Mára köztudottá vált: ahhoz, hogy bolygónkat minél tovább megőrizzük jelenlegi állapotában, drasztikusan csökkentenünk kell a légkörbe kerülő üvegházhatású gázok mennyiségét. Ehhez képest a Nemzetközi Energiaügynökség (IAE) elemzése szerint 2018-ban újra nőtt az iparosodott országok (ez az észak-amerikai, a csendes-óceáni és ázsiai térség, illetve az EU fejlett országait jelenti) energiatermeléssel kapcsolatos szén-dioxid kibocsátása. Ez a párizsi klímaegyezményben meghatározott célok elérését is kétségessé teszi – ebben ugyanis 2025-ig évente 1 százalékos csökkenést írtak elő. Merre tovább?
Pedig az utóbbi évek tendenciája még biztató volt – az elmúlt 5 évben a kibocsátás összesen 3 százalékkal, összesen 400 millió tonnával csökkent, az Egyesült Államok és Nagy-Britannia különösen nagy szerepet vállalt ebből. A helyzetet nehezíti, hogy ezek a gázok nem egyik pillanatról a másikra tűnnek el – a szén-dioxid például akár 200 évig is a légkörben maradhat, mielőtt elnyeli az óceán vagy a bioszféra. Nagyon úgy tűnik tehát, hogy a kibocsátás csökkentése önmagában nem elég, az ideális megoldás az lenne, ha emellett ki is tudnánk vonni a légkörből ezeket a gázokat. Erre rengeteg forgatókönyv létezik, lássuk a legelterjedtebbeket!
Ültessünk erdőket!
A legegyszerűbb negatív emissziós technológia az erdőültetés. A fotoszintézis folyamatát szerencsére már általános iskolában megtanulják a gyerekek: a növények szén-dioxidot vesznek fel a levegőből, majd azt vízzel és a nap energiájának segítségével oxigénné és cukorrá alakítják át. Nemrég az is kiderült az amerikai Nemzeti Tudományos Akadémia hivatalos folyóiratának (PNAS) kutatásából, hogy a közhiedelemmel ellentétben a frissen telepített erdők nem kevésbé hasznosak, mint az öreg erdők, sőt – szénelnyelő képességük jobb volt, mint a már régóta meglévő erdőké. A jelenséget leginkább az Egyesült Államok keleti részén lévő, a 19. század végéig a telepesek által termőterületként használt és csak azután „beerdősített”, illetve Európa, Kanada és Oroszország erdőtüzek által pusztított, majd később újratelepített erdőit tanulmányozva figyelték meg.
Amennyire magától értetődőnek tűnhet ez a módszer, sajnos annyira nehezen kivitelezhető is manapság: sajnos a tendenciák nem afelé mutatnak, hogy az erdővel borított területeink jelentősen nőhetnének a jövőben, sőt, a szinten tartás is szinte lehetetlen küldetésnek tűnik. Különösen szerencsétlen összefüggés, hogy a sokáig a klímaváltozás elleni harc fontos fegyverének tartott bioüzemanyag gyártása volt az erdőirtások egyik fő hajtómotorja az utóbbi években.
Mi más?
Számos ipari megoldás is felmerült a szén-dioxid kivonására, ezek közül talán a biomassza felhasználása a leginkább kézenfekvő. A legfejlettebb ipari országokat tömörítő Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet (OECD) is kiemelt fontosságúként említi a módszert. A technológia alapja ebben az esetben is a fotoszintézis – így gyűjtik össze a szén-dioxidot, majd ezt a főleg növényekből és fákból álló biomasszát zárt rendszerben elégetik, a keletkező anyagot pedig nem engedik ki, hanem eltárolják, lehetőleg minél hosszabb időre kivonva azt a forgalomból. Természetesen buktatók itt is vannak: arról, hogy melyik lehet a leghatékonyabb tárolási mód, megoszlanak a vélemények: sokan a föld alatt zárnák el, mások az elzárás helyett felhasználnák, például üzemanyagként. A biomassza lebontásakor nem feltétlenül termelődik szén-dioxid – ha hagyományos égetés helyett pirolízissel bontják le, úgynevezett biochar (biológiai eredetű faszén) keletkezik. A technológia hátránya, hogy nem termeli, hanem fogyasztja az energiát, viszont számítások szerint ilyen módon évente akár 1,8 milliárd tonna szén-dioxid megkötése is lehetséges lenne.
Az izlandi megoldás
A CarbFix projekt már több mint egy évtizede folyik Izlandon. Itt a szén-dioxid kőzetekben való megkötéséről beszélünk – ehhez előbb vízben feloldják a gázokat, majd ezt préselik a főleg magnéziumot és kalciumot tartalmazó kőzetekbe, így a folyamat végén karbonit jön létre. Ebben a formában a szén-dioxid évmilliókon át biztonságosan tárolható. Ez a technológia azonban nem tud globálisan elterjedni, mivel a folyamathoz szükséges kőzetek nem találhatóak meg természetes formában mindenütt.
A csodamódszer?
A Harvard Egyetemről érkező Carbon Engineering cég kutatói tavaly előálltak egy új lehetőséggel: tanulmányuk egy olyan tervet vázolt fel, amely az eddigi legolcsóbb alternatívát kínálja (egy tonna szén-dioxid kivonása a légkörből 94-232 dollárba kerülne). A három fázisból álló eljárás végén a kinyert szén-dioxidot hidrogénnel vegyítve gépjármű- és repülő üzemanyagot állítanának elő. A bökkenő csak az, hogy a csapat előre számolt azzal, hogy ezt az üzemanyagot el is tudják adni, ez viszont – mivel a hagyományos benzinnél és dízelolajnál jóval drágább anyagról beszélünk – korántsem lenne garantált. A másik sarkalatos pont az eljárás energiaigénye – 1 gigatonna szén-dioxid kivonása az atmoszférából az USA 2050-re előre jelzett energiatermelésének 7%-át emésztené fel. Csak a viszonyítás kedvéért: évente összesen 32 gigatonna szén-dioxid kerül a légkörünkbe. Egyértelmű tehát, hogy ez a verzió is csiszolásra szorul még, mindenesetre a törekvés dicséretes.
Sokan szkeptikusak a klímavédelem ezen pontját illetően, a kutatók között megoszlanak ugyanis a vélemények, hogy a klímaharcban mely lépések élveznek prioritást, mely területekkel kell haladéktalanul foglalkozniuk a kormányzatoknak. Az azonban vitathatatlan, hogy a szén-dioxid problémaköre prioritást élvez a klímaváltozás negatív következményeinek számbavételekor.
Amennyiben tetszett a bejegyzésünk, kövess minket a Facebookon!