"Development that meets the needs of the present without compromising the ability of future generations to meet their own needs."
Erről beszélgetünk majd. Azaz egy olyan fejlődési folyamatról, ami kielégíti a jelen szükségleteit anélkül, hogy csökkentené a jövendő generációk képességét, hogy kielégítsék a saját szükségleteiket. A mai bejegyzés alcíme ugyanis a fenntartható fejlődés fogalmának talán legismertebb definíciója. A mondat az Egyesült Nemzetek Szervezete által életre hívott Környezet és Fejlődés Világbizottság 1987-es jelentéséből (Brundtland Jelentés) származik. Az idők folyamán ez az alapvetés sok mindennel kiegészült, pontosították azokat az indikátorokat és pilléreket is, amelyek a fenntartható fejlődést meghatározzák.
A téma számomra egyik legszimpatikusabb megközelítése az ENSZ 2005-ös csúcsértekezletének megállapításain alapul. Ezekben határozták meg azt a három egymással kölcsönösen összefüggő és erősítő tartóoszlopot, amelyeken az általánosságban vett fenntartható fejlődés nyugszik. Ezek a gazdasági fejlődés, a társadalmi fejlődés és a környezetvédelem. Amikor ezek egymással találkoznak, akkor beszélhetünk valóban fenntartható fejlődésről.
A suszter széke
A fent említett tartóoszlopok egymásra hatását és viszonyát ezzel az ábrával szokás szemléltetni.
Forrás: W.M. Adams: The Future of Sustainability: Re-thinking Environmentand Development in the Twenty-first Century
Ábra: Wikipedia
A kép szerintem tökéletes: egyszerűen és szemléletesen mutatja be, miért nem elég, ha csak két halmaz találkozik egymással. Ez utóbbi esetben ugyanis pont úgy járunk, mint a suszter a háromlábú kisszékkel, ha annak csak két lába van meg: még ügyesen támaszkodva ülni lehet rajta, de több erő megy el a felborulás elkerülésére, mint a cipőjavításra. Márpedig az nem tesz jót sem az üzletnek, sem az egészségnek, ráadásul a család és az inasok sem szeretik hallgatni az állandó zsémbelődést a kisszék kapcsán.
A big picture-ről beszélni persze mindig könnyű – azért nem mi vagyunk a felelősek, hanem a kosztümös, öltönyös (EU-s, ENSZ-es, kormányzati) döntéshozók. Döntéseiket vagy éppen döntésképtelenségüket kritizálni pedig manapság még divatos is. Sokkal fontosabb viszont, hogy a fenti ábra és szellemisége közelebb kerüljön a mindennapokhoz. És ez bizony nehéz. Felelős vállalatvezetők (és ezek közé szeretném magamat is beleérteni) kicsiben nap mint nap megküzdenek az ilyen jellegű döntésekkel – hiszen a befektetők csak a prosperáló vállalatokba invesztálnak, a jó munkaerőt megtartani csak motiváló vállalati légkör megteremtésével és kielégítő kompenzációval lehet. És akkor még nem említettem, hogy a cégvezető és a megértő kolléga/főnök bensőnkben dúló konfliktusába gyakran befurakszik a családapa én is, aki viszont szeretné, ha a gyerekeinek nem kellene a város utcáin maszkban sétálni, és hétvégén az erdőket sem csak képeken láthatnák.
Megvallom férfiasan, én néha bizony nehezen találom meg az egyensúlyt. És Önök?
Amennyiben tetszett a bejegyzésünk, kövess minket a Facebookon!