Célokat kitűzni fontos dolog. A célokhoz ugyanakkor gyakran tartozik valamilyen határidő. A „Majd megtanulok angolul!” cél komolytalan és gyakran nem vezet eredményre, míg a „Két év múlva lesz egy középfokú nyelvvizsgám!” már jobban ösztönöz a cél elérésére. Ugyanakkor a határidők – akárcsak a túlzott elvárások és a sürgetés –görcsössé is tehetik a folyamatot. Ha nem maga a cél priorizálja a tevékenységünket, hanem a kitűzött határidő, akkor az esetek döntő többségében fújhatjuk. Valami hasonló helyzet állt elő Magyarországon a megújuló energiaforrások alkalmazásának bővítése kapcsán is. Görcsölünk a 2020-as határidőn, miközben maga cél már nem is tűnik olyan fontosnak.

Az elvárások egyrészt frusztrálják a kormányzatot, ami hátráltatja az eredményes munkát. Emiatt aztán, igaz kicsit más szempontok mentén, görcsölnek a beruházók is. A kormányzatra a legnagyobb nyomást ugyanis éppen a beruházók gyakorolják: mindenhonnan azt hallják, hogy nem jó a rendszer, és amíg nincsenek meg a részletszabályok, addig nem is fog lépni senki, nem indítanak beruházásokat, stb. A beruházókat pedig ebből a késlekedésből fakadó hibernált állapot aggasztja. És ezzel a kör bezárul, megindul az egymásra mutogatás. Ennél nagyobb károkat pedig kevés dolog okozhatna rendszerszinten.

Pedig alapvetően mindkét fél álláspontja védhető és megérthető. A szakpolitika nyilvánvalóan bizonyítási lázban ég és teljesíteni akar. A frusztrációt táplálják egyrészt a nemzetközi kötelezettségből fakadó európai uniós elvárások, másrészt a potenciális beruházók, akiknek fiókjaiban tucatszám állnak a fejlesztési tervek. A beruházók esetében pedig a frusztráció egyik okozója éppen az az állami elvárás, hogy bármit kapjanak, elégedjenek meg vele, sőt még az állami vállalásokat is legyenek szívesek teljesíteni. És ez még csak az egyik fele a beruházói nyomásfaktornak, hiszen nekik ott vannak még a befektetőik és finanszírozóik is.

Ebből az egészből pedig nem születik semmi konstruktív, csak marad az egyhelyben toporgás.

Pedig még ebben a lelassult iparági környezetben is lehetne előrelépegetni a megújuló energiaforrások hasznosításának terén. A lényeg, hogy még az iparági szinten aprónak tűnő lehetőséget is meg kell ragadni. A kormányzati vezetők elmondásai szerint hamarosan kiírásra kerülhet a KEOP 40 milliárd forintos kerete a megújuló energiaforrások kiaknázására, Brüsszel informálisan már jelezte, hogy ezzel nem lehet gond. Ebből az összegből, ha a világot megváltani nem is tudjuk, már lehet tyúklépésben közelíteni a 2020-ra ígért 14,65 százalékos megújulós részarány irányába. És hangsúlyozom, itt az út is fontos, nem csak a cél - induljunk végre el, akár 12, akár 14, akár 16 százalék lesz a végén belőle.

De vajon mire lehet elég 40 milliárd forint? A jelenlegi árak mellett lehetne belőle mondjuk telepíteni…

• • ...80 megawattnyi szélerőmű-kapacitást. Az 1,6 millió eurós megawattonkénti beruházási költségeket figyelembe véve kijönne belőle körülbelül 40 széltorony.
• • ...70 megawattnyi fotovoltaikus rendszert. A megawattonkénti 550 millió forint körüli összegbe kerülő napelemekből ezzel ráadásul már túl is teljesíthetjük a megújuló cselekvési tervben 2020-ra kitűzött összesen 63 megawattnyi fotovoltaikus részarányt.
• • ...egy körülbelül 500 megawattnyi hőenergia előállítására képes kazánflottát. Ezeknek megawattonkénti telepítése költsége körülbelül 75-90 millió forint körül mozog.

Persze, nem minden fejlesztés támogatható KEOP forrásból (sőt, nem is kell mindent abból támogatni!), de ami igen, azzal el kell indulni már most, ha másképpen nem, hát kicsiben. Ehhez persze el kellene kezdeni a feleknek megbízni egymásban. A beruházóknak bízni kell abban, hogy a régóta ígért átfogó megújuló támogatási rendszer megfelelő minőségben mihamarabb bevezetésre kerül, a kormányzatnak meg abban, hogy hosszú távon gondolkodni képes, profi fejlesztők jelennek meg a piacon. Mert ennek híján marad a görcsölés és egyre kétségesebb lesz a kitűzött célok elérése.

A jelszó tehát: Vigyázz, tyúklépés indulj!

 

Amennyiben tetszett a bejegyzésünk, kövess minket a Facebookon!