Harmóniában a természettel: az ártéri gazdálkodás múltja és jelene

2020. július 31. 09:51 - CHIKANSPLANET

Az ártéri gazdálkodás története egyidős az emberiséggel. A Kárpát-medencében évszázadokon keresztül hasznosították a folyami ártereket, amelynek nyomai egészen az államalapítás koráig visszavezethetők. A történészek szerint ezeken a területeken az egész középkor alatt fejlett gazdasági rendszer működött, amely fenntartható módon hasznosította a természet erőforrásait. Bár a folyószabályozással jórészt eltűnt ez az életforma, mégis sokat tanulhatunk őseinktől, akik maximális harmóniában éltek a természettel, és az ökológiai erőforrásokat találékonyan hasznosították.

Az ártéri gazdálkodás és a vízhaszonvétel lényege az, hogy az ember nem akarta megakadályozni a víz kiáradását, épp ellenkezőleg: minél jobban igyekezett szétteríteni a kiáradó folyót a földeken. Ezzel megelőzték a magas vízszintek és árvizek rombolását, hiszen a víztömeg csendesen, kontrolláltan emelkedett. A csatornákat állandóan tisztították és karbantartották, ezért apadáskor magától visszatért eredeti medrébe a folyó. Nem maradt az ártérben lefolyástalan, pangóvizes mocsárterület, a rövid ideig tartó elárasztás viszont öntözte és megtermékenyítette az egész árteret. A helyi népek sokoldalúan és tervszerűen hasznosították az ártér minden egyes négyzetméterét. Megélhetésük alapját az állattartás, a gyümölcstermesztés, a méhészet és a halászat adták, amelyhez kiváló feltételeket biztosított az ártéri gazdálkodás. A történeti források szerint a középkorban folyóink mentén virágzó ártéri kultúra alakult ki, és rengeteg utazó beszámolt a magyar vizek gazdagságáról. Egy névtelen francia szerzetes 1308-ban például így írt hazánkban tett látogatásáról: „Legelőkben, kenyérben, borban, húsban, aranyban és ezüstben bővelkedő föld, halakban pedig minden országnál gazdagabb, Norvégia kivételével, ahol kenyérként és kenyér helyett esznek halat.”

Mi lett ezzel a bőséggel és gazdagsággal? Az ártéri gazdálkodás a 18-19. századra szinte teljesen eltűnt, amelynek összetett történelmi és társadalmi okai vannak. Már a török hódoltság idején pusztulni kezdett ez az életforma, hiszen az állandó háborúk nem kedveztek az összehangolt ártéri együttműködésnek. Később nagy folyószabályozások kezdődtek a kereskedelem fellendítésére, a termékeny területek pedig a Habsburg Birodalom éléskamrájává váltak, miután ármentesítették őket. Kétségtelen, hogy sokat köszönhetünk ezeknek az átalakításoknak: a folyókat gátak közé szorították, a közlekedés fejlődött, és az öntözéses gazdálkodás megnövelte a mezőgazdaság termelési értékét. A nagy természetátalakító munkával azonban megszűnt az a szerves életforma, ami gyakorlatilag maradéktalanul megvalósította az Európai Unió által előirányzott körforgásos gazdaság eszményi modelljét.

Mit tanulhatunk az ősöktől?

Az ártéri gazdaság rendszere a természeti folyamatokat használta fel: az árvizeket, a folyók áradását-apadását és természetes mozgását. Ez a modell egyáltalán nem áll távol a mai zöldmozgalmak törekvéseitől. A körforgásos gazdaságnak épp az a célja, hogy megállítsa a természeti erőforrások kizsákmányolását, és megszüntesse azt az önmaga alapjaitól elkülönülő gazdasági szerkezetet, ami szép lassan felemészti magát. Ez nem könnyű feladat, de a jó hír az, hogy sokat tanulhatunk az őseinktől, akik mesterei voltak a fenntartható gazdálkodásnak.

Hogyan tegyük ezt? Megoldást kell találnunk arra, hogy a hulladékokból nyersanyag váljon. Fokozatosan vissza kell térnünk a zárt, önfenntartó, szerves rendszerekre, legyen szó akár az iparról, akár a gazdaságról, akár a társadalomról. És ehhez bizony mélyen át kell formálnunk a gondolkodásunkat. A fejlődés nem egyenlő azzal, hogy a természet kirablásával rövid távú előnyökhöz jutunk. Ezzel elpazaroljuk az erőforrásainkat, és hosszú távon ellehetetlenítjük a földi létet. Az ártéri gazdálkodás példáján láthattuk, hogy a fejlődés fogalma sokszor összekapcsolódik a termésátlag növelésével. Érdemes ezen is elgondolkodnunk: vajon a mennyiségi gyarapodás milyen minőségi változással jár? Megéri feláldozni a természetes élővilág gazdagságát és sokszínűségét?

És végül: hogyan hat mindez ránk, emberekre? Hiszen a hétköznapi életben teljesen magától értetődően azonosítjuk magunkat a környezetünkkel. Az elhanyagolt lakás, a szemetes udvar láttán a benne élő emberről is véleményt alkotunk. Nincs ez másként akkor sem, ha tágabb értelemben vesszük szemügyre a dolgokat. A lecsupaszított esőerdők, a hulladékban fuldokló folyók vagy az elsivatagosodott földek épp ugyanúgy jellemeznek minket: a természetet birtokba vevő embereket.

Forrás: Andrásfalvy Bertalan – A Duna mente népének ártéri gazdálkodása, Ekvilibrium, 2007.

 

2 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://chikansplanet.blog.hu/api/trackback/id/tr6416092290

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

FILTOL · http://hulyekkimeljenek.blog.hu/ 2020.08.01. 08:43:04

ennyi? ehhez eleg levennem AB konyvet a polcról.
mit árasztunk el? mikor? meddig? hol vezetjük vissza a vizet? milyen modszerekkel tervezzünk?

Boar. 2020.08.03. 21:28:59

Hála a globalwarming jelenségnek, az áradások egyáltalán nem "tervezhetőek", ez jelentősen megnehezíti a dolgot. Oszt ha egy udvariatlan áradás rosszkor jön és viszi a termést akkor lehet a fejet vakarni...