A rózsaszín tavak története

Múlt heti ígéretemhez híven tovább folytatom csodálatos bolygónk titkainak feltárását. A cikksorozat korábbi fejezeteiben már beszéltem a biolumineszcencia lebilincselő természeti jelenségéről, valamint a perui Szivárvány-hegyről. A mai napon egy hasonlóan szokatlan és lélegzetelállító természeti csodának, a rózsaszín tavaknak járok utána, ezzel ünnepelve a Föld Napját.

Néhány évvel ezelőtt szenzációként söpörtek végig az interneten a rózsaszín tavakat ábrázoló képsorok, amelyekről sokan azt gondolhatták, akár jogosan is, hogy biztosan valamiféle fényképészeti utómunka vagy manipuláció végeredményei. A már-már nem is eviláginak mondható színben pompázó tavak világszerte megtalálhatóak, eddigi ismereteink alapján a tudomány 29 ilyen állóvizet tart számon. Nekünk sem kell „messzire” mennünk, ha élőben szeretnénk találkozni ezzel a földi tüneménnyel – ugyanis Spanyolországban és Ukrajnában is fellelhetőek.

Napjainkban a legkiemelkedőbb vizsgálatok a délnyugat-ausztrál partoknál fekvő Hillier-tónál zajlanak. A tavat 1802-ben Matthew Flinders fedezte fel, mikor a világon elsőként körbehajózta Ausztráliát. Feljegyzéseiben már ő is említést tesz a víz élénk rózsaszín árnyalatáról.

A kutatók magyarázata a jelenségre a víz sótartalmában keresendő, amely annyira szélsőségesen magas, hogy csak az ehhez az extrém körülményhez alkalmazkodni képes algák és mikroorganizmusok számára jelent élhető környezetet.

Az óceánvíznél tízszer sósabb tavak vizét kifejezetten szereti a Dunaliela salina nevű alga, amely néhány baktériumfajtán kívül gyakorlatilag egyedüli élő organizmusként tenyészik ezekben az állóvizekben. Az algafaj érdekessége, hogy karotenoidokat termel, amely közeli rokona a sárgarépában is megtalálható béta-karotinnak. Ez a rózsaszínes, narancssárgás pigmentvegyület kölcsönzi a tavak ritka árnyalatát. Vagy legalábbis sokáig így gondolták.

2015-ben az Extreme Microbiome Project keretein belül Dr. Ken McGrath egy kutatócsoporttal vizsgálta az olyan extrém környezetben élő organizmusokat, mint amilyen a Hillier-tó extra sós vize, amikor is érdekes felfedezéseket tettek. A tanulmányok során valóban felfedezhető volt a Dunaliela salina, azonban sokkal kisebb mértékben a vártnál.

Ezzel szemben a tóból kinyert minden egyes DNS-darab több mint 20 százaléka egy Salinibacter ruber nevű baktériumtól származott, amely egy bacterioruberin nevű pigmentet tartalmaz. Ez valójában pedig sokkal rózsaszínesebb, mint a béta-karotin.

Azóta is számos kutatás foglalkozik a rózsaszín tavak ökoszisztémájával, amely további felismerések nyomán újabb kérdések felé vezeti a szakembereket. A legújabb feltételezések szerint a tavak színe a csapadékmennyiségtől és a lokális éghajlattól függhet leginkább.

Földöntúli tengerragyogás, ami még az űrből is látszik

A nemrég megjelent, Szivárvány-hegyről szóló bejegyzésemben egy különleges természeti csodát mutattam be, amelynek kapcsán egy kedves kommentelő felhívta a figyelmemet egy másik lenyűgöző jelenségre: a Maldív-szigetek misztikus kék fényben világító homokpartjára. A cikk hatására eldöntöttem, hogy utánajárok a természet által előállított spontán ragyogás, azaz a biolumineszcencia titkának. A mostani és a jövő heti bejegyzésem a Föld napja alkalmából íródott: ünnepeljük együtt a bolygónk sokszínűségét!

Az élővilág egyik legkülönlegesebb jelensége, hogy bizonyos élőlények képesek fénykibocsátásra. Ez az úgynevezett biolumineszcencia. A többségünknek erről a szentjánosbogarak jutnak eszükbe, pedig több olyan élőlény is van, amelyek a sötétben világítanak, többek között bizonyos medúzák, rákok, cápák, halak és korallok is. Nemrég például kéken világító delfineket sikerült lencsevégre kapni Kalifornia partjainál, ami egészen elképesztő látványt nyújt.  

A fényjátékért a legtöbb esetben egy kémiai folyamat a felelős: az úgynevezett luciferin pigment és a luciferáz enzim oxigént érintő reakciója. Más élőlények pedig speciális mirigyekkel vagy fotoforáknak nevezett szervekkel rendelkeznek, amelyek fényt termelnek. A biolumineszencia kialakulásának számos oka van: a kutatók úgy vélik, hogy egyes élőlények ezzel védekeznek, álcázzák magukat vagy elriasztják támadóikat, mások a társak vonzására vagy kommunikációra használják a fényt. 

A fenti cikkben is említett jelenség, a tengerragyogás olyan planktonoknak köszönhető, amelyek mechanikai stressz hatására villannak fel. Ezek az egysejtűek kimondottan nagy mennyiségben fordulnak elő például a Karib-tengeren, Puerto Rico közelében, ahol a vizet ért legkisebb zavar is kiválthatja a világító reakciót. Tehát ha a csónakból az ember kézzel a vízbe nyúl, és kicsit megkeveri azt, akkor is felragyog a víz az éjszaka sötétjében. 

A tudósok a biolumineszcens egysejtűek tevékenységével magyarázzák a hajósok körében évszázadok óta ismert, rejtélyes tejtenger jelenségét is, ami Jules Verne Nemo kapitány című regényében is megjelenik. A tejtenger egy óriási kiterjedésű, fehér vízfelület, ami olyan fényes, mint egy hómező. Sajnos ezidáig senkinek sem sikerült fényképen megörökítenie a jelenséget, viszont egyes műholdfelvételek ma már képesek érzékelni a halvány éjszakai fénylést. Innen tudjuk, hogy az eddig ismert legnagyobb kiterjedésű tejtenger Jáva partjai közelében alakult ki, ami 100 ezer négyzetkilométerével még Magyarország területénél is nagyobb. 

Mondanom sem kell, hogy a tengerragyogás mennyi turistát vonz az érintett partszakaszokra. A Live Scienceazonban arra figyelmeztet, hogy a jelenség mérgező lehet: a páncélos ostorosok táplálékául toxikus algák szolgálnak, táplálkozásuk során pedig ammóniát bocsátanak ki magukból, ami elkeveredik az algák által előállított mérgekkel. A mikroorganizmusok évről évre egyre nagyobb területen jelennek meg, amivel a vízben gyakran oxigénhiányos állapotot is kialakítanak. 

A tengerragyogás rendkívüli példája annak, hogy milyen érzékeny egyensúlyon alapul vizeink ökoszisztémája, egyben micsoda megdöbbentő teljesítményre képes az anyatermészet. 

A kávéivás sokunk számára elengedhetetlen szertartás, ami nélkül el sem tudjuk képzelni az életünket. Pedig a klímaváltozás miatt komoly veszély fenyegeti a világ egyik legkedveltebb italát. Egyre több kutató figyelmeztet arra, hogy a termőterületek csökkenése miatt néhány éven belül luxuscikké válhat, vagy akár teljesen el is tűnhet a kávé a boltok polcairól.

Nemrég az Index.hu is megírta, hogy a legfrissebb kutatások szerint 2050-re felére fog csökkenni a kávétermesztésre alkalmas területek száma. Ennek eredményeként néhány évtizeden belül szinte teljesen elérhetetlenné válhat a világ legnépszerűbb itala. A kávétermesztésre alkalmas területek a Ráktérítő és a Baktérítő között helyezkednek el, ez az úgynevezett “kávéöv”. Ázsiában, Latin-Amerikában és Afrikában összesen több mint 120 kávéfajtát ismernek, de ezek közül az emberiség csak kettőt fogyaszt előszeretettel: az arabicát és a robustát.

Ezek közül az arabica a népszerűbb, amely a világ teljes kávéfogyasztásának 70%-át teszi ki. Az arabica rendkívül érzékeny a környezeti tényezőkkel szemben, nem véletlenül hívják a kávék királynőjének. A kényes növény csak nagyon speciális feltételek között érzi jól magát, és kevéssé ellenálló a kártevőkkel, betegségekkel szemben. Ahhoz, hogy megteremjen, 1000-2000 méter közötti magasság, termékeny vulkanikus talaj, bőséges és egyenletes csapadék, valamint 15 és 24 Celsius-fok közötti hőmérséklet szükséges. Márpedig viszonylag kevés olyan kávétermő terület van, amely megfelel ezeknek a szigorú feltételeknek, és a klímaváltozás éppen ezeket sújtja a legszélsőségesebben. A robusta kávé a nevéhez híven ellenállóbb fajta, és jóval könnyebb termeszteni, mint az arabica cserjét. Ugyanakkor a robusta kávék sokkal kesernyésebbek, testesebbek, mint a magasabb érzékszervi minőségű arabicák. Ráadásul a klímaváltozás nemcsak a ma ismert kávétípusok termőhelyeit veszélyezteti, hanem azoknak a közösségeknek a megélhetését is, akik kávétermesztéssel foglalkoznak.

Klímasemleges kávék és szuperellenálló cserjék

Egyre több kávéipari szereplő ismeri fel, hogy azonnali mentőakcióra van szükség, ha fenn akarják tartani dollármilliárdos üzletágukat. Szerencsére vannak olyan felelős kávévállalatok, melyek hatalmas összegeket fektetnek az ültetvények megóvásába és a gazdálkodási gyakorlatok fenntarthatóbbá tételébe. Ezzel nemcsak saját üzletüket óvják, hanem a kávétermelő közösségek megélhetését is. De fogyasztóként is felelősségünk van abban, hogy a jövőt szem előtt tartó kávémárkákat válasszunk.

Ahhoz, hogy tudatos döntést hozzunk, érdemes tisztában lennünk azokkal a védjegyekkel, amelyek igazolják, hogy a kávé termesztésekor és előállításakor a környezettudatosságra törekedtek. Az UTZ szervezet fenntartható gazdálkodásból származó mezőgazdasági termékeket minősít. Célja, hogy a gazdálkodók életkörülményei javuljanak, miközben a környezetvédelmi szempontok is érvényesülnek. A Rainforest Alliance zöld békája olyan fejlesztéseket jelöl, melyek alternatívát jelentenek az esőerdőket pusztító legeltetés, turizmus, vagy az erdőégetés helyett. A Fair Trade minősítés pedig a méltányos foglalkoztatásról, a tisztességes munkakörülményekről, a gyermekmunka tilalmáról és a helyi közösségek fejlesztéséről szól. A különbségek persze fogyasztói oldalon az árban is megjelennek, de csészékre lebontva ez az összeg sokszor elenyésző, ráadásul a magasabb árért nemcsak fenntartható, de minőségében is jobb kávét kapunk.

Eközben a kutatók lázasan keresik az arabica ellenállóbb alternatíváját: a kávévállalatok által finanszírozott nonprofit szervezet, a World Coffee Research eddig több mint harminc fajta kávét vizsgált meg. Az eredmények azonban nem túl bíztatóak. Nem elég ugyanis létrehozni egy olyan fajtát, amely jobban tűri a változó éghajlati körülményeket és az íze is megfelelő, még az olyan kávét pusztító kártevők ellen is megoldást kell találni, mint a kávérozsdagomba. Utóbbi terjedését ugyanis csak fokozza a genetikailag szegényes monokulturális termesztés és a melegedő klíma. Ha nem sikerül belátható időn belül megoldást találni mindezekre, akkor könnyen lehet, hogy hamarosan elbúcsúzhatunk kedvenc élénkítő italunktól. 

Az energiaárak brutális emelkedése már eddig is átgondoltatta a megújulók szerepét a piaci szereplőkkel, az Oroszország elleni szankciók és ellátásbiztonsági törekvések azonban még inkább felerősítik a változás igényét az energetikai piacokon. A jelenlegi helyzet minden olyan energiaforrásnak javítja az esélyeit, amellyel Európa közelebb juthat ahhoz, hogy önellátó legyen. 

A kiszámíthatatlanul változó energiaárak az inflációra és a gazdaság teljesítményére gyakorolt negatív hatásuk miatt az ukrajnai háború előtt is nehézségeket okoztak egész Európának. Az energiaéhség mindeközben folyamatosan fokozódik: míg egyik oldalon a tudatos energiafogyasztásra törekszik a lakosság, addig egyre több elektromos eszköz kerül használatba. A piaci bizonytalanság arra késztetheti a fogyasztókat, hogy átgondolják energiafogyasztásukat, és védekezzenek a kilengések ellen. Bár Magyarországon a rezsicsökkentés miatt a lakosság és kisvállalkozások eddig nem érezték annak fontosságát, hogy tudatosabbá tegyék fogyasztásukat, mégis, az energiaárak változása az infláción keresztül rájuk is hatással van. Összességében tehát mind a nagyfogyasztók, mind a háztartások a folyamatos, biztonságos energiaellátásban érdekeltek.

A kilengések elleni védekezés egyik módja, ha saját termelés mellett tesszük le a voksunkat. A megújuló természeti erőforrásokat kiaknázó erőművek teljesítménye ma már jól tervezhető, amely akár némi tárolókapacitással kiegészülve a termelés kilengéseit is képes kezelni. Európai szinten arra számíthatunk a közeljövőben, hogy az uniós szabályozási és támogatási rendszer még magasabb fordulatba kapcsol, hogy a zöld átállás felé vezető útról a lehető legtöbb akadályt elgördítsék. A megújuló energiatermelés a jelenleginél jóval nagyobb szerepet játszhat a jövőben, a tiszta energiára való gyors átállás szükségessége pedig új ágazati fejlesztéseket ösztönöz.

Mesterséges intelligenciával az ellátásbiztonságért

A megújuló energiaforrásokkal kapcsolatos főbb trendek közé tartozik a digitalizáció, az energiahatékony integráció és a megújuló energiatermelés időszakosságát leküzdő megoldások. Az időjárás miatti bizonytalan termelés és korlátozott szabályozhatóság komoly kihívást jelentenek a villamosenergia-rendszer termelésének és fogyasztásának mindenkori egyensúlyáért, a rendszer stabilitásáért felelős rendszerirányítónak. Mindezek miatt egyre nagyobb az igény az olyan, a meglévő rendszerekbe integrálható és optimalizáltan működtethető megoldásokra, amelyek képesek korrigálni az előrejelzési pontatlanságból fakadó termelési-fogyasztási egyensúlytalanságokat. A fenti kihívások kezelésére határozta el az ALTEO, hogy létrehozza a mesterséges intelligencián alapuló, önálló termelési- és kereskedelmi döntéseket meghozni képes, „okos” erőművi villamosenergia-termelést irányító és optimalizáló rendszerét. Az ilyen szabályozási központok megléte elengedhetetlen ahhoz, hogy hosszú távon biztosítani tudjuk a megújuló energiaforrás bázisú erőművek elterjedését, és biztosítsuk a villamosenergia-rendszer ellátásbiztonságát.

Fosszilis források helyett zöldhidrogén

Az energiaszektor széndioxid-mentesítésének egyik meghatározó szereplője lehet a hidrogén: egyes szakemberek körülbelül hatszoros emelkedést becsülnek a most és a 2050-ben előállított hidrogén mennyisége között. Az egyéb megújuló és alacsony karbononintenzitású gázok mellett a zöldhidrogén is fontos helyet kapott az Európai Bizottság új dekarbonizációs klímacsomagjában. Eszerint a hidrogén már 2030-ig is jelentős szerephez juthat a megújuló villamosenergia-termelés integrálásában, az ellátásbiztonság erősítésében és a dekarbonizációs célok elérésében. Bár a Wood Mackenzie jelentése szerint a zöldhidrogén egyelőre túl drága a hagyományos hidrogén-előállításhoz és a helyettesítendő energiahordozókhoz képest, a politikai tervek és fejlesztések azonban arról árulkodnak, hogy elkezdődhet a technológia széles körű telepítése.

ifj. Chikán Attila véleménycikke a www.vg.hu VG-PÁHOLY rovatában jelent meg 2022.03.30-án.

Az építőipar virágzása és az urbanizáció kapcsán felmerülő kérdés, hogy a folyamatosan zajló építkezések, az építőanyagok környezetre gyakorolt káros hatása mellett vajon elérkezhet-e az igazi zöld jövő, a szektort érintő reformok, diskurzusok és újítások meghozatala nélkül.

Számos problémát érdemes vitatni, mert ha azok megoldatlanul maradnak, rövid és hosszú távú következményei lehetnek a világ és a társadalom számos más területére is.

Az építőipar folyamatos növekedése olyan következményekkel jár, mint a fosszilis energiahordozók elégetéséből származó megnövekedett szén-dioxid kibocsátás. Ezek felgyorsítják a globális felmelegedés folyamatát. Az elégetett hordozókból származó energiát az építés különböző fázisaiban használják fel. A beton előállítása során globálisan több mint 2,8 milliárd tonna szén-dioxid keletkezett az elmúlt évben, ez a szám pedig várhatóan tovább fog emelkedni. A beépített területek számával fordítottan arányosan csökken a szabad természeti területek nagysága, ami pedig a biodiverzitást veszélyezteti. Egyes fajok pusztulása a teljes ökoszisztémát és a táplálékláncot is felboríthatja, amelynek beláthatatlan következményei lehetnek az emberiségre nézve.

Növényi alternatívák az építőanyagok között

Többek között ezen okok miatt sürgetik egyre többen a betonnal való leszámolást az építőiparban. Emellett egyre több olyan kutatás készül, melyben a  lehetséges növényi alternatívákat vizsgálják. Ehhez persze nem feltétlenül szükséges a jövőbe tekinteni, a legtöbb fenntartható megoldást megtaláljuk a múltban is. A szalma használata például ősidők óta elkíséri az ember építkezési kultúráját. A fa és a bambusz használata is évezredek óta jelen van az építőművészetben, az elmúlt években pedig fokozott népszerűségnek örvendenek. A bambusz rendkívül gyors növekedése miatt fenntarthatóbb alternatívát jelent a fánál, mert ez utóbbi nemcsak drágább, hanem lassabban is fejlődik. Emiatt pedig a szakértők a források tudatos beosztására intenek.

A régi, jól bevált anyagok mellett egyre több innovációval is kísérleteznek a kutatók, amelyek alapjaiban formálhatják át az építőiparról alkotott képünket. A jövő egyik nagy ígérete a micélium, amely a gombák nem látható, földbe mélyedő szövedéke. A tudósok ebből olyan téglát állítottak elő, amely a megfelelő kezeléssel hőálló, emellett teherbírása is kiemelkedő.

Alternatív téglákból nem a micélium az első: pár évvel ezelőtt a Colorado Egyetem kutatói különféle baktériumokból állítottak elő úgynevezett „élőtéglát”. Ennek állaga a betonhoz hasonló, de mechanikai tulajdonságai inkább a habarcsénak felelnek meg, tehát közel sem olyan erős, mint a normál tégla. A betonnal kapcsolatban is folyamatos kísérletezések zajlanak: a Newtab-22 londoni székhelyű designcég vetette fel az ötletet, hogy abból az évi 7 millió tonna kagylóhéjból, amely feleslegesen kerül a hulladéktárolókba, cementhelyettesítő anyagot fejlesztenének. A kagylóhéjat ugyanis lényegében kalcium-karbonát alkotja, amely többnyire olyan tulajdonságokkal bír, mint a cementhez használt mészkő. A design stúdió azt reméli, hogy a termék a jövőben felhasználható lesz a beton fenntartható alternatívájaként.

Nemrég káprázatos természeti csodát fedeztek fel Peru egyik magas hegyláncában: a Szivárvány-hegy az Andok 5000 méteres csúcsai között helyezkedik el, Cusco városától két-három órányi autóútra. A nehezen megközelíthető természeti jelenség a több millió éve lerakódott üledékrétegek színes sávjairól kapta a nevét, melyek a földkéreg mozgása által váltak láthatóvá.

A mesébe illő hegyvonulat az Inka Birodalom egykori fővárosától, Cuscótól nem messze, Peru délkeleti részén található. A talajréteg vörös, arany, türkiz és levendula árnyalatait tizennégy különböző ásványi anyagnak köszönheti. A Szivárvány-hegy nemrég felkerült a National Geographic száz legfontosabb látványosságot felvonultató bakancslistájára, a helyiek közül pedig sokan szent helyként tisztelik a különleges hegyvonulatot.

A turisták a helybéli lakosok segítségével juthatnak el a különleges helyszínre, ám nincsen könnyű dolguk az idevezető úton. Az ötórás túra 4100 méter magasról indul, és az utazóknak nagyjából 5000 méterig kell felmászniuk ahhoz, hogy eléjük táruljanak a színes sziklák. Útközben szabadon legelésző alpakákkal, lovakkal és lámákkal találkozhatnak, és ha elfáradnak, a helyiek készséggel kölcsönöznek nekik lovakat a túra több pontján is.

A 29 éves Santos Machacca túravezetőként dolgozik a Szivárvány-hegynél, és a New York Times-nak adott interjújában azt mondta, hogy a klímaváltozás miatt fedezték fel csak nemrég a hegygerinc pompás színeit. Elmondása szerint a helyi idősek nem emlékeznek rá, hogy valaha is elolvadt volna a hegyeket takaró hóréteg, egészen az elmúlt évtizedekig. Ezért sem láthatták korábban, micsoda színek rejlenek a hó alatt. Machacca, a Q’ero közösség egy tagja szerint az emberek nemcsak a lenyűgöző látvány miatt mennek a Szivárvány-hegyre, hanem a levegő tisztasága miatt is.

Az Insta-kompatibilis Szivárvány-hegy 2015-ös felfedezése óta hatalmas népszerűségre tett szert. A nehéz megközelítés miatt jóval kevesebben jönnek ide, mint Peru leghíresebb látványosságához, a Machu Picchu-hoz, de a fellendülő turizmus még így is nyomot hagy a vidéken. Amellett, hogy a megnövekedett forgalom extra bevétellel látja el a helyieket, a geológusok és környezetvédők attól tartanak, hogy a hegycsúcs “elkophat” a turisták lába alatt. A túravezetők naponta körülbelül ezer embert vezetnek végig az útvonalon, és átalakításokat hajtanak végre a tájban. Többek között feltöltöttek egy mocsarat, amely a területen átvonuló kacsáknak adott otthont, hogy a turisták könnyebben leparkolhassanak az autóikkal.

A hirtelen megnövekedett érdeklődés miatt a zöld aktivisták elkezdték kidolgozni a fenntartható turizmus terveit a szomszédos térségek polgármestereivel közösen. Szerencsére még időben kapcsoltak, hogy megelőzzék a gyönyörű természeti kincs pusztulását.

A megújuló energiaforrásokkal szemben fokozott az elvárás, hogy környezetkímélők legyenek. Igaz ez az előállításukra, működtetésükre és az újrahasznosításukra is. A szélerőművek esetében az azonban még komoly kihívást jelent. Egészen konkrétan most arra a kérdésre kell megoldást találni: mi legyen az üzemidejüket kitöltött széllapátokkal?

A szélturbinák alkatrészei ugyanis nem örökéletűek. Bár üzemidejük hosszú, egyszer eljön az idő, amikor ezeket az alkatrészeket is leselejtezik.

A szélturbinák olyan alkotóelemei, mint a vasbeton alap, az acélvázas, sokszor betont is tartalmazó torony, az áramtermelő generátor vagy a sebességváltó már mind akár teljes mértékben újrahasznosíthatóak, a speciális kialakítású lapátok azonban még nem. Ezeket kis ellenállásra, nagy szilárdságra, minél kisebb tömegre méretezik, ezért speciális anyagokat használnak fel hozzájuk: szén- és üvegszálasak, epoxigyanták és más kompozit anyagok felhasználásával készülnek ezek a lapátok.

A világban a WinEurope kalkulációja szerint 2,5 millió tonna ilyen, bonyolult módon kezelhető anyagot használt már fel a “szélipar”.  A mai technológiák mellett úgy látszik, leginkább a cementiparban hasznosíthatók újra ezek az anyagok, ugyanis a cement előállításához szükséges alapanyagok jelentős része kiegészíthető vagy helyettesíthető a kompozit-üvegszálas anyaggal és a lapátokhoz használt különböző töltőanyagokkal.  Ráadásul így a cement is kb.16 százalékkal kisebb károsanyag kibocsátással állítható elő.

Kreatív megoldások

Léteznek azonban olyan kreatív megoldások, amelyek nem feldolgozzák a kiszuperált lapátokat, hanem valami újat hoznak létre belőle. Ilyen például az írországi Middleton és Youghal városok közötti sétány új gyalogos hidja, amelynek alapanyagául leselejtezett és feldarabolt szélturbina lapátok szolgáltak.

Van már egy ehhez hasonló híd Európában, a lengyelországi Szprotawa mellett, ahol az Anmet cég a híd mellett különleges formájú padok, pihenőszékek és kerti bútorok formájában is újrahasznosította a lapátokat.

Az ír projektben az eszközöket feldolgozás helyett tartópillérként használják fel a hídszerkezetben. A lapátok a belfasti Everun Ltd. kidobásra ítélt készleteiből érkeztek az építési munkát végző Re-Wind Network üzemébe. A híd elemeit előzetesen tesztelték a lehetséges környezeti hatások és az áthaladó forgalom terhelési következményeinek figyelembevételével is. A számítások azt mutatták, hogy a szerkezet nemcsak megfelelő alapot jelent a híd számára, hanem jelentősen kevesebb a kibocsátott szén-dioxid mennyisége is, ahhoz képest amennyivel egy új alapanyagokból létrehozott struktúra építése járna. 

A lengyelországi híd készítői szerint ráadásul ez a fajta felhasználási mód akár plusz száz évet is hozzáadhat a lapátok életciklusához, amelyek így a hidak részeiként tovább bírják a terhelést, mint ameddig eredeti rendeltetési céljukra használták őket.

A hosszútávú megoldást természetesen a hulladék nélküli turbinák kifejlesztése jelenti majd ezen a területen is.

A zöldre mosásnak megannyi árnyalata van: a nyolcvanas években még olyan, környezetvédelemmel kapcsolatos vállalati állításokat értettek alatta, amelyek felháborítóan ellentmondásosak voltak. Mára azonban már sokkal kifinomultabb formái léteznek, és sokszor éles szemű, tudatos fogyasztóként sem vesszük észre őket.

A nyolcvanas évek közepén vált hírhedtté a Chevron olajvállalat televíziós és nyomtatott reklámja, amelyben medvéket, pillangókat, tengeri teknősöket és más kedves állatokat mutattak be, miközben a környezet- és állatvédelem fontosságát hangsúlyozták. Ezzel párhuzamosan szót emeltek ellene a környezetvédők.

Nem lehet, hogy etikátlan az egykor olajkutatásra használt természetes élőhelyek helyreállításával dicsekedni, amikor ezzel a „jótettével” a vállalat valójában a törvényi kötelezettségének tett eleget?

Ráadásul miközben a cég a reklámot futtatta, több környezetvédelmi előírást is megsértett. 

Ez a példa abból az időből származik, amikor Jay Westerveld környezetvédő megalkotta a Greenwashing, azaz a zöldre mosás fogalmát. Ne feledjük, a nyolcvanas évek második feléről van szó, amikor a cégek nagy értékű, dörzsölt és látványos reklámokkal árasztották el a televíziót, a rádiót és a nyomtatott sajtót. Mivel a fogyasztók korlátozottan fértek hozzá a cégek működésével kapcsolatos információkhoz, a reklámok könnyen elhitették velük, hogy az adott cég elkötelezett környezetvédő. Még akkor is, ha közben környezeti szempontból fenntarthatatlan gyakorlatokat alkalmaz.

Ez nagyjából a kilencvenes évek elejére változott meg, amikor a fogyasztók is kezdtek egyre tudatosabbá válni a környezetvédelmet illetően. Az ALTEO által tavaly végzett, reprezentatív kutatásból már az látszik, hogy a hazai fogyasztók 31 százaléka előnyben részesíti a környezetbarát termékeket, 27 százalékuk pedig kimondottan kerüli a nem környezetbarát cikkeket.

Látszik tehát, hogy egyre többen tisztában vannak bolygónk sérülékenységével, és azzal, hogy a cselekedeteink hatással vannak rá. Ezzel párhuzamosan pedig a Greenwashing is sokkal összetettebb formákat ölt.

Az igazán zöldre való átállás komoly költségekkel jár, és nincs is feltétlenül szemmel látható, azonnali eredménye, hiszen például a karbonkibocsátás csökkentésével a jövőbe fektetünk, hogy megelőzzük a klímakatasztrófát. Ezzel szemben a Greenwashing hatásvadász üzeneteivel a jelennek szól, és az a célja, hogy félrevezesse a környezettudatos vásárlókat. 

Ennek egyik elterjedt módja, hogy az adott cég környezettudatos cselekvésre ösztönzi a fogyasztókat, miközben évente több milliárd dollár értékben ad el környezetkárosító termékeket, vagy nem tesz semmit karbonlábnyomának csökkentéséért.

Egy másik „trend”, amikor a fenntarthatósággal kapcsolatos üzeneteket más termékelőnyökhöz kapcsolják, és a kettőt úgy mossák össze, mintha ugyanannak az éremnek a két oldala lenne. Például hiába mondjuk a távoli országokból származó egzotikus szuperételekre, hogy minden nélkülözhetetlen tápanyagot tartalmaznak, ha közben a fél világot átrepülik, hogy a tányérunkra érkezzenek. 

Szerencsére egyre szigorúbbak a zöldállításokkal kapcsolatos szabályozások. Itthon a Gazdasági Versenyhivatal adott ki egy tájékoztató anyagot a zöldmarketingről, amelyben összefoglalta, hogy mire kell odafigyelniük az etikusan tevékenykedni kívánó vállalkozásoknak. A nagyobb cégek átláthatóságát pedig az ESG-minősítés biztosítja, amely a vállalat tevékenységéhez fűződő kockázatokat és kockázatkezelési gyakorlatokat méri fel általános érvényű, objektív szempontok szerint. Ez utóbbi minősítést Magyarországon elsőként az ALTEO szerezte meg a független energiatermelők és -kereskedők, valamint a közművek szektorán belül. Mi rendületlenül hiszünk a transzparenciában, és bízunk benne, hogy nemsokára még tovább bővülhet a hazai ESG-minősített vállalatok köre. 

ifj. Chikán Attila véleménycikke a https://www.vg.hu/ VG-PÁHOLY rovatában jelent meg 2022.02.22-én.

Több mint 330 ezren látták már azt a tudományos dokumentumfilmet, melyet egy hetedik generációs magyar juhászról készített Molnár Zsolt, az Ökológiai Kutatóközpont tudományos tanácsadója. Az Egy délután a legelőn Sáfián László juhásszal című film 2021 legnézettebb tudományos YouTube videója volt, és nem véletlenül: természet és ember lenyűgöző együttműködésébe nyerhetünk betekintést, amelyből a környezetvédő aktivisták és a tudósok is rengeteget tanulhatnak.

Csupán párszáz olyan ember él ma Magyarországon, akik generációktól örökölt ősi tudás alapján pásztorkodnak. Az egyikük Sáfián László, a film főszereplője, akit közel három órán keresztül követhetünk a Hajdúsámson határában lévő legelőkön, miközben 320 birkából álló nyáját legelteti. Miért lebilincselő ez a lassú jelenetekből és gyönyörű vágóképekből álló anyag? Azért, mert a juhász beavatja az őt kísérő kutatót abba a hagyományos népi tudásba, ami évezredeken át fenn tudta tartani a táj természeti sokféleségét és a helyi emberi közösséget is.

A juhászok ősi tudása a legeltetéshez, vagyis a növények és a jószág ismeretéhez kapcsolódik. Molnár Zsolt a 2000-es évek elején, egy nemzetközi konferencián ismerte fel, hogy a pásztorok körében az ökológiai tudást ugyanolyan szisztematikusan kellene gyűjteni, mint ahogy Bartók és Kodály tették a népdalokkal. Annál is inkább, mert a modern társadalmakban lassan teljesen elfelejtjük, hogyan lehetne a természettel összhangban élni, miközben saját életfeltételeinket ássuk alá. A kizsákmányoló emberi tevékenységek következtében folyamatosan csökken a vadon élő fajok száma és az ökológiai közösségek sokszínűsége is. Változik a szárazföldi és vízi ökoszisztémák kiterjedése és integritása is, ezáltal egyre kevésbé képesek előállítani az emberek számára szükséges javakat. Csökken a megművelhető termőföldek mennyisége, romlik a víz öntisztulása és a klíma önszabályozó képessége is.

Molnár Zsolt szerint ezeknek a folyamatoknak a megállításához gyökeres változtatásokra lenne szükség, amelyhez segítségül kéne hívnunk a helyi, őslakos ismereteket. A Trends in Ecology and Evolution című, az ökológia területén a legrangosabbak közé számító folyóiratban megjelent cikkében Babai Dániellel közösen írnak erről. Szerintük egész más kutatói hozzáállásra lenne szükség ahhoz, hogy megfelelő módon lehessen kutatni a tájban élő, a természettel együttműködő emberek ökológiai tudását. Egyik interjújában ezt nyilatkozta: „embertársaink természetismeretének kutatásához egyszerre kell biológusnak, ökológusnak és kulturális antropológusnak, néprajzosnak, pszichológusnak lennünk. Ez azért van, mert a természet és az ember kapcsolatát próbáljuk megérteni, és azért, mert e tudás nagy része nem formálódik szavakká, azaz rejtett, keveset beszélünk róla, így nem könnyű a felszínre hozni, azaz kutathatóvá tenni.” A szakértő szerint a tudomány önmagában nem elég ahhoz, hogy megmentsük a Földet: csak a hagyományos tudás hordozóival együttműködve lehetünk igazán eredményesek.

Mit tanulhatunk a pásztoroktól?

Az elmúlt évtizedek kutatási alapján nyilvánvalóvá vált, hogy a pásztorok legalább annyit tudnak a helyi ökoszisztémákról és a természeti erőforrások megóvási lehetőségeiről, mint a tudósok. Hajlamosak vagyunk elavultnak látni a hagyományos életmódokat, de az effajta előítélet értékes tapasztalatoktól foszt meg minket, melyeket őseink évezredek alatt halmoztak fel. A pásztorok a természetnek köszönhetik a megélhetésüket, és ennek megfelelően óvják környezetüket. Nem érdeklik őket a modern környezetvédelmi fogalmak és elméletek, a gazdálkodásuk révén mégis számtalan ritka növény és állat fennmaradásához járulnak hozzá. Molnár Zsolt úgy látja, hogy egyre több olyan kísérlet jelenik meg, ahol a hagyományos tudást igyekeznek egyesíteni a modern tájgazdálkodási módszerekkel. Erre pedig a jövőben nagy szükség lehet.

Van egy olyan ország a Földön, ahol a fejlődés mérőszáma a bruttó nemzeti boldogság (BNB), és teljesen karbon-negatív, azaz több üvegházhatású gázt távolít el a levegőből, mint amennyit kibocsát. Ez Bhután, a Himalája lábánál fekvő kis ország, amelynek alig több, mint 700 ezer lakosa van, és az alapterülete körülbelül Magyarország felét teszi ki.

Megdöbbentő bejelentéssel tűnt ki a többi nemzet közül Bhután a tavalyi párizsi klímacsúcson: vezetői nem kevesebbet ígértek, mint hogy országuk a jövőben is megőrzi teljes szén-dioxid semlegességét. Jelenleg Bhután az egyetlen karbonsemleges, sőt, karbonnegatív ország a világon, hatalmas erdőségei ugyanis több szén-dioxidot nyelnek el, mint amennyit az ország lakosai megtermelnek. A főleg önellátó gazdálkodókból álló lakosság csekély energiaigénnyel rendelkezik, a hegyek közti folyók pedig annyi vízenergiát termelnek, hogy bőven jut belőle exportra is. A természeti adottságok mellett Bhután történelme is hozzájárult ahhoz, hogy lakói nem járultak hozzá a globális felmelegedéshez. A “mennydörgő sárkány földje” ugyanis több mint ezer évig elzárva fejlődött, így sokáig nem rendelkezett modern út-, villamos-, telefon- és energiahálózattal. Bhután ipara nem igazán fejlett, ezért mindössze néhány tonna az egy főre jutó éves szén-dioxid kibocsátásuk. Lakói 1999-ig még a tévét és az internetet sem ismerték, mégis van mit tanulnia tőlük a fejlett világnak, hiszen Bhután vezetése tudatosan és elkötelezetten tesz azért, hogy megőrizzék országuk paradicsomi állapotát.

Kiindulásként 1972-ben létrehozták a bruttó nemzeti boldogság (BNB) koncepcióját, ami a lakosság érzelmi és pszichológiai jólétének mértékét is figyelembe veszi az ország sikerességének megítélésében. A mutató négy fő pillérből áll: fenntartható fejlődés, környezetvédelem, a kultúra megőrzése és a felelősségteljes kormányzás. Az országban egy új szabály sem születhet anélkül, hogy ne esne át a fenti szempontokat figyelembe vevő ellenőrzési folyamaton. Jól látszik tehát, hogy mennyiben más ez a GDP (bruttó hazai termék) mutatójától: bár nem hagyják teljesen figyelmen kívül gazdasági termelés növelését, mégsem adnak neki kizárólagos elsőbbséget, mikor törvényekről kell dönteni.

A BNB szigorú alapfilozófiájának egyenes következménye, hogy a környezetvédelemre is nagy hangsúlyt fektetnek. Az elmúlt évtizedekben a különféle akciók és faültetések következtében az erdők száma jelentősen megnövekedett. Jelenleg az ország 72%-át őserdő fedi, amely közel 8,5 millió tonna szén-dioxidot vesz fel, védelmüket pedig alkotmányban is rögzítették: ennek megfelelően ez a szám soha nem mehet 60% alá. A párizsi klímacsúcson a himalájai királyság többek között vállalta, hogy további erdőtelepítéssel, valamint gyors folyású vizeikből nyert, exportra is elég megújuló energia termelésével járul hozzá a klímaváltozás elleni harchoz. Emellett bevezették a zöld iskola programot, amely szerint a bhutáni gyerekek mezőgazdasági technikákról és a környezetvédelem fontosságáról is tanulnak az iskolában.

Persze Bhutánnak is szembe kell néznie a modern kor kihívásaival, lakosai ugyanis egyre nagyobb arányban térnének át autóhasználatra. Ahhoz, hogy emiatt ne kelljen feláldozni az eddigi eredményeket, a kormány zöld adót vetett ki a személygépjárművekre és ambiciózus célt fogalmazott meg: világelsők akarnak lenni az elektromos járművek széleskörű használatában. Lotay Tshering, az ország miniszterelnöke szerint a karbonnegativitás elérése lemondásokkal jár, de csak hozzáállásunk módosításával érhetünk el valódi eredményeket. A Reuters Impacten tartott előadásában a buddhista filozófia által áthatott gondolatokat fogalmazott meg: szerinte kell mondanunk a vágyaink egy részéről, és bátor lépéseket kell tennünk a klímaváltozás megakadályozása érdekében. Annál is inkább - fogalmazott az egyébként orvosi végzettséggel rendelkező államfő -, mert az éghajlatváltozás az új típusú fertőzések és betegségek terjedésének is kedvez.

A fentieket olvasva többen azt gondolhatják, hogy könnyű egy ilyen kisméretű és előnyös természeti adottságokkal rendelkező országnak klímasemlegesnek maradni – de mi van a modern ipari társadalmakkal? Én mégis úgy tekintek Bhután példájára, mint a bizonyítékra, hogy a karbonnegativitás igenis megvalósítható célt jelent. És bár lehet, hogy ehhez radikális szemléletváltásra szükséges, a bruttó boldogságra alapozott, holisztikus politika sikere azt igazolja, hogy megéri a bhutániak nyomdokaiba lépni.

Méreteit tekintve veri a kínai nagy falat, és azzal ellentétben nem az északi nomád törzsek, hanem a szintén északról támadó Szahara támadásait hivatott visszaverni a mintegy 8000 kilométeres fasorból álló, nagyszabású afrikai kezdeményezés. A régiót vizsgáló klímaszimulációk azt jósolják, hogy a beruházás mélyrehatóan formálhatja Észak-Afrika éghajlatát, hosszútávon pedig akár a globális környezetre is kihatása lehet.

A Nagy Zöld Fal ötlete egészen a hetvenes évekig nyúlik vissza, amikor a Szahara-sivatag déli peremén található Száhel régióban hatalmas termőföldek indultak súlyos romlásnak. Az éghajlatváltozás, a népességnövekedés és a fenntarthatatlan földgazdálkodás együttes hatása odavezetett, hogy néhány év alatt szárazzá és kietlenné vált ez az egykor buja és zöldellő vidék, amely generációk óta adott megélhetést millióknak.

Elegendő termőföld, valamint az ismétlődő és súlyos aszályok miatt egyre nehezebben lehetett itt megtermelni a szükséges élelmiszereket, ami egyre inkább korlátozta a régióban élők életminőségét, hamar szegénységspirál kialakulásához vezetve. Az évek során ez súlyos élelmiszer- és vízhiányt, a természeti erőforrások csökkenése miatti visszatérő konfliktusokat, tömeges munkanélküliséget és kényszermigrációt eredményezett.

Az egyre kétségbeejtőbb körülmények és a hosszú távú megoldás keresése közepette a nyolcvanas évekre erősödött fel az a kivételes ötlet, hogy a régió leromlott tájait a nyugati Szenegáltól a keleti Dzsibutiig húzódó „Nagy Zöld Falon” keresztül alakítsák át, a kontinens teljes szélességében. A régió országai végül az Afrikai Unió vezetésével vágtak bele 2007-ben a nem mindennapi kezdeményezésbe. A pánafrikai indítványhoz eredetileg 11 tagállam csatlakozott, napjainkra viszont már 20 fölött jár az együttműködő országok száma.

Tervek

A világ legforróbb sivatagaként ismert Szahara terjeszkedése egyre több, egyre súlyosabb problémával és azok következményeivel fenyegeti a régió lakosságát. A Nagy Zöld Fal projekt hosszútávú megoldást jelenthet Afrika éghajlatának alakításában. A kezdeményezés célja 2030-ig 100 millió hektár leromlott állapotú termőföld minőségének feljavítása, továbbá 250 millió tonna szén-dioxid megkötése. A projekt eredményeképpen közel 10 millió vidéki állás jöhet létre a Száhel-övben. Az eredeti tervek egy összefüggő erdősáv kialakításáról szóltak ugyan, azonban napjainkban sokkal inkább a fenntartható földművelésen és a helyi viszonyoknak megfelelő megoldásokon van a fókusz. Ez tükrözi a tervek megvalósításához készült, összehangolt stratégia: ebben az Afrika száraz területein élők életkörülményeinek javítása, az éghajlat ingadozásának és szárazsággal szembeni kitettségük csökkentése, a száraz zónákban található ökoszisztémák állapotának erőteljes javítása, valamint a nemzeti és nemzetközi felek közötti partneri kapcsolatok kiépítése fogalmazódott meg.

Eredmények

Mintegy 15 millió hektáron helyreállított, korábban degradálódott talaj Etiópiában, 12 millió szárazságtűrő fa telepítése Szenegálban, több mint 2,5 millió ember táplálásához elegendő élelmiszer előállítása Nigerben – a Nagy Zöld Fal eddig elkészült elemeinek már most jól láthatók a pozitívumai. Fák hiányában korábban a szél akadály nélkül erodálta a talajt, az intézkedések jóvoltából ezek a területek ma már jóval védettebbek. A lakosok a fák leveleiből komposztot készítenek, a lombok árnyékolnak és hűtik a környezetet, így jóval kevesebbet kell öntözni a növényeket.

Buktatók és a pozitív jövőkép

Noha az elmúlt 14 év alatt rengeteg fát ültettek el, a szélsőséges környezeti viszonyok miatt ezek közel 80 százaléka szinte azonnal kipusztult. „Ha az összes fa, amelyet az 1980-as évek óta a Szaharában ültettek, túlélt volna, ma úgy nézne ki a táj, mint Amazónia” – fogalmaz Chris Reij, a World Resources Institute szakértője. A projekt nagyon lassan halad, a Száhel-övezet országai 2020-ra összességében 4 százalékkos készültségi fokig jutottak el. Az egyes nemzetek teljesítményei között óriási a szórás. Etiópia például elvégezte a rá jutó munka zömét: 5,5 milliárd palántát ültetett el és 792 ezer új teraszt hozott létre. Ezzel szemben Burkina Faso csupán 16,6 millió növénnyel és palántával birkózott meg, Csád pedig mindössze 1,1 millióval.

A Nagy Zöld Fal ezek dacára sem nevezhető sikertelennek. Tervezők és környezetvédelmi szakemberek segítségével egy mozaiktájat hoztak létre, amely gondosan szabályozza a vízhasználatot és a növények életét a terméshozam javítása és az éghajlatváltozás mérséklése érdekében. A vízszűrés javításáért mély gödröket ástak, a víz lefolyásának megakadályozására kőkorlátokat emeltek. Reij, aki 1978-ban kezdett dolgozni Afrikában, megdöbbent, amikor visszatért Burkina Fasóba és Nigerbe: eltűntek a porviharok és a kiégett föld, a helyükön zöldellő táj terült el. Több százezer gazdálkodó használta az újításokat a föld helyreállításának érdekében. 2004-re a nigeri Zinger-völgyben 50-szer több volt a fa, mint 1975-ben.

A helyiek fokozatosan sajátítják el és alkalmazzák egyre hatékonyabban a technikákat, amelyekkel az elmúlt hatezer év alatt először sikerült megzabolázni a Szahara déli irányú expanzióját.

Az Európai Unió idén januártól jogszabályi keretek közé foglalta az ESG szempontokat: innentől kezdve a nagyvállalatoktól már a nem pénzügyi adatokra vonatkozó jelentési kötelezettséget is elvárja. Az EU mellett a befektetők, a bankrendszer és a fogyasztók is egyre nagyobb jelentőséget tulajdonítanak a fenntarthatósági szempontoknak. Ezt sokan kihívásként élik meg, én azonban komoly lehetőségként gondolok rá - legyen szó akár pénzügyi növekedésről, akár társadalmi szintű előremozdulásról.

A befektetések során hazánkban is egyre inkább előtérbe kerülnek a környezetvédelmi és fenntarthatósági szempontok: az EY kutatása szerint a befektetők 97%-a valamilyen mértékben figyeli és értékeli a nem pénzügyi információkról szóló beszámolókat. A munkavállalók 70%-a elvárja, hogy a vállalat, amelynek dolgoznak, határozottan állást foglaljon társadalmi kérdésekben. A vásárlók egyre tudatosabbak a márkaértékek és fenntarthatóság tekintetében, különösen az Y- és Z-generáció tagjai. Vegyük emellé a szigorodó szabályozásokat is, és máris megkapjuk az eredményt: előbb-utóbb minden vállalatnak stratégiai szintre kell emelnie a fenntarthatósági célkitűzéseket. 

A nagy zöldítésben azonban szükség van átláthatóságra és összehasonlíthatóságra is. Ezt szolgálja az ESG – az Environmental, Social és Governance szavakból összeálló - keretrendszer, amely lehetővé teszi, hogy a működési tulajdonságokat lefordítsuk a számok nyelvére. Az ESG-szemlélet három fő területet értékel: a környezeti hatásokat, a társadalmi szerepvállalást, valamint a vezetői döntéshozatalt. A minősítés során a három területhez fűződő kockázatokat, valamint a vállalat kockázatkezelési intézkedéseit elemzik egységes szempontok szerint.

A vállalati “purpose” arra a kérdésre ad választ, hogy az adott szervezet milyen pozitív hatással van a világra, - vagy úgy is mondhatnám, hogy mi ad értelmet a dolgozók mindennapjainak, mi az, amiért fontosan érzik saját munkájukat. Az ESG ennek a közös értékrendnek a gyakorlati megvalósulása, legyen szó környezetvédelemről, társadalmi ügyek felkarolásáról vagy felelős és etikus vállalatvezetésről. A purpose hangzatos ígéret a cég honlapjának főoldalán, az ESG pedig a konkrét tett, amellyel meg is valósítják azt. 

A fentiek figyelembevételével azt gondolom, hogy az ESG sokkal több puszta trendnél. Talán nem is gondoljuk, hogy mennyi növekedési lehetőséget rejt magában, ha a vállalatok stratégiai szintre emelik ezt a szemléletet. Növelhetjük általa az energiahatékonyságot, csökkenthetjük az ellátási lánchoz kapcsolódó pazarlást, jobb kapcsolatokat alakíthatunk ki a szabályozó hatóságokkal, és bevonzhatjuk a tehetségeket, amellyel növelhetjük a termelékenységet. Mindezek pedig tudjuk, hogy komoly előnyt jelentenek a tőkepiacon.

A fenti anyag a Világgazdaság Páholy c. rovatában jelent meg 2022. január 19-én.

Az „off-the-grid” vagy „off-grid” angol szóösszetétel magyarul hálózaton kívülit jelent. Olyan épületekre és életformára használják, melyek a közműhálózatokra való csatlakozás nélkül, önállóan működnek. Ez a legtöbb esetben magába foglalja az áram-, víz-, gáz-, és csatornarendszereket – ezek helyettesítése pedig önfenntartó, természetbarát alternatívák által történik, elsősorban megújuló energiaforrások segítségével.

Ez az életforma előnyös lehet olyan helyeken, amelyek elszigeteltek az urbanizált területekhez képest, és a közművek bevezetése kifejezett nehézséget jelent az adott háztartás számára. A praktikus előnyökön túl azonban sokkal inkább a környezetvédelem és az ökológiai lábnyom radikális csökkentése motiválja azokat az embereket, akik a teljes önellátás mellett köteleződnek el.

A „hálózaton kívül élni” kifejezés az 1990-es évek közepén jelent meg. A gondolat Nick Rosen környezetvédőnek, az Off-Grid.net alapítójának tulajdonítható. Sokak számára az életmód egyet jelent a közművektől való teljes függetlenséggel, az ökológiai lábnyom minimálisra csökkentése által pedig a „zöld élettel”, míg mások a modern világból és az általa kínált lehetőségekből való teljes kiszakadással azonosítják az életstílust. De jelképezheti a fogyasztói társadalomtól és a konzumizmus gyakorlataitól való teljes elhatárolódást is. A Rosen által megfogalmazott ideológia sok esetben támaszkodik a 1960-as, 70-es évek hippi enklávéira, amelyek közösségekbe rendeződve alakították ki saját önellátó rendszereiket.

Earthship: amikor az önellátás az építészetben is megjelenik

Az earthship olyan építészeti koncepció, melyet a fenti életforma hívott életre. Az első terveket a 20. század végén Michael Reynolds építész dolgozta ki. Reynolds természetes és újrahasznosított anyagok felhasználásával olyan épületeket tervezett, melyek ellenállnak a szélsőséges időjárásnak, és belső hőmérsékletük a külső környezeti tényezőktől függetlenül 21 Celsius fok körül marad.

Reynolds nem sokkal a diplomája megszerzése után kezdett el mélyebben foglalkozni a passzív házak gondolatával, melyek megtermelik saját energiaszükségletüket a különböző megújuló energiaforrásokra támaszkodva. Az épületek kialakításánál a legfontosabb tényező a területi adottságok részletes felmérése és a természeti körülmények leghatékonyabb kiaknázása. Az építkezés elsősorban újrahasznosított és természetes építőanyagok felhasználásával történik, mint pl. földdel megtöltött gumiabroncsok, különböző üvegek, fa és cellulóz. Az épületekben kialakított üvegház nemcsak a téli-nyári hőszigetelésben játszik kulcsszerepet, de a belső terekben évszaktól függetlenül lehetőséget biztosít az egész éves zöldség és növénytermesztésre is.

A vízellátás a ciszternákban összegyűjtött esővíz tisztításával válik lehetségessé, amelyek a mosáshoz, mosogatáshoz és zuhanyzáshoz biztosítanak folyóvizet. Az innen keletkező, úgynevezett szürkevíz ezt követően vagy a wc-tartályba kerül, amely biztosítja a víz tudatos újrahasznosítását, vagy visszavezetik a természetbe, ahol a környezetet öntözve biztosítja a folyamatos körforgást.

Az earthship-ekben kialakított létforma több szempontból is jótékony: egyrészt az ökológiai lábnyomunkat minimumra csökkentve, bármiféle károsanyag kibocsátása nélkül alakíthatjuk ki életterünket. Ebből kifolyólag a ház fenntartásával kapcsolatos költségek is szinte minimálisra csökkennek. Az épületek különleges kialakítása lehetővé teszi a lakberendezés legkreatívabb, formabontóbb megoldásait. Ráadásul lehetőségünk nyílik egy lassabb, minőségibb élet kialakítására, ahol tudatos összhangba kerülhetünk a környezettel, a természettel és önmagunkkal.

A személyes élettér higiéniája a pandémia alatt egyre szorosabban összefonódik a fertőtlenítés fogalmával, a hazai piacon pedig számtalan mennyiségű tisztítószer közül választhatnak a fogyasztók.  De vajon szükség van-e az összesre?

Tényleg ártalmatlanok a háztartási tisztítószerek?

A háztartásokban átlagosan előforduló tisztítószerek nagytöbbsége olyan kémiai és vegyi összetevőből áll, amelyek ugyan hatékonyak a baktériumok, gombák és szennyeződések eltávolítására, azonban tudatos használat hiányában károsíthatják az egészségünket, vagy akár balesetveszélyesek is lehetnek. Szerencsére az Európai Unió szigorú szabályozásokkal védi a fogyasztók egészségét és biztonságát ezen vegyi anyagok használatát illetően.

A gyártóknak kötelességük feltüntetniük a termékek részletes összetevőit azzal egyetemben, hogy milyen biztonsági feltételek mellett alkalmazhatók, illetve mi a teendőnk egy esetleges, a termékkel összefüggő baleset esetén. A csomagolás fontos kritériumai közé tartozik a gyermekvédelem – a terméknek jól zárhatónak kell lennie, továbbá nem hasonlíthat semmilyen gyógyszerre vagy élelmiszerre. Emellett a gyártók kizárólag biológiailag teljes mértékben lebomló felületaktív anyagok felhasználásával állíthatnak elő tisztítószereket. Úgyhogy nem kell aggódnunk amiatt, hogy súlyosan károsítjuk az egészségünket egy jó alapos fertőtlenítő felmosással: a szabályozások tanulmányozásával és az adagolási útmutató pontos betartásával elkerülhetjük a háztartási baleseteket.

Ha azonban rossz helyre kerülnek a takarítás során használt erős kémiai vegyszerek, akkor akár a környezetre és a vizekre is ártalmasak lehetnek. Ráadásul csomagolásuk a használatot követően felesleges hulladékot termel, holott nem feltétlenül volna szükség sem mennyiségben, sem minőségben agresszívabb tisztítószerekre.

Milyen alternatívák közül választhatunk?

A fenntarthatóság és a tudatosság egyik legegyszerűbb formája, ha a háztartásunkban már fellelhető, minél természetesebb és kíméletesebb alapanyagokkal helyettesítjük a felesleges műanyagokat és vegyszereket. Ehhez segítséget nyújthat a Vegyszerek a háztartásban című cikk, ami röviden összefoglalja egy átlagos háztartásban található kemikáliák kíméletesebb verzióit.

Miért jók az ökotisztítószerek?

A bolti vegyszerek hazai kínálatában számos ökocímkével ellátott termék kapható. Ezek általában sokkal gyengédebb összetevőket tartalmaznak, miközben teljesítményükben sem maradnak le kémiai társaiktól. A lefolyóba kerülve nem károsítják az élővilágot, csomagolásuk pedig a legtöbb esetben maradéktalanul újrahasznosítható, ezáltal csökkenthetjük a hulladéktermelést és a környezetszennyezést.

Az elmúlt évek egyik legnagyobb innovatív áttörése éppen egy magyar fejlesztés, az úgynevezett “körkörös tisztítószer.” Ennek előállításakor ecetsavat nyernek vissza a szennyvíztisztítás során keletkezett biomasszából, ami használat után a lefolyóba kerülve végtelenszer újrahasznosíthatóvá válik.

Ősi csodaszer: az ecet

Az ecetsav, más néven etánsav szerves vegyület, képlete CH3COOH. Könnyen felismerhető, mert ez adja az ecet savanyú ízét és átható szagát. Az ecet története egyidős az emberi civilizációéval, hiszen előbb-utóbb minden olyan kultúrában felfedezték, ahol ismerték a sör- és borkészítést. A szó eredete is a „vin aigre” ófrancia összetételből ered, melynek jelentése: „savanyú bor.”

Már az időszámításunk előtti 3. századból maradtak fenn olyan írásos emlékek, melyekben Theophrasztosz görög filozófus megemlíti az ecet és különböző fémek kölcsönhatásából származó értékes színezőanyagokban rejlő művészi lehetőségeket. Hippokratész légúti bajokra mézzel kevert almaecetet javasolt, a Bibliában pedig arról olvashatunk, hogy az ecetet vízzel keverve frissítő italként fogyasztották.

Az ecet a háztartásban is rendkívül sokoldalúan felhasználható. Kiváló vízkő- és zsíroldó, a szennyeződések és baktériumok 99.9%-át könnyen és kíméletesen eltávolítja, valamint öblítőként is tökéletesen működik. A Tudatos Vásárlók Egyesület 2021 szeptemberében készített felmérése alapján az ecet ugyanolyan jól teljesít fertőtlenítés és tisztítás tekintetében, mint a boltokban forgalmazott takarítószerek, valamint ugyanolyan hatékony a 4 leggyakoribb baktérium és gomba hatástalanításában, mint a durvább vegyi anyagokat tartalmazó és drágább szerek. Felveszi a harcot a penész és a különböző foltok ellen, narancshéjjal, illóolajokkal keverve pedig még a szagát is tompíthatjuk. Mindemellett pedig rendkívül olcsó, így jelentősen kevesebb kiadással és csomagolási hulladékkal számolhatunk, ha a háztartásban lévő megannyi kémiai tisztítószert ecettel helyettesítjük.

A koronavírus-válságot gyakran vonják párhuzamba a klímaváltozással. Nem véletlenül, hiszen ezek mind globális problémák, melyek következményeit együtt viseljük. A pusztító időjárási jelenségek, növekvő vízellátási problémák és élelmezési gondok közepette nem mindig látjuk a fényt az alagút végén. Hogyan nyerhetjük vissza mégis az irányítást és előzhetjük meg, hogy megbénítson minket a klímaszorongás? 

Nemrég olvastam egy 2021-es reprezentatív kutatást, melyben a WWF Magyarország azt vizsgálta, hogy miként befolyásolta a magyarok környezetvédelemhez való viszonyát a COVID-járvány. Az eredményből kiderült, hogy a megkérdezetteknek csupán 4%-a klímaváltozás-tagadó. Ennek ellenére jóval kisebb azoknak az aránya, akik hajlandóak is aktívan tenni környezetük védelme érdekében. Bár a járvány hatására sokan változtattak mindennapi szokásaikon, 52%-uknak továbbra is ugyanolyan maradt a környezetvédelemhez, valamint az élelmiszer-fogyasztáshoz való hozzáállása. 

Mi lehet ennek az oka? A koronavírus-járvány vagy a klímaváltozás olyan tartós válsághelyzetek, melyek sokakban szorongást okozhatnak, hiszen azzal fenyegetnek, hogy megszűnhet egy számunkra fontos életforma vagy körülmény, ami nélkül nem tudjuk elképzelni az életünket. Élhetetlenné válik a Föld, nem lesz elegendő víz és táplálék, kipusztulnak a növények és a stabilnak hitt társadalmi rendszerek is összedőlnek. Ha pedig a mindennek alapot adó világ elveszik, akkor nehéz elképzelni a regenerálódás lehetőségét.

A klímavész által kiváltott szorongásra természetes emberi reakció a tagadás, mikor nem vesszük komolyan a fenyegető jelzéseket, vagy a bénultság, mikor azt várjuk, hogy mások oldják meg helyettünk a helyzetet, hiszen az egyéni cselekedeteink úgysem számítanak. A félelemkeltő, apokaliptikus metanarratívák ezért bénítóan hatnak az egyénre. Amikor olyan óriásrendszerekről beszélünk, mint az egész bolygó ökoszisztémája, a globális kapitalizmus és a Glasgow-ban tárgyaló nagyhatalmak, könnyű elhitetni magunkkal, hogy mi semmit sem tehetünk a változás érdekében. 

Mindig van mozgásterünk

Az a gondolat, hogy mostantól kezdve hozzá kell szoknunk a klímaválság fenyegető jelenlétéhez, egyeseknek pesszimistának tűnhet. Paradox módon azonban éppen ez a felismerés lehet az, ami visszaadja az irányítás egy formáját. Jobban járnánk, ha a horrorisztikus rémképek helyett inkább a mikrocselekvésekre fókuszálnánk, és a mindennapok megszervezésére fordítanánk az energiánkat. Például elkerülnénk az egyszer használatos műanyagok használatát és törekednénk rá, hogy minél kevesebb hulladékot termeljünk. Energiatakarékos LED lámpákra váltanánk, és környezetvédelmi beruházásokkal korszerűsítenénk otthonunkat. Többet fektetnénk a kutatás-fejlesztésbe, hogy új horizontokat nyissunk egy élhetőbb jövő felé. Nagyon úgy tűnik, hogy nem térhet vissza minden a régi kerékvágásba, de talán éppen erre van szüksége a bolygónknak és az összes élőlénynek. 

A fenti véleménycikk a Világgazdaság Páholy rovatában jelent meg 2021. december 15-én.

A Mariana árok bolygónk legnehezebben megközelíthető helye, itt található Föld legmélyebb pontjaként ismert Challenger Deep, ahol az óceán eddig ismert mélysége 11 034 méter és ahol kevesebb ember járt, mint a Holdon. Ennek ellenére még a Mariana árok feltérképezetlen mélységei sem tudták elkerülni a környezetszennyezés és a műanyaghulladék globális problémáját – nejlonzacskót és egyéb mikro műanyagokat találtak az óceán fenekén.

Mekkora a Mariana árok?

A Mariana árok a Csendes-óceánban az Egyesült Államokhoz tartozó Guam-tól mintegy 300, Tokiótól pedig 2400 kilométerre, az azonos nevű Mariana-szigetektől keletre található mélytengeri árok. A 2550 km hosszú, 69 km széles Mariana árok legmélyebb pontja, a Challenger Deep egyes mérések szerint 10 994 méter, más kutatások alapján pedig 11 034 méter mélyre tehető – így, ha a Mount Everest-et beletennénk ebbe a mélytengeri árokba, a csúcsától mérve további 2 kilométert kellene utaznunk, hogy elérjünk a tengerfenékre.

A mélytengeri árkok jelensége azzal magyarázható, hogy a tenger fenekén óriási repedések húzódnak végig, ezek a mélytenger szurdokok a Föld középpontja felé tartanak. Itt található a Föld legnagyobb tektonikus lemeze, amely évente 7 centiméterrel csúszik a vele szomszédos Mariana lemez alá belesüllyedve ezáltal a földköpenybe.

Az eddigi merülések

Először 1875-ben a HMS Challenger legénysége végzett méréseket ezen a területen, szondaköteleket kötve hajójuk oldalára, azonban ez nem bizonyult elégnek – az ekkori számadatok még 8100 méter mélységet tulajdonítottak az ároknak.

Később 1960-ban Jaques Piccard és Don Walsh elsőként tettek expedíciót a Mariana árok legmélyére egy Trieste nevű tengeralattjáró segítségével, elérve a máig fennálló 11 034 méter rekordmélységet.
 Merülésük több mint 5 órát vett igénybe, azonban érkezésük után csupán 20 perc állt rendelkezésükre, hogy kutatásokat végezzenek, mivel az óriási nyomás hatására tengeralattjárójuk ablaka megrepedt. Legnagyobb meglepetésükre pedig a tengerfenék tele volt életre utaló jelekkel – halakkal, apró rákokkal és olyan mikroorganizmusokkal, amelyek évmilliók óta rejtve voltak addig az emberiség szeme elől.

Piccardék után csaknem fél évszad telt el, mire újra ember járt a Mariana árok mélyén, előtte azonban 2009-ben harmadikként a Neurus nevű távirányítású tengeralattjáró érkezett a tengerfenékre, ember nélkül a fedélzetén. Ezt követően legközelebb 2012-ben James Cameron egyszemélyes merülőkabinjával a Deepsea Challengerrel érkezett a mélytengeri árokba, azonban Piccardék rekordját nem sikerült megdöntenie.

Legutóbb pedig a Five Deeps expedíció egyik állomásaként Victor Vescovo látogatott el a mélység legaljára, lélegzetelállító dokumentációi a tudomány segítségével pedig egyre közelebb juttatják az emberiséget ahhoz, hogy megérthessük bolygónk működését, amelynek csaknem 70%-át alkotják tengereink s természetes vizeink, amelyek közel 95%-a napjainkig feltérképeztelen. A 2019 májusában indított tudományos út során azonban Victor és kutatótársai mikro műanyag és további műanyag hulladék jelenlétére lettek figyelmesek – amelyek jelenléte a Hadal – zónában (a természetes vizek azon mélységi foka, amely 6000-11000 méter közé tehető. A görög mitológiából Hádész után kapta a nevét, úgy vélték ilyen mélységben és szélsőséges kondíciók között nem képződhet élet.) komoly környezeti, gazdasági és társadalmi diskurzusok szükségességét sürgeti.

Hogy kerülhet hulladék a Mariana árokba?

A megjelenő műanyag hulladék mellett további mérések arról tanúskodnak, hogy a Mariana árok egyes közegeiben jelenlevő szennyezettség aránya vetekszik Kína legszennyezettebb folyóiéval. A jelenlegi tudományos kutatások álláspontja, hogy a Great Pacific Garbage Patch  a forrása az árok szennyezettségének – ez a Csendes-óceán északi részén elhelyezkedő terület, ahol jelentős mennyiségű tengeri törmelék gyűlt össze a vízfelszínen lebegve.

A tengeri törmeléket elsősorban olyan műanyaghulladékok alkotják, amelyek közvetlen vagy közvetett módon a tengerbe jutottak és idővel felaprózódtak.

A tengeri törmelék azonban a bolygót és az élőlényeket erősen veszélyeztető tengeri hulladéknak csupán 1%-át teszik ki. Folyamatos jelenléte azonban visszafordíthatatlan hatással lehet a környezetre. Például a különböző kozmetikai termékben megjelenő mikro műanyagok a lefolyókon keresztül könnyedén a tengerekben köthetnek ki, az óvatlan és felelőtlen szemétlerakás is hulladékok tonnáját juttathatja a vízbe. Az ezekből kioldódó kemikáliák és egy milliméternél is kisebb törmelékek pedig nagy kockázattal válhatnak a tengeri élőlények táplálkozási láncának részévé. Ezt követően a halászattal pedig előbb utóbb az emberi szervezetre is közvetett hatással lehetnek.

Ennek bizonyítékaként figyelték meg a 7 000-10 500 méter mélyen élő „kétlábú” élőlényeket (amphipods) melyek szervezetében perzisztens szerves szennyezőanyagot (POPs) találtak.

A másik megállapítás alapján a tengeri törmelékek és hulladékok hatással vannak a vízben található oxigén mennyiségére, amely bizonyos tengeri fajok esetében nagymértékű halálozásához vezethet, valamint beleszólhat a fajok szaporodásba, így, ha bizonyos élőlények túl is élik a szennyezettségből fakadó oxigén redukciót, további szaporodásra képtelenné válhatnak, megakadályozva a fajfenntartást. Így könnyen olyan élőlények, organizmusok is eltörlődhetnek a föld színéről, amelyeket alkalmunk sem volt felfedezni, megismerni.

Mount Everest, vagy 11 km?

Az emberi tettek pusztító következményei láthatóan a Föld legszélsőségesebb, legmélyebb pontjaira is beszivárognak – ahol kevesebben fordultak meg, mint a világűrben.

Érdemes – e olyan arányokkal dobálóznunk a Mariana árok viszonylatában, mint a Mount Everest? Ezek a példázatok ugyanis hangzatosak lehetnek elsőre, ugyanakkor elérhetetlen távolságba helyezik a problémát a társadalomtól. Pedig 11 km csupán a fele a Budapest és Szentendre között fekvő távnak, a Balaton hossza pedig ennek a hétszeresét teszi ki.

A valóság az, hogy a mélytenger egyszerűen nem olyan távoli, a nagy mélység és a nyomás pedig csak képzeletbeli védekezés az „itt fent” tett tevékenységeink ellen.

A lényeg az, hogy a mélytenger – a Földbolygó egészének nem elhatárolható része – nem mentes a felette történő események következményei alól.

Erős vállalást tett 2019-ben az Európai Unió, amikor arra vállalkozott, hogy 2050-re teljesen megszüneti a globális felmelegedést okozó gázok kibocsátását, a világon elsőként válva teljesen klímasemlegessé. Ehhez – sok egyéb tényező mellett – az Európai Bizottság 2035-re teljesen kiszorítaná a belsőégésű, valamint a hibrid és dízel meghajtású személygépjárműveket a piacról, átállva az elektromos autók gyártására.

Az elektromos autók előnyeiről egyre többet lehet hallani. Akad is belőlük bőven, de az éremnek két oldala van: a hátrányai sem elhanyagolhatók. Az elektromos autók és a hagyományos belsőégésűek összehasonlításakor több szempontot érdemes szembe állítani. Az egyik oldalon előnyként szerepel a lényegesen kisebb széndioxid kibocsátás, azonban ne feledkezzünk meg arról sem, hogy a modern akkumulátorokhoz szükséges anyagok bányászata messze nem fenntartható, ráadásul nem kevésszer etikátlan.

Emellett pedig az élhetőbb, fenntartható városok jövőképével szemben áll a tény, hogy a közműhálózatok egyelőre túlterhelődnének, ha ugrásszerűen nagyobb tömegek kezdenék elektromosra cserélni az autóikat.

Felépítés

Az elektromos autók prototípusát Jedlik Ányos fejlesztette ki 1825-ben. Valamivel később, 1884-ben jelentek meg az utakon az első hidrogénégésű járművek, azonban a belsőégésű motorok térhódításával mindkét irány háttérbe szorult. Az akkori technológia és az elemek egyszerűen nem tudták felvenni a versenyt a szénhidrogénnel.

Noha elektromos autókból többféle típus létezik, most egyszerűsítsük le a képletet a tisztán akkumulátoros elektromos járműre, azaz BEV-re (Battery Electric Vehicle). Ez a fogalom olyan személyforgalmú járművet takar, amely elektromos meghajtással bír, az ehhez szükséges energiát akkumulátorokban tárolja, ezt egy villanymotor segítségével alakítja át mozgási energiává.

Előnyök

Nem elhanyagolható szempont, hogy az elektromos autók villanymotorja jóval magasabb, 85-90%-os hatásfokon működik, mint a hagyományos belsőégésűeké: utóbbiaknál a jelenleg piacon kapható bajnokok a benzines kategóriában 35-40, a dízelben 40-45% százalékot tudnak.

Az elektromos autók így jóval fürgébbek a benzinnel működő társaiknál, miközben az alacsony fenntartási költségek is a javukra szólnak. Szintén pluszpont a környezetkímélő működés, amelynek egyik eleme, hogy a fékezés során felhasznált energia egy részét visszatáplálják az akkumulátorba. Mindemellett fontos kiemelni, hogy az elektromos autók akkumulátorai nem csak az erre kialakított töltőállomásokon, de otthon is feltölthetők, ez pedig mind anyagilag, mind kényelmi szempontból előnyt jelent a hagyományos járművekkel szemben.

Hátrányok

Noha az elektromos autók közvetlenül nem bocsátanak ki üveghatású gázokat, az akkumulátorok előállítása, valamint az alapanyagokként használt kobalt és lítium bányászata az emberre és a környezetre is erősen veszélyesek, emellett pedig temérdek energiát és vizet igényelnek. Az akkumulátorok gyártásához és töltéséhez szükséges villamosenergiát is túlnyomórészt fosszilis tüzelőanyagból állítják elő.  Minél inkább megújuló erőforrásból származik az energia, annál inkább kisebb annak környezeti hatása, ami jelenleg a legsötétebb felhőként tornyosul az iparág felett. A Journal of Research in Engineering and Technology 2020-as kutatása alapján az optimális megoldás a napelemes töltők használata lehet.

További hátrány, hogy az elektromos autók töltése jóval időigényesebb jelenleg – amíg egy tankolással csupán pár percet időzik az ember, addig egy elektromos töltés akár több órát is igénybe vehet. És itt jön az aduász, a hatótávolság: bár az újabb és újabb típusok hétről-hétre feljebb srófolt értékekkel jönnek ki, ezek még mindig elmaradnak a hagyományos autótól. Így az elektromos meghajtás tökéletesen alkalmas a városi közlekedésre, de nagyobb távolságra nem teljesen kiforrott opció még, különösen akkor, ha egyelőre nem biztosítottak a megfelelő töltőpontok.

Kobalt és lítium

A mobilitást biztosító modern akkumulátorokhoz többnyire lítium és kobalt szükséges. Utóbbiból 20 kg található egyes akkumulátorokban 100 kWh teljesítményenként. Ezek bányászata veszélyes, nem kevésszer etikátlan körülmények között zajló, megterhelő fizikai munka, ahol gyakorta nincsenek biztosítva az alapvető biztonsági feltételek. Kézi eszközökkel, szűk járatokon keresztül dolgoznak az alulfizetett bányászok, akik között nagy számban találhatók gyerekek is.

Mivel a kobaltkitermelés 60-70%-ban Kongóban történik, a kobaltfüggőségből az átmeneti fém kiváltása tűnik a legjobb útnak.

A szakembereket folyamatosan foglalkoztatja a lítium kérdése is. A legnagyobb lítiumkészlet Dél-Amerikában található, a kitermelés rendívül vízigényes módszerrel zajlik. Egy tonna lítium előállításához 1,89 millió liter víz szükséges – egy elektromos autó (EV) akkumulátora átlagosan 8-10 kilogramm lítiumot tartalmaz. A számok ismerete alapján nagyjából 18 ezer liter édesvíz felhasználása szükséges egy elektromos autóhoz.

Mire a lítium szállíthatóvá válik, akár hónapok is eltelhetnek, feldolgozása időigényes. Tegyük hozzá, erősen környezetkárosító hatása is lehet, amennyiben nem megfelelő körülmények között dolgozzák fel.

Lehet-e zöld az autózás?

Egy elektromos jármű közvetetlenül minimális károsanyag kibocsátást produkál, ez tény. A felsorolt szempontok szerint azonban még sok a tennivaló ahhoz, hogy az elektromos autók valóban fenntartható alternatívát jelentsenek hosszútávon bolygónk megóvása érdekében.

Mi magunk azonban személyes döntéseinkkel hozzájárulhatunk ahhoz, hogy mennyi és milyen jármű közlekedjen az utakon.

Ha az adott utazásunk körülményeihez mérten igyekszünk minél tudatosabban választani, felmerülhet a gyaloglás, a kerékpározás vagy a tömegközlekedés is. A városi mobilitás napjainkra egyre több olyan lehetőséget biztosít, amilyen például a megosztott járművek használata: ezekkel is számottevően csökkenthető a járművek száma az utakon, mérséklődik a forgalom, valamint a lég- és zajszennyezés.

Egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy társadalmunk és bolygónk legégetőbb problémáira nem nyújt kielégítő választ a jelenkori kapitalizmusmodell. Miként lehetséges, hogy mégis megoldást találjunk az állandósulni látszó válsághelyzetre, a soha nem szűnő never normal állapotára? A nyugati mainstream világában egyre elterjedtebb a szolidáris gazdaság gyűjtőfogalma, de itthon még viszonylag kevés szó esett róla. 

Egyre többen vannak, akik szerint a változásnak rendszerszintűnek kell lennie, azaz újra kell értelmeznünk a társadalmi és gazdasági modelljeinket. A körforgásos szemlélet, a zero waste törekvések, a természet kizsákmányolásával szembeforduló alapvetés elvezethet minket egy új társadalmi berendezkedéshez. 

Ezeket együttesen szolidáris gazdaságnak nevezzük, és több mozgalmat is ide sorolhatunk. Közös pontjuk, hogy nem rendelik alá a gazdasági folyamatokat a felhalmozás kényszerének, hanem a természeti és emberi erőforrások megőrzését és újratermelését tűzik ki célul. Ebben a gondolkodásban előtérbe kerülnek az olyan, jelenleg kizsákmányolt vagy háttérbe szorított erőforrás-típusok, mint az ökológiai rendszerek vagy az olyan reproduktív feladatok, mint a háztartással vagy gyerekneveléssel, idősgondozással kapcsolatos munkák, a formális béreket kipótló informális tevékenységek. 

Emellett a szolidáris gazdaság a kölcsönös segítségre és a javak megosztására is alapoz. Ennek a szemléletnek az egyik leghíresebb úttörője Elinor Ostrom, aki 2009-ben azért kapott közgazdasági Nobel-díjat, mert bebizonyította, hogy a közösen birtokolt, használt és igazgatott erőforrások ökológiailag és társadalmilag is fenntarthatóbban működnek. 

Az úgynevezett regeneratív kapitalizmus modelljét a Capital Institute tanulmánya mutatja be legszemléletesebben. A szerzője, John Fullerton úgy gondolná újra a társadalmi és gazdasági berendezkedést, hogy abban három fontos szempontot érvényesít: a gazdasági növekedést, a környezeti fenntarthatóságot, és az emberek fizikai-pszichikai jóllétét. 

A regeneratív kapitalizmus egy holisztikus modell, mely a gazdaságra élő, folyamatos körforgásban lévő szervezetként tekint. Fullerton szerint mindenekelőtt szemléletváltásra van szükség, melyben leszámolunk a “ti” és a “mi” közti különbségtétellel. Tanulmánya szerint minőségi emberi kapcsolatokat kell kialakítanunk a társadalomban és a gazdaságban, amelyek versengés helyett az együttműködésen alapulnak.

A szemlélet nem tagadja a nagyvállalatok fontos szerepét a piacgazdaság működtetésében, de inkább a kis- és középvállalkozásokat helyezné előtérbe, melyek értékalapú, közösségi megoldásokat kínálnak és a regionális, lokális gazdaságot erősítik. 

Fuller szerint gondolkodásformálással és hatósági szabályozásokkal vagy támogatási eszközökkel vonzóbbá kell tenni a fenntartható infrastruktúrába való beruházásokat, és ebben a megújuló energiaforrások is fontos szerepet kapnak. Ez ugyanis egy olyan dinamikusan fejlődő terület, amely az eddigi tapasztalatok és jövőbeli kilátások alapján jelentős profittal is kecsegtet.

Akárhogy is viszonyuljunk a klímaváltozás témaköréhez, az kétségtelen, hogy a modern kori kapitalizmus előremutató reformjához figyelembe kell vennünk a természeti erőforrások szűkösségét és a nagymértékű népességnövekedést. Bár a szolidáris gazdaság koncepciója ma még utópisztikusnak hathat, én mégis reménykedem benne, hogy készen állunk változtatni.

A cikk a Világgazdaság Páholy c. rovatában jelent meg 2021. november 10-én. 

Az elmúlt napokban két nagy jelentőségű eseményre is sor került a világ vezetőinek részvételével: Rómában a G20 országok vezetői tanácskoztak, míg Glasgowban az ENSZ tartott közgyűlést. Mindkét esemény központi témája a klímaváltozás megfékezése volt, de vajon mire jutottak a világ vezetői?

Róma: megerősítették a párizsi egyezményt

Megállapodtak a római csúcstalálkozójukon elfogadandó záróközlemény szövegében a G20-csoport vezetői. A 19 vezető gazdaság és az Európai Unió alkotta csoport egyebek mellett abban is egyetértett, hogy az ipari forradalom előttihez képest 1,5 Celsius-fokra korlátozzák az általános felmelegedést.

Az AFP francia hírügynökség szerint a G20-csoport megerősíti a párizsi klímaegyezményben lefektetett célkitűzést, „jóval 2 Celsius-fok alatt tartja az átlaghőmérséklet növekedését, és erőfeszítéseket tesz arra, hogy azt az ipari forradalom előtti szinthez viszonyítva 1,5 Celsius-fokra korlátozza”.

A megállapodás hangneme ugyanakkor szigorúbb, mint a 2015-ben aláírt párizsi klímaegyezményé – közölték a tárgyalásokon részt vevő diplomaták az AFP-vel. A párizsi egyezmény célja az általános felmelegedés szintjének az ipari forradalom előtti szinthez képest jóval 2 Celsius-fok – lehetőség szerint 1,5 Celsius-fok – alatt tartása, azóta utóbbi célkitűzés vált elsődlegessé.

A nem kormányzati szervezetek (NGO-k) szerint a fő tét annak ismerete, milyen konkrét eszközöket vállalnak az egyes országok a célkitűzés betartása érdekében, amiről gyakran nem szívesen nyilatkoznak.

Glasgow: legyen vége az erdőirtásoknak!

Rendhagyó videót tett közzé az ENSZ az Éghajlat-változási Keretegyezményének Glasgow-ban zajló 26. ülése (COP26) előtt: a klímaváltozás veszélyeire felhívó kisfilmben egy velociraptor jelent meg a közgyűlés üléstermében, hogy a jelenlévő delegáltakat figyelmeztesse, muszáj cselekedni a klímaváltozás ellen. A közgyűlésen megjelenő ragadozó azzal kezdi, hogy a bolygó egy klímakatasztrófa felé halad, ennek ellenére minden évben a kormányok több száz milliárdokkal segítik ki a fosszilis ipart. „Képzeljétek el, ha mi költöttünk volna évente több száz milliárdot hatalmas meteorok támogatására” – mondja erről a dinoszaurusz, aki beszél arról is, hogy a járvány okozta gazdasági leállás nagy lehetőséget rejt magában a gazdaságok újraépítésére, és az ő vad ötlete az emberiségnek, hogy ne a kihalást válasszák.

Hogy mennyire hatott a raptor “beszéde” a megjelentekre, az nem derült egyelőre ki, mert a konferencia tizenkét napos, így még ezen írás megjelenésekor is tart. A konferenciát a koronavírus-járvány miatt tavaly novemberről halasztottak az idei évre, csaknem kétszáz ország képviselői vannak vagy lesznek jelen.

Egy eredményt azonban már most is elkönyvelhetünk: száznál több ország részvételével megállapodás született a világ erdőségeinek megóvásáról és a felelős termőföldhasználat előmozdításáról.

A megállapodás célként tűzi ki, hogy 2030-ig meg kell állítani, sőt vissza kell fordítani a nagyipari méretű erdőirtást és a vele járó talajerózió folyamatát.  A megállapodás azért is fontos mérföldkő, mert az aláíró országokban van a világ egybefüggő természetes erdőterületeinek 85 százaléka. Az egyezményhez csatlakozó országok listáján szerepel mások mellett Brazília, Oroszország, az Egyesült Államok, Kanada és Kína, az Európai Unió nevében az Európai Bizottság is aláírta az egyezményt.

A megállapodáshoz kapcsolódva többtucatnyi globális nagyvállalat kötelezettséget vállalt arra, hogy a jövőben nem finanszíroz olyan beruházásokat és ipari tevékenységeket, amelyek közvetlenül kötődnek az erdőségek kiirtásához.

Boris Johnson brit miniszterelnök a megállapodást hivatalosan bejelentő felszólalásában úgy fogalmazott: véget kell vetni annak a felfogásnak, amely szerint "az emberiség feladata a természet leigázása".

Levelet kaptunk! Egy korábbi blogposztunkra reagálva hívta fel a figyelmünket az egyik olvasónk egy érdekes és izgalmas tanulmányra, amelyet örömmel foglalok össze, mert a téma nagyon fontos, mégis viszonylag ritkán szembesülünk a számokkal.

A tanulmány arra hívja fel a figyelmet nagyon alapos dokumentációval, hogy milyen mértékű napjainkban az erdőirtás, mindez hogyan hat a bolygóra, és hogyan hathat a saját környezetünkre. A helyzet ugyan nem rózsás, de szerencsére van lehetőségünk a változtatásra.

Márpedig a cselekvésre ezen a területen is szükség van, ugyanis ha folytatjuk az erdők pusztítását, a Föld esőerdei a következő 100 évben eltűnnek.  Míg 1990-ben az erdők a Föld szárazföldi területének 31,6%-át foglalták el, 2016-ra ez az arány mintegy 1%-kal alacsonyabb, 30,7% volt.

A helyzet a trópusokon sem javul, 2019-ben hat másodpercenként egy futballpálya nagyságú erdőterületet pusztítottak itt el, a 2020-as erdőírtás pedig még rosszabb volt.

Mi is pontosan az erdőirtás?

Az ENSZ Élelmezési és Mezőgazdasági Szervezete (FAO) szerint "az erdőirtás az erdőtakaró hosszú távú vagy tartós elvesztését jelenti, és más földhasználattá való átalakulását jelenti",

azonban nem foglalja magában azokat a helyzeteket, amikor a fákat fenntartható fakitermelés miatt távolítják el, vagy amikor az elpusztult erdők várhatóan természetes módon regenerálódnak.

Milyen negatív hatásai vannak az erdőirtásnak?

GLOBÁLIS KLÍMAVÁLTOZÁS

A fotoszintézis során a fák szén-dioxidot vesznek fel a légkörből, és oxigént bocsátanak ki a légkörbe. A fák azonban csak akkor képesek CO2-t felvenni a légkörből, ha élnek. Amint kivágják, hagyják elrohadni vagy elégetik őket, a fákban tárolt szén-dioxid a légkörbe kerül, fokozva ezzel a globális felmelegedést.

A BIOLÓGIAI SOKFÉLESÉG CSÖKKENTÉSE

Az erdők adnak otthont a világ dokumentált szárazföldi fajai 80%-ának. A WWF megjegyzi, hogy amikor az erdők elpusztulnak, és ezek a fajok elveszítik otthonukat, "gyakran képtelenek megélni a hátrahagyott kis erdős területrészeken". A vadászok és orvvadászok számára hozzáférhetőbbé válnak, számuk csökkenni kezd, és egyesek végül kihalnak. A következő 25 évben a becslések szerint 28 000 faj fog kihalni az erdőirtás miatt.

MUNKAHELYEK ÉS MEGÉLHETÉS ELVESZTÉSE

Sok ember megélhetése függ az erdőtől. Ezt a Nemzetközi Természetvédelmi Unió (IUCN) is elismeri, amely szerint "az erdőirtás és az erdőpusztulás 1,6 milliárd ember életére van hatással, akiknek a megélhetése az erdőkön múlik".

Az ENSZ szerint azokon a területeken, ahol az erdőket fenntartható módon kezelik és hasznosítják, ez a hasznosítás segíthet a szegénység csökkentésében, valamint elősegíthetik az erdőalapú szolgáltatásokat és vállalkozásokat. Az ENSZ jelentése szerint világszerte több mint 60 millió embert foglalkoztatnak az erdőalapú iparágak.

Mit tehetünk?

Az nem kérdés, hogy az erdőirtás komoly kihívás elé állítja a világot. A jó hír azonban az, hogy az embereknek még mindig van esélyük rá, hogy visszafordítsák az erdőirtás negatív hatásait.

Az erdők megőrzésének egyik módja a védett területek létrehozása. A FAO jelentése szerint "globálisan a világ erdőterületének 18 százaléka, azaz több mint 700 millió hektár a jogilag létrehozott védett területeken, például nemzeti parkokban, természetvédelmi területeken és vadrezervátumokban található".

Bár a természetes rezervátumok részmegoldást jelentenek, a FAO megjegyzi, hogy ezek a rezervátumok nem elegendőek a sokféleség helyreállításához. Ennek oka, hogy gyakran kicsik, és korlátozzák a fajok természetes vándorlását.

Bizonyos területeken az emberek összefognak, hogy megvédjék erdős területeiket. Tanzániában például Kokota szigetének közösségei részt vesznek a szigetükön az erdőirtás által okozott károk helyreállításában. A NationalGeographic.com szerint ezek a lakosok több mint 2 millió fát ültettek egy évtized alatt.

A tanulmány szerzői összeszedtek néhány további példát, amit mi magunk is, akár már ma megtehetünk:

Ültessünk fát! Ha a Földön minden ember évente egy fát ültetne, akkor évente 7,5 milliárddal több fánk lenne. Magyarországon is működnek olyan közösségek, szervezetek, akiken keresztül hozzájárulhatunk a faültetéshez.

Használjunk kevesebb papírt, mert a fa több mint 40%-át a papír különböző formáinak előállítására használják fel.

Gyűjtsük szelektíven a papírt, hogy újrahasznosítható legyen!

Fogyasszunk kevesebb húst! Az Amazonas vidékén kiirtott erdők mintegy 80%-át a szarvasmarha-tenyésztés miatt irtják ki. Már heti egy-két húsmentes nap is számít.

Támogassuk azokat a vállalatokat, amelyek bizonyítani tudják, hogy fából készült termékeiket fenntartható módon szerzik be!

A szerzők megjegyzik, ha mindannyian csak kis mértékben is hozzájárulunk az erdők megóvásához, a különbség, amit együtt elérhetünk, óriási lesz.

Rendkívül érdekes és inspiráló beszélgetésnek voltam a részese a minap egy fenntarthatósági konferencia energetikai panelbeszélgetésén. Bár nem mindenben értettünk egyet az asztal köré gyűltekkel, abban közös nevezőre jutottunk, hogy az energiatároló technológiák hasonló karriert futhatnak be, mint a napelemek. Előbb a népszerűségük ugrik az egekbe, ezt követően pedig a hozzáférhetőségük lesz egyre jobb. Ahogy a beszerzési költségek csökkennek, lassan hétköznapi megoldássá válnak ezek a speciális eszközök, miközben felhasználhatóságuk köre radikálisan kitágul.

Emlékszünk még arra, amikor nem is olyan sok évvel ezelőtt megjelent az első okostelefon? Tisztában vagyok vele, hogy korábban is voltak egészen ígéretes próbálkozások, de az első, laikusoknak szóló, kezelhető és letisztult eszközzel az Apple rukkolt elő 2007-ben. És most, tizennégy évvel később már a tévénk, a hűtőnk és a fűtésünk is okos. Ehhez hasonló, turbófokozatú fejlődés várható az energiatárolásban. Most még „csak” olyan berendezések telepítésén fáradozunk, amelyek egységnyi idő alatt több áram felvételére adnak lehetőséget, mint a hagyományosok. Ez sem lebecsülendő eredmény, hiszen a fenntarthatóság szempontjából is jó hír, hogy nagyobb távolságokat tudunk bejárni az elektromos autókkal. Ahogyan az is kedvező fejlemény, hogy javul az ellátásbiztonság.

A fejlesztések másik formája az akkumulátoros energiatárolók létesítése, amelyben szintén jó irány eltérni a jelenleg működő sztenderd piaci megoldásoktól. Kazincbarcikán például egy olyan 5 MW-os rendszert hozunk létre, amelybe nagyteljesítményű, energiatárolóra optimalizált akkumulátorok mellett elektromos autókhoz gyártottakat is beépítünk. Ezzel azt tudjuk modellezni, hogyan lehet hatékonyan és egybefüggően menedzselni az eltérő paraméterű akkumulátorokat. Elsőre futurisztikusnak tűnhet, de bízunk abban, hogy ez a kísérlet megnyithatja az utat az előtt, hogy az elektromos autók elhasznált akkumulátorai villamosenergiatárolókban szülessenek újjá. Még nagyobb lenne a kísérlet impaktja, ha ez kimunkáltan, rendszerszintű folyamattá kiterjesztve lehetne megvalósítani.

Megkockáztatom – bár ezzel nem vállalok óriási rizikót –, hogy belátható időn belül eljutunk az olyan eszközökhöz, amelyek már nem csupán fogyasztóként, hanem energiatermelőként és/vagy -tálrolóként is bekapcsolódnak az energiakörforgásba. Ez talán futurisztikusan hangzik, pedig valójában egy teljesen organikus fejlődési folyamat egyenes következménye.

A kiindulási pontot a megújuló energiaforrások jelentik: mivel ezek időjárásfüggők, kiszámíthatatlan, mikor lehet őket betáplálni a nagy villamosenergiarendszerbe. Magyarország rendkívül nagy potenciállal rendelkezik akár szél-, akár víz-, akár geotermikus energiáról van szó. Tegyük félre egy pillanatra, hogy minek kell történnie ahhoz, hogy kihasználhassuk elmaradt lehetőségeinket ezeken a területeken. Tételezzük fel inkább, hogy ezeken is komoly mozgósításra lesz szükség ahhoz, hogy teljesíteni tudjuk a megújulókra tett vállalásainkat. Márpedig, ha elindul valami, az még gyorsabb ütemet diktál a megújulóknak. Ehhez a jelenlegi infrastruktúra messze nem elég: ahogy gyorsuló ütemben emelkedik a megújulókra alapozott energiatermelő egységek részaránya a teljes villamosenergiarendszerben, egyre nagyobb és folyamatosan nő az igény a szabályozásra és a kiegyenlítésre. Ez pedig korábban nem látott lendületet adhat az energiatárolók minden, üzletileg értelmezhető változatának.

Pár éve még különös hóbortnak vagy a környezettudatosság artikulációjának számított, ha valaki napelemeket telepített a házára. Még néhány esztendő, és már nem csupán az lesz természetes, hogy napelemes cserepek borítják a tetőket, hanem az is, hogy a garázs kötelező tartozéka az elektromos töltő és a házi energiatároló.

ifj. Chikán Attila véleménycikke a https://www.vg.hu/ VG-PÁHOLY rovatában jelent meg 2021.10.14-én.