A textilipar viszi előre a világot? Sokan csuklóból vágnák rá a kérdésre: Dehogyis! Pedig a textileknek, ruháknak sokkal nagyobb szerepe van a fenntarthatósági kérdésekben, mint azt gondolnánk. Jól érzékeltetik a helyzetet a következő számok. A brémai pamuttőzsde adata szerint a globális rosttermelés az 1990-es 38 millió tonnáról 2012-re 75 millió tonnára nőtt. Ennek a volumennek közel a felét használják fel ruházati szövetek előállítására. Egy átlagos európai fogyasztó évente 20, egy amerikai pedig 35 kilogrammnyi textíliát vásárol évente. És ez a nyugati fogyasztói társadalmaknak fel sem tűnik.

A fenntarthatóság kapcsán legtöbbször energiáról, élelmiszertermelésről, vízkészletekről, nehéziparról vagy hulladékgazdálkodásról esik szó, a textilgyártásról viszont ritkábban. Pedig volumenét és erőforrásigényét tekintve a ruhaipar jelenlegi termelési formái is súlyos fenntarthatósági problémákat vetnek fel. Olyannyira, hogy más ágazatokhoz hasonlóan itt is rengeteg ötlet, új eljárás kidolgozásával igyekeznek hosszabb távú megoldásokat találni, elsősorban nem hagyományos szövetek kifejlesztésével, illetve a fogyasztói szokások megváltoztatásával.

Ma már nem meghatározó jelentőségű, de nem is olyan régen még a textilipar döntött egyes régiók, országok gazdagságáról. A középkorban Európa legfejlettebb vidékei, városai a kereskedelem mellett a textiliparnak köszönhették gazdagságukat, legyen szó Németalföldről, Észak-Itáliáról vagy Németország déli és nyugati részéről. Még a nagy angol ipari forradalom is textilipari újításokkal indult a 18. században, és csak a 19. században vette át a fém- és vegyipar a vezető szerepet. A textiliparról általában az a kép alakult ki az utóbbi évtizedekben, hogy a tervezésen és marketingen kívül nem éri meg mást is Európában végeztetni: a termelés sokkal jobban megoldható Indiában, Kínában, Pakisztánban, Kambodzsában, vagy máshol Kelet-, Délkelet-Ázsiában. A jobb minőségű termékek esetében szóba jöhet még Törökország, esetleg Románia vagy ritkábban Magyarország, és csak a csúcstermékeknél merül fel az olaszországi gyártás lehetősége, bár állítólag az is sokszor a maffia és ázsiai feketemunkások közreműködésével.

A textilipari termelés azonban a földrajzi messzeség ellenére is érinti a többi kontinenst is. Több olyan tényező is van, amely miatt a ruhagyártás jelenlegi formájában fenntarthatatlannak tűnik. Egyfelől a világ lakossága folyamatosan nő, és ezzel azoknak a fogyasztóknak a száma is, akik a nyugati mintát követve vásárolnak. Ez a minta pedig immár szélsőséges szintre fejlesztette a divatciklusok minél gyorsabb váltásának művészetét. Szinte már nem is ciklusokról, hanem az év során folyamatosan lezajlódó váltásokról van szó, ami elképesztő mértékben növeli a fogyasztást. Az olcsó ázsiai helyeken termelő nagy nyugati bolthálózatok néhány eurós áron dobnak piacra pólókat nadrágokat, így már a kisebb pénztárcájú vevők is megengedhetik maguknak, hogy alig néhány viselés után máris új modellt vásároljanak.

A másik meghatározó problémát pedig a pamuttermelés egyre nyilvánvalóbb korlátai jelentik. Az alapanyagul szolgáló gyapot termesztése nagyon nagy termőterületet és rengeteg vizet igényel, vagyis két szempontból is az élelmiszertermeléssel konkurál. Éppen ezért az erőforrások szűkülése idővel óhatatlanul az árak drasztikus emelkedéséhez vezet. Erre a problémára ráadásul a hagyományos műszálak sem jelentenek megoldást, egyrészt mert sokan nem is szeretnek ilyen anyagokat viselni, másrészt pedig az alapanyag, vagyis a kőolaj ára szintén egyre magasabb.

A megoldást a szakemberek szintén több irányból képzelik el. Az egyik nyilvánvalóan az új alapanyagok kifejlesztése, amelyek némileg tehermentesíthetik a mezőgazdasági termelést. A szövetgyártók kísérleteznek a banánfa és az eukaliptusz törzsével, kukoricával, hulladéktejjel, és szinte mindegyik esetben nagyon kecsegtetők az eredmények. Itt persze ugyanúgy, ahogy bármilyen más fenntarthatósági kérdésnél az legfontosabb, hogy mi történik majd, ha az új módszereket nagyipari volumenben vetik be. Milyen előre nem látható „mellékhatások” jelennek meg, amelyek esetleg szintén veszélyeztetik az élelmiszertermelés vagy az erdőgazdálkodás fenntarthatóságát.

A másik megoldási irány pedig a fogyasztási szokások megváltoztatása, vagyis a felfokozott vásárlási kedv visszafogása. Ez is jópofán hangzik egy német, holland vagy brit környezettudatos aktivista szájából, de a másik oldalon sok fejlődő vagy feltörekvő ország gazdasági prosperitása jelentős mértékben függ az európai és amerikai textilfogyasztási szokásoktól. Még akkor is, ha az ottani gyárakban sokszor olyan körülmények között és olyan eljárásokkal folyik a termelés, amiket a nagy cégek Európában vagy az USA-ban nem engedhetnének meg maguknak.

Vagyis megint csak oda lyukadunk ki, hogy a fenntarthatóság javítása kizárólag rendszerszerűen, minden tényezőt számításba véve oldható meg anélkül, hogy ne csupán az egyik fenntarthatatlansági fenyegetést váltsuk fel egy másikkal. Ennek alapja pedig a felvilágosítás és a megértés kell legyen.

Amennyiben tetszett a bejegyzésünk, kövess minket a Facebookon!