontosabb mezőgazdasági övezeteinek működését, az az áruházak polcain is megjelenik drágább kávéban, kakaóban, rizsben és étolajban.

Energetika és fenntarthatóság

Nem csak ökológiai hatása van a hőhullámoknak. A 2023–2024-es El Niño az energetikai rendszerek érzékenységére is konkrét példát mutatott. Dél-Amerikában az áram több mint fele vízenergiából származik. Amikor az aszály lecsapott, Kolumbia tározóinak tartalékai 30 százalék alá estek, az ország leállította az Ecuador felé irányuló áramexportot, ahol a termelés több mint felét fosszilis erőművekre kellett átterhelni. Brazíliában egy nagy vízerőmű teljesen leállt, Ecuadorban a legnagyobb ilyen létesítmény naponta 14 órán át csökkentett kapacitáson üzemelt – írja az Environment Energy Leader.

Ez pontosan az a forgatókönyv, amelyre a fenntartható energiarendszereknek fel kell készülniük. A vízenergia sok ország megújuló átmenetének gerince – de az El Niño hatása is azt mutatja, hogy egyetlen forrásra vagy stabil éghajlatra tervezett rendszer éghajlati stressz alatt könnyen kényszermegoldásokhoz vezet. A diverzifikáció és a tárolókapacitás ebben az összefüggésben nem technológiai luxus, hanem kockázatkezelési kérdés. És bár Dél-Amerika energiaválsága közvetlenül nem érződik a magyar villanyszámlában, a fosszilis tartalékokra való visszakapcsolás globálisan növeli a gáz- és szénkeresletet – ami az európai energiaárakra is nyomást gyakorol.

Nyár végén már okosabbak leszünk

Ha 2026 valóban a második legmelegebb év lesz, az nem egyetlen szektornak üzen, hanem mindenkinek. A zátonyok, az erdők, az energiarendszerek és az élelmiszerárak egyazon rendszer részei, és az El Niño pontosan ezt a rendszerszintű összefüggést teszi láthatóvá. Ez egy természetes jelenség. Az, hogy egyre magasabb hőmérsékletről indulunk, már nem az. A természeti folyamatok egyre kiszámíthatóbban viselkednek egyre szélsőségesebben, és aki ezt figyelembe veszi, és tervezési feltételként kezeli, az felkészül. Aki kivételként, az meglepődik.

A part menti ökoszisztémák romló állapotára gyakran csak akkor derül fény, amikor a károk már látványosak. A kutatók szerint azonban a vidrák korai jelzőrendszerként is szolgálhatnak: egészségi állapotuk és táplálkozásuk olyan nyomokat hordoz, amelyekből következtetni lehet a vizek szennyezettségére és az ökoszisztéma általános állapotára.

A dél-brazíliai partvidéken a kutatók évtizedek óta vizsgálják a neotropikus vidrák (Lontra longicaudis) populációit a Projeto Lontra kutatási program keretében. Ezek az állatok a vízi ökoszisztémák csúcsragadozói, így a táplálékhálózat több szintjével is kapcsolatban állnak. Különböző halakat, rákokat és más vízi élőlényeket esznek, ezért szervezetükben és ürülékükben is megjelennek a környezeti változások nyomai. Emiatt a kutatók gyakran „biológiai merevlemezként” is emlegetik őket: szervezetük és a róluk gyűjtött minták sok információt őriznek az élőhelyük helyzetéről.

Az ürülékminták elemzésével a kutatók képet kaphatnak az állatok táplálkozásáról, egészségi állapotáról és a környezetben jelenlévő szennyező anyagokról. Egy ilyen vizsgálat során a vidrák mintegy 66 százalékában kimutatták a Toxoplasma gondii nevű parazitát, amely elsősorban házi macskákból származik. A kórokozó a házimacskáktól a csapadékvíz közvetítésével kerülhet a folyókba, a torkolatokon át pedig a part menti vizekbe. A kutatás arra is rávilágított, hogy a szennyezés a védett élőhelyeket sem kíméli: a lagúnákban élő vidrák ürülékében mikroműanyag-szálakat találtak, ami azt jelzi, hogy a szárazföldről származó hulladék a természetvédelmi területekig is eljut.

A tanulmány arra is felhívja a figyelmet, hogy a vidrák kutatása nem egységes. A jelenlegi vizsgálatok mintegy 70 százaléka mérsékelt övi fajokra koncentrál, miközben a trópusi régiókban élő neotropikus vidrák a kutatások kevesebb mint 4 százalékában szerepelnek, pedig ezek az élőhelyek különösen gazdag biodiverzitással rendelkeznek.

A kutatók felismerték, hogy a vidrák megfigyelése hatékony eszköz lehet a part menti ökoszisztémák állapotának nyomon követésére, ezért jelenleg egy Vidra Egészségügyi Index (OHI) kidolgozásán dolgoznak. Ez egy olyan költséghatékony módszer, amely segítségével a kutatók mellett önkormányzatok és civil szervezetek is nyomon követhetik a vidrapopulációk állapotát.

A vidrák védelme nem csupán egyetlen faj megmentéséről szól: élő jelzőrendszerként jelenlétük és egészségi állapotuk szorosan összefügg a tiszta vízzel, a fenntartható halászattal, az árvízvédelemmel és a part menti közösségek hosszú távú életvitelével. Ezért a környezet állapotának egyik érzékeny indikátorai lehetnek.

Lassan a negyedik hónapjába lép a közel-keleti háború, melyről sokan azt gondolták, hogy csak néhány hétig tart majd. A konfliktus miatt jelentősen megugrottak a világpiaci olaj- és földgázárak, illetve akadoznak a szállítások a Hormuzi-szoros lezárása miatt. A szakértők szerint azonban csak ezután kezdjük igazán a bőrünkön érezni a háború valódi hatásait. Ez pedig az ukrajnai háború után megint egy erős érv lehet Európa számára, hogy még jobban elköteleződjön a megújuló energiaforrások mellett, melyekkel akár önellátó is lehetne a kontinens.

Arról írtam 2024-ben, az ukrajnai háború kitörése után több mint két évvel, hogy Európa kényszerből vált önellátóbbá az energia területén. Ez nem csupán azzal járt, hogy a megújuló energiaforrásokat még inkább előtérbe helyezték, hanem azzal is, hogy a földgáz és a nukleáris energia is erősebb támogatást kapott a kontinensen, mivel felismerték azok jelentőségét a fenntarthatóság előmozdításában.

Hasonló a helyzet most is: eltelt újabb két év, Ukrajnában továbbra sincs béke, az Európai Unió 2027 végétől teljesen leállna az orosz energiahordozók vásárlásával, ráadásul a közel négy hónapja kitört iráni konfliktus ismét jelentős áremelkedést és szállítási nehézségeket okozott a piacon. Az európai földgázárak mintegy 50 százalékkal emelkedtek február végéhez képest, a Brent típusú kőolaj világpiaci ára pedig harmadával ugrott meg. Szakértők szerint még ha most azonnal le is zárulna a konfliktus, akkor is hónapokba telne, mire a piac visszarendeződne, a világgazdaságon pedig szinte biztosan tartósan nyomot hagynának a megugró árak.

A mostani helyzet ismét rávilágított arra, mennyire sérülékeny tud lenni a világgazdaság, és még mindig milyen nagy mértékben függ a fosszilis energiahordozóktól – azok árától és kínálatától. Hasonló lokális vagy szélesebb geopolitikai konfliktusok a jövőben is lesznek, sokak szerint egyre gyakrabban, így érdemes felkészülni rájuk.

De mit lehet tenni ebben a helyzetben? Szakértők szerint egyértelműen jobb helyzetben vannak azok az országok, melyek az elmúlt években nagyobb hangsúlyt fektettek a megújuló energiaforrásokra. A világ még mindig mintegy 80 százalékban fosszilis energiahordozókból állítja elő az ipari és a háztartási fogyasztók számára az energiát, ezért is okoz ekkora riadalmat és fennakadást az árak megugrása. Követendő példa lehet ebben a tekintetben Uruguay, mely a 2008-as pénzügyi válságot követően szinte teljesen kivezette a fosszilis energiát, helyette szél- és vízenergiába fektetett. Ennek köszönhetően már az orosz-ukrán háború kitörésekor is stabilak maradtak az energiaárak az országban, amely csökkentette a lakosságra nehezedő inflációs nyomást, nem mellékesen pedig évente mintegy 500 millió eurót spórolhattak meg a becslések szerint.

Az elmúlt évek tapasztalatai alapján tehát az energia ára és hozzáférhetősége a jövőben továbbra is meghatározó tényező lehet. A geopolitikai konfliktusok ugyanakkor mindkettőt veszélybe tudják sodorni. A megújuló energia ilyen konfliktushelyzetekben olcsóbb, ráadásul hozzáférhető, mivel szinte minden esetben belföldről származik.

A fentiek Magyarország számára különösen fontos tanulságot jelentenek, hiszen hazánk energiafüggősége az uniós átlagnál is magasabb. 2023-ban a Magyarországon felhasznált energia több mint 60 százaléka importból származott, ezen belül kiemelkedően magas volt a földgáz behozatala. A villamosenergiaellátásban kedvezőbb a helyzet, 2023-ban mintegy 25 százalék volt az import aránya, amely tavaly először 20 százalék alá csökkent. Ez részben az elmúlt években a megújuló energia területén végrehajtott beruházásoknak az eredménye, amelyek folytatása mindenképpen javallott.

A villamosenergia-területen is állnak előttünk további feladatok: folytatni kell a kapacitások kiépítését, valamint a napenergia mellett más energiaforrások, például a szélenergia nagyobb arányú hasznosítását, valamint az energiatárolásban már elindított kapacitásbővítéseket is. Jelentős tartalékok rejlenek az energiafogyasztás csökkentésében és az energiahatékonyság javításában is, hiszen az alacsonyabb energiafelhasználás mérsékelheti a drága és bizonytalan import iránti igényt. Ezért amikor azon gondolkodunk, hogy mi lesz velünk az orosz energia nélkül 2028. után, a beszerzési források diverzifikálásán túl nagy hangsúlyt kell fordítani arra, hogy hosszabb távon miként növelhető a hazai energia-előállítás aránya. Ez hozzájárulhat ahhoz, hogy Magyarország kevésbé legyen kiszolgáltatva a mostanihoz hasonló globális ársokkoknak és kínálati nehézségeknek.

Van, ami ellen a tüskék sem védenek: kutatások szerint az európai sünök legnagyobb ellenségei sok helyen nem a ragadozó állatok, hanem az autóforgalom. Egy új felfedezés szerint az ultrahangos eszközök segíthetnek elkerülni a gázolásokat – és akár a kihalástól is megmenthetik az apró rágcsálókat.

Kutatások szerint az Egyesült Királyságban a sünállomány akár harmada esik áldozatul közúti gázolásoknak. Nem csoda, hogy a faj egyedszáma az elmúlt évtizedben mintegy 30 százalékkal csökkent, és 2024-ben a Természetvédelmi Világszövetség (International Union for Conservation of Nature) Vörös Listáján már a „mérsékelten fenyegetett fajok” kategóriájába került. A kis állatok sokszor megszenvedik az emberek közelségét – a városiasodás, az utak és a mezőgazdasági területek feldarabolják élőhelyeiket, így gyakrabban kerülnek járművek útjába.

Az Oxford-i Egyetem részvételével készült friss kutatás azonban reményt adhat a kis állatoknak: kiderült, hogy a sünök képesek érzékelni a magas frekvenciájú ultrahangot. A kutatók egy kis hangszóróval rövid hangjeleket játszottak le a sünöknek, és az állatokra helyezett apró elektródák kimutatták, hogy reagálnak a 4 és 85 kHz közötti hangokra. A legnagyobb érzékenységet körülbelül 40 kHz-nél mérték. Összehasonlításképpen: az emberi hallás 20 kilohertzet képes feldolgozni, minden ezen felül érték az emberi fül számára hallhatatlan.

Az eredmények alapján elképzelhető, hogy a jövőben az autók ultrahangos jelzőrendszerrel már messziről „figyelmeztethetik” a sünöket, így azok kevesebbszer tévednek majd az utakra. A kutatók szerint ez jelentősen csökkentheti a közúti pusztulás mértékét, és új eszközt adhat a természetvédők kezébe. Ha a technológia beválik, az nemcsak az autók, hanem például robotfűnyírók és kerti gépek esetében is alkalmazható lehet. Egy apró hallásbiológiai felfedezés így akár kulcsszerepet játszhat abban, hogy Európa egyik legismertebb éjszakai kisemlőse hosszú távon is megmaradjon a tájainkon.

Hivatalosan is megnyílt a King Charles III England Coast Path, amely elsőként teszi lehetővé, hogy egyetlen kijelölt útvonalon lehessen végiggyalogolni Anglia teljes tengerpartját – számolt be róla a brit sajtó.

A III. Károlyról elnevezett, közel 2.700 mérföldes (körülbelül 4.300 kilométeres) útvonal a világ leghosszabb, hivatalosan kijelölt és fenntartott part menti gyalogútja lett. Az átadást hosszú munka előzte meg: a projekt 18 éve indult el, és hét miniszterelnöki ciklusra volt szükség ahhoz, hogy a hivatalos megnyitóig eljusson.

A King Charles III England Coast Path egyik különlegessége, hogy elérhetővé tesz több mint 1.000 mérföldnyi olyan partszakaszt és eddig a nagyközönség elől elzárt tájakat is, amelyek eddig bejárhatatlanok voltak. Az út végigvezet Anglia teljes, rendkívül változatos tengerpartján: a Seven Sisters ikonikus, fehér krétasziklái meredeken zuhannak a tengerbe és a brit partvidék egyik legismertebb látványát adják; a Dorset környéki Jurassic Coast ősi sziklarétegei a Föld történetének évmillióit teszik „olvashatóvá” a partfalakon; a Norfolk mocsaras, lapos partvidéke vadmadár-élőhelyeknek ad otthont; míg az északnyugati Cumbria szakaszain sziklás, vadregényes tengerpartok és ipari múltú kikötővárosok váltakoznak. A folyamatos gyalogút egyszerre mutatja meg a természet formáló erejét és a part menti települések sok évszázados történetét.

A kezdeményezés célja hosszú távon az, hogy bárki elérhesse a partot, és akár megszakítás nélkül végigtúrázhassa az ország teljes tengerpartját egyetlen nemzeti túraútvonalon. A természethez való hozzáférés ma már nem magától értetődő adottság, hanem tudatosan kialakított közpolitikai döntés eredménye. Anglia példája jól mutatja, hogy hosszú távú tervezéssel és kitartó munkával akár ilyen hosszú partvonal is „közkinccsé” tehető – és ez egyszerre szolgálja a turizmust, a helyi közösségeket és az emberek mindennapi kapcsolatát a természettel.

Az emelkedő üzemanyagárak világszerte újra napirendre hozták a közösségi közlekedés fontos, de sokszor figyelmen kívül hagyott szerepét. Ausztráliában két állam már lépett, és ideiglenesen ingyenessé tették a tömegközlekedést. A döntés egyszerre gyors segítség a családoknak és kísérlet arra, hogy többen váltsanak autóról buszra vagy vonatra.

Victoria államban 2026. március vége és április vége között minden városi és regionális járat díjmentesen volt használható – számolt be róla az ABC News. A kormány a kezdeményezéssel a megélhetési költségek csökkentését tűzte ki elsődleges célul, miután azok az iráni háború következtében megugró üzemanyagárak miatt jelentősen nőttek.

Tasmaniában még hosszabb időszakra vezették be az ingyenes közlekedést: a buszok és kompok három hónapig, július elejéig használhatók térítésmentesen. A döntés mögött szintén az üzemanyagár-robbanás áll, amely különösen az agglomerációkban élők kiadásait terheli meg. Egyes számítások szerint egy ingázó heti több tíz dollárt is megspórolhat ezzel az intézkedéssel.

Az első tapasztalatok alapján a bejelentések már önmagukban is növelték az utasszámot: Tasmaniában például a használat mintegy 20 százalékkal emelkedett már a bevezetést megelőző időszakban is. A döntéshozók abban bíznak, hogy a rövid távú kedvezmények hosszabb távon is ösztönözhetik az autóhasználat csökkentését.

Bár az intézkedések egyelőre átmenetiek, jól mutatják, hogy a közösségi közlekedés ingyenessé tétele vagy az árak csökkentése gyors és látványos eszköz lehet a megélhetési válság kezelésében – miközben az autóforgalom csökkentésével érzékelhető környezeti előnyöket is hozhat. Ugyanakkor az is látszik: tartós hatást csak akkor érhetnek el, ha a kedvezményeket a szolgáltatások bővítése és a regionális elérhetőség javítása is követi. Viszont a kampányok végén valószínűleg arra is választ kapunk, mennyien döntenek a tömegközlekedés mellett hosszabb távon is.

A hulladékcsökkentés fontos, de korántsem elég – a BCSDH és a KPMG közös felmérése szerint a magyarországi, fenntarthatóságban élen járó vállalatok jelentős része már elindult a körforgásos úton, de egyelőre a legkönnyebben bevezethető megoldásoknál tart. A stratégia, az együttműködés és az üzleti modellváltás nélkül azonban a legjobb szándékból indult kezdeményezések is könnyen mellékprojektek maradnak. A 2026. október 5-7. között Budapesten megrendezendő Circular Economy Hotspot egy olyan platformot kíván létrehozni, ahol a vállalatok válaszokat kaphatnak arra, hogyan lehet a körforgásosságot beépíteni a működésükbe.

A körforgásos gazdaságról sokáig úgy beszéltünk, mint valamiről, ami elsősorban a hulladékról szól. Kevesebb szemét, több újrahasznosítás, tudatosabb beszerzés – nagyjából ez a kép jelent meg erről a legtöbb ember fejében. Ez persze nem téves, csak éppen nem ad vissza minden részletet. A körforgásos működés lényege ugyanis nem az, hogy a lineáris gazdaság végén egy kicsit ügyesebben kezeljük a maradékot, hanem az, hogy már a termékek, a szolgáltatások és az üzleti folyamatok tervezésénél más logika szerint gondolkodjunk.

Biztató számok, óvatos lépések

A felmérés adatai első ránézésre kifejezetten biztatóak: a válaszadók 64 százaléka használ valamilyen körforgásos modellt, 75 százalékuknak van körforgásos célkitűzése, és közel felük méri is a teljesítményét ezen a területen. A részletekben azonban látszik, hogy a vállalatok egyelőre óvatosan haladnak: a könnyebben megfogható, gyorsabban bevezethető megoldások dominálnak, a nagyobb szervezeti és üzleti átalakulást igénylő lépések pedig háttérbe szorulnak.

Nem nehéz megérteni, miért. A hulladékgazdálkodás fejlesztése, a maradékanyagok újrahasználata vagy értékesítése, a megújuló erőforrások fenntarthatóbb beszerzése kézzelfogható, viszonylag gyorsan kommunikálható, sokszor rövid távon is mérhető eredményt hoznak. A felmérés szerint a vállalatok 59 százalékának a hulladékgazdálkodás, 49 százalékának a megújuló erőforrások fenntartható beszerzése és felhasználása területén vannak célkitűzései. Sőt, a már alkalmazott megoldások között a maradékanyagok újrahasználata vagy értékesítése szintén erős: ezt a válaszadók 53 százaléka említette.

A gond inkább az, ha a körforgásosság és az ebben gondolkodás megáll ezen a szinten. A körforgásos design, a termékélettartam meghosszabbítása, az új szolgáltatásalapú modellek, az iparágakon átívelő anyagáramok vagy az értékláncszintű együttműködések már sokkal bonyolultabb terepet jelentenek. Több szervezeti egyeztetést, több adatot, több kockázatvállalást igényelnek, és lényegesen hosszabb a megtérülés is, amelyekben gondolkodni kell(ene). Pedig pont ezek azok a területek, ahol a valódi áttörés elkezdődhetne.

Stratégia nélkül csak mellékprojektek maradnak

Miközben sok vállalat tesz valamit a körforgásosságért, mindössze 21 százalékuknak van erre vonatkozó üzleti stratégiája. Míg egy célkitűzés azt jelzi, hogy a cég látja a problémát, addig a stratégia azt jelenti, hogy a kérdés bekerül a döntéshozatal középpontjába: a beruházásokba, a termékfejlesztésbe, a kockázatkezelésbe és végső soron az üzleti modellbe. A körforgásos gazdaság nem pusztán környezetvédelmi ügy. Céges nézőpontból legalább ennyire szól költséghatékonyságról, ellátásbiztonságról, alapanyag-kitettségről, innovációról és piacépítésről. Aki kevesebb primer nyersanyagot használ, újrahasznosított vagy más iparágból érkező melléktermékekkel dolgozik, hosszabb élettartamú termékeket tervez, vagy szolgáltatásként értékesíti azt, amit korábban csak termékként adott el, az nem egyszerűen zöldebb lesz, hanem másképp kezd el pénzt keresni.

Az ehhez vezető úton három dolog elengedhetetlen: mérés, együttműködés és vezetői bátorság. Nem lehet jól irányítani azt, amiről nincs adat. Ami az egyik szereplőnek hulladék, az egy másiknak alapanyag lehet, de ehhez a cégeknek valóban kommunikálniuk kell egymással. A komplexebb megoldások pedig sokszor nem a következő negyedévben térülnek meg, hanem akkor, amikor a nyersanyaghiány és a szigorodó szabályozás már élesebben jelentkeznek. Ha a körforgásosság csak egy kipipálandó pont marad, legfeljebb lassú javulást hoz. Ha viszont a cég stratégiájának részévé válik, akkor új piacokat, új partnerségeket és ellenállóbb működést teremthet.

Nem elméleti laborfeladat

A jó hír az, hogy a körforgásos gazdaság nem elvont jövőkép. Vannak működő példák, hazai és nemzetközi megoldások, iparági együttműködések, amelyekből lehet tanulni. Ezekből mutat be jónéhányat a 2026. október 5-7. között Budapesten megrendezendő Circular Economy Hotspot konferencia, amelyen többek között olyan neves szakértők adnak elő, mint Tom Szaky a TerraCycle-től, Prof. Dr. Ürge-Vorsatz Diána az IPCC-től, Peter Börkey az OECD-től, valamint Janez Potocnik az ENSZ-től. A BCSDH által szervezett esemény azokra a kérdésekre is válaszokat ígér, amelyek hozzásegítik a cégeket ahhoz, hogy a körforgásos gazdaságra úgy tekintsenek, ahogy szükséges: a jövő versenyképességének egyik fontos alapfeltételeként. A körforgásos gazdaság nem attól lesz valóság, hogy mindenki egyetért vele, hanem attól, hogy egyre többen elkezdik komolyan csinálni.

A technológia és az automatizáció a feldolgozóipart is jelentősen átalakítja: egyre több gyárban dolgoznak részben vagy teljesen robotok az emberek helyett vagy mellett. Ez azonban egy új problémát is felvet: a gyárak egyre több villamosenergiát használnak, amit valahonnan elő kell teremteni. Éppen ezért ma már az okos gyár nem csupán elvont fogalom vagy divatos hívószó, hanem a feldolgozóipar jövője – az energiahatékonyságot pedig már a tervezéskor kiemelt szempontként kell kezelni.

Az ipari robotizáció jövője már nem csak az automatizálásról és a hatékonyságjavításról szól, egyre nagyobb figyelem terelődik a fenntarthatóságra is. A közelmúltban a a PatentPC szakportál hosszú cikkben vette sorra, hogyan lehet javítani az ipari robotok energiafelhasználását.

A robotok energiafelhasználása széles skálán mozog: a kisebb berendezések 1 kWh-s fogyasztásától a nagy, komplex, például autógyárakban használt robotok akár 30 kWh-ra rúgó energiaigényéig. Sok múlik a berendezés típusán, az általa végzett munkán és a sebességén. A modern ipari robotok ugyanakkor akár 60 százalékkal kevesebb energiát használhatnak, mint a korábbi típusok, vagyis van tér a fenntarthatóság növelésére.

Okos hálózatok és hatékonyabb működés

Sok múlik azonban a munkaszervezésen is: egy átgondoltan és hatékonyan működtetett gyár energiaigénye akár 15 százalékkal is alacsonyabb lehet. És itt jöhetnek képbe az úgynevezett okos hálózatok (smart grids), amelyek információt gyűjtenek a fogyasztók energiafelhasználásáról, és ezeket elemezve teszik hatékonyabbá a rendszert. Ha az ipari robotokat ilyen hálózatokba integráljuk, további 15 százaléknyi energiafelhasználás is megspórolható.

Az ilyen rendszerekkel szabályozható, hogy a robotok például kevesebb energiát használjanak, amikor a hálózat túlterhelt, és akkor pörgessék fel a termelést, amikor olcsóbb, zöld forrásból származó villamos energia áll rendelkezésre. A napenergia-termeléssel például napközben lehet nagy mennyiségben olcsóbb energiát előállítani, így a gyárak is erre az időszakra időzíthetik a csúcstermelést.

Az okos hálózatok abban is segíthetnek, hogy a régebbi típusú ipari robotoknál csökkenjen az üresjárathoz kötődő energiafelhasználás aránya. Ezeknél a berendezéseknél ugyanis gyakori, hogy a folyamatos készenléti állapot akár a teljes energiafelhasználás 60-70 százalékát is kiteheti, miközben a gépek üresjáratban közel annyi energiát fogyasztanak, mint aktív működés közben. Ez azonban optimalizálási lehetőség is lehet: megfelelő ütemezéssel és energiamenedzsmenttel az üresjárat jelentősen csökkenthető. Az intelligens rendszerek képesek összehangolni a termelést a valós igényekkel és az aktuális energiaárakkal, így a robotok csak akkor működnek vagy maradnak készenléti állapotban, amikor az valóban szükséges. Ha például hosszabb ideig nincs feladat, érdemes a berendezéseket alacsony fogyasztású módba állítani vagy lekapcsolni, míg nagyobb igény esetén – akár kedvezőbb energiaárak mellett – újraindítani őket. A cél tehát a folyamatos működtetés helyett a felesleges energiafelhasználás minimalizálása, azaz hogy a gépek ne „várakozás közben” fogyasszanak jelentős energiát.

Tervezés, együttműködés és hosszú távú előnyök

Mindazonáltal az okos hálózatok kiépítése kedvező mind a környezet, mind az energiaszámla szempontjából, ráadásul ma már vannak olyan közműszolgáltatók, amelyek pénzügyi ösztönzőkkel is támogatják az ilyen beruházásokat.

De mi kell egy jól működő okos hálózathoz? Fontos, hogy már a beruházás kezdetén együttműködjön az üzem fenntartásáért felelős csapat az energiaszolgáltatóval. Az ipari robotokra szenzorokat és okosmérőket szerelnek, amelyek távolról is vezérelhetők. A legtöbb modern ipari robot már alapból képes kapcsolódni ezekhez a rendszerekhez.

Ha ez az alap megvan, folyamatosan nyomon követhető az energiafelhasználás és az energiaárak alakulása a nap folyamán. Ha a cég pontosan látja, mikor a legolcsóbb az energia, a robotok működését is ehhez lehet igazítani, és így maximálisan kihasználhatóak a kedvező időszakok.

A fentiek alapján kijelenthető, hogy a feldolgozóipari gyártás jövője ma már nemcsak arról szól, hogy kevesebb energiát használjunk fel, hanem arról is, hogy okosabban bánjunk a rendelkezésre álló forrásokkal. Ebben az okos hálózatok kulcsszerepet játszhatnak: az ipari robotokkal párosulva az egész gyártási folyamatot hatékonyabbá és fenntarthatóbbá tehetik.

Egy évtizede még a kihalás fenyegette Szardínián a griffon keselyűket, számuk azonban egy friss mérés szerint azóta majdnem megtízszereződött. Visszatérésük a szigetre az ökológiai egyensúly általános javulását jelzi, követendő példát állítva más európai állatmentési projekteknek.

Szardínia szigetén 2014-ben komoly aggodalmat keltett az ott őshonos keselyűállomány drámai csökkenése: akkor mindössze hatvan példány élt a Bosa és Alghero közötti sziklás területeken. Azóta a helyzet gyökeresen megváltozott, egy 2025-ös felmérés szerint az állomány 516–566 egyedre nőtt. Ez Olaszország egyik legjelentősebb vadvilág-helyreállítási sikertörténete – írja az UltimaBozza.

Így sikerült megmenteni a kihalástól

A látványos eredmény eléréséhez több veszélyforrást is ki le kellett küzdeni a keselyűk élőhelyén. A rókák és kóbor kutyák elleni védekezéshez használt mérgezett csalétkek már az 1970-es évektől kezdve jelentősen megtizedelték a keselyűállományt, miközben sok madár pusztult el áramütések következtében is, és a költőhelyeken az egyre erősödő emberi jelenlét és a turizmus is rontotta a költési sikert. A mezőgazdasági tájhasználat átalakulása tovább nehezítette a helyzetet: a hagyományos juhtartás visszaszorulásával egyre kevesebb állattetem maradt a természetben, így a keselyűk táplálékhoz jutása is egyre bizonytalanabbá vált.

A madarak életét ellenőrzött etetőhelyekkel és fiatal – főként spanyol rehabilitációs központokból érkező – keselyűk célzott visszatelepítésével támogatták. Az áramütések számát a veszélyes villanyoszlopok szigetelésével és madárbarát átalakításával csökkentették, miközben a madarak költőhelyeit is nagyobb védelem alá helyezték. Mindez lehetővé tette, hogy a keselyűk az évtizedek óta elhagyatott területeket újra benépesítsenek. Az intézkedéseknek hála a szaporodás is élénkült: nőtt a költőpárok és a fiókák száma, és ezzel együtt csökkent a kikelés utáni elhullás aránya. Egyre több fiatal állat éli meg a felnőttkort, jelezve a kolónia megerősödését.

Összefogással a faj megmentéséért

A sikeres helyreállítás mögött olyan európai védelmi programok állnak, mint a Life Under Griffon Wings és a Life Safe for Vultures. A programokban fontos szerepet kapott – a populáció feltöltésén túl – a már említett vezetékek biztonságossá tétele, valamint az ólommentes lőszerek népszerűsítése is. Utóbbira azért volt szükség, mivel a keselyűk gyakran a vadászat során lelőtt állatok tetemeiből vagy maradványaiból táplálkoznak, és az így elfogyasztott nagy mennyiségű ólom sok madár vesztét okozta.

A keselyű visszatérése nemcsak a faj megőrzését jelenti. Az állatok ugyanis fontos szerepet töltenek be a helyi ökológiai körforgásban is a tetemek eltávolításával, így a kórokozók terjedésének csökkentésével. Az olasz szakemberek szerint a kihívás most a növekedés fenntartása és a faj további terjeszkedésének biztosítása az egész szigeten.

A történet azt mutatja, hogy még a legsúlyosabbnak tűnő természetvédelmi helyzetekből is van kiút, ha hosszú távú, összehangolt szakmai munka és társadalmi együttműködés áll mögötte. Arra is példa, hogy az emberi tevékenység okozta problémák sokszor ugyanúgy megoldhatók, ahogyan létrejöttek: emberi közbelépéssel, tudatos döntésekkel és kitartó odafigyeléssel.