Megismétlődhet a négy évvel ezelőtti bioetanol kontra élelmiszerellátás párharc
Az az érzése támadhatott az embernek az elmúlt napokban, mintha a négy évvel ezelőtti híreket olvasná. A rendkívüli amerikai aszály miatt már-már újabb globális élelmiszerválságot vizionálnak az újságírók és a nemzetközi szervezetek, és természetesen ismét előkerült a bioüzemanyag „bűnrészessége” egy esetleges gabonahiányban. Sajnos úgy tűnik, nem nagyon sikerült közelebb jutni az élelmiszer- és az energiaellátás fenntarthatósága közötti ellentmondás feloldásához. Főleg, hogy egyáltalán nem biztos, hogy a közlekedési szektor emissziócsökkentésében és az alternatív üzemanyagok utáni hajszában a kukoricából előállított bioetanol a legjobb megoldás.
Az elmúlt ötven év legsúlyosabb aszálya miatt a kukoricatermés 38 százaléka számít rossznak vagy nagyon rossznak az USA-ban, míg a szója esetében 30 százalékos ez az arány. A helyzet olyannyira súlyos, hogy szövetségi mezőgazdasági minisztérium 29 államban rendelt el szükségállapotot. A kukorica ára meredek emelkedésnek indult, júliusban 23 százalékkal drágult. Ennek hatására pedig a nemzetközi gabonaárak is 19 százalékkal növekedtek.
Az ENSZ természetesen azonnal megkongatta a vészharangot, és egy újabb, a 2008-ashoz hasonló válság veszélyére figyelmeztetett a napokban. Az esetleges globális árrobbanás okai között a szokásos nagy hármast tüntették fel: rossz termés (most éppen az aszály miatt), nagyszabású bioüzemanyag-termelés és a piaci spekuláció. Az ENSZ odáig ment, hogy mezőgazdaságra szakosított szervezete, a FAO felszólította az USA-t a kukoricából készülő bioetanol gyártásának a csökkentésére. Azt egyelőre a szervezet ugyan elismerte, hogy még nincs vészhelyzet, de az amerikai aszály miatt a világpiac helyzete labilissá vált, ezért lehet veszélyes a bioetanol termelésének szinten tartása az USA-ban.
Az Egyesült Államok kukoricatermelésének 40 százalékát használják fel bioetanol előállításához. Ezt még egy George Bush elnök hivatali ideje alatt elfogadott kongresszusi meghatalmazás teszi lehetővé. A jelek szerint azonban nem kalkuláltak az élelmiszerpiaci következményekkel. Pedig azok szinte azonnal, 2008-ban megmutatkoztak, ismét jól rávilágítva arra, hogy milyen problémás kérdés is a fenntarthatóság. Az már más kérdés, hogy jelen helyzetben egyáltalán nem jelent biztos megoldást az élelmiszerválság megelőzésére a bioetanol-gyártás drasztikus leállítása sem. A bioetanol ugyanis immár nagyon fontos eleme a globális energiaellátásnak, így kivonása a forgalomból valószínűleg az olajárak hirtelen emelkedését eredményezné. Így pedig az élelmiszerárak nem a gabonahiány, hanem megnövekedett szállítási költségek miatt emelkednének az égbe.
Függetlenül attól, hogy az USA üzemanyagpolitikája mennyire elhibázott, vagy hogy a nemzetközi sajtóhisztéria és a pénzügyi spekuláció mekkora kárt, illetve pánikot tud okozni az élelmiszerpiacon, az jól látszik a mostani helyzetből is, hogy bármilyen üdvözítőnek hitt megoldás drasztikus alkalmazása veszélybe sodorhatja a fenntarthatóságot.
Kételyek pedig akadnak
Különösen annak a fényében, hogy az első generációs bioüzemanyagok kapcsán kialakult helyzet tipikus esete annak, hogy mi történik akkor, ha egy adott problémára egyetlen megoldást kiáltanak ki üdvözítő megoldásnak. Merthogy a kukoricából előállított üzemanyagok esetében pontosan ez történt: elhamarkodott iparfejlesztéssel – elsősorban az Egyesült Államokban – erre a technológiára tették fel az alternatívüzemanyag-termelés jövőjét a 80-as évek végén.
Pedig még manapság is ádáz viták zajlanak arról, hogy az első generációs bioetanol – főleg a kukoricából előállítotté – energiamérlegének enyhén pozitív volta elegendő-e ahhoz, hogy ez legyen a jövő alternatív üzemanyagelőállításának az alapja. A „kukoricás” üzemanyagnál ugyanis például a „cukornádas” változat és a biodízel energiamérlege is kedvezőbb. Hasonlóan érdekes kérdés, hogy a megtermeléshez használt hagyományos üzemanyagok és műtrágyák figyelembe vételével vajon valóban csökkenti-e, és ha igen, mennyivel a technológia az üvegházhatású gázok kibocsátását.
Megoldás lehet majd persze a második generációs bioüzemanyagokra történő átállás. Hogy ez eddig nem történt meg sok okra vezethető vissza. Egyrészt a helyzet pont olyan, mint az internetes technológiák fejlesztése során látható volt – amíg nem maximalizálják a korai technikai megoldások által nyújtott profitlehetőségeket, addig nem nyúlnak a modernebb megoldásokhoz. Másrészt talán túl sok pénzt invesztáltak már eddig is az első generációs megoldásokba ahhoz, hogy a megtérülés előtt még legalább ugyanennyit öljenek a második generációs termékek előállításába. Hiába ez nem jótékonysági iparág.
Van itt még valami…
És ez már az egész bioüzemanyag kérdést érinti. Vajon nem lehet-e az, hogy a közlekedési szektor energiafelhasználásának és az emisszió-csökkentésére irányuló erőfeszítéseknek csak olyan eszköze a bioüzemanyagok promótálása, mint például a mobiltöltő kihúzására buzdítás az áramfogyasztás mérséklése esetében? Valószínűleg sokkal hatásosabban elérhetőek lennének a fenti célok, ha a településitől állami szintig ésszerűbb lenne a közlekedésszervezés, a logisztikai megoldások összeegyeztetése, vagy éppen a saját házunk tájánál maradva az egyéni közlekedési lehetőségek alaposabb mérlegelése.
Ezek együttese, kiegészítve a bioüzemanyagok és a hajtástechnika fejlesztésével együttesen talán valódi megoldást jelenthetnének a közlekedési szektor által generált energetikai és klímavédelmi problémákra. Ezek nélkül viszont jó eséllyel a bioüzemanyagok sem válthatják meg a világot.
Amennyiben tetszett a bejegyzésünk, kövess minket a Facebookon!